A 25-ös busz Hainanon

Ülünk a 25-os buszon, Hainan szigetén, Kínában (még január első napjaiban, mikor a járványnak még a létezéséről sem tudtunk).
Elektromos busz, patyolat tiszta, a sofőr gyakorlottan rallizik a – szintén elektromos – robogók között, győzzél csak kapaszkodni.

Hainan gyönyörű. 10. napja vagyunk itt, most adtuk vissza a bicikliket, az előző 8 napban összesen több mint 500 km-t tekertünk hegyen-völgyön, esőerdőkön, kis falvakon, tengerpartokon keresztül. Úristen, mennyi élmény ért. De a napok teltével a sok kaland lassan összeáll egy egyszerű jóvolt-tá. Már el sem lehet mesélni, napok kellenének. A kezdeti iszonyúan nyögvenyelős napok, amikor próbáltuk érkezés után a dolgokat elintézni, de mindén nagyon bonyolult volt. Ázsia Expressz és egy rohadt bonyolult szabadulószoba kevéseké. A bankkártyák nem működnek, legalábbis nem az, amin van pénz, az otthon agyon buherált wechat nem működik, nem jutsz pénzhez, nem tudsz semmit elolvasni, semmire rákeresni. Great Chinese Firewall – amin sokszor meg a vpn sem megy át. A biciklikölcsönző és a hotel nem hogy nem ott van, ahol a térkép írja, hanem nem is létezik. És akkor kapsz egy emailt, hogy törölték a hazafelé repülőjáratodat, négy nappal később mehetsz csak. És a gyerekeimmel otthon mi lesz?! Azt már nem is említem, hogy két hét alatt két emberrel találkoztunk, aki beszélt angolul. Ebből az egyik a reptéren dolgozott, a másik egy hostelt üzemeltetett. És annyi. Na, azért sikerrel megoldottunk mindent.

Aztán jöttek a biciklizés első napjai. Esőerdőben tekerni. Az ősdzsumbulyban fel a csúcsra. Este nyolckor a vaksötétben gurulni lefelé lámpa nélkül egy olyan erdőben, ahol igazi nagyvadak élnek. Olyan zöldek, olyan formák és olyan növények….
Álom szép, és rohadt vizes. Lucsok szarra áztunk, három napig esőben tekertünk. Az összes ruhánk büdös, vizes, a párában semmink szárad meg. Közben varázslatos kulisszák, elmondhatatlan szépség, rácsodálkozás a vidéki Kinára, és hogy milyen szuper itt minden. Aztán végre elállt az eső, mi kiértünk az északi részen az óceánhoz, és belevetettük magunkat a vidéki parasztok, rizstermelők, halászok, gyöngyfarmerek mindennapi életébe, akik alig láttak még fehér embert. Pár nap múlva elég lett ebből is, és a koszos tengerpartokból is, de addigra lassan turistás részekre érütnk, és ragyogó napsütésben és melegben gyűjtöttük tovább a kilométereket a tengerparti pálmafás utakon, időnként meg is mártózva az óriási hullámokban. A városba visszaérve az oroszok által ellepett turista negyedbe csöppentünk, ahonnan pár kötelező látványosságot kipróbálva konstatáltuk, hogy itt is igaz: amint lehet, menj el onnan, ahová a turisták járnak.

Hát most két hét után az utolsó este van, megyünk haza a 25-ös buszon. Velem szemben egy fiatal nő ül két pici gyerekkel, középosztálybeli lehet. Nincs nála babakocsi, se cumisüveg, se ezer féle cekker, nem kérdezgeti és nem szórakoztatja megállás nélkül a gyerekeit, mint nálunk szokás. Simán csak ülnek, a kicsi az ölebén, a nagyobb mellette. A kicsi nadrágja lyukas, kilóg a kis fütyije, azt vakargatja. A sofőr mellett szól a rádió. A nő mosolyog, majd a radióval énekelni kezd. Végig énekli az egész dalt, közben táncoltatja a kicsit az ölebén. Senki nem néz rá hülyén. A jegyellenőr teát tölt magának a termoszból. A következő számot már hárman éneklik: egy fiatal lány és egy idősebb úr is csatlakozik. Megy a busz a belváros felé, a népek jönnek haza az oviból, a munkából, és valami popzenét énekeknek közösen, hangosan a buszon. Én pedig a szemembe húzom a baseball sapkámat, hogy ne látszón, hogy sirok.

BKV-s nap, avagy a vidékiek beszabadulnak Budapestre

Ülünk a HÉV-en, Kismiklós meg én.
Lóbálja a lábát, nézeget körbe, majd a négyévesek bölcsességével összegzi a látottakat:
-Anya, az emberek itt nem is néznek egymásra, csak a telefonjukat bizgerálják!

Ülünk a Metrón, Kismiklós meg én.
Elég sokan vannak – vírus pánik ide vagy oda – de jut ülőhely egymás mellett.
Egyszercsak Kismiklós megszólal a sípolós kacsák vékony, de erőteljes hangján:
-Anya, ott Kínában hogy mondták, hogy szia?
Érezhetően megnőtt körülöttünk a szabad tér.

Ülünk a villamoson.
Pontosabban állunk, de egy kedves férfi átadja a helyét.
Kb velem egyidős lehet, jól öltözött, cigány.
Kedvesen szól a gyerekhez, hozzám is, beszélget. Közvetlen, mosolygós és nyitott.
Ugyanígy reagálok én is, aztán egyszer csak feltámad a bizalmatlanság, hogy lehet, hogy udvarolni akar, vagy valami hátsó szándéka van, félre érti, nem volna szabad, és szépen bezárok, elfordulok, nézek ki az ablakon.

És erről eszembe jut az a kínai buszos jelenet (bemásolom ide, a következő bejegyzésbe, még hazafelé a repülőn jegyztem fel), és borzasztóan sajnálom magunkat itt Európában, hogy ide jutottunk, nem tudom hogyan, és kinek a bűne, de lám, én is részt veszek benne.

A korona vírus meg én

Olyan ez a cím, mint egy általános iskolai fogalmazás. Gyerekek, hétfőre legyen mindenkinek kész!

Minthogy nem nézek és nem olvasok híreket (egyrészt elvből, másrészt mert nincs rá időm), egyáltalán semmi fogalmam nem volt a korona vírusnak nem csak a terjedéséről, de még a létezéséről sem. Egészen addig, míg egy baráti találkozón – ahová kissé rekedten érkeztem – fel nem sikoltottak, hogy úristen, te nem most jöttél haza Kínából? -De. Miért? -Hát mert ott a korona vírus, megfázásként indul, aztán karantén, aztán meghalnak. Én meg nézek, mint borjú az új kapura, aztán legyintek, már két hete itthon vagyunk. De aztán az este előrehaladtával egyre jobban elmegy a hangom (főként a hideg sörnek és a sok beszédnek köszönhetően), és rámtör a pánik. Nem is magam miatt, leszarom, ha meg kell halni, meg kell. Hanem a gyerekeim miatt. De leginkább amiatt, hogy ha még egy darabig életben is maradok, akkor is karanténban kell lennem, és soha többé nem ölelhetem meg őket. Hazafelé, éjjel egy körül lesz annyi időm, hogy végre rákeressek az interneten, hogy mi a szar ez. Addigra már alig találom a billentyűket, olyan ideges vagyok. Aztán elolvasok néhány szakértői cikket, megértem a lényeget, és teljesen megnyugszom: nekem biztos nincs ilyenem (és ha lenne is, jó esélyem lenne rá, hogy túlélem).
Ez, meg a hosszú kínai utazás az, ami mostanában a legnehezebb hétköznapokban is erőt ad. Mert tudom, hogy milyen jó dolgom van, és olyan könnyen lehetne másként is.

A másik mód, ahogy befolyásolja az életem, az a munkám. Túl vagyok egy szezonon, tervezem a következő évet, nagyon nagy fába vágom a fejszét. Hosszú tárgyalás sorozat folyamán elérem, hogy én legyek a kizárólagos forgalmazó. Még meg sem szárad a pecsét a szerződésen, mikor jön a vírus, a gyárakat hosszabb-rövidebb ideig leállítják. Az egyik gyár azonban, ahol a legnépszerűbb termék legfontosabb alapanyagát gyártják, nem tartja be az intézkedést, ezért feljelentik és végleg bezáratják. Máshol állítólag nem tudnak ilyen alkatrészt, úgyhogy a termékem megszűnik. Ennek a történetnek a végére nem tudom a tanulságot, talán majd jövő ilyenkorra kiderül.

Azt hiszem, az utóbbi negyed évemre nyugodtan rá lehet mondani, hogy made in china…

Pillanatkép

December 26 van, Karácsony másnapja. Izzadtan ébredek, de legalább már nem lázasan. Zuhonyzom, belenézek a számba, tüszős a mandulám. Holnap reggel indulunk Kínába, van 24 órám, hogy meggyógyuljak. Kényelmes és csendes reggeli, mert a gyerekek a nagyszülőknél vannak, ők nem jönnek. Ez az első hosszú gyerek-mentes nyaralásunk hét év óta először. Ránk fér. Mindkettőnknek nehéz volt ez az év. Véletlen találtam a jegyet, sose hallottam még erről a trópusi szigetről. Online infó kevés van róla, angolul is, mondjuk azt, hogy hol lehet hat napra biciklit bérelni, azt képtelenség kideríteni. Majd lesz valahogy. Hátizsákkal megyünk, spontán, mint régen.
A gondolataimból a gyerekszobában talált bőrönd zökkent ki. Mi a fenét keres ez itt? Basszus, itt maradt Jónás összes ruhája! Mondtam, hogy figyeljünk, mert tavaly a sapkák és sálak maradtak a kocsiban. Na idén rosszabbul jártunk. Gyors szervezés után elindulok Győr felé, az van félúton, ott találkozunk, majd pakolok utána. A kocsiban jobb híján Kosztolányit hallgatok hangoskönyvben, ez maradt csak a telefonomon, amit még nem hallgattam. Egy szeles parkolóban találkozunk. Apósom jött, hozta Kismiklóst is. Kismiklós mindenhová menni akar, ahová autóval lehet, az autók a mindene. Érdekes, mert Jónás soha rájuk nem bagózott.
Örömmel kapom karjaimba Kismiklóst, pedig még egy napja sincs, hogy elment. Imádom őket, a gyerekeimet. Azt hiszem, a legjobb dolog, ami történt velem valaha az életemben, messze a legjobb. Pedig nem csak úgy kapargattam az élet felszínét. De ez biztos mindenkinél más, és talán senki meg sem tudja érteni, akinek nincs gyereke. De a jó mellett nehéz is van benne. És most nem a minden napi fáradság jut eszembe, hanem az, hogy milyen nehéz őket elengednem. Például most, hogy elmegyünk. Mi van, ha bajuk esik? Mi van, ha nekünk esik bajunk, és nekik nem lesznek szüleik? Legszívesebben lemondanám az utat is, hiába várom annyira, hiába kell annyira, mint egy falat kenyér. Valahogy azt képzelem, hogy ha velem vannak, nem eshet bajuk. Mintha hatalmam lenne minden rossz felett, mintha védőburkot tudnék rájuk teríteni. Pedig nyilván nincs így, velünk, mellettünk is kerültek már nemegyszer nagy veszélybe. És azt is tudom, hogy bármi sors van nekik vagy nekünk rendelve, úgy lesz, nem az én féltésemen múlik. És azt is tudom, hogy ez az érzés el fog múlni egy nap múlva, és utána már csak jó lesz.

Hazafelé Bábolnánál a Mcdrive-ban veszek egy szendvicset, a kiszolgáló idős hölgy nagyon kedves, ekkor jut eszembe, hogy végtére is karácsony van, vagy mi. Szegény itt dolgozik, mégis milyen kedves. Én meg mekis kaját eszek karácsonyi ebédként, elég szomorú sorsnak tűnik kívülről, pedig egy cseppet sem az. Náunk a karácsonyban az a legjobb, hogy huszonnegyedikén együtt vagyunk, csak mi négyen. A gyerekek már reggel megtalálják a fát és az ajándékokat, és egész nap pizsamában lebzselünk és játszunk, és a férjem délben halat ránt a gyerekekkel, aztán meg filmet nézünk, és pihenünk álló nap. Én idén meg is betegedtem, valószínűleg szükségem volt erre a pihenésre, hogy két napig csak feküdjek mozdulatlanul a kanapén.

Itthon fáradtan zuhanok az ágyba, kell húsz perc, mire összeszedem magam, aztán gőzerővel indul a pakolás. Jól meg kell gondolni és kevés cuccot vinni, mert a biciklin csak két kis táska lesz, abba kell beleférni. A gyerekek iránti aggodalmat eddigre felváltja a macskák miatti aggodalom: jó, hogy jön etetni őket a szomszéd, de egyedül lesznek, hiányozni fogunk, ki tudja, itthon találjuk-e még őket, mire megjövünk. Múltkor négy nap után is közösségi összefogással sikerült csak levadászni őket.
Mennyivel egyszerűbb, míg az embernek semmije és senkije nincsen, akiért aggódnia kellene. Se kutya, se macska, se ház, se férj, se gyerek. Csak saját maga, a hátizsákja meg az albérlete – felelősség nélkül. És innen nézve mégis mennyivel üresebb. Jó, hogy van kiért aggódnom. És jó, hogy ezt az aggodalmat mégis le tudom győzni, hogy végül ne veszítsem el önmagam.

Csendesedés

Jónás iskolájában egész decemberben minden reggel húsz perccel a tanítás kezdete előtt az első emeleti lépcsőfordulóban felcsendül egy karácsonyi dal. A lépcső lassan megtelik érdeklődő diákokkal, szülőkkel, tanárokkal – csatlakozik, aki tud. Felveszel egy nyomtatott füzetkét meg egy párnát a kosárból, és keresel egy helyet a lépcsőn, ahová lekucorodsz. És húsz percig hümmögve vagy teli torokkal – hogy szeretsz és ahogy tudsz – énekelsz. És ha nem is csatlakozol, csak úgy bezuhansz a tanítás kezdete előtt hét perccel a gyerekkel, akkor is mindig van, aki énekel, és a csengő gyerek-kánon hangjára búcsúzhatsz el, s kezdheted -az úgyis mindig rohanós – napod.

A valaha látott legadventibb kezdeményezés.

A nők a főnökök

-Papáéknál a Mama a főnök! – közli Kismiklós csak úgy. Nevetünk rajta, kis megfigyelő, haha, a gyerekek mindent észrevesznek.
-És nálunk itthon ki a főnök?
-Hát az Anya – vágja rá habozás nélkül, és onnantól napokig ezt hallgatom a férjemtől.
Aztán mikor pár nap múlva újra ezt mondogatja, akkor nem hagyom annyiban, némi önkritikától hajtva tovább kérdezem, hátha elárulja a megfigyeléseit.
-És miért?
-Hát mert mindig a lányok a főnökök!
-Komolyaaan? És miért?
-Hát mert a lányok ülve pisilnek!

Nekem a legnehezebb 2.

Igazam lett múltkor, mindennél van még nehezebb is. Például – az eddigiek tetejébe – harminckilenc fokos lázzal szülinapi bulit szervezni, vagy törött kulcscsonttal elveszett macskákat keresni síró, nyáriszüneten lévő gyerekekkel csúcson pörgő vállalkozás kimerült raktárkészletei mellett.
Az utóbbi hetek letargiája után lassan újra rendbe jövök. Érdekes, hogy ebből a nagyon nyomott érzelmi időszakból nem az kaland, nem az öröm, nem a boldogság vagy a szerelem hozott ki – hanem a hála. Egyszercsak azt vettem észre, hogy nézem a megkerült macskákat a füvön, vagy az egymással törött krétákon egyezkedő gyerekeimet a teraszon, és vagyok. És a hálából már magától jön a boldogság. Az öröm, a szeretet, a motiváció, az erő.

Tolle és a 15 év

Vidékre vezetés közben – míg a gyerekek aludtak – újra hallgattam egy kis Tollét, ha már olyan sokat emlegettem a férjemnek a fájdalomtestes részt. Most is jó volt, fel lehet csipegetni belőle jó morzsákat a jelenlétről, és hogy “a gondolataid nem te vagy”. Aztán a lejátszási listában valami vezetett meditáció következett, gondoltam miért ne, én úgysem vagyok az a könnyen alfába zuhanós típus, tudok vezetni is közben. A hölgy elkezdtett kedves halk hangon egy csodás világról beszélni, csupa fényről, nyugalomról, szabadságról, feltétel nélküli szeretetről, egyszóval valami menyország-szerű helyről, de én hirtelen megvilágosodtam, hogy valójában az Ozoráról beszél, milyen rohadt jó, hogy én ezt a valóságban is átélhetem, nem csak gondolatban – még ha nem is minden nap. Aztán egyszercsak beleordított a fülembe valami ordenáré hang, azt hittem kiugrok az ülésből, kirepültem a kis menyországból, fel is kiáltottam, amitől a gyerekek felébredtek. Hát ezért ne hallgass soha meditációt a youtube-on. Mert a digitális marketingnek hála, a legellazultabb pillanatodba egyszer csak bele fog ordítani hogy flipeséééég…

Egyébként most, hogy Galád írta, hogy 15 éve ír blogot, megnéztem, és jé, én is, bár amit mostanában művelek, az már nagy jóindulattal sem hívható blogolásnak. Nincs rá időm, de főleg felhatalmazottnak nem érzem magam arra, hogy a csládomat kibeszéljem, így végül elvész a lényeg, legalábbis átlényegül valami mássá. Az a szokásom megmaradt, hogy fejben blogolok, naponta több poszt is születik, némelyik nagyon jó – aztán szépen az enyészeté lesz valahol a vécépucolás és a lekvár befőzés közben. Mégse hagyom abba, mert azért jó néha idebüffenteni valamit.

Nekem a legnehezebb

Mikor elkezdtem főállásban dolgozni, azt hittem, hogy alig van időm, olyan sok dolgom van.
Aztán beiratkoztam levelezős főiskolára: este tanulás, hétvégén suli, na ez már durva. Milyen jó annak, aki pusztán csak dolgozik.
Aztán lett egy gyerekem (plusz egy óriási ház nagy kerttel meg veteménnyel), és visszagondolva el sem tudtam képzelni, hogy mit csináltam a korábbi életemben a sok szabadidőmmel, mert az mind semmi volt ehhez képest.
Aztán megszületett a második gyerekem, itthon egyedül a két picivel a téli sötétben – na ez már hardcore. Az egy gyerekes anyukák tulajdonképpen nyaralnak.
Erre elvállaltam még egy majdnem teljes munkaidős munkát – mit nekem szimpla gyes, durván tolom.
Most meg vállalkozást indítok, egy személyben mindent, szezonális termék, nyár a főszezon, és mindkét gyerek itthon van, nagyszülők, miegymás nuku. Mondanám, hogy ennél több már végképp nem megy, és ki van zárva, hogy ennél többet lehet vállalni, de egészen biztos vagyok benne, hogy vannak, akik mindezt több gyerekkel, beteg hozzátartozóval, válás közben, és a többi csinálják. Úgyhogy amikor úgy érzem, hogy nagyon elegem van, és hogy nekem milyen nehéz, akkor mindig arra gondolok, hogy van odakint valaki, aki azt mondhatja: pfü, csak két gyerek, pfü csak egy vállalkozás, pfü, mindenki egészséges – de jó neki.

Boldogság

Már megint autózok bele a naplementébe, már megint, sokadszor az az érzés, mint hét éve, hogy határtalanul boldog vagyok. Akkor, hét éve, a lovardából autóztam haza a céges autómmal a budai lakásunkba a férjemhez, hogy összepakoljak a hétvégi kalandtúrára. És akkor azt éreztem, hogy most annyira boldog vagyok, és most sikerült minden, a nulláról, vagy a mínusz egyről, de ha most gyerekünk lesz, akkor vége mindennek, lovaglásnak, utazásnak, kalandoknak… Pedig mindig is akartam gyerek(ek)et.
És most itt autózok a két fiammal, és ugyanaz van, minden annyira jó és minden a helyén van és boldog vagyok. És tulajdonképpen ez mindig is így volt, mindig megvoltak ezek a pillanatok, gyerekekkel is ugyanúgy.
És akkor megértettem, tegnap délután, hogy a boldogság az nem egy egyszer elért állapot, amit szorosan kell ölelni, hogy ugyanúgy maradjon minden. Hanem a boldogság egy képesség. Tudok boldog lenni. Tudok tenni és dolgozni érte, és meg tudok állni, jelen tudok lenni, hogy észrevegyem ezeket a pillanatokat. És ha így van, akkor nem a gyerekek számától vagy egyéb körülményektől függ, hanem attól, hogy képes vagyok-e rá. Felkelek-e megnézni a napfelkeltét, és ha felkeltem, meg tudom-e csodálni, vagy már a napi teendőkön rágódok. Teszek érte, de nem csak a tevés és rohanás és hajszolás van, hanem a megállás és a tudatos jelenlét.

A másik, ami miatt mostanában nagyon boldog vagyok, az a két gyerekem. Pontosabban amiatt, ahogy újabban viselkednek egymással. Három évbe tellett. Először azt mondták, hogy fiúknál gyakran így van, megy a viszálykodás. Jónás amúgy is nagyon érzékeny és sok figyelmet kíván. Elfogadtam, a féltékenykedést is, a mérgelődést is, és vártam az egy év végét. Nem sok minden változott, úgyhogy vártam az újonnan ígért második év végét. Majd a harmadikat. Már majdnem végleg feladtam, hogy ezek valaha jó testvérek lesznek, aztán eljött az idei év, és valami megváltozott. Most már hónapok óta olyan szeretetben és harmóniában, törődésben vannak együtt, hogy az már szinte giccs. Olyan szépen beszél Jónás a kicsivel, és olyan gondoskodással, Kismiklós meg úgy imádja és úgy szótfogad, hogy könnybe lábad a szemem. Nagyon sokat kellett várni erre, és nagyon sokat tenni érte, úgyhogy most igazán értékelem.
Mindemellett meg is nőttek, és tegnap eljött az az idő is, hogy a strandolás már nem csupa velük foglalkozás, békítés, szórakoztatás, hanem már elég, ha csak lebegek a vízen és szemmel tartom őket. Szerintem még egy év, és akár olvashatok is. Lassan beérnek a gyümölcsök, de velük együtt el is múlik valami.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum