Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

(Weöres Sándor: Örök pillanat)

Reklámok

Meztelen

Jónás minden este meztelenre vetkőzve, a paplanhuzatba bebújva alszik el. Mióta emeletes ágyon alszik, azóta igazán utálom ezt, hiszen lábujjhegyen nyújtózkodva-billegve öltöztetni egy alvó gyereket nem a legjobb buli lefekvés előtt.
Hétvégén átjött a szomszéd a két gyerekkel, a nagyok be is vonultak a gyerekszobába emeletes ágyon játszani. A nagy békesség egy idő után gyanús lett, úgyhogy bementem hozzájuk. Némi keresés után a fiamat a paplanhuzatban találtam meg, ahogy anyaszült meztelenül hancúrozik a szintén anyaszült meztelen kislánnyal.
-Anya, nem mondom meg, hogy mit csináltunk, de semmi rosszat – vigyorgott rám, mikor megtaláltam.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de aztán mi anyukák megegyeztünk, hogy ez még biztos csak ártatlan játék. Azért pár év múlva kapna az ilyesmiért a lány apukájától, azt hiszem. Így csak röhögtünk végül mi is, mert nagyon cukik voltak.

Munka, vállalás

Ma reggel összeszedtem a gondolataimat a férjemnek a “munkatársaimmal” kapcsolatban, és még magam is meglepődtem azon, hogy milyen tragikus és elkeserítő a helyzet. Igaz, hogy ingyen vállaltuk a munkát, de vállaltuk. Mindenki a szívére tette a kezét azon az estén, és igent mondott. Mind az öten. És akkor lássuk, hogy ma, fél évvel később mi a helyzet:
-az egyik besértődött, és elkezdett a levelekre nem válaszolni, illetve enyhén ittas állapotban egyszer odabökte nekem, hogy na Bogár, én ebből kiszállok.
-a másik, az ügyvezető társam, azóta elvált, elköltözött. Megegyeztünk, hogy ennek ellenére a kezdeti folyamatokat és a nagy munka-dömpinget végig csináljuk együtt, és ha beindultak a dolgok, akkor majd kiszáll. Ehhez képest szintén zenész: nem csinálja meg azt a minimálisat sem, amit vállalt, illetve hónapok óta nem válaszol a levelekre sem.
-a harmadik időnként felbuzdul és dolgozik, de máskor hónapokra eltűnik, a vállalt feladatainak a tizede sincs meg.
-a negyedik eleve feladatokat sem vállal, max csak beleszól a döntésekbe.
-a fentiek miatt bevettünk még egy srácot, ő legalább tevékenykedik, amit vállal, azt megcsinálja.
-egy lány vállalta, hogy segít nekem az adatbázis rendbetételében. Levittem neki az anyagot júliusban, hogy szeptemberig megcsinálja. Október vége van, 10 sort csinált, azt is rosszul. Mert közbejött valami. De nem hívott fel augusztusban, hogy bocs, nem fog menni, hanem én üldözöm, hogy akkor legalább az eredeti adatokat adja vissza.

Mi az úristen van itt? Az emberekben ennyire nincs felelősségérzet, egyenesség, kitartás? Miért nem csinálja meg, amit vállalt? Miért vállalta akkor? És ha nem tudja / akarja tovább, akkor legalább miért nem áll ide, és mondja, hogy bocs, holnaptól nem. Komolyan nem értem. És nem  csapongó tizenévesekről van szó, hanem harmincas-negyvenes – elvileg érett – felnőttekről.
Hozzáteszem, eredetileg önszerveződő módon, vezető nélkül kezdtük el, de az aztán pláne nem működött. Aztán az alakult ki, hogy én lettem az, aki összefogja a dolgokat, de eddig azt gondoltam, hogy lehet ezt demokratikusan, a másik folyamatos baszogatása nélkül, a belső motivációban bízva csinálni. Hát nem. Nekem pedig fel kell frissítenem a fejemben újra, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Nem azért, mert annyira hiányzik az a napi 1-6 óra ingyen-munka. (Bár néha jól esik a gyerekek mellett ilyesmivel is foglalkozni.) Hanem azért, hogy tanuljak. Tanuljak vezetni, irányítani, motiválni, számon kérni, megfelelő embereket találni – ezt az egész kócerájt menedzselni. Nem az operatív munka miatt. Pedig szokásom abba menekülni.

Zorbász

Sokat olvastam Zorbászt, még most is szoktam forgatni (s cselekedni esztelenül bátran), de most arcul csapott a felismerés, hogy a legzorbászabb emberek valójában a gyerekeim. Akik abszolút jelenidőben élik meg az életüket, az összes csodálkozó gyönyörrel, gyöngyöző kacajjal és szívszaggató ordítással együtt.

Azért vagy

Nem valami hiány betöltésére, hanem valami több megélésére.

Kétely

Visszaérek a futásból, beülök az autóba és hazaindulok. Gyönyörű volt az idő, az erdő mint egy festmény, süt szemből a nap, boldog vagyok. És mégis bekúszik alattomosan az érzés, a gondolat: mi értelme ennek az egésznek? Mi értelme van? Nemsokára hazaérek, a család talán épp ebédel, öröm lesz velük lenni. De mi értelme ennek az egésznek? Mi értelme, mi célja az életnek?
És nem azért, mert boldogtalan vagyok, épp ellenkezőleg: soha ilyen boldog nem voltam még. Mégis – vagy éppen ezért – érzem újra és újra feltörni a hiábavalóság érzését. Míg nem voltam boldog, míg nagy és beteljesítetlen célok és vágyak lebegtek előttem, könnyen tudtam felelni erre a kérdésre. De most, hogy már a boldogság megtalálása sem cél, mi lehet az? Segíteni másoknak, önzetlenül vagy forrón szeretni, fejlődni, tanulni, egyre tudatosabban élni – pipa. De ezeknek is: mi értelme?
A vallás adta válasz, hogy mert akkor a mennybe kerülsz, vagy magasabb szinten születsz újjá: de annak mi értelme? Vagy épp az, hogy elkerüld az ellenkezőjét: a pokolban égj vagy bogár legyél következő életedben. S kiszakadni a földről sem célom, a testetlen-vágynélküli lét sem vonz, hisz én szerelemes vagyok ebbe a kurva életbe, nincs mit tenni. De mi célból? Miért? Mi a lényege? Az út? Az út is jó, és ha nem is mindig élvezem, de megélem minden napját, a legtöbb pillanatát. Azt hiszem, kihozom belőle azt, amit ki lehet. De mi célból? Mi az értelme? Minden hiábavalóság.

Második

Azért ez már mindennek az alja. Reggel, miután futottam egyet, megreggeliztem, felporszívóztam, elkészítettem Jónást az ovira, aztán végre leültem kávézni és kinyitottam a laptopot. És akkor a facebook emlékező gépe feldobja nekem Kismiklós születési képét. Nem egészen értem, hogy miért, majd leesik a tantusz: a kicsinek ma van a második születésnapja.
Nagy a kísértés, hogy azt gondolja, hogy rohadt szar anya vagyok. Persze lehet, de nem ezen múlik. Azért lesz estére torta meg ajándék is, Jónás pedig már tegnap rajzolt egyet az öccsének, csak akkor még azt gondoltam, hova ez a nagy sietség, ráérünk még.

Amúgy épp tegnap gondolkodtam rajta, hogy mennyire más második gyereknek lenni. Például halvány gőzöm sincs, hogy a kicsi hány kiló vagy milyen magas, pár hónapos kora óta nem mértem meg. Jól néz ki azt kész. Fogalmam sincs, hogy hányas ruhát és cipőt hord: ránézésre választok egyet azok közül, ami van. Már másfél évesen futóbiciklizett, nagyfiúsan ugrál a kanapé tetejéről, és sajnos – hála a bátyjának – neki már két évesen szókincse a buta meg a basszus. Nála már nem foglalkoztatott a hozzátáplálás, a növekedési ugrások és a várható fejlődési lépések: egyetlen cikket sem olvastam el. Már hat hetes korában vigyázott rá más is, pedig Jónást ki nem engedtem volna a kezemből. Mégis ő a családban a kicsi, a pici, a baba, és néha csak más gyerekeket látva jut eszembe, hogy jé, már ezt is tudhatná. Hiszen nem is olyan pici, csak kontextusban. Jónást ilyenkor már olyan nagynak gondoltam. Mondjuk ettől még tudhatnám, hogy mikor van a születésnapja.

Lovas út

Lassan győzedelmeskedik az ész.
Lassan tisztul a köd.
Lassan értelmet nyernek újra a hétköznapok. És ajándék lesz az, amit eddig veszteségnek gondoltam.

Kistesók

-Anya, én még két kistesót akarok!
-Komolyan? Kettőt? – hüledezek.
-Igen!
-És őket nem bántanád, mint Kismiklóst?
-Nem! Mert ők jó puhák lennének. És az egyik kisebb, a másik meg nagyobb mint Kismiklós!

//Egyébként pedig nem, még két gyerek után sem állnak le a kérdések, még ilyenkor is napi szintű az És, lesz még egy? vagy még jobb: Kéne még egy lány is, nem? Szülj még egy lányt is! Mondom pedig, hogy ha lesz is, azért fogok szülni, hogy gyerekem legyen, nem pedig hogy lányom legyen. Egyébként őszintén szólva nagyon boldog vagyok a fiaimmal, és hozzám szerintem jobban is illenek, mint a lányok. Az egyetlen dolog, ami miatt hiányolom, hogy nincs, azok az irtó cuki kislányruhák. Ez pedig azt hiszem elég gyér indok.//

Nekünk a nyár

Nem, nem lett vége, ahogy reméltem. Még mindig ugyanaz a pengeélen táncolás megy, post-itek és listák ezreinek vezérvonala mentén próbálom víz fölött tartani a fejem. De legalább nem unalmas. Úgyhogy nem panaszkodom. Csak közlöm, hogy emiatt elmaradnak dolgok az életemből. Egy időre. Mint a futás. Vagy a blogolás.

Aztán persze a munkának eredménye is van. Például letettem az idegenvezetői vizsgákat, ötösre – listáról kihúz. A munkában új rendszereket vezettünk be, az ügyvezető társam lelépett (elvált, elköltözött), az embereink cserélődtek, a helyzet már nem kilátástalan. A kutat kifúrták, tartályt beástuk, erkélyt és játszóteret megcsináltuk. Eszembe sem jut, mi minden volt.

Ami eszembe jut, hogy nyár van. És a nyárral programok. Voltunk egy hetet sátorozni meg biciklizni az Adrián, Szlovéniába, gyerekekkel. Az első olyan nyaralás két gyerekkel, amit én is igazán élveztem, mert nem róluk, hanem rólunk szólt. Tekertünk napi 50-80 kilométereket, hegyekben és tengerparton, fürdéssel és pizzával, és mindenki boldog volt. Kivéve, mikor a felhőszakadás elöntötte a sátrakat.

Voltam túrát vezetni is, és újra meglátogattam a kedvenc hegyeimet, a Dolomitokat. Öt éve jártam itt utoljára, de előtte hat évig minden évben többször is. Jó volt újra ott lenni, lenni, új embereket megismerni, új élményeket és intenzitásokat szerezni.

Az év meglepetése viszont az Ozora volt. Hát gyerekek, azt el sem tudom mondani. De talán nem is akarom. Megvan egy csomó színben, szóban, zenében, hangban. A lényeg, hogy szülinapomra gyerekfelvigyázást kértem, így a férjemmel kettesben le tudtunk lépni négy napra. Mindent elmond az, hogy a végén azt mondtam a férjemnek, hogy jövőre is kérjük ezt minden rokontól, hogy legyenek a gyerekekkel, és mi jöjjünk el egész hétre, mert ez legalább olyan jó, mint az utazás. Pedig én még soha semmilyen szabadidős tevékenységre nem mondtam ezt.
Szóval nagyon jó volt, de nem, nem drogok miatt, mint ahogy azt mindenki gondolná. Ami igazán jó volt, az az ott levés. Hogy nem kell és nem is tudok semmit csinálni. Csak létezni kell. Hogy tudtunk egymásra figyelni. Évek óta nem beszélgettünk ennyit és ilyen tabu-döntögetően őszintén, mint most. Mert bírjuk a hippi-létet. Mert az emberek nem méregetik egymást, hanem mosolyognak. Megkínálnak az ételükből, italukból, vizükből. Önkéntes locsoló-emberek hűsítik a népet, és a sárban ülve elfogyasztott vega kaja után az enyhén beállt srác felveszi a más által ottfelejtett szemetet. Mert jó volt a zene, mert még fuvola is volt, mert napi hat órát táncoltunk, mert meghökkentő művészekkel és művészetekkel találkoztunk, és mert olyan volt nekünk, mint maga a paradicsom. És úgy jöttünk haza, olyan szerelmesen, mint a megismerkedésünk elején. Szívem szerint minden házaspárnak felírnám receptre, de tudom, hogy másnak nem működne, mert ezek mi vagyunk, ez a mi helyünk.

Ezek azok, amik feltöltenek, erőt adnak a következő nagy hajrára. Ezek, meg a mindennapi apró-csepró kis szépségek.
Jövő héten pedig indulunk Bulgáriába két hétre. Két gyerek, négy kerék, 3000 kilométer.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum