Magatok teszitek azzá

Elnézve ezt a videót, vagy az összes korábbi, hasonló kísérletet óhatatlanul is felmerül az a gondolat, hogy vajon mire számíthatunk egy ország jövőjével kapcsolatban, ha annak lakói (legalabbis nagy részük) folyamatosan és elkeseredetten és szidják azt, illetve a benne végbemenő folyamatokat.

Reklámok

Öntudatos kétéves

-Jaj, de cuki vagy, Kismiklós!

-Nem vadok cuki! Okos vadok!

Fólia

Négy napot melóztunk egy fóliaházon (mérnök férj, ne kérdezd), majd a vége előtt pár csavarral elutaztunk húsvétolni. Győr környékén jártunk, mikor hívott a szomszéd, hogy van valami fura dolog a medencéjébe. Nem tudja, mi az, de egy télikernek néz ki.
A hívás után nem sokkal jöttem rá, hogy április elseje van, úgyhogy nagyon vártam, hogy újra megszólaljon a telefonom, és beleröhögjön, hogy hogy bevettem. De sajnos nem.
Úgyhogy ma hatan összefogtunk, és a két méteres támfalon, kerítésen és tujasoron át visszarángattuk a tíz négyzetméteres, acélszerkezetes monstrumot a kertbe. Indítványoztam, hogy vigyük át a Méhbe, de a férjem még nem adta fel.

Egyszemélyes bújócska a kétéves szemszögéből

-Anya, próbálom megkeresni magamat!

Szépen vagyunk

Kismiklós soha nem nevet olyan szívből jövően és hangosan, mint amikor kérek tőle valamit. Ez nem alkudozik, meg tiltakozik, meg elengedi a füle mellett esetleg sír, mint a bátyja. Nem. A legnagyobb vidámsággal képen röhög, és le se szarja.
Bár legutóbb egyszer nem nevetett ki, hanem a hozd ide a lapátot, légyszíves-re a legnagyobb komolysággal azt mondta: Ana, most fontos dógom van. A kétéves kis padlócirkáló, aki még a vezetéknevét sem tudja helyesen kiejteni. Azt hittem, rosszul hallok, úgyhogy visszakérdeztem. Erre a szemembe nézett, és szép tagolva megismételt, mint egy lassú felfogásúnak: Ana. Most. Fontos. Dógom. Van.
Beszarás.

Jézuska meg az ő ajándékai

-Anya, ha nem vagyok jó, akkor visszaviszi az ajándékot a Mikulás? – kérdezi Jónás este az ágyban. Azt hittem, rosszul hallok. És itt lett elegem az ovi meg más szülők által terjesztett mondavilágból.
Én nem fenyegettem soha azzal, hogy ha rossz lesz, akkor nem kap csak virgácsot. Eleve nem azt mondom neki, hogy rossz, maximum hogy rosszalkodik, vagy rosszaságot csinál. Azt szeretném, hogy jónak és szerethetőnek érezze magát, a pillanatnyi viselkedésétől függetlenül. És azt szeretném, ha a pillanatnyi viselkedése nem attól függene, hogy gondol-e félelemmel egész decemberben egy szakállas fószerre, aki titokban figyel, és vagy nem hoz ajándékot, vagy ha mégis, akkor visszaviszi. Szeretném, ha ehelyett kialakulna a saját, belső motivációja és igénye a jóra. Ha saját maga, alanyi jogon megértené, hogy mondjuk mivel okoz bajt vagy fájdalmat másnak és hogyan és miért kerülje el azt. Szóval ez nem a Mikulásról szól, hanem arról, hogy hátralévő életében hogyan fog gondolkodni magáról, a világról, a jóról és a rosszról.

Aztán most itt a Karácsony, az összes azzal kapcsolatos monda- és hitvilággal. Én tavaly már szépen elmondtam és kialakítottam a sajátunkat, de akkor még kicsi volt, elfelejtette, idénre pedig újra teletették a fejét hülyeséggel – ki-ki a sajátjával. Én imádtam a saját, otthoni karácsonyainkat, és ezt szerettem volna tovább vinni, a vallási vonatkozás nélkül. Nálunk otthon sosem volt nagy felhajtás, tízféle kaja, őrület. Volt egy egyszerű ebéd, aztán be kellett menni a szobáinkba, és tudtuk, hogy akkor hozza az angyal a fát (vagy később, hogy Apuék díszítik), és mikor kész volt, akkor sorba álltunk a nappali ajtaja előtt, és vártuk a csengetést. Az a várás a nappali ajtó előtt, ahogy az ajtó csiszolt üvegén átviláglottak a karácsonyi fények – nekem az volt a karácsony legszebb pillanata. Persze az ajándékok is, később pedig az éjszakába nyúló társasjátékozások és közös zenélések. És az, hogy már kicsiként is mennyire vártam, hogy ki hogy fog örülni annak az ajándéknak, amit készítettem. Mert nálunk nem a Jézuska hozta, hanem mi adtuk. És ezt most is így gondolom tovább vinni.

A gyerekek nagyszülei mind keresztények, úgyhogy hall azért Jézusról meg a többiekről. De ha vallási oldalról nézzük, akkor is abszurd és buta, hogy a Megváltó PlayStationt hoz a fa alá. Jézuska néven. Nekem ezt nem veszi be a gyomrom, pedig már rég nem vagyok hívő. De ha maradunk annál, hogy ez egy keresztény ünnep, akkor mondhatom azt, hogy Jézus születését ünnepeljük, akiben nagyon sok ember hisz, és aki nagyon sokat tett az emberekért, és a szeretetet tanította. Ezért a születése napját a szeretet ünnepének is hívjuk, és ezért megajándékozzuk azokat, akiket szeretünk. Ok, az angyal hozza nyugodtan a fát, hogy legyen benne varázslat is, nem bánom.

Aztán felépítem így a saját kis ünnepi világunkat, és erre jönnek a többiek: óvónők, pincérnők, sorban várakozó bácsikák. A gyerek meg jobb esetben bambán néz rájuk, hogy már miért kellene neki levelet írni a Jézuskának, rosszabb esetben meg ilyenekkel jön haza, hogy ha rossz, akkor visszaviszi-e az ajándékot.

Szerencsére már Jónás maga is készített ajándékokat, nem csak a hozzátartozóknak, de a bébiszitterünknek és az ovis barátnőjének is. És izgalommal dugdossa karácsonyig. -Anya, te tudod, hogy itt van a könyvek között, de tégy úgy, mintha nem tudnád!
Annyira emlékszem annak a bécsi kisfiúnak az arcára, aki először ajándékozott, akit ugyanígy én tanítottam meg rá. Aki karácsonyra egy üveg “sampont” készített nekem: egy üres flakonba összeöntött minden szappant meg mosószert, amit talált, és becsomagolta egy gyűrött papírba. Az egyik legszebb ajándék, amit valaha kaptam. És az ő arca is úgy ragyogott mikor átadta, mint egy angyalé. Számomra ez a karácsony.

Slow Christmas

Évek óta tartom azt a régi fogadalmam, hogy nem fogom túlspirázni a karácsonyt:  a varázs és az együttlét a lényeg, nem az ünnepi menü meg az ablaktáblák tisztasága. És évek óta mindig keresztülhúzza ezt valami. Tavaly a halászlé folyt szét a teraszon (hogy takarítod fel a zsíros cuccot, mielőtt ráfagyna és kora tavaszig rajta maradna? Ha lemosod a fű felé, vajon örökre odaszoknak a környékbeli macskák? Mit adsz enni a vendégeknek másnap?), idén szerda óta hányás-hasmenés járvány van. Eddig csak a gyerekeket ápoltam mézeskalácssütés meg adventi vásár helyett, most viszont már én is ágynak dőltem. A ragály eddigi terjedési sebességét ismerve a férjem épp 23-án este lesz beteg. Remélem, addigra meg tudja venni valamelyikünk a fát. A többi dolgot fejben már lehúztam a listáról. Legyen karácsonyfa meg ajándék, a többi nem számít. Az ünnepi menü amúgy is vajas pirítós lesz.

Mikulás

Szoktuk mostanában mondani, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, elég csak elégjónak lenni. Hát nálunk vannak napok, amikor elégszarok vagyunk. Például itt van a Mikulás. Már jó előre készültem, vettem egy kis csomagba valót. Jónás persze már egy hete megtalálta a kamrában, hogy jé, csokimikulás, együk meg. Miután ellentmondást nem tűrő hangon kiparancsoltam (ijedtemben) a kamrából, szerencsére nem kérdezősködött tovább. 1-1 kis ajándékot már hetekkel korábban megvett a férjem: Jónásnak egy kis doboz áhított kislegót, Kismiklósnak meg egy kisautót.

Mikulás előestéjén szépen csizmát pucoltunk meg dalokat énekeltünk, ahogy azt rendes családokban szokás. Aztán Jónás sokáig húzta a lefekvést, én hulla voltam, teregetni is kellett még, úgyhogy majdnem elfelejtettem megtölteni az ablakban tátogó, üres csizmákat. Mire észbe kaptam, már pizsamában voltunk. Elő a zacskókat, bele az édességet. Persze a férjem akkora bazi nagy mandarinokat talált venni, hogy egy sem fért bele a zacskóba, pedig a gyerek kikötötte a mandarint. Pontosabban azt mondta, hogy szerinte fog kapni egy kis birgácsot (Anya, mert néha rosszalkodom, azért – ezt az óvónők tették a fejébe, nem én, mármint a birgács intézményrendszerét), egy kis édességet, mandarint, és pár színes kavicsot. Szóval valahogy beszuszakolom az őszibarack méretű mandarint, és várom a férjem, aki már húsz perce a sufniban kotorászik. Nagy sokára bejön, hogy Bogár, baj van, nincs meg az ajándék. Nem tudja, hová tette. Valami rémlik, hogy egy zacskóban bedugta valahová. Úgyhogy kabátot és sapkát húzunk, és éjjel fél egyig háromszor egymás után átkutatjuk a sufnit,  garázst, a padlást és az autókat az ajándékok után. Próbálkozom nála mindenféle agykontroll és meditációs technikákkal, kérdezgetésekkel, hátha közelebb kerülünk a rejtekhelyhez. Végül feladom, hát akkor ennyi lesz, egy csoki, egy mandarin, meg pár filc – ennek is örülni fognak. Ennyire balfék szülők valszeg nem léteznek rajtunk kívül, akik nem találják meg a saját gyerekük mikulás ajándékát. Még jó, hogy nem ígértünk előre semmit. Menjünk aludni. Aztán a férjem gondol egyet, felmegy az emeletre, és fél perc múlva diadalmasan tér vissza a csomaggal. Megvan. Megmenekült a Mikulás becsülete.
Az meg nyilván felejthetetlen, mikor reggel mezítláb meg hálózsákban kicsámpáznak az ablakhoz, először megszeppenve közelítik a csizmákat, majd óvatosan felemelik, és örömmel csodálkozva kiáltanak fel: -Nézd, Anya, mit hozott!

Be Svendsen

Vannak az életben pillanatok, amelyek örökre beégnek, megmaradnak.
Az egyik ilyen idén nyáron az Ozorán volt. Délután negyven fokban, perzselő napsütésben próbáltunk volna egy kicsit pihenni, de sehol nem találtunk árnyékos, vízszintes területet. A férjem elaludt valahol egy fa alatt a domboldalon, én pedig visszamentem a sátrunkhoz. Mivel az bent is tűzforró volt, így levettem a külső ponyváját, és kikötöttem az autó felnyitott csomagtartójához. Az így keletkezett negyven centi széles árnyékcsíkba leheveredtem, a fejem félig már az autó alatt. Így feküdtem, ha aludni nem is tudtam. Hallgattam a szomszéd sátorból szóló zenét. Jó volt. Boldog, ritmusos zene volt, önkéntelenül is járt a lábam az ütemre, én meg döglöttem ott fürdőruhában a kocsi alatt, fölöttem csattogva lobogott a szélben a ponyva, és az egész valahogy annyira jó volt.

Aztán itthon rámjött, hogy meg kellene keresni azt a zenét. Volt pár kis telefonos hangulat-videóm, melyeken hallatszott egy kicsit a zene, de a javát elnyomta a sátorponyva csattogása. Azért csak kerestem. Hónapokig. Zenék százát hallgattam meg, kerestem mindenféle címszavak alatt. Az istennek sem leltem, bár találtam így más gyönyörű zenéket.
Aztán két napja belefutottam egy zene-felismerő alkalmazásba. Letöltöttem, majd elbabráltam vele egy-két órát, mert a sok háttérzajból ez sem volt képes felismerni. Aztán egyszer csak kidobta a megoldást.

Azóta Be Svendsent hallgatok reggeltől estig.

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

(Weöres Sándor: Örök pillanat)

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum