Nassoló

Marha büszke voltam magamra, hogy a nagyobbikat sikerült oly módon a tudatos és egészséges étkezésre nevelni, hogy a házban kifehéredtek a bekerülő csokimikulások, mert Jónás inkább a mandarint választotta a mikucsomagból, mint a csokit. Ételek közül a gyümölccsel lehet a legboldogabbá tenni, és az az ünnep, ha ültő helyében betolhat egy doboz (télen fagyasztott) málnát.

Na a kicsivel már nem jött be ugyanez. A nap bármely szakában kézenfog, és vonszol a szekrényhez, melyben a kekszet tartjuk. Akkor is, ha abban hetek óta nincsen keksz. A számból is kiszagolja a csokoládét, hiába kapok be egy kockát sutyiban, a fogamról is lenyalná, ha hagynám. Eszik mellette rendesen, de a gyümölcsért nincs oda, ellenben naphosszat nemlétező finomságokért könyörög. Ennyit az ügyes, egészségtudatos nevelésem sikeréről.

Szóló szőlő

-... és Apa tegnap annyi mesét mondott, mint a rosta lika! – meséli Jónás az előző este történteket.
Én meg szakadok a röhögéstől.

Anya, holt terem a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack?

No, én most rittyentek egyet! – rázogat egy madzaggal a kezében.

Mert az van, hogy Jónás két magyar népmesés mesekönyvet kapott karácsonyra a nagyszüleitől. Elég hamar megszerette őket, pedig még kicsinek tartottam hozzá. De hát minden este ezt kérte. Aztán mikor betegség szezon volt, elég sok mesét nézett, és hát mi mást nézett volna, mint népmesét. Meg Pettson és Finduszt. Most ezek mennek. Még életében nem látott egy Disney filmet sem (egyszer a mamája bekapcsolta neki a Verdákat,  Jónás meg kikapcsoltatta velem, hogy ez butaság), fingja nincs Szupermenről meg Pókemberről, és elkerült a mese-figura őrület is. Szerettem volna, hogy így legyen, de nem erőltettem volna. Örülök, hogy magától alakult így. És így legalább minden nap van valami röhögnivaló, az újabb beszólásain.

Gondolatok nőnap körül

Úgy látom, idén az a trendi (vagy már régebb óta, csak most csúcsosodott ki), hogy a nők kikérik maguknak a nőnapot egyenjogúság címén. Nem egészen értem, mi köze egymáshoz a kettőnek. Attól, hogy valaki hoz nekem egy virágot, még tekinthet egyenrangúnak (vagy nem). Különösebben nem érdekel ez az “ünnep”, sosem tartjuk, de kikérni magunknak kicsit olyan, mint kiakadni azon, hogy valaki kinyitja nekünk az ajtót. Szerintem szép dolog, kár lenne megölni. Bár a virághoz nem ragaszkodom.

A női szerepkörök. Itt ez a lakóparki meló. Bárki jelentkezhetett volna a vezetői csapatba, ügyvezetőnek is. Rajtam kívül egy nő sem tette. Pedig laknak itt úgy 250-en, mármint nők. Miért? Nem a férfiak veszik el tőlük a jogot, hanem ők, saját maguktól. Most erre biztos mindenki azt mondja, hogy de mert így nevelték őket, mert az anyjuk is csak főzöttmosotttakarított. Lehet. De az én anyám is azt csinálta, sőt a vallásuk egyenesen ki is mondta, hogy az asszony feje a férfi, és kéretik a nőknek alárendelni magukat. És ez nálunk így működött, ebben nőttem fel. Akkor végülis mennyit számít a nevelés?

Kicsit olyan érzésem van – és ezért nyugodtan meg lehet kövezni – hogy a saját nőiségünk, társadalmi értékünk, a szerepünk és nemünk súlya épp annyit ér, mint amennyire azt mi magunk taksáljuk. Nem az anyánk, nem az apánk, nem a férfiak, hanem mi magunk. És igen, rongyos-szemét-férfiközpontú világban élünk, de ha holnaptól elkezdene minden (sok) nő értékes, boldog, nőiségére (és ezzel összefüggő másságára) büszke emberként létezni, akkor egyszerre tárgytalanná válna a téma. Mert a férfiak is annyira fognak tartani bennünket, amennyire mi magunkat.

De nem végeztem és olvastam kutatásokat a témában, csak ez az érzésem. Meg már unom a fortyogást.

Holnap már március

Ma este – idén először – dalra fakadtak a feketerigók.
Tavasz van.

Van az a nap

Van az a  nap, amikor halál büszke vagyok magamra, hogy egy kiakadás nélkül abszolváltam a dokinős mutatványt, amikoris néhány óra alvás után reggel megetetem és puccba vágom a két beteg csemetémet és  magamat, kilenckor már az orvosnál ülünk (persze csak ülnénk, ha lenne hely a másik ötven embertől, akik szintén mind a halálukon vannak, az állott levegőben már hadifegyver töménységű influenzavírus röpköd), és kivárjuk a másfél órás sort, közben kint botokkal játszunk meg lépcsőzünk, és gyógyszertárba is megyünk meg minden, szóval elégedett vagyok, hogy mindezt hiszti és kiakadás nélkül.

Mondjuk mikor mondja a doktornő, hogy Jónás noha már nem lázas, de a héten azért ne menjen oviba, na akkor azért megremeg a térdem. Egy hét bezártság a két gyerekkel, ez kutyajó lesz. Na mindegy, majd boldogulunk, majd lesz valahogy.

Aztán dél van, a gyerekek az asztaltörlést kapták feladatul, én épp elrohannék vécére terítés előtt, mikor Jónás kiabál, hogy Kismiklós kiöntötte a csiliport. Rohanok ki letolt gatyával, a kicsi az asztal tetején ül (a kismotorról mászik a székre, onnan az asztalra, a tévé tetejére, vagy bárhová), a piros port épp felnyalni készül. Lekapom, rohanok vele a konyhába, szappanozom, aztán nyalogatom a kezét, hogy csíp-e. Szaladok vissza az asztalhoz feltörölni a port, még mindig letolt gatyában. Vizes konyhapapírral törlöm össze, egy szem se hulljon szét, ekkor meglátom, hogy a vécéajtó nyitva, én hagytam úgy, amikor kirohantam, Kismiklós a vécé mellett áll, és egyik kezével a mosogatórongyot mártogatja a csészébe, a másikkal a vécékefével hadonász. Kapom ki, még mindig letolt gatyával, kézmosás újra, közben szénné ég a tükör tojás, amit a spenóthoz főztem.

Nincs is több tojás itthon.

És nyilván ordítottam. Ennyit a kiakadás nélkülről.

Meglepetés

Mostanra már itthon is divatosak lettek az ilyen-olyan meglepetésdobozok. Mikor először olvastam róluk évekkel ezelőtt, még jópofának gondoltam. Mostanra gyakorló nemfogyasztó lettem, úgyhogy inkább a fogyasztói társadalom fattyhajtásának tekintem, amikor már az is mindegy, hogy mit veszünk, csak vegyünk.

Ennek ellenére mostanában többször is átélem ezt az érzést, mármint amit a meglepetésdoboz adhat – akaratomon kívül. Ugyanis az utóbbi időben Kismiklós szívesen tolja is a bevásárlókosarat, nem csak ül benne. És persze előszeretettel pakol. Én úgy egyensúlyozok a teljesítmény (azaz bevásárlás) és béke (azaz nem ordító gyerek) tengelyen, hogy időnként visszacsempészem a kosárból a nemkívánatos dolgokat: műfogsor ragasztót, csillámos hajcsatot, tiplikészletet. Mégis valahogy az lesz a dolog vége, hogy otthon meglepetten forgatom a kezemben a kis tubust: mi ez? miért vettem ezt a 30 faktoros naptejet? Ja, Kismiklós volt. Eddig szerencsére megúsztam némi aszalt gyümölccsel, egy csomag rossz minőségű párizsival és egy szappantartóval. Még jó, hogy a drága dolgokat nem bírja el. Meg talán feltűnnének. Legalább a kasszánál.

A számológép diadala

Jónás az utóbbi fél évben a számok bűvkörében él. Magától fedezi fel őket, vagy kérdezget – én nem tanítom, maximum válaszolok. Arra is csak véletlen jöttem rá, hogy tízes számkörben tud összeadni és kivonni, ha úgy kérdezem, hogy van három almád, adok még négyet, mennyi lesz?
Na de ma este megkérdezte, hogy a számológép mire való. Hát megmutattam neki, hogy a számológép is tudja az almás bulit. És ezen azóta is csillogó szemekkel sikkantgatva nevet. Hogy mi az, hogy a számológép is tudja. Nem fér a fejébe, hogy ez hogy lehet. Varázslat, minimum. Meg hogy még nagyobb számokat is tud. És anya, hogy kell leírni azt, hogy százhuszonegy. Szegény kivénhedt számológépem, azt hiszem, még soha nem örült neki senki ennyire.

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy mindez este fél tíz után játszódik le, miután már háromszor visszaküldtem a szobájába. Ugyanis mióta nagyokat alszik az oviban (2-2,5 óra), azóta itthon tíz-fél tizenegyig egy a ramazuri. Kiakasztó.

Babanapló – Jónás, 3,5 év

Hát szia Nagyfiam!

Nem is tudom, mikor írtam rólad utoljára, elszaladt az idő. Meg te is, testileg és szellemileg, lelkileg is. Nézem vissza a tavaly nyári képeket, és még milyen kis picike voltál ott, a mostanhoz képest.

A legnagyobb különbség, hogy most már a legfőbb csatorna közöttünk a beszéd. -Anya, gyere, beszélgessünk! – mondod naponta többször is. -Miről beszélgessünk, kisszivem? – kérdezem. – Hát a vulkánokról. -Hát az alagutakról. -Hát a kruppról. -Arról, hogy ha meghalunk, születnek-e utánunk emberek. Hogy a cápák megeszik-e az embereket. Hogy melyik kutyát szabad megsimogatni. Hogy az Apa kinek a hasában volt. Hogy hogy kell palacsintát sütni. Hogy miben van sok vitamin. Mikor kell a borsót elültetni. Télen miért van korán sötét. Kik és miért firkálják össze a falat az utcán. Ilyenek.
És akkor beszélgetünk. Nem mindig könnyű, mert szeretnék neked mindig őszintén és kimerítően válaszolni, de mégis a te szinteden. Meg azért sem könnyű, mert tudom, hogy a szavaimnak súlya van, ezek (is) formálják a világképedet. Például hogy aki összefirkálja a falat, rossz ember-e. Hogy mi van a halál után. Mert ugye az egy dolog, hogy én mit hiszek. De tálalhatom-e kész tényként és univerzális igazságként ezt?
Mindenekelőtt azt szeretném, hogy nyitott és gondolkodó ember légy. Hogy én megmondom ugyan, hogy szerintem, vagy az én tudásom szerint mi van, de te gondold tovább, kételkedj, tegyél fel kérdéseket, alkoss új elméleteket.
Ez egész jól meg is valósul. Múltkor például Apa magyarázta neked, hogy a Kreszben vannak a piros tiltó, és a kék tájékoztató meg mittudomén milyen táblák, de te rögtön jöttél, hogy ez mind szuper, de mi van a főútvonal sárgájával.

A Kreszre kanyarodva minden túlzás nélkül állíthatom, hogy pár nap alatt (miután kihoztunk egy ilyen könyvet a könyvtárból) magadévá tetted a táblák jelentését, de nem ám olyan slendriánul fogalmazva, hogy zebra, hanem kijelölt gyalogosátkelőhely. Meg mindkét irányból behajtani tilos. A legcukibb, ahogy az egyép veszély-t mondod. Már a könyv is kevés, az internetről követeled a többi táblát.
A sebességkorlátozások miatt kezded megtanulni a kétszámjegyű számokat is, írva is. Múltkor kérdezte egy barátnőm, hogy hogyan tanítottam meg neked a számokat. Hát sehogy. Én ugyan soha le nem ültem veled, hogy na fiam, most bármit is megtanulunk. Kaptad tavaly a Papáéktól azt a kis laptopot, azt hiszem az adta a kezdő lökést. Utána meg csak kérdezgettél, anya ez milyen szám. Mondjuk a kilométerórán. Én meg mondtam. Alap összeadásokat és kivonásokat is tudsz (tízig), mert álló nap kérdezgetsz, hogy kettő meg nyolc meg tizenhét az mennyi? Meg ilyenek. Ez időnként összeadást jelent, máskor csak a számjegyek egymásutániságát.

A szókincsed bámulatos és elképesztően választékos. Ez valószínűleg a sok meseolvasásnak és a saját normális beszédünknek köszönhető. Rendre azon kaplak, hogy ezt vagy azt annyira egyszerűen is le lehetett volna mondani, de nem, te cifrázod (Anya, innék egy korty vizet!). Azért vannak még szavak, melyeket rosszul használsz vagy helytelenül értelmezel. A legutóbbiak például:

-Anya, te vagy az ordas farkas, és megkergetsz, én meg majd jól póruljárok. (…) A farkas nem tudott elkapni, így hát malacevés nélkül elballagott.

-Anya, épp erre a zenére szoktunk így csinálni a táncon (néptáncra jársz az oviban, ami inkább zenés körjáték, mint tánc, de imádod). Látod, így kell, rogyasztunk, jobbra lépünk, balra lépünk. -Jónás, és tudod, hogy mit jelent az, hogy rogyasztani? -Hát hogy jobbra meg balra lépünk. -Neem, kisfiam, az azt jelenti, hogy egy kicsit behajlítjuk a lábunkat. -Jaaa!

A zenét és táncot továbbra is szereted, sokat hallgatunk is. Elsősorban népzenét és gyerekdalokat, aktuális kedvenced az Érik már a dinnye, de szerintem úgy százötven dalt tudsz kívülről. Olykor csak rákezdesz egyre, amit még nem is hallottam. Oviban jársz néptáncra is (focira is akartál, de aztán elment a kedved), bár az nem túl komoly, leginkább körjátékokat játszotok, de ez jó is így.

Amúgy nehogy azt hidd, hogy ilyen szuper tökéletes kis gyerek vagy (de), mert azért van itt bőven baj is. Például épp olyan érzelmi ingadozó vagy, mint az édesapád. Egyszer boldog vagy, lelkes, nyakamba ugrassz, mindenkinek szépeket mondasz és imádod az életet, a másik pillanatban kiborulsz, dühös vagy, szitkozódsz (mizéria! a teremburáját! kakifej! a kutyamegamacska!), sírsz, dobálózol. Nagyon meg tudsz sértődni, ha valami nem úgy van, ahogy szeretnéd. Én is ilyen voltam, emlékszem. De már tudom, hogy ilyenkor vagy meg kell ölelgetni téged, vagy hagyni, hogy elvonulj, megnyugodj, és utána újból rendben van minden.

Egy dolog bánt csak igazán, amivel ráadásul nem tudok mit kezdeni, mert mindent megpróbáltam már. Ez az öcséddel, Kismiklóssal való viszonyod. Alapesetben nem foglalkozol vele (nincs is még nagyon közös elfoglaltságotok), időnként nagyon kedves és gondoskodó is vagy, megölelgeted vagy figyelsz rá. De napjában számtalanszor előfordul, hogy bántod. Jellemzően azért, mert Kismiklós elvesz valamit, amit a magadénak vélsz, mert elront valamit, keresztülgyalogol valamin, stb. És ilyenkor egy pillanat alatt előugrik a dühös éned, és már hanyatt is lökted, vagy le a kismotorról, vagy irdatlanul megszorítod a kezét. Pedig mindig mondom, hogy csak szólj, és segítek, elviszem onnan, elveszem tőle, csak ne bántsd. Igyekszem veled is több időt tölteni, kettesben is. Sőt, szerintem többet foglalkozom veled, mint a kicsivel. Vagy fene se tudja. Megértem, hogy egyenlőre még nem származott sok előnyöd abból, hogy testvéred van. A kétfiús anyukák azért biztatnak, hogy hamarosan elmúlik ez, vagy legalábbis csillapodik, amint tudtok majd közösen játszani. Folytonos béke nyilván nem lesz, de most már ott tartunk, hogy Kismiklós már eleve harcra készül, így ha odamész, hogy megöleld, ő már automatikusan meg is harap. Szép kis világ. A múltkor azt mondtad, hogy ne legyen most már több testvéred. Viszont idegenekkel szemben meg úgy véded a kicsit, mint macska a kölykét. Van még remény.
//Itt hagytam abba kb két hónapja. Azóta sokat javult a helyzet. Ma már békés napoknak egész sorozatát éljük meg, és immár szoktatok együtt játszani is. Máskor meg csak eszedbe jut, hogy megöleld, vagy adj neki is egy színes ceruzát, ha te rajzolsz. És határozottan állítod, hogy nagyon szereted. Mármint Kismiklóst. Úgyhogy most nagyon boldog vagyok. //

Fizikumod hihetetlen, mindenhová mászöl, csüngsz, hintázol. Csinálunk is tavasszal egy mászókát az udvarra, mert ezt nem lehet bírni. Ráadásul az öcséd is megtanulja, már úgy rohangál a kanapé támláján, mint egy kis maki. Szeretsz utánozni, ha tornázok, emelgeted a kis súlyzót, de még csak a kalimpálás van. Viszont már megy az egy lábon ugrálás, a tyúklépés meg a pók járás (ovis eredmény). Három-négy kilométereket simán túrázol velünk, ha motivált vagy, illetve nálad van a macskád és a hátizsákod. És mindig kérded, ha erdőt vagy hegyet látsz, hogy anya, ugye majd elmegyünk oda tavasszal? Imádod a geoládászást is, genoládának hívod. A hátizsákodban mostanra állandósítva vannak a csere-ajándékok.

Evésben már visszafogottabb vagy, mint régen, kevesebbet eszel, bár az oviban dicsérnek. Kedvenced reggelire a müzli vagy a zabkása (szigorúan még pizsamában elfogyasztva), az üres spagetti, minden létező gyümölcs tonnaszámra, olajos magvak, uborka (úgy ahogy van, magában betolsz egy fél kígyóuborkát), meglepő módon a lencsefőzelék, a paradicsomos káposzta és tökfőzelék. Egyedül a borsót nem eszed meg. Inni vizet iszol – nem nehéz, nem kapsz mást. Édesség azért már előfordul otthon, de én nem veszek. Mikuláskor megbeszéltük, hogy a csomagból minden nap egy dolgot lehet választani. Na mi volt az első, amit választottál? A mandarin. Amit csak tölteléknek tettem bele, hogy jobban nézzen ki a csomag. És amit amúgy is gyakran kapsz.

Az ovis félévi fejlődési napló szerint csoportban játszol, vannak állandó társaid. Játékban betöltött szerepek: irányító, kezdeményező és alkalmazkodó. Önálló személyi kontaktust igényelsz, motivált és jó megoldásra törekvő vagy, kivárásra képes. Kapcsolatteremtésben kezdeményező, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. Szövegvisszaadás kiegyensúlyozott, szókincs gazdag kifejező, beszédritmus akadozó, szöveg visszaadás pontos.

Engem imádsz, rendre idejössz, hogy anya, én téged úgy imádlak! Meg hogy Úgy szeretlek, mint egy boldog kutya! Meg ilyeneket mondasz. Ugrasz a nyakamba, bújsz az ölembe, szereted a fizikai kontaktust (nem úgy, mint az öcséd).

Apát pedig a földkerekség legügyesebb és legokosabb emberének tartod. Ha a világon bármire nem tudom a választ vagy nem tudom megcsinálni, akkor Majd az Apa, ha hazajön! Imádsz vele együtt dolgozni, szerelni, barkácsolni. Áhitattal nézed, ahogy fejen áll a gyűrűhintán, és alig várod, hogy olyan nagy és erős legyél, mint ő.

Nem mondom, jól haladsz a célod felé: egyre nagyobb, okosabb és ügyesebb vagy. Én pedig rengeteg mindent tudnék még írni, de akkor félő, hogy megint eltelik egy-két hónap, mire befejezem. Pedig lassan már négy éves leszel, azt pedig már nagyon várod (meg azt is, hogy iskolás légy), mert akkorra pedálos bicikli van beígérve. Igazi pedálos, mint az Apáé.

 

A vezetés lélektana

Tavaly májusban már csodálatosan összefoglaltam a vezetéshez és vezetőséghez való sunyi hozzáállásomat. Mármint ennek felismerését, és az ellene tett első lépéseket. Akkor azzal fejeztem be, hogy nem törekszem vezérigazgatóságra. Hát csak vigyázzunk a szavakkal. Most éppen nagyon úgy áll, hogy ügyvezető leszek.
Ennek elvállalása számomra most olyan, mintha egy hedonista egy év aszkézisbe vonulna szellemi fejlődése érdekében. Ugyanis nem valami lelkes-optimista startupról vagy virágzó vállalat átvételéről van szó, nem. Én kérem önként felmászok egy süllyedő hajóra. Mert úgy érzem, ezt kell tennem. Most ez szolgálja legjobban a lelki fejlődésem és tanulásom.

Van ugyanis nekünk ez a lakóparkunk. Vagyis nem nekünk, személy szerint, csak benne lakunk, úgy 300 másik családdal egyetemben – egy kisebb falu. Nagyon szeretem, igazi otthonra leltem itt. Ám ami a közös dolgok irányítását illeti, az egy többfelvonásos katasztrófafilm. A problémákról már írtam korábban itt (ahol párhuzamot vontam a nagy magyar valóság között is), a lakók hozzáállásáról meg itt. Röviden: a jogi helyzet megoldatlan, a kassza üres, a lakók fele nem fizet, a költségek nőnek, a lakók elégedetlenek és egymásra mutogatnak, az aktivisták csak a szájukat jártatják, nem cselekszenek. Jelen felállásban még kb 2-3 hónapig tartható fenn a helyzet, utána csőd. És most lemond a vezetőség. És erre mi négyen vagy öten barátok összeállunk, hogy felmásszunk erre a süllyedő hajóra, hogy hátha mégis lesz valami.
Kell kapitány is, hisz a kft élére kell ügyvezető. Mondhatni polgármester. A posztra nem jelentkezett önként senki. Ki lenne olyan bolond. Mindenkinek van munkája, családja, gyereke, fűnyírni való telke, és főleg kifogása. Nekem is.
Napokig törtem a fejem rajta, hogy mi legyen. Hogy ki lenne alkalmas a posztra. Hogy kiben tudnék mint vezetőben bízni. És sajnos nem találtam jó megoldást. Egyedül elvállalni nem mertem, a vezetéshez való előnytelen hozzáállásom miatt (lsd első link). Még mindig nem vagyok elég magabiztos, még mindig kell, hogy valakivel megosszam a felelősséget. De éreztem, hogy ezt most csinálnom kell, nincs apelláta. Tudom előre, hogy irgalmatlan nehéz lesz. Hogy bármekkora erőfeszítés árán bármit is megmentünk vagy megcsinálunk, mindig sokkal több lesz a panasz, mint a köszönet. Fizetést a munkáért nem veszünk fel. Igazán biztató helyzet, nem?

Hogy tovább fokozzam: mi öten is szép kis kompánia vagyunk. Igazán jó hangulatban szoktunk egymásnál fröccsözgetni, átjárunk a medencésekhez fürdeni, a másikokhoz grillezni, szülinapozni, tejfakasztani, babamama klubozni. Tiszta karnevál az élet, jó arcok. De teljesen más együtt mulatni vagy együtt dolgozni. Mint a sorozatokban a főszereplői karakterek: van a jófej-késős, a megmondós-kihátrálós, a szorgalmas-sértődős, a lelkes-komplexusos, és én. Én nem tudom pontosan, melyik vagyok. A hatékony-nagyképű? És az egyetlen nő. Ketten leszünk ügyvezetők a jófej-későssel.

Hogy eddig milyen kihívásokkal találkoztam, melyeken keresztül már most, 2 hét alatt is rengeteget tanultam? Hogy ne ijedjek meg váratlan helyzetektől. Hogy ne stresszeljek. Hogy ne bonyolítsam a dolgokat. Hogy ne várjak másokra. Hogy ne érzelemből reagáljak. Hogy legyek nyitott mások javaslataira. Hogy ne támadjam azt, akivel nem értek egyet. Hogy feladatokat delegáljak. Kezeljem a kifogásokat. Felismerjem az emberekben rejlő potenciált, az erősségeket. Hogy helyesen érveljek. Hogy megköszönjek és dicsérjek. Hogy higgyek. Hogy a sarkamra álljak. Hogy ne az vezéreljen, hogy más mit gondol rólam. Hogy rendszerezzek. Hogy tanuljak valamit mindenkitől. Hogy empatikus legyek. Hogy a munkát végezzem el, a levelet írjam meg, és utána csukjam le a laptop fedelét, és többet ne gondoljak rá. Ne bonyolítsak, kattogjak, stresszeljek, hanem üljek le egy csésze teával, elalvás előtt pedig meditáljak.

 

Hosszú szemű

Mondom Jónásnak, hogy a következő kereszteződésnél balra fogunk kanyarodni. Már jó messziről meglátja a lámpát, és felkiált:

-Anya, én már látom is a jelzőlámpát! Ugye, milyen jó hosszú szemem van?

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum