New days

Ma megnyitottam a webshopom és újra kezdtem a sportot.

A gyomrom most folyamatos ritmikus összehúzódást produkál (elég rémisztő), de nem tudom, hogy az izgalomtól, a hasizomgyakorlatoktól vagy a lejárt szavatosságú fehérjeturmixtól.

Reklámok

Neodímium vagy mi

Ideáll mellém a gyerek, és közli, hogy van egy neodímium mágnese. Mondom az mi, mert még sose hallottam róla. Eleve az is gyanús, hogy ki tudja ezt mondani. Aztán kiderült, hogy tényleg létezik olyan, hogy neodímium mágnes, és ráadásul tényleg azt tartja a kezében. Da Vini learning, te csodás.

Ma egyébként officiálissá vált, hogy felvették a kiválasztott suliba, úgyhogy jó pár évre vége a sok körös iskolaválasztási kálváriának, mert a kicsi már valszeg testvér-jogon bejut.

Normális testű nők

Nézegetem a bikiniket a H&M oldalán, és először nem is fogtam fel, hogy mi a furcsa a látottakban. Aztán pár oldal után rájöttem: itt normális testű nők vannak! Először csak egy-egy(Barbiéhoz képest) vastagabb comb tűnt fel, aztán néhány molett lány, és  végül nem csak hogy narancsbőrt, de még császármetszés heget is láttam! Komolyan. És egyébként szépek.
Van vékony, vastag, fiatal, idősebb, tetovált, meg egy csomó mosolygós, de olyan mosolygós, hogy azt kell gondolnod róla, hogy vagy szerelmes volt a fotósba, vagy egy nagyon jó viccet meséltek neki, de olyan rendesen nevet. Klassz.

Páternoszter

Nézek ki az ablakon, első emelet, bíróság. Páternoszterral jöttünk fel, gyerekkorom óta nem utaztam rajta, hat éves lehettem, előttem van ma is az eset, Apuval jártunk a MÁV kórházban, nem tudom, mi okból. Féltem beleszállni, aztán meg ki, meg azon gondolkodtam, hogy ha nem szállnék ki, vajon átpördülnék-e a fordítón.
Késik az ügyvéd, mi díszmagyarban várjuk, félve pillongatunk az óránkra. Mögöttünk ül a felperes, második szomszédom, nem köszön, nem néz ide, pedig tavaly ilyenkor még a teraszukon söröztünk. Nonszensz helyzet, biztos nem is mennék bele, ha mögöttünk meg nem lenne háromszáz másik ember (plusz háromszáz gyerek – itt kettő fölött van az átlagos gyerekszám), akik bennünk bíznak, így hát maradunk. Egy óra késéssel hívnak be, engem meg már küldenek is ki, hogy ha tanúként is meg kívánnak hallgatni, akkor a kinti padon a helyem, míg nem szólítanak. Végül nem szólítanak. Öt órán keresztül ülök a padon, de én jártam jobban, mert a többiek bent aszalódnak a levegőtlen kis helyiségben, én meg azt csinálok, amit akarok. Már amit lehet egy üres folyosón. De amíg kitart a telefon akksija nem aggódok. Cikket írok a munkámhoz, amerikai kutatásokat elemzek és jegyzetelek le a zsebkendőnyi kis papírra, amit a táskámban találtam. Nagyon kis betűkkel kell írnom. Dél körül megeszem a szendvicsem, kiállok az ablakba, majd vissza. Délutánra már szállingóznak ki az emberek a teremből, nem bírják. Fél négykor szünet. Ítélethirdetést ígérnek, én meg vacillálok, megvárjam-e. Be kell vásárolni, holnap hajnalban indulunk egy hétre Erdélybe. Ehhez át kell venni Kismiklós személyiét is persze, épp koppra érkezett meg, anélkül nem mehetnénk. Meg ötkor bezár az ovi is. És előtte még fekete marcipánt kell vennem a cukrászkellékesnél, mert Jónás Fogatlant, az éjfúriát szeretné tortának szülinapjára. Próbáltam győzködni, hogy nekem erre nincs időm, ezt egy nap megsütni, legyen csak a feje, az könnyű, de nem, neki az egész kell, fülétől a piros zászlós farkáig. Ülök az ablakban, és látom, hogy délutánra kizöldültek a fák, kinyílt az orgona, épp mint mialatt Jónás megszületett hat évvel ezelőtt.

Vackor az első bében

Mindig is végtelenül untatott más szülők iskolai felvételikről (és vizsgákról) folytatott hosszas lamentálása, és ezer évvel ezelőtt megfogadtam, hogy én ebből ugyan nem fogok ekkora ügyet kerekíteni.
Maholnap hat éves lesz aJónás, úgyhogy konkrétan tavaly november óta a suli nevű lemez pörög, persze én megmagyarázom, hogy bele vagyok kényszerítve, de gondolom ezt bárki más is elmondhatja magáról. De legalább a régi emlékeimre alapozva igyekszem nem traktálni vele másokat.

Merthogy a gyerek az egyik iskolának nem elég katolikus, a másiknak nem elég német nemzetiségű, a harmadiknak nem elég helyi lakos, a negyediknek nem elég hétvéves. A támasztott szempontrendszer szerint mindég a lista végén ballagunk, valahogy senkinek nem kell az olyan, mint mi vagyunk.

Pedig a gyerek okos mint a nap, ezt bizton állíthatom (múltkor pl megkérdezte, hogy mik azok a római számok, aztán húsz perc múlva már azt is le tudta írni római számmal, amit én nem, mondjuk az 1287-et, meg simán összeadja fejben azt, hogy 133+251), ráadásul házon kívül mintagyerek, az óvónők ódákat zengenek, persze itthon nem olyan. De a lényeg, hogy van egy tök okés gyerekem, akinek örülhetne minden iskola, ehhez képest senkinek nem elég jó.

Így aztán párhuzamosan fut négy iskolában a szülőire járás, hívogató, kézenfogó, beszoktató, tökömtudja, frankón minden szombat rámegy.
De emellett valahogy megvan az a belső bizonyosságom is, hogy ahová járnia kell, oda fel is fogják venni, akkor is, ha ötszörös a túljelentkezés.

Home office, ahogy én azt elképzeltem

Mikor régen elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha a gyerekek mind ovisak lesznek, én meg majd itthonról részmunkaidőben dolgozom, akkor valami olyasmi képek jelentek meg előttem, hogy reggeli után szépen rendbe teszem a lakást, a napsütéses teraszon a függőágyban megiszom a kávém. Aztán elmegyek lovagolni, vagy hosszú erdei futásra – egyikre se nagyon volt lehetőségem az utóbbi hat évben, majd végre most! Eszem egy könnyű ebédet, amit előző nap főztem, aztán leülök dolgozni, hatékonyan kihasználom az időm délután fél négyig, aztán megyek a gyerekekért.
Ehhez képest. Délután négykor úgy állok fel a számítógéptől, hogy még a pizsamám van rajtam, kócos vagyok, a számítógép mellett ott az tálca az ebéd maradékkal, meg a tegnapival is. Még jó, hogy nem meleg kaja, csak egy kis szendvics héj – kinek van ideje ugyanis főzni?
Meg kell mondjam, hogy én még a két kicsi gyerek mellett is mindig rendezett voltam. Mindig. Én soha nem jártam itthon melegítőben vagy kócosan, szakadt ruhában. Én még császáros sebbel a hasamon is kisminkeltem magam minden reggel, mindig volt rendes kaja, viszonylag rendes lakás meg minden. De amit ez a vállalkozói lét csinált belőlem, az nonszensz.
De az az igazság, hogy én ezt annyira élvezem. Nem a pizsamát, hanem a munkát. Éjjel-nappal amikor csak van egy kis időm dolgozok. Én életemben nem melóztam még ennyit, és nem is tanultam. Szerintem az elmúlt fél év felér pár évnyi főiskolával vagy egyetemmel. Mindenről tanulnom kell: cégalapítás, könyvelés, bankárttyás fizetés, webshop programozás, seo, import, sebességoptimalizákás. És én mindent rendesen meg akarok tanulni. Leülök reggel a laptopomhoz egy kávéval (kávézás alatt sose dolgoztam, ez nálam szent – volt), hogy rendeljek a gyerekeknek gumicsizmát, vagy megnézzem, mi újság a facebookon. Aztán tíz perc múlva azon kapom magam, hogy már egy angol cikk nyomán jegyzetelek megint valami eszméletlen fontos témáról.
Amiért megéri csinálni, az a sikerélmény. Egyrészt, hogy az a bizonyos felfújhatós unikornis végre megkezdte az emelkedést, és minden egyes fújással egyre szebb és impozánsabb. Másrészt azért, mert minden nap szembetalálkozok valmi nagy és megoldhatatlan problémával. És minden nap sikerül megoldani egy másikat. Eszméletlen jó dolog, amikor a dolgok nem csak simán jönnek, mint a csapból, hanem nem jönnek, és aztán mégis. Az érzés, hogy meg tudod oldani. Meg tudod csinálni. Még ezt is. És ennek köszönhetően egyre jobb és egyre szebb, és egyre közelebb kerülsz a célodhoz. Hát ezért dolgozok ennyit.

Ettől függetlenül megfogadtam, hogy viszek valami normális rendszert az életembe, és mondjuk heti kétszer azért sportolok valamit újra, lassan lejár a térdműtétem után a négy hét. Meg időnként kimozdulok itthonról emberek közé, és persze reggelente mindig szépen rendbeszedem magam. Mármint a sport után.

Nincs olyan nagy baj vele, legalábbis nem az

Mindig előkerül valahonnan egy olyan fénykép, melyen egy állítólagos magyar kórházban omló vakolat alatt, földön fekve eszik a betegek a penészes zsemlét. Mondjuk. És hogy micsoda fertő a magyar egészségügy.
Volt szerencsém mostanában elég sokat tesztelni, alanyi jogon és család miatt is, és én egészen kellemesen meg vagyok lepve, legalábbis ami az omló vakolatot meg földön fekvést jelenti. Egész szép állapotú, sőt felújított kórházakban (is) jártam. Több volt a szép, mint a nem. Ettem pár rossz kaját, de inkább jókat, bár nem egészségesektet. De nem volt rosszabb, mint amit mondjuk az ovisoknak adnak. Műtő-dizájnban mondjuk most láttam az első szépet, a Sportkórházé olyan, mint egy űrhajó, és a műtőasztal is memóriahabos és meleg, nem az a hideg tepsi, mint a Jánosban a császárnál (brr).
Voltam háromszor gyerekkel is, anyai minőségben. Soha nem volt kérdés, hogy bent alhatok-e. Az egyik helyen frankón megágyaztak friss ágyneművel, a másikban egy kissé viseletes kanapé volt, a harmadikban a földön lehetett aludni ikeás tatamikon.
A nővérkék elfoglaltak, rendesek, kedvesek. Néha kiemelkedően és ámulatba ejtően. Viszont az is igaz, hogy kivétel nélkül minden alkalommal volt egy olyan, akit elször fejbe kellett volna vágni egy iszonyú nagy lapáttal, majd örökre eltiltai a szakmájától – de ez az arány más szakmákban is megvan.
Akkor mégis mi a baj? Mármint nekem, mert ez itt mind nekem, nekem jó meg nekem baj.
Először is, hogy rendre előfordul, hogy az orvosok leszarnak. Sztk-ban és magánban is. Egyszerűen nem veszik komolyan, nem hiszik el a problémád. Engem pl az ötödik korai vetélés után az ötödik nőgyógyász vett komolyan annyira, hogy elküldön vizsgálatokra, meg felírjon egy gyógyszert. De az is csak akkor, amikor már bőgve ordítottam vele a telefonba. Aztán láss csodát, meg is maradt a gyerek. Vagy elmegyek a helyi normál rendelés ortopédiájára a térdproblémáimmal, és minden képalkotó eljárás használata nélkül hazaküldenek azzal, hogy szedjek porcerősítőt. Többedszer is. Aztán fél év és több orvos múlva végre kiderül, hogy kosárfülszakadás, ami ráadásul be is van ékelődve. És még sorolhatnám. Jó lenne, ha frankón komolyan vennék, amit mondok, és becsülertesen megvizsgálnának. (A nőgyógyászok pl magánorvosok voltak, úgyhogy nem lehet csak a pénz / támogatás kérdése).

A másik, ami viszont egyenesen stresszel, az a hálapénz. Kinek illik hálásnak lenni, és mennyire. Most a műtét előtt a neten még hálapénzkalkulátort is találtam, ha bizonytalan lennél. Attól persze még bizonytalan leszel. Aztán ne felejts a kórházi csomagba borítékot is tenni, meg vegyél fel pénzt. Aztán lesd az alkalmat, hogy mikor aktuális az észrevétlen átadás. Vagy amikor azt mondja a magán nőgygyász, hogy Annuska, aki majd a kórházban a vérvételes beutalót adja, maga is leveszi a vért a cukorterheléshez, ha adok párezret. De mennyi az a  párezer? Kettő? Négy? Mennyit ér egy vérvétel, pláne, ha nem is kérek szívességet? Végül mégis magától ott veszi le a vért, pedig nem kérem, aztán a 120 perces után megkérdezem, mivel tartozom. Azt mondja, amennyit gondolok, vagy amennyit megért nekem. Akkor előhalászom tasakot, miközben az egyik kezemmel a vérvétel utáni vattát szorítom a tű helyére, a boríték leesik, felhalászom, odatolom az asztalon. Nonszensz. Lehetne egy kifüggesztett árlista és egy pár postaládát. Vagy bankszámlaszám. Annyival de annyival egyszerűbb lenne minden. Kitolnnának a műtőből, húsz perc múlva már a netbankból utalhatnék, közlemény szmájli.

Harmadik gyerek

Mondhatni évek óta megy a dilemma, hogy legyen-e még egy gyerekünk. (Mintha azt csak úgy meg lehetne rendelni szerdai házhozszállítással – de ettől most tekintsünk el). És évek óta nem jutunk dűlőre. A férjem szeretne, de érzelemből. A valóságban már a kettőtől is sokszor kiakad (pl hangzavar van), a háromtól laza agybajt kapna. De azért érthető módon szeretne. Én sokkal realistább vagyok: számba veszem az ésszerűségi szempontokat, és minden aspektus vizsgálata után kijelentem, hogy nem, még egy gyerek nem fér bele, nem bírok többet. És ezzel párhuzamosan és egyidejűleg megállaptom azt is, hogy a világon a legcsodálatosabb dolog a gyerek (pedig van összehasonlítási alapom, elég széles spektrumon tesztelem az életet), úgyhogy ebből inkább több kellene, mint kevesebb. De mivel az ész és az érzelem 1-1-re áll, nem jutottam előrébb. Tologattuk a döntést, meg az időt, meg mindent.
Aztán pár hete hirtelen lett egy olyan érzésem, hogy hoppá, itt valami el van maradva. És hogy bizony vagy nem írtam a naptáram, vagy két hónapos terhes vagyok. És erre a gondolatra elkezdtem szaporán pislogni, meg számolni, hogy akkor nekem szeptemberre gyerekem lesz, atyavilág. És sorra eszembe jutott az élet összes területe, ahol újra abba kell hagynom, nem csinálhatom, nem mehetek. És másnap reggel, amikor a teszt csak egy csíkot mutatott, akkor mázsás kő esett le a szívemről. És ez megmutatta, hogy valószínűleg el kell engednem ezt a harmadik gyerek kérdést. És aznap reggel végleg el is engedtem.

Aztán délelőtt a nőgyógyásznál volt egy pár hetes baba, és a látványától az előzményeket egy pillanat alatt elfeledve rögtön szülhetnékem támadt, úgyhogy a végleges elengedésről erről ennyit…

#10YearsChallenge

Mindenki posztolgatja a 10 évvel ezelőtti képeit (ami egyébként tetszik), emiatt én is elkezdtem visszagondolni, hogy egyáltalán mit is csinált egy évtizeddel ezelőtt. 2008-2009-ről van egy fényképválogatás a gépemen, melyet végigpörgetve kiderült számomra, hogy épp ekkor ismerkedtem meg a férjemmel, akiről még nem tudtam, hogy ő lesz az – sokkal inkább egy laza kapcsolatnak indult. Továbbá 12 hónap alatt jártam Nepálban, Indiában, Észtországban, Lettországben, Litvániában, Jordániában, Szlovéniában, Lengyelországban, Németországban, valamint több alkalommal Ausztriában, Olaszországban és Horvátországban. Elég mozgalmas életem volt, na. Volt két munkahelyem, egy, amelyiket nem szerettem, de a pénzt ott kerestem, meg egy másik, amit imádtam. Ezer hobbim és sok barátom volt. Hányattatott lakhatásom, és ha szűkösen is, de éppen elég pénzem. És éppen – kábé századszor – újra kezdtem az életem. Már ha létezne ilyen.

Most? Először is férjhez mentem ahhoz a bizonyos sráchoz 2008-ból, és még most is együtt vagyunk, meg még szeretjük is egymást, még ha elég rendhagyó is a kapcsolatunk. Jó döntésnek bizonyult. Lett két gyerekünk (ami a legszuperebb dolog az életemben), meg ház meg kert, kocsi, miegymás. Már nem utazom annyit, de azért tavaly is jártam 5-6 országban. A kinézetemről nincs mit mondani, ugyanolyan mint régen, csak egy kicsit mélyebb minden vonás. Hat éve nem dolgozom munkahelyi állásban, viszont két évig önkéntes voltam gyes alatt, és felvettem egy régi munkát is. Most pedig elindítom az első rendes vállalkozásom, melyről már épp 2008 óta álmodozom. És amely megszabadít a multik értelmetlen rabszolga-kötelékéből, és remélhetőleg lehetővé teszi azt, hogy idővel a világ bármely pontjáról, viszonylag kevés idő-ráfordítással megkeressem a megélhetésre valót.

De ha a tíz év változásait nézem, akkor nem is ezek a külsőségek a fontosak. Hanem hogy belül kivé váltam, mennyit változtam, tanultam. Sokkal több önbizalmam lett, megszabadultam a  játszmáktól, a féltékenységtől. Őszinte lettem, és belül sokkal nyugodtabb. És már sokkal kevésbé igaz, hogy mások véleménye, vagy feltételezett véleménye alapján definiálom önmagam.
Még milliónyi, sok mérföldnyi tanulni való áll előttem, de én nagyon hálás vagyok az utóbbi tíz évért, nagyszerű kaland volt.
Persze olyan vagyok én magam is, mint az Instagaram fotók: csak a szépet mutatják. Én is visszatekintve csak a szépre emlékezem. Persze tudom, hogy volt sok félelem, zokogás, hiány, halál, vetélés, gyerekekkel kiabálás, éjjel a hideg szobában sírva szoptatás – de idővel ezek mind elhalványodnak, és visszatekintve már csak a szép marad meg.

Indulás

Ma bejegyezték a cégemet. Pezsgőpukkanás, tapsvihar.
Most jön a legjobb része, amit szeretek: felépíteni valamit a semmiből. Beleásom magam az adózástól kezdve a webshop építésen keresztül a termékimportig mindenbe, és a semmibőlfelhúzok valami szuper dolgot. Szeretem csinálni, sikerélményem van, tiszta flow.
És utána, tavasztól jön a mumus: el kell adni. De hát minden mumus arra való, hogy megtanuljuk legyőzni a félelmünket. Ez az év nagy utazása lesz.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum