Kistesók

-Anya, én még két kistesót akarok!
-Komolyan? Kettőt? – hüledezek.
-Igen!
-És őket nem bántanád, mint Kismiklóst?
-Nem! Mert ők jó puhák lennének. És az egyik kisebb, a másik meg nagyobb mint Kismiklós!

//Egyébként pedig nem, még két gyerek után sem állnak le a kérdések, még ilyenkor is napi szintű az És, lesz még egy? vagy még jobb: Kéne még egy lány is, nem? Szülj még egy lányt is! Mondom pedig, hogy ha lesz is, azért fogok szülni, hogy gyerekem legyen, nem pedig hogy lányom legyen. Egyébként őszintén szólva nagyon boldog vagyok a fiaimmal, és hozzám szerintem jobban is illenek, mint a lányok. Az egyetlen dolog, ami miatt hiányolom, hogy nincs, azok az irtó cuki kislányruhák. Ez pedig azt hiszem elég gyér indok.//

Reklámok

Nekünk a nyár

Nem, nem lett vége, ahogy reméltem. Még mindig ugyanaz a pengeélen táncolás megy, post-itek és listák ezreinek vezérvonala mentén próbálom víz fölött tartani a fejem. De legalább nem unalmas. Úgyhogy nem panaszkodom. Csak közlöm, hogy emiatt elmaradnak dolgok az életemből. Egy időre. Mint a futás. Vagy a blogolás.

Aztán persze a munkának eredménye is van. Például letettem az idegenvezetői vizsgákat, ötösre – listáról kihúz. A munkában új rendszereket vezettünk be, az ügyvezető társam lelépett (elvált, elköltözött), az embereink cserélődtek, a helyzet már nem kilátástalan. A kutat kifúrták, tartályt beástuk, erkélyt és játszóteret megcsináltuk. Eszembe sem jut, mi minden volt.

Ami eszembe jut, hogy nyár van. És a nyárral programok. Voltunk egy hetet sátorozni meg biciklizni az Adrián, Szlovéniába, gyerekekkel. Az első olyan nyaralás két gyerekkel, amit én is igazán élveztem, mert nem róluk, hanem rólunk szólt. Tekertünk napi 50-80 kilométereket, hegyekben és tengerparton, fürdéssel és pizzával, és mindenki boldog volt. Kivéve, mikor a felhőszakadás elöntötte a sátrakat.

Voltam túrát vezetni is, és újra meglátogattam a kedvenc hegyeimet, a Dolomitokat. Öt éve jártam itt utoljára, de előtte hat évig minden évben többször is. Jó volt újra ott lenni, lenni, új embereket megismerni, új élményeket és intenzitásokat szerezni.

Az év meglepetése viszont az Ozora volt. Hát gyerekek, azt el sem tudom mondani. De talán nem is akarom. Megvan egy csomó színben, szóban, zenében, hangban. A lényeg, hogy szülinapomra gyerekfelvigyázást kértem, így a férjemmel kettesben le tudtunk lépni négy napra. Mindent elmond az, hogy a végén azt mondtam a férjemnek, hogy jövőre is kérjük ezt minden rokontól, hogy legyenek a gyerekekkel, és mi jöjjünk el egész hétre, mert ez legalább olyan jó, mint az utazás. Pedig én még soha semmilyen szabadidős tevékenységre nem mondtam ezt.
Szóval nagyon jó volt, de nem, nem drogok miatt, mint ahogy azt mindenki gondolná. Ami igazán jó volt, az az ott levés. Hogy nem kell és nem is tudok semmit csinálni. Csak létezni kell. Hogy tudtunk egymásra figyelni. Évek óta nem beszélgettünk ennyit és ilyen tabu-döntögetően őszintén, mint most. Mert bírjuk a hippi-létet. Mert az emberek nem méregetik egymást, hanem mosolyognak. Megkínálnak az ételükből, italukból, vizükből. Önkéntes locsoló-emberek hűsítik a népet, és a sárban ülve elfogyasztott vega kaja után az enyhén beállt srác felveszi a más által ottfelejtett szemetet. Mert jó volt a zene, mert még fuvola is volt, mert napi hat órát táncoltunk, mert meghökkentő művészekkel és művészetekkel találkoztunk, és mert olyan volt nekünk, mint maga a paradicsom. És úgy jöttünk haza, olyan szerelmesen, mint a megismerkedésünk elején. Szívem szerint minden házaspárnak felírnám receptre, de tudom, hogy másnak nem működne, mert ezek mi vagyunk, ez a mi helyünk.

Ezek azok, amik feltöltenek, erőt adnak a következő nagy hajrára. Ezek, meg a mindennapi apró-csepró kis szépségek.
Jövő héten pedig indulunk Bulgáriába két hétre. Két gyerek, négy kerék, 3000 kilométer.

Anyja vagyok

Oviban anyák napi ünnepség van délután, szedelőzködök, kivasalom a gyerek ünneplős ruháját is, várom a bébiszittert, ki van számolva az idő, nézem az órám, anyu vajon ideér-e. Aztán rájövök: hoppácska, nem is jön anyu, itt most nem Anyu lesz az anya, hanem én, és nem én adom a virágot, hanem nekem. Alig tudok napirendre térni a dolog fölött.

Ugyanez előfordul velem máskor is, például néha bevillan, amikor a gyerek anyának hív (mi  másnak hívna ugye, bár mostanában a keresztnevemen szólít vagy Jázminnak, ez utóbbit azért, mert nagyon tetszik neki a név, de legnagyobb bánatára őt nem lehet átkeresztelni rá, mert lánynév, ezért azt kérte, hogy akkor legyen inkább az én nevem, de én meg mondtam, hogy nekem már van, de attól még ha akar, néha hívhat Jázminnak is, ha az boldoggá teszi), szóval anyának hív, és ez egyrészt zene füleimnek, másrészt néha bevillan, hogy most mi a szösz van, én én vagyok, Bogár vagyok, a saját fejemben élő individuum, és nem anya. Anya az anyám, vagyis ő inkább anyu. Én meg én vagyok.

Arccal a félelem felé

Szerintem én még soha életemben nem dolgoztam annyit, mint mostanában. Zsonglőrködöm az idővel, pengeélen billegek az elúszás és a jól teljesítés között. Ami furcsa, hogy még nem sokalltam be. Hogy éjjel mégis jól alszom, hogy nem stresszelek. Emiatt azt gondolom, hogy nagy terhelés ellenére a helyemen vagyok.
Vannak napok, amikor kiakadok magamban, hogy elegem van, tököm tele, ezt így nem lehet csinálni. Főleg a lakóközösségi – ügyvezetői munkával kapcsolatban érzek így, amivel napi szinten 2-6 órát foglalkozom. És mikor már épp behisztiznék, akkor végigveszem: miért is csinálom ezt? Mi volt a legfőbb célom vele? Hogy tanuljak. Hát most tanulok? De bizony hogy. Hát akkor meg fogd be a szád, és csináld. Úgyhogy csinálom. És ha már ezért csinálom, akkor menjünk bele a sűrűjébe: egyenesen bele a helyzetbe, amit utálok, amitől félek, amit mindig is igyekeztem elkerülni.
Palya Bea használta ezt a kifejezést egy interjúban, és annyira jól kifejezi azt, amit most csinálok: megyek a félelem irányába. Múltkor például egy nagyon kényes levelet kellet megírni és elküldeni a volt vezetésnek. Perrel kellett megfenyegetni őket. A levelet megírtam egykettőre, mert írni szeretek és tudok is. De az elküldéstől féltem. Hússzor elolvastam, kifogásokat találtam, egyeztettem a többiekkel. Tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz. Ráadásul egyáltalán nem illett a konfliktuskerülő hozzáállásomhoz. Vagyis nem vagyok konfliktuskerülő, de általában csak addig megyek bele a dolgokba, amíg nem üthetem meg magam. Mert akkor inkább mentem az irhámat. És ez a helyzet ilyen volt. Ráadásul lett is volna rá lehetőségem, hogy letoljam magamról a feladatot. De akkor megint a fentiekre gondoltam, hogy miért csinálom ezt az egészet. Hogy ha nem állok bele az ilyen feladatokba, ha nem kezdek el másként viselkedni, mint eddig, akkor nem tudok fejlődni. Úgyhogy szorosan behunytam a szemem, és megnyomtam a küldés gombot. Cserébe másnap tényleg meg is kaptam, amire számítottam, az igaz. De csak alig egy napig éreztem rosszul magam miatta.
A másik nagyon intenzív terület a az ötünk munkájának az irányítása. Hivatalosan egyenrangúak vagyunk, de én a vezetést is gyakorolni szeretném, úgyhogy gyakorlok rajtuk, magamon. Úgyis mind az öten öt felé húzunk, és az önszerveződés a gyakorlatban nem működik (nálunk legalábbis), úgyhogy hiába van demokrácia, valaki kell, aki vezet, aki irányít. Most ezt is tanulom. Hogy hogyan tudom úgy motiválni, segíteni, kicsit irányítani az embereket, hogy közben ők is jól érezzék magukat, és a munka is jól el legyen végezve. Alaptermészetemnél fogva olyan vagyok, hogy mindent én akarok csinálni, és meg vagyok győződve róla, hogy csak az lesz rendesen és igazán jól / szépen megcsinálva, amit én csinálok. Úgyhogy delegálni tanulok, az egyes emberek erősségeit, gyengeségeit, félelmeit és valódi egyéniségét megismerni, és annak megfelelően beszélni, dolgozni, kérni. Eleinte például folyton belefojtottam az egyik srácba a dolgokat, mert minden amit csinált, az rossz volt. Szerintem is, és a többiek szerint is. De mivel mindig én reagáltam először, vagy én nyújtottam be egy jobb ellenjavaslatot, kezdett a kapcsolatunk megromlani, szinte szemmel látható fellegek nehezedtek közénk. Aztán elkezdtem tudatosan dolgozni a fentieken. És pár hónap elteltével oda jutottunk, addig terelgettem a dolgokat, hogy  megvan a srác saját területe, amiben jó, amit szeret csinálni, amiben jó szívvel és őszintén tudom dicsérni. Ettől ő megerősödött, a cég rengeteget profitál, a mi kapcsolatunk pedig kisimult, újra süt a nap. Hát ilyenek.

Ez még csak egy kicsi szeletke az aktuális dolgokból. Megvettük a férjem régi céges autóját és eladtuk az enyémet, annak minden adminisztratív vonzatával együtt: okmányirodák, biztosítók, szerződések, hirdetések, franckarika.
Jónás négy éves szülinapi bulija volt tegnap, vendégek, ajándékok, tortasütés, kerti bútor, héliumos lufi. Ja, és pedálos bicikli, el ne felejtsem a legfontosabbat.
A kertben is dolgozni kell, meg palántákat locsolni az emeleti szobában. Fűnyírás, ültetés, komposzt szitálás.
Végre jelentkezett a kútfúró is, és elkezdte a munkát hétfőn, a kőműves meg az övét kedden. Így a szülinapra érkező vendégek először egy sittes konténeren átmásztak, megkerültek egy kútfúró teherautót a garázsfeljárón, átbújtak a bokrot elkötő zsinórok alatt, vigyázva, hogy a ruhájuk alja a lehető legkevésbé érjen le a híg sárba. Innen már csak egy bontott csempe-halom meg némi ytong hulladék volt hátra, és meg is érkeztek a buli helyszínére. A szülinap jól telt, igaz, hogy Jónás már a második hisztijén is túl volt már a torta előtt, és még nem volt itt az este vége.
Na de mondom, a születésnap eltelt, szép volt, legalábbis csak a szépre emlékezünk. Ellenben a kőműves minél többet halad, annál több baj derül ki, ma konkrétan leszakadt az erkélyről egy tíz kilós darab, anélkül, hogy valaki a közelében lett volna. Jó, hogy nem a fejünket törte szét, csak a lentebb lévő terasz járólapját. Így legalább azt is lehet csináltatni. Aztán talált az ember még valami vizes plöttyé ázott osb lapokat, amely találmánya – mint később kiderült – még úgy egy százassal megdobja a várható kiadásokat. Ha így folytatja, vasárnapra elbontja az egész házat.
Úgyhogy vigasztalódhatok azzal, hogy a kutasok meg már negyvenkét méteren járnak, és még mindig nincs rendes víz, pedig három napja reggeltől estig pörög a Robur motor meg járnak föl-le a fúrófejek. De végülis nem is baj, mert ők meg épp vasárnapra átfúrják majd a földgolyót, úgyhogy meg is kell néznem, hogy mi van a túloldalon, mehetünk-e oda lakni, ha már a kőműves úgyis elbontja a házunkat.

Azt még ugyan nem tudjuk, hogy mennyibe fog fájni nekünk ez a nagyon-mély-de-víz-nélküli kút. Azt állítják, egy földbe ásott tartállyal azért így is meg lehetne oldani a locsolást. Igaz, hogy az még úgy háromszáz lenne, de lehetne locsolni, nem?
A fejleményekről (vízállásról, rohadó osb lapokról) folyamatosan tájékoztatom sms-ben a férjem, aki egyébként egy megbeszélésen ül egész nap, utána meg üzleti vacsorál. A pötyögés közben majdnem ottfelejtem a cukrászdában a gyerek ovis tortájához a számlát, márpedig a nélkül nem lehet a gyerekekkel  megetetni.
Aztán gyorsan eltakarítom a szülinapos romokat, beszélek a két biztosítóval (húsz menüponton és keringő zenéken túl) a szerződés felmondásáról, kihangosítón keresztül persze, mert közben tökfőzeléket főzök. Kicsit túl sok ecet löttyent bele, de azért még ehető, Kismiklós falja. Amúgy is arany gyerek, jó elfoglalja magát az udvaron. Nagyon szeret(ne) például állva csúszdázni, vagy a fúrás alatt lévő kútba belemászni. Hálistennek ebéd után jókat alszik, úgyhogy belecsaphatok a lecsóba: adatbázist frissítek, üzemeltetési szerződést írok, ppt-t készítek. Gyorsan végzek, úgyhogy még gyorsan megírom egy időzített bejegyzés vázlatát a facebookra, ez most a túravezetős meló. Fényképet még keresnem kell hozzá este. Meg gyorsan megnézem még a szállásfelhozatalt az augusztusi útra, illetve aláírom az idegenvezetői vizsgához az órarend 217 sorát (egyenként).

De itt a délután négy, indulok az oviba. Innentől már nem dolgozom, a délután csak a gyerekeké. Még a telefonom sem nézem meg.

Hát ezért nem írok mostanában blogot. De mindig azt gondolom, hogy már csak pár hét, és vége, túl leszünk rajta, és beáll minden a rendes kerékvágásba. Lesz időm filmet nézni meg a kertben ücsörögni. Aztán ez az idő valahogy sosem jön el. De mondom, az vigasztal, hogy közben azért mégis jól érzem magam. Meg futottam vasárnap egy terepversenyen is, és összesítettben a középmezőny elején végeztem, nőiben pedig tizedik lettem. Ami azért tök jó, magamhoz képest. Igaz, hogy másnap járni alig bírtam. Úgyhogy sok jó dolog is történik.
Csak az a kút…

Nassoló

Marha büszke voltam magamra, hogy a nagyobbikat sikerült oly módon a tudatos és egészséges étkezésre nevelni, hogy a házban kifehéredtek a bekerülő csokimikulások, mert Jónás inkább a mandarint választotta a mikucsomagból, mint a csokit. Ételek közül a gyümölccsel lehet a legboldogabbá tenni, és az az ünnep, ha ültő helyében betolhat egy doboz (télen fagyasztott) málnát.

Na a kicsivel már nem jött be ugyanez. A nap bármely szakában kézenfog, és vonszol a szekrényhez, melyben a kekszet tartjuk. Akkor is, ha abban hetek óta nincsen keksz. A számból is kiszagolja a csokoládét, hiába kapok be egy kockát sutyiban, a fogamról is lenyalná, ha hagynám. Eszik mellette rendesen, de a gyümölcsért nincs oda, ellenben naphosszat nemlétező finomságokért könyörög. Ennyit az ügyes, egészségtudatos nevelésem sikeréről.

Szóló szőlő

-... és Apa tegnap annyi mesét mondott, mint a rosta lika! – meséli Jónás az előző este történteket.
Én meg szakadok a röhögéstől.

Anya, holt terem a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack?

No, én most rittyentek egyet! – rázogat egy madzaggal a kezében.

Mert az van, hogy Jónás két magyar népmesés mesekönyvet kapott karácsonyra a nagyszüleitől. Elég hamar megszerette őket, pedig még kicsinek tartottam hozzá. De hát minden este ezt kérte. Aztán mikor betegség szezon volt, elég sok mesét nézett, és hát mi mást nézett volna, mint népmesét. Meg Pettson és Finduszt. Most ezek mennek. Még életében nem látott egy Disney filmet sem (egyszer a mamája bekapcsolta neki a Verdákat,  Jónás meg kikapcsoltatta velem, hogy ez butaság), fingja nincs Szupermenről meg Pókemberről, és elkerült a mese-figura őrület is. Szerettem volna, hogy így legyen, de nem erőltettem volna. Örülök, hogy magától alakult így. És így legalább minden nap van valami röhögnivaló, az újabb beszólásain.

Gondolatok nőnap körül

Úgy látom, idén az a trendi (vagy már régebb óta, csak most csúcsosodott ki), hogy a nők kikérik maguknak a nőnapot egyenjogúság címén. Nem egészen értem, mi köze egymáshoz a kettőnek. Attól, hogy valaki hoz nekem egy virágot, még tekinthet egyenrangúnak (vagy nem). Különösebben nem érdekel ez az “ünnep”, sosem tartjuk, de kikérni magunknak kicsit olyan, mint kiakadni azon, hogy valaki kinyitja nekünk az ajtót. Szerintem szép dolog, kár lenne megölni. Bár a virághoz nem ragaszkodom.

A női szerepkörök. Itt ez a lakóparki meló. Bárki jelentkezhetett volna a vezetői csapatba, ügyvezetőnek is. Rajtam kívül egy nő sem tette. Pedig laknak itt úgy 250-en, mármint nők. Miért? Nem a férfiak veszik el tőlük a jogot, hanem ők, saját maguktól. Most erre biztos mindenki azt mondja, hogy de mert így nevelték őket, mert az anyjuk is csak főzöttmosotttakarított. Lehet. De az én anyám is azt csinálta, sőt a vallásuk egyenesen ki is mondta, hogy az asszony feje a férfi, és kéretik a nőknek alárendelni magukat. És ez nálunk így működött, ebben nőttem fel. Akkor végülis mennyit számít a nevelés?

Kicsit olyan érzésem van – és ezért nyugodtan meg lehet kövezni – hogy a saját nőiségünk, társadalmi értékünk, a szerepünk és nemünk súlya épp annyit ér, mint amennyire azt mi magunk taksáljuk. Nem az anyánk, nem az apánk, nem a férfiak, hanem mi magunk. És igen, rongyos-szemét-férfiközpontú világban élünk, de ha holnaptól elkezdene minden (sok) nő értékes, boldog, nőiségére (és ezzel összefüggő másságára) büszke emberként létezni, akkor egyszerre tárgytalanná válna a téma. Mert a férfiak is annyira fognak tartani bennünket, amennyire mi magunkat.

De nem végeztem és olvastam kutatásokat a témában, csak ez az érzésem. Meg már unom a fortyogást.

Holnap már március

Ma este – idén először – dalra fakadtak a feketerigók.
Tavasz van.

Van az a nap

Van az a  nap, amikor halál büszke vagyok magamra, hogy egy kiakadás nélkül abszolváltam a dokinős mutatványt, amikoris néhány óra alvás után reggel megetetem és puccba vágom a két beteg csemetémet és  magamat, kilenckor már az orvosnál ülünk (persze csak ülnénk, ha lenne hely a másik ötven embertől, akik szintén mind a halálukon vannak, az állott levegőben már hadifegyver töménységű influenzavírus röpköd), és kivárjuk a másfél órás sort, közben kint botokkal játszunk meg lépcsőzünk, és gyógyszertárba is megyünk meg minden, szóval elégedett vagyok, hogy mindezt hiszti és kiakadás nélkül.

Mondjuk mikor mondja a doktornő, hogy Jónás noha már nem lázas, de a héten azért ne menjen oviba, na akkor azért megremeg a térdem. Egy hét bezártság a két gyerekkel, ez kutyajó lesz. Na mindegy, majd boldogulunk, majd lesz valahogy.

Aztán dél van, a gyerekek az asztaltörlést kapták feladatul, én épp elrohannék vécére terítés előtt, mikor Jónás kiabál, hogy Kismiklós kiöntötte a csiliport. Rohanok ki letolt gatyával, a kicsi az asztal tetején ül (a kismotorról mászik a székre, onnan az asztalra, a tévé tetejére, vagy bárhová), a piros port épp felnyalni készül. Lekapom, rohanok vele a konyhába, szappanozom, aztán nyalogatom a kezét, hogy csíp-e. Szaladok vissza az asztalhoz feltörölni a port, még mindig letolt gatyában. Vizes konyhapapírral törlöm össze, egy szem se hulljon szét, ekkor meglátom, hogy a vécéajtó nyitva, én hagytam úgy, amikor kirohantam, Kismiklós a vécé mellett áll, és egyik kezével a mosogatórongyot mártogatja a csészébe, a másikkal a vécékefével hadonász. Kapom ki, még mindig letolt gatyával, kézmosás újra, közben szénné ég a tükör tojás, amit a spenóthoz főztem.

Nincs is több tojás itthon.

És nyilván ordítottam. Ennyit a kiakadás nélkülről.

Meglepetés

Mostanra már itthon is divatosak lettek az ilyen-olyan meglepetésdobozok. Mikor először olvastam róluk évekkel ezelőtt, még jópofának gondoltam. Mostanra gyakorló nemfogyasztó lettem, úgyhogy inkább a fogyasztói társadalom fattyhajtásának tekintem, amikor már az is mindegy, hogy mit veszünk, csak vegyünk.

Ennek ellenére mostanában többször is átélem ezt az érzést, mármint amit a meglepetésdoboz adhat – akaratomon kívül. Ugyanis az utóbbi időben Kismiklós szívesen tolja is a bevásárlókosarat, nem csak ül benne. És persze előszeretettel pakol. Én úgy egyensúlyozok a teljesítmény (azaz bevásárlás) és béke (azaz nem ordító gyerek) tengelyen, hogy időnként visszacsempészem a kosárból a nemkívánatos dolgokat: műfogsor ragasztót, csillámos hajcsatot, tiplikészletet. Mégis valahogy az lesz a dolog vége, hogy otthon meglepetten forgatom a kezemben a kis tubust: mi ez? miért vettem ezt a 30 faktoros naptejet? Ja, Kismiklós volt. Eddig szerencsére megúsztam némi aszalt gyümölccsel, egy csomag rossz minőségű párizsival és egy szappantartóval. Még jó, hogy a drága dolgokat nem bírja el. Meg talán feltűnnének. Legalább a kasszánál.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum