Ahol ne kellemetlen egy eleven gyerek. Vagy kettő.

A Kanári-szigetek hagyományosabb felén nem tudom, hogy mit jelenthet a gyerek, de az biztos, hogy valami nagyon természeteset. Az élet velejárójának, sőt kellemes velejárójának tekintik akkor is, ha gyerekként viselkednek. Nem kell állandóan azt figyelnem, zavarnak-e valakit. Nincs ne szaladj, ne beszélj, ne nyúlj hozzá, ne mássz fel. Először még csodálkozva néztünk a pincérre, aki ránk szólt, hogy hagyjuk csak, nem baj, ha a gyerekek tapogatják az akváriumot (otthon pl nem egyszer szóltak ránk fagyizóban, hogy ne mutogasson a gyerek az üvegen át, hogy mit kér, mert maszatos lesz). Késöbb megszoktunk. Olyan itt gyerekekkel emberek közé menni, mitha cuki kölyökkutyáid lennének. Mindenki szereti őket, és még csínytevések után is csak mosolyogva megvakargatják a buksijukat. Felszabadító érzés.

Reklámok

Gyümölcsös szigetek

La Palmán minden nap a diófa alatt reggelizünk. Szép nagy fa, kicsit szétnyílt, kicsit hosszabbak a levelei és kissé rücskös a termések zöld burka. Vannak itt ennél sokkal furcsább növények is, úgyhogy nem nagyon akadunk fenn a dolgon. Mígnem egy napon a férjem kíváncsiságból rá nem keres a neten.
Avokádó.
Azóta minden reggel az avokádófa alatt reggelizünk.

…………..

Egyik kirándulás után betértünk egy étterembe, ahol elvittem Kismiklóst pisilni. A csészébe pillantva megállt bennem az ütő: a gyerek véreset pisil. Egy pillanat alatt fagyott meg bennem minden, a szívem a nyakamban dobogott, hogy akkor ez a pillanat most az-e, amikor egyszerre az egész életünk megváltozik. Amikor kiderül, hogy Kismiklós gyógyíthatatlan beteg, hogy elveszíthetjük, hogy itt a vég. Visszabotorkáltam az asztalhoz, mondom a férjemnek is, de azzal a mozdulattal már pötyögöm is a guglit, gyerek véreset pisil, mit jelent. A lehetséges okok közül a megnyugtató húgyúti fertőzést választjuk, sok idegen helyen megfordulunk, kicsi még, nem tud úgy figyelni. Aztán a férjem gondol egyet, elmegy a vécére ő is, és visszajövet diadalmasan jelenti, hogy ő is, de szerinte ez nem vér, hanem a kaktuszdzsúz, amit ittunk. Épp olyan színe van. Mondom az nem lehet, amit eszünk-iszunk nem megy át színileg, de aztán rákeresek erre is, és de, van ilyen. Másnap már a szemem sem rebben, mikor véres a gyerek széklete.

Isten Nyula

Ilyen az, mikor Jónás templomba megy és népmesét néz (meg lehet, hogy titkon egy kis Gyaloggaloppot is?):

-Anya, most mondok neked egy mesét! – mondja fürdés után, és kényelembe helyezkedik.

-Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Ez az ember egy napon elment vadászni. Talált egy nyulat, lelőtte, hazavitte, megsütötte, majd felvágta és megette. Ez a nyúl azonban nem akármilyen nyúl volt, hanem az Isten Nyula. És a szívében ott lakott – az Isten Lelke! És amikor ez az ember megette a nyulat, beleköltözött az isten lelke, és felrepült a mennybe.

Ott aztán csodálkoztak: ki ez az ember, mit csinál itt?
Megkérdezték: – Hogy kerülsz te ide?
Azt mondta az ember: – Megettem egy nyulat, aztán itt termettem.

Gondolkodóba esik a Jézus, hogy lehet ez? Csak nem az Isten Nyulát ette meg? Úgyhogy fogta magát, és lement a földre. Ott aztán megtalálta az Isten Nyulának nyomait. Mert annak egészen különleges nyomai voltak, nem olyanok, mint egy rendes nyúlnak. Látta aztán, hogy a nyúl nyomai találkoznak egy ember nyomával. Gondolkodóba esett itt is, aztán arra jutott, biztos itt találkozott a nyúl és az ember. Aztán követte az ember nyomait, és odaért egy házhoz. Nem is házhoz, palotához. A Bűn Halál Istenének palotájához. Bement, és látta ott a nyúl csontjait, és ebből megértette, hogy a Bűn Halál Istene ette meg a nyulat, és így került a mennybe.

Visszament ő is a mennybe, és mondta az embernek: – Tudom már, hogy te vagy a Bűn Halál Istene!
Nem maradhatsz itt.
Aztán gondolkodott Jézus, mit tehetne. Azt gondolta, hogy kivág a földön egy erdőt, azt elülteti fent a menny fölött, egyel magasabban. Oda pedig küld egy másik nyulat, de az már halálos nyúl lesz! Ha a Bűn Halál Istene ezt meglátja, majd magasabbra akar menni.
Így is történt. Mikor a Bűn Halál Istene magasabbra ment, a fenti erdőbe, megtalálta ott is a nyulat és megette. Mivel azonban az egy Halálos Nyúl volt, rögtön meg is halt tőle, és visszazuhant a földre.
Ennyi a mese.

-Jónás, hol hallottad ezt a mesét? – kérdezem álmélkodva, mikor befejezi.
-Sehol.
-De mégis, hol? A tévében láttad a mamáéknál? Vagy a templomban?
-Nem.
-De akkor honnan?
-Hát én találtam ki, itt a fejemből! De ez egy régi történet, már több ezer éve történt. És csak nagyon kevesen ismerik. Huszonegyen.

40

Tegnap negyven éves lettem, nem is felejtődött el teljesen, mert a köszöntések emlékeztettek, így dél körül a homlokomra csaptam, hogy hoppáré, nekem ma születésnapom van, elő is vettem a férjemet, hogy mi ez a hanyagolás, de végülis egy szavam sem lehet, én is elfelejtettem. Azért lesz majd nagyszabású buli, csak később, meg ajándék is, meg a gyerekek is nekem barkácsolnak már két hete. Úgyhogy baracklekvár főzéssel, pakolással és szállásfoglalással telt a jeles nap. Nem azért, mert el akarom tagadni a korom, nincs is rajta mit, én már amúgy is azt mondom egy éve, hogy negyven vagyok, ha kérdezik. Kinézetre se sokat változtam, épp annyi kiló vagyok, épp olyan a hosszú hajam, az alakom, mint tíz- vagy tizenöt éve. Persze, az idő nyomot hagy, régi képeket nézve rácsodálkozom magunkra, hogy ott még milyen kisimultak voltunk, mint a frissen mosott lepedő.

Mikor harminc éves lettem, épp fejest ugrottam a semmibe. Szakítottam a vőlegényemmel, visszaköltöztem Budapestre, se munka, se lakás, se perspektíva. Aztán végül minden megoldódott, gyorsabban és jobban, mint vártam volna.

Most negyven lettem, és azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Nem zavar a negyven, mert ott tartok, hol ilyenkor szerettem volna, már ha lett volna ilyen számszerűsített tervem. Most, hogy itt a sorok között visszagondolom, még bámulatosabb, hogy mi minden történt velem ebben a tíz évben.
Megtaláltam a párom, az igazit, erről külön litániát kéne, lehetne is, ennek is épp tíz éve. Férjhez mentem, beutaztam a fél világot, lett gyönyörű házunk, két csodálatos gyerekem (az egyik kis csupasz épp a nyakamon ül és beszél hozzám, jó így írni, a másik a legó építményeit pakolja a laptopomra, nyári szünet, na), termő biokertem, új barátaim, sosem hitt hobbijaim, kalandos napjaim, fékevesztett táncaim. Az ember már jobbat kívánni is alig tud, rövid a kívánságlista, és legfelül az áll, hogy maradjon minden legalább így. Tényleg eszméletlenül hálás vagyok az életemért. Az odaföntvalónak is, és magamnak is, hogy azokban a nehéz években kitartottam, végigcsináltam és nem értem be kevesebbel, középszerűvel. És most is ugyanez van, most is van min dolgozni és erőt megfeszítve odatenni magam, nem a könnyebbik utat választani. De ilyenkor arra gondolok, hogy talán most is így van, hogy most alapozom meg a jövő boldogságát.
Ennek ellenére lassítanom kell. Régen az év eleji célkitűzéseimben mindig újabb és újabb célok, tervek szerepeltek, hogy mit akarok még csinálni. Hozzáadtam a listához. Most elvenni próbálok, és azt keresem, hogy mi az, ami már nem kell. Elengedni mindent, amire nincs igazán szükség, aminek nincs jelentősége, csak talán az egóm miatt ragaszkodom hozzá. Mert nem akarom végigrohanni a következő tíz évet. Nem akarom, hogy az életem a végeláthatatlan feladatlistákból való felpillantás legyen. Itt akarok lenni, megélni minden pillanatát. Ki akarok feküdni abba a függőágyba, ami miatt újraépítettük a pergolát, amihez festékszórót vettünk, ami mellé szőlőket ültettünk, amik teremnek már – és amelyikbe még alig feküdtem bele. És feküdni akarok a fűben az eget bámulva és fűszálat rágcsálva. A dinnyétől ragacsos csupasz gyerekeimmel végigtársasozni a nyári estét.
Éppen ezért fájó szívvel, de lemondtam az ügyvezetői pozícióról, mert a közösség szolgálata után most a család van soron, meg a saját vállalkozásom, ami egyébként a jövő évek nagy feladata lesz.

De addig is, végigutaztam már a nyarat, holnaptól Ozora, aztán hegyi túra, augusztus végén pedig tizenhét napra lelépünk, bejárjuk Tenerifét, La Palmat és Gomerat (Jónás már be van sózva a vulkánok gondolatától is), szőlőteraszok közt megbúvó kis házakban  lakva, kihagyva minden turista attrakciót, vidámparkot és delfinshowt, barangolunk a hegyekben meg bámuljuk az óceánpartról a csillagokat.

És akkor mindezek tetejére ma kapom a hírt, hogy meghalt Eszter, akit még érettségi után Németországban bébisztteltem, legalábbis a kisebb testvéreit. Jóval fiatalabb nálam, három pici gyerek anyukája, a legkisebb alig egy éves. Hát a szívnek meg kell szakadnia.

Másnap reggelre meghalt.

Én ilyenkor kisebb sokkot szoktam kapni (és itt a szoktam szó is szomorú már), miszerint első körben csak az agyam fogja fel, az érzelmeim még nem, de tudni, hogy fel fog tárulni a fájdalom ajtaja, csak ezt lassítani próbálom. Munkával. Aznap reggel, ahogy megkaptam a hírt, odanyögtem a férjemnek, meg hogy vigyázzon a gyerekekre, és perceken belül már úton voltam az eper földekre.
Egészen a vihar kezdetéig ott görnyedtem, full hangerőn szólt Atma, csak ott bőgtem el magam menthetetlenül, amikor megszólalt az a szám, amit az én temetésemre terveztem.

Aztán lekvár kavargatás közben szép lassan beérkezik a fájdalom meg a gyász is, egy légüres térbuborék közepére.
Most nyolc üveg lekvár készült. Mikor apu meghalt, egy gyapjú télikabát.

A temetésre egyedül mentem. Jónásnak mikor meséltem, hogy kicsit szomorú vagyok, mert meghalt a testvérem, akkor ő is teljesen elérzékenyült. Ott állt, és nagy kerek szemekkel próbálta visszanyelni a könnyeit, miközben meséltem. Eddig mindig játszi könnyedséggel beszélt a halálról, most mégis megértette valahogy. Másnap például látta, hogy virágokat nézek a telefonomon. Kérdezte, hogy mi az, mondtam hogy csak nézegetem  a virágokat. Azt mondja erre, Anya, szerintem te a temetésre nézegetsz virágot, csak nem akarod elmondani, igaz? Öt éves, bámulatos érzelmi intelligenciája van. Azóta pedig folyton azzal jön, hogy ő majd azon a napon akar meghalni, amikor én. Vagy pár nappal előbb. Én meg próbálom magyarázni, hogy most így gondolja, de remélhetőleg addigra felnőtt lesz, és lesz családja vagy gyerekei, párja, és már őket is annyira szeretni fogja, mint engem most.

Szóval a temetésre nem vittem senkit, legszívesebben magamat sem vittem volna. Vagy maximum begyógyszerezve, de fájdalomcsillapítón kívül nem sok minden van itthon, az meg csak a fizikai fájdalomra jó.
Mert micsoda agybeteg dolog az itthoni temetkezési szokás! Mintha direkt vakargatnánk az amúgy is sajgó sebet. Azt mondják, kell a búcsúhoz meg fontos állomása a gyász folyamatnak, de én ezt apu temetésén sem éreztem, csak hogy irgalmatlanul mocskosul fáj, de mégsem rogyhatok zokogva a koporsó mellé. Akkor vagy háromszáz ember, most úgy a harmada volt ott, de a család elöl áll vagy ül, pillantások kereszttüzében. Rosszabb esetben kamera is veszi.
És akkor ülj ott, előtted egy nagy ládával, amiben tudod, hogy a teste van, melletted a még majdnem kiskorú gyerekeivel, akik tudod, hogy min mehetnek át az anyjuk elvesztésével, legalábbis sejted. Légzőgyakorlatokat végzel, és erőnek erejével a pulpitus csavarozására és a fenyőtűlevelek szimmetriájára koncentrálsz, mert úgy talán megúszhatod egy kis néma könnycsorgással. Régen legalább volt fátyol, ami mögött sokkal békésebben és intimebben lehetett sírdogálni. Vagy mint Nepálban, ott mikor utolsó útjára, a máglyához vitték a halottukat, az asszonyok bátran és természetesen sírtak-ajvékoltak-zokogtak mellette. Engem ez a közszemlére tett szolid könnycsorgatás kikészít.
Na mindegy, túl lettünk rajta, bár a végén, a hantolásnál már azt néztem, hogy hová hányhatnék, mert a gyomrom már nem bírta többé az ideget. Aztán volt emlékest meg vacsora, ott már tudtam normálisan beszélgetni a családdal, utána visszahoztam a reptérre a húgomat, akivel olyan ritkán találkozom. És míg odafelé zakatoló gyomorral, remegő kézzel és ordító zenével vezettem, hazafelé már csend volt, és nyugodtan bámultam ki a télies színű naplementébe. Talán mégis jó volt így.

Amikor még a cseresznye is keserű

Ahogy a boldogságnak, úgy a fájdalomnak, a dühnek, a szomorúságnak is sok arca van.

Ma este például sürgősségi megbeszélést hívtunk össze, mert hét ember minden erővel azon van, hogy tönkretegye az utóbbi másfél év munkáját, melybe megszámlálhatatlan munkaórát toltam és toltunk bele ingyen és önként, és amely több száz embernek örömet okoz. És miközben azt vitattuk, hogy mégis bíróságra menjünk-e (melytől eleve viszolygok), a telefonomon a nővéremről érkező híreket olvastam, akinek talán már csak órái vannak hátra. Napok, hetek óta összeszorul a szívem minden telefoncsördülésre. A virrasztó család ma este beadatta a morfiumot, hogy legalább ne szenvedjen. Nem akarok lefeküdni, mert még tudom, hogy él.

Aranykor

Olyan sok tőről fakad mostanában a boldogság.

Jó elmenni, és jó hazajönni. Jó volt a tegnap, szeretem a mát, várom a holnapot. Szeretem azokat, akik jönnek-mennek, és akikkel vagyok.
Olykor úgy érzem, hogy ez már túlcsordul, muszáj megölelnem valakit.

Magatok teszitek azzá

Elnézve ezt a videót, vagy az összes korábbi, hasonló kísérletet óhatatlanul is felmerül az a gondolat, hogy vajon mire számíthatunk egy ország jövőjével kapcsolatban, ha annak lakói (legalabbis nagy részük) folyamatosan és elkeseredetten és szidják azt, illetve a benne végbemenő folyamatokat.

Öntudatos kétéves

-Jaj, de cuki vagy, Kismiklós!

-Nem vadok cuki! Okos vadok!

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum