Nekem a legnehezebb 2.

Igazam lett múltkor, mindennél van még nehezebb is. Például – az eddigiek tetejébe – harminckilenc fokos lázzal szülinapi bulit szervezni, vagy törött kulcscsonttal elveszett macskákat keresni síró, nyáriszüneten lévő gyerekekkel csúcson pörgő vállalkozás kimerült raktárkészletei mellett.
Az utóbbi hetek letargiája után lassan újra rendbe jövök. Érdekes, hogy ebből a nagyon nyomott érzelmi időszakból nem az kaland, nem az öröm, nem a boldogság vagy a szerelem hozott ki – hanem a hála. Egyszercsak azt vettem észre, hogy nézem a megkerült macskákat a füvön, vagy az egymással törött krétákon egyezkedő gyerekeimet a teraszon, és vagyok. És a hálából már magától jön a boldogság. Az öröm, a szeretet, a motiváció, az erő.

Reklámok

Tolle és a 15 év

Vidékre vezetés közben – míg a gyerekek aludtak – újra hallgattam egy kis Tollét, ha már olyan sokat emlegettem a férjemnek a fájdalomtestes részt. Most is jó volt, fel lehet csipegetni belőle jó morzsákat a jelenlétről, és hogy “a gondolataid nem te vagy”. Aztán a lejátszási listában valami vezetett meditáció következett, gondoltam miért ne, én úgysem vagyok az a könnyen alfába zuhanós típus, tudok vezetni is közben. A hölgy elkezdtett kedves halk hangon egy csodás világról beszélni, csupa fényről, nyugalomról, szabadságról, feltétel nélküli szeretetről, egyszóval valami menyország-szerű helyről, de én hirtelen megvilágosodtam, hogy valójában az Ozoráról beszél, milyen rohadt jó, hogy én ezt a valóságban is átélhetem, nem csak gondolatban – még ha nem is minden nap. Aztán egyszercsak beleordított a fülembe valami ordenáré hang, azt hittem kiugrok az ülésből, kirepültem a kis menyországból, fel is kiáltottam, amitől a gyerekek felébredtek. Hát ezért ne hallgass soha meditációt a youtube-on. Mert a digitális marketingnek hála, a legellazultabb pillanatodba egyszer csak bele fog ordítani hogy flipeséééég…

Egyébként most, hogy Galád írta, hogy 15 éve ír blogot, megnéztem, és jé, én is, bár amit mostanában művelek, az már nagy jóindulattal sem hívható blogolásnak. Nincs rá időm, de főleg felhatalmazottnak nem érzem magam arra, hogy a csládomat kibeszéljem, így végül elvész a lényeg, legalábbis átlényegül valami mássá. Az a szokásom megmaradt, hogy fejben blogolok, naponta több poszt is születik, némelyik nagyon jó – aztán szépen az enyészeté lesz valahol a vécépucolás és a lekvár befőzés közben. Mégse hagyom abba, mert azért jó néha idebüffenteni valamit.

Nekem a legnehezebb

Mikor elkezdtem főállásban dolgozni, azt hittem, hogy alig van időm, olyan sok dolgom van.
Aztán beiratkoztam levelezős főiskolára: este tanulás, hétvégén suli, na ez már durva. Milyen jó annak, aki pusztán csak dolgozik.
Aztán lett egy gyerekem (plusz egy óriási ház nagy kerttel meg veteménnyel), és visszagondolva el sem tudtam képzelni, hogy mit csináltam a korábbi életemben a sok szabadidőmmel, mert az mind semmi volt ehhez képest.
Aztán megszületett a második gyerekem, itthon egyedül a két picivel a téli sötétben – na ez már hardcore. Az egy gyerekes anyukák tulajdonképpen nyaralnak.
Erre elvállaltam még egy majdnem teljes munkaidős munkát – mit nekem szimpla gyes, durván tolom.
Most meg vállalkozást indítok, egy személyben mindent, szezonális termék, nyár a főszezon, és mindkét gyerek itthon van, nagyszülők, miegymás nuku. Mondanám, hogy ennél több már végképp nem megy, és ki van zárva, hogy ennél többet lehet vállalni, de egészen biztos vagyok benne, hogy vannak, akik mindezt több gyerekkel, beteg hozzátartozóval, válás közben, és a többi csinálják. Úgyhogy amikor úgy érzem, hogy nagyon elegem van, és hogy nekem milyen nehéz, akkor mindig arra gondolok, hogy van odakint valaki, aki azt mondhatja: pfü, csak két gyerek, pfü csak egy vállalkozás, pfü, mindenki egészséges – de jó neki.

Boldogság

Már megint autózok bele a naplementébe, már megint, sokadszor az az érzés, mint hét éve, hogy határtalanul boldog vagyok. Akkor, hét éve, a lovardából autóztam haza a céges autómmal a budai lakásunkba a férjemhez, hogy összepakoljak a hétvégi kalandtúrára. És akkor azt éreztem, hogy most annyira boldog vagyok, és most sikerült minden, a nulláról, vagy a mínusz egyről, de ha most gyerekünk lesz, akkor vége mindennek, lovaglásnak, utazásnak, kalandoknak… Pedig mindig is akartam gyerek(ek)et.
És most itt autózok a két fiammal, és ugyanaz van, minden annyira jó és minden a helyén van és boldog vagyok. És tulajdonképpen ez mindig is így volt, mindig megvoltak ezek a pillanatok, gyerekekkel is ugyanúgy.
És akkor megértettem, tegnap délután, hogy a boldogság az nem egy egyszer elért állapot, amit szorosan kell ölelni, hogy ugyanúgy maradjon minden. Hanem a boldogság egy képesség. Tudok boldog lenni. Tudok tenni és dolgozni érte, és meg tudok állni, jelen tudok lenni, hogy észrevegyem ezeket a pillanatokat. És ha így van, akkor nem a gyerekek számától vagy egyéb körülményektől függ, hanem attól, hogy képes vagyok-e rá. Felkelek-e megnézni a napfelkeltét, és ha felkeltem, meg tudom-e csodálni, vagy már a napi teendőkön rágódok. Teszek érte, de nem csak a tevés és rohanás és hajszolás van, hanem a megállás és a tudatos jelenlét.

A másik, ami miatt mostanában nagyon boldog vagyok, az a két gyerekem. Pontosabban amiatt, ahogy újabban viselkednek egymással. Három évbe tellett. Először azt mondták, hogy fiúknál gyakran így van, megy a viszálykodás. Jónás amúgy is nagyon érzékeny és sok figyelmet kíván. Elfogadtam, a féltékenykedést is, a mérgelődést is, és vártam az egy év végét. Nem sok minden változott, úgyhogy vártam az újonnan ígért második év végét. Majd a harmadikat. Már majdnem végleg feladtam, hogy ezek valaha jó testvérek lesznek, aztán eljött az idei év, és valami megváltozott. Most már hónapok óta olyan szeretetben és harmóniában, törődésben vannak együtt, hogy az már szinte giccs. Olyan szépen beszél Jónás a kicsivel, és olyan gondoskodással, Kismiklós meg úgy imádja és úgy szótfogad, hogy könnybe lábad a szemem. Nagyon sokat kellett várni erre, és nagyon sokat tenni érte, úgyhogy most igazán értékelem.
Mindemellett meg is nőttek, és tegnap eljött az az idő is, hogy a strandolás már nem csupa velük foglalkozás, békítés, szórakoztatás, hanem már elég, ha csak lebegek a vízen és szemmel tartom őket. Szerintem még egy év, és akár olvashatok is. Lassan beérnek a gyümölcsök, de velük együtt el is múlik valami.

New days

Ma megnyitottam a webshopom és újra kezdtem a sportot.

A gyomrom most folyamatos ritmikus összehúzódást produkál (elég rémisztő), de nem tudom, hogy az izgalomtól, a hasizomgyakorlatoktól vagy a lejárt szavatosságú fehérjeturmixtól.

Neodímium vagy mi

Ideáll mellém a gyerek, és közli, hogy van egy neodímium mágnese. Mondom az mi, mert még sose hallottam róla. Eleve az is gyanús, hogy ki tudja ezt mondani. Aztán kiderült, hogy tényleg létezik olyan, hogy neodímium mágnes, és ráadásul tényleg azt tartja a kezében. Da Vini learning, te csodás.

Ma egyébként officiálissá vált, hogy felvették a kiválasztott suliba, úgyhogy jó pár évre vége a sok körös iskolaválasztási kálváriának, mert a kicsi már valszeg testvér-jogon bejut.

Normális testű nők

Nézegetem a bikiniket a H&M oldalán, és először nem is fogtam fel, hogy mi a furcsa a látottakban. Aztán pár oldal után rájöttem: itt normális testű nők vannak! Először csak egy-egy(Barbiéhoz képest) vastagabb comb tűnt fel, aztán néhány molett lány, és  végül nem csak hogy narancsbőrt, de még császármetszés heget is láttam! Komolyan. És egyébként szépek.
Van vékony, vastag, fiatal, idősebb, tetovált, meg egy csomó mosolygós, de olyan mosolygós, hogy azt kell gondolnod róla, hogy vagy szerelmes volt a fotósba, vagy egy nagyon jó viccet meséltek neki, de olyan rendesen nevet. Klassz.

Páternoszter

Nézek ki az ablakon, első emelet, bíróság. Páternoszterral jöttünk fel, gyerekkorom óta nem utaztam rajta, hat éves lehettem, előttem van ma is az eset, Apuval jártunk a MÁV kórházban, nem tudom, mi okból. Féltem beleszállni, aztán meg ki, meg azon gondolkodtam, hogy ha nem szállnék ki, vajon átpördülnék-e a fordítón.
Késik az ügyvéd, mi díszmagyarban várjuk, félve pillongatunk az óránkra. Mögöttünk ül a felperes, második szomszédom, nem köszön, nem néz ide, pedig tavaly ilyenkor még a teraszukon söröztünk. Nonszensz helyzet, biztos nem is mennék bele, ha mögöttünk meg nem lenne háromszáz másik ember (plusz háromszáz gyerek – itt kettő fölött van az átlagos gyerekszám), akik bennünk bíznak, így hát maradunk. Egy óra késéssel hívnak be, engem meg már küldenek is ki, hogy ha tanúként is meg kívánnak hallgatni, akkor a kinti padon a helyem, míg nem szólítanak. Végül nem szólítanak. Öt órán keresztül ülök a padon, de én jártam jobban, mert a többiek bent aszalódnak a levegőtlen kis helyiségben, én meg azt csinálok, amit akarok. Már amit lehet egy üres folyosón. De amíg kitart a telefon akksija nem aggódok. Cikket írok a munkámhoz, amerikai kutatásokat elemzek és jegyzetelek le a zsebkendőnyi kis papírra, amit a táskámban találtam. Nagyon kis betűkkel kell írnom. Dél körül megeszem a szendvicsem, kiállok az ablakba, majd vissza. Délutánra már szállingóznak ki az emberek a teremből, nem bírják. Fél négykor szünet. Ítélethirdetést ígérnek, én meg vacillálok, megvárjam-e. Be kell vásárolni, holnap hajnalban indulunk egy hétre Erdélybe. Ehhez át kell venni Kismiklós személyiét is persze, épp koppra érkezett meg, anélkül nem mehetnénk. Meg ötkor bezár az ovi is. És előtte még fekete marcipánt kell vennem a cukrászkellékesnél, mert Jónás Fogatlant, az éjfúriát szeretné tortának szülinapjára. Próbáltam győzködni, hogy nekem erre nincs időm, ezt egy nap megsütni, legyen csak a feje, az könnyű, de nem, neki az egész kell, fülétől a piros zászlós farkáig. Ülök az ablakban, és látom, hogy délutánra kizöldültek a fák, kinyílt az orgona, épp mint mialatt Jónás megszületett hat évvel ezelőtt.

Vackor az első bében

Mindig is végtelenül untatott más szülők iskolai felvételikről (és vizsgákról) folytatott hosszas lamentálása, és ezer évvel ezelőtt megfogadtam, hogy én ebből ugyan nem fogok ekkora ügyet kerekíteni.
Maholnap hat éves lesz aJónás, úgyhogy konkrétan tavaly november óta a suli nevű lemez pörög, persze én megmagyarázom, hogy bele vagyok kényszerítve, de gondolom ezt bárki más is elmondhatja magáról. De legalább a régi emlékeimre alapozva igyekszem nem traktálni vele másokat.

Merthogy a gyerek az egyik iskolának nem elég katolikus, a másiknak nem elég német nemzetiségű, a harmadiknak nem elég helyi lakos, a negyediknek nem elég hétvéves. A támasztott szempontrendszer szerint mindég a lista végén ballagunk, valahogy senkinek nem kell az olyan, mint mi vagyunk.

Pedig a gyerek okos mint a nap, ezt bizton állíthatom (múltkor pl megkérdezte, hogy mik azok a római számok, aztán húsz perc múlva már azt is le tudta írni római számmal, amit én nem, mondjuk az 1287-et, meg simán összeadja fejben azt, hogy 133+251), ráadásul házon kívül mintagyerek, az óvónők ódákat zengenek, persze itthon nem olyan. De a lényeg, hogy van egy tök okés gyerekem, akinek örülhetne minden iskola, ehhez képest senkinek nem elég jó.

Így aztán párhuzamosan fut négy iskolában a szülőire járás, hívogató, kézenfogó, beszoktató, tökömtudja, frankón minden szombat rámegy.
De emellett valahogy megvan az a belső bizonyosságom is, hogy ahová járnia kell, oda fel is fogják venni, akkor is, ha ötszörös a túljelentkezés.

Home office, ahogy én azt elképzeltem

Mikor régen elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha a gyerekek mind ovisak lesznek, én meg majd itthonról részmunkaidőben dolgozom, akkor valami olyasmi képek jelentek meg előttem, hogy reggeli után szépen rendbe teszem a lakást, a napsütéses teraszon a függőágyban megiszom a kávém. Aztán elmegyek lovagolni, vagy hosszú erdei futásra – egyikre se nagyon volt lehetőségem az utóbbi hat évben, majd végre most! Eszem egy könnyű ebédet, amit előző nap főztem, aztán leülök dolgozni, hatékonyan kihasználom az időm délután fél négyig, aztán megyek a gyerekekért.
Ehhez képest. Délután négykor úgy állok fel a számítógéptől, hogy még a pizsamám van rajtam, kócos vagyok, a számítógép mellett ott az tálca az ebéd maradékkal, meg a tegnapival is. Még jó, hogy nem meleg kaja, csak egy kis szendvics héj – kinek van ideje ugyanis főzni?
Meg kell mondjam, hogy én még a két kicsi gyerek mellett is mindig rendezett voltam. Mindig. Én soha nem jártam itthon melegítőben vagy kócosan, szakadt ruhában. Én még császáros sebbel a hasamon is kisminkeltem magam minden reggel, mindig volt rendes kaja, viszonylag rendes lakás meg minden. De amit ez a vállalkozói lét csinált belőlem, az nonszensz.
De az az igazság, hogy én ezt annyira élvezem. Nem a pizsamát, hanem a munkát. Éjjel-nappal amikor csak van egy kis időm dolgozok. Én életemben nem melóztam még ennyit, és nem is tanultam. Szerintem az elmúlt fél év felér pár évnyi főiskolával vagy egyetemmel. Mindenről tanulnom kell: cégalapítás, könyvelés, bankárttyás fizetés, webshop programozás, seo, import, sebességoptimalizákás. És én mindent rendesen meg akarok tanulni. Leülök reggel a laptopomhoz egy kávéval (kávézás alatt sose dolgoztam, ez nálam szent – volt), hogy rendeljek a gyerekeknek gumicsizmát, vagy megnézzem, mi újság a facebookon. Aztán tíz perc múlva azon kapom magam, hogy már egy angol cikk nyomán jegyzetelek megint valami eszméletlen fontos témáról.
Amiért megéri csinálni, az a sikerélmény. Egyrészt, hogy az a bizonyos felfújhatós unikornis végre megkezdte az emelkedést, és minden egyes fújással egyre szebb és impozánsabb. Másrészt azért, mert minden nap szembetalálkozok valmi nagy és megoldhatatlan problémával. És minden nap sikerül megoldani egy másikat. Eszméletlen jó dolog, amikor a dolgok nem csak simán jönnek, mint a csapból, hanem nem jönnek, és aztán mégis. Az érzés, hogy meg tudod oldani. Meg tudod csinálni. Még ezt is. És ennek köszönhetően egyre jobb és egyre szebb, és egyre közelebb kerülsz a célodhoz. Hát ezért dolgozok ennyit.

Ettől függetlenül megfogadtam, hogy viszek valami normális rendszert az életembe, és mondjuk heti kétszer azért sportolok valamit újra, lassan lejár a térdműtétem után a négy hét. Meg időnként kimozdulok itthonról emberek közé, és persze reggelente mindig szépen rendbeszedem magam. Mármint a sport után.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum