Anyja vagyok

Oviban anyák napi ünnepség van délután, szedelőzködök, kivasalom a gyerek ünneplős ruháját is, várom a bébiszittert, ki van számolva az idő, nézem az órám, anyu vajon ideér-e. Aztán rájövök: hoppácska, nem is jön anyu, itt most nem Anyu lesz az anya, hanem én, és nem én adom a virágot, hanem nekem. Alig tudok napirendre térni a dolog fölött.

Ugyanez előfordul velem máskor is, például néha bevillan, amikor a gyerek anyának hív (mi  másnak hívna ugye, bár mostanában a keresztnevemen szólít vagy Jázminnak, ez utóbbit azért, mert nagyon tetszik neki a név, de legnagyobb bánatára őt nem lehet átkeresztelni rá, mert lánynév, ezért azt kérte, hogy akkor legyen inkább az én nevem, de én meg mondtam, hogy nekem már van, de attól még ha akar, néha hívhat Jázminnak is, ha az boldoggá teszi), szóval anyának hív, és ez egyrészt zene füleimnek, másrészt néha bevillan, hogy most mi a szösz van, én én vagyok, Bogár vagyok, a saját fejemben élő individuum, és nem anya. Anya az anyám, vagyis ő inkább anyu. Én meg én vagyok.

Arccal a félelem felé

Szerintem én még soha életemben nem dolgoztam annyit, mint mostanában. Zsonglőrködöm az idővel, pengeélen billegek az elúszás és a jól teljesítés között. Ami furcsa, hogy még nem sokalltam be. Hogy éjjel mégis jól alszom, hogy nem stresszelek. Emiatt azt gondolom, hogy nagy terhelés ellenére a helyemen vagyok.
Vannak napok, amikor kiakadok magamban, hogy elegem van, tököm tele, ezt így nem lehet csinálni. Főleg a lakóközösségi – ügyvezetői munkával kapcsolatban érzek így, amivel napi szinten 2-6 órát foglalkozom. És mikor már épp behisztiznék, akkor végigveszem: miért is csinálom ezt? Mi volt a legfőbb célom vele? Hogy tanuljak. Hát most tanulok? De bizony hogy. Hát akkor meg fogd be a szád, és csináld. Úgyhogy csinálom. És ha már ezért csinálom, akkor menjünk bele a sűrűjébe: egyenesen bele a helyzetbe, amit utálok, amitől félek, amit mindig is igyekeztem elkerülni.
Palya Bea használta ezt a kifejezést egy interjúban, és annyira jól kifejezi azt, amit most csinálok: megyek a félelem irányába. Múltkor például egy nagyon kényes levelet kellet megírni és elküldeni a volt vezetésnek. Perrel kellett megfenyegetni őket. A levelet megírtam egykettőre, mert írni szeretek és tudok is. De az elküldéstől féltem. Hússzor elolvastam, kifogásokat találtam, egyeztettem a többiekkel. Tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz. Ráadásul egyáltalán nem illett a konfliktuskerülő hozzáállásomhoz. Vagyis nem vagyok konfliktuskerülő, de általában csak addig megyek bele a dolgokba, amíg nem üthetem meg magam. Mert akkor inkább mentem az irhámat. És ez a helyzet ilyen volt. Ráadásul lett is volna rá lehetőségem, hogy letoljam magamról a feladatot. De akkor megint a fentiekre gondoltam, hogy miért csinálom ezt az egészet. Hogy ha nem állok bele az ilyen feladatokba, ha nem kezdek el másként viselkedni, mint eddig, akkor nem tudok fejlődni. Úgyhogy szorosan behunytam a szemem, és megnyomtam a küldés gombot. Cserébe másnap tényleg meg is kaptam, amire számítottam, az igaz. De csak alig egy napig éreztem rosszul magam miatta.
A másik nagyon intenzív terület a az ötünk munkájának az irányítása. Hivatalosan egyenrangúak vagyunk, de én a vezetést is gyakorolni szeretném, úgyhogy gyakorlok rajtuk, magamon. Úgyis mind az öten öt felé húzunk, és az önszerveződés a gyakorlatban nem működik (nálunk legalábbis), úgyhogy hiába van demokrácia, valaki kell, aki vezet, aki irányít. Most ezt is tanulom. Hogy hogyan tudom úgy motiválni, segíteni, kicsit irányítani az embereket, hogy közben ők is jól érezzék magukat, és a munka is jól el legyen végezve. Alaptermészetemnél fogva olyan vagyok, hogy mindent én akarok csinálni, és meg vagyok győződve róla, hogy csak az lesz rendesen és igazán jól / szépen megcsinálva, amit én csinálok. Úgyhogy delegálni tanulok, az egyes emberek erősségeit, gyengeségeit, félelmeit és valódi egyéniségét megismerni, és annak megfelelően beszélni, dolgozni, kérni. Eleinte például folyton belefojtottam az egyik srácba a dolgokat, mert minden amit csinált, az rossz volt. Szerintem is, és a többiek szerint is. De mivel mindig én reagáltam először, vagy én nyújtottam be egy jobb ellenjavaslatot, kezdett a kapcsolatunk megromlani, szinte szemmel látható fellegek nehezedtek közénk. Aztán elkezdtem tudatosan dolgozni a fentieken. És pár hónap elteltével oda jutottunk, addig terelgettem a dolgokat, hogy  megvan a srác saját területe, amiben jó, amit szeret csinálni, amiben jó szívvel és őszintén tudom dicsérni. Ettől ő megerősödött, a cég rengeteget profitál, a mi kapcsolatunk pedig kisimult, újra süt a nap. Hát ilyenek.

Ez még csak egy kicsi szeletke az aktuális dolgokból. Megvettük a férjem régi céges autóját és eladtuk az enyémet, annak minden adminisztratív vonzatával együtt: okmányirodák, biztosítók, szerződések, hirdetések, franckarika.
Jónás négy éves szülinapi bulija volt tegnap, vendégek, ajándékok, tortasütés, kerti bútor, héliumos lufi. Ja, és pedálos bicikli, el ne felejtsem a legfontosabbat.
A kertben is dolgozni kell, meg palántákat locsolni az emeleti szobában. Fűnyírás, ültetés, komposzt szitálás.
Végre jelentkezett a kútfúró is, és elkezdte a munkát hétfőn, a kőműves meg az övét kedden. Így a szülinapra érkező vendégek először egy sittes konténeren átmásztak, megkerültek egy kútfúró teherautót a garázsfeljárón, átbújtak a bokrot elkötő zsinórok alatt, vigyázva, hogy a ruhájuk alja a lehető legkevésbé érjen le a híg sárba. Innen már csak egy bontott csempe-halom meg némi ytong hulladék volt hátra, és meg is érkeztek a buli helyszínére. A szülinap jól telt, igaz, hogy Jónás már a második hisztijén is túl volt már a torta előtt, és még nem volt itt az este vége.
Na de mondom, a születésnap eltelt, szép volt, legalábbis csak a szépre emlékezünk. Ellenben a kőműves minél többet halad, annál több baj derül ki, ma konkrétan leszakadt az erkélyről egy tíz kilós darab, anélkül, hogy valaki a közelében lett volna. Jó, hogy nem a fejünket törte szét, csak a lentebb lévő terasz járólapját. Így legalább azt is lehet csináltatni. Aztán talált az ember még valami vizes plöttyé ázott osb lapokat, amely találmánya – mint később kiderült – még úgy egy százassal megdobja a várható kiadásokat. Ha így folytatja, vasárnapra elbontja az egész házat.
Úgyhogy vigasztalódhatok azzal, hogy a kutasok meg már negyvenkét méteren járnak, és még mindig nincs rendes víz, pedig három napja reggeltől estig pörög a Robur motor meg járnak föl-le a fúrófejek. De végülis nem is baj, mert ők meg épp vasárnapra átfúrják majd a földgolyót, úgyhogy meg is kell néznem, hogy mi van a túloldalon, mehetünk-e oda lakni, ha már a kőműves úgyis elbontja a házunkat.

Azt még ugyan nem tudjuk, hogy mennyibe fog fájni nekünk ez a nagyon-mély-de-víz-nélküli kút. Azt állítják, egy földbe ásott tartállyal azért így is meg lehetne oldani a locsolást. Igaz, hogy az még úgy háromszáz lenne, de lehetne locsolni, nem?
A fejleményekről (vízállásról, rohadó osb lapokról) folyamatosan tájékoztatom sms-ben a férjem, aki egyébként egy megbeszélésen ül egész nap, utána meg üzleti vacsorál. A pötyögés közben majdnem ottfelejtem a cukrászdában a gyerek ovis tortájához a számlát, márpedig a nélkül nem lehet a gyerekekkel  megetetni.
Aztán gyorsan eltakarítom a szülinapos romokat, beszélek a két biztosítóval (húsz menüponton és keringő zenéken túl) a szerződés felmondásáról, kihangosítón keresztül persze, mert közben tökfőzeléket főzök. Kicsit túl sok ecet löttyent bele, de azért még ehető, Kismiklós falja. Amúgy is arany gyerek, jó elfoglalja magát az udvaron. Nagyon szeret(ne) például állva csúszdázni, vagy a fúrás alatt lévő kútba belemászni. Hálistennek ebéd után jókat alszik, úgyhogy belecsaphatok a lecsóba: adatbázist frissítek, üzemeltetési szerződést írok, ppt-t készítek. Gyorsan végzek, úgyhogy még gyorsan megírom egy időzített bejegyzés vázlatát a facebookra, ez most a túravezetős meló. Fényképet még keresnem kell hozzá este. Meg gyorsan megnézem még a szállásfelhozatalt az augusztusi útra, illetve aláírom az idegenvezetői vizsgához az órarend 217 sorát (egyenként).

De itt a délután négy, indulok az oviba. Innentől már nem dolgozom, a délután csak a gyerekeké. Még a telefonom sem nézem meg.

Hát ezért nem írok mostanában blogot. De mindig azt gondolom, hogy már csak pár hét, és vége, túl leszünk rajta, és beáll minden a rendes kerékvágásba. Lesz időm filmet nézni meg a kertben ücsörögni. Aztán ez az idő valahogy sosem jön el. De mondom, az vigasztal, hogy közben azért mégis jól érzem magam. Meg futottam vasárnap egy terepversenyen is, és összesítettben a középmezőny elején végeztem, nőiben pedig tizedik lettem. Ami azért tök jó, magamhoz képest. Igaz, hogy másnap járni alig bírtam. Úgyhogy sok jó dolog is történik.
Csak az a kút…

Nassoló

Marha büszke voltam magamra, hogy a nagyobbikat sikerült oly módon a tudatos és egészséges étkezésre nevelni, hogy a házban kifehéredtek a bekerülő csokimikulások, mert Jónás inkább a mandarint választotta a mikucsomagból, mint a csokit. Ételek közül a gyümölccsel lehet a legboldogabbá tenni, és az az ünnep, ha ültő helyében betolhat egy doboz (télen fagyasztott) málnát.

Na a kicsivel már nem jött be ugyanez. A nap bármely szakában kézenfog, és vonszol a szekrényhez, melyben a kekszet tartjuk. Akkor is, ha abban hetek óta nincsen keksz. A számból is kiszagolja a csokoládét, hiába kapok be egy kockát sutyiban, a fogamról is lenyalná, ha hagynám. Eszik mellette rendesen, de a gyümölcsért nincs oda, ellenben naphosszat nemlétező finomságokért könyörög. Ennyit az ügyes, egészségtudatos nevelésem sikeréről.

Szóló szőlő

-... és Apa tegnap annyi mesét mondott, mint a rosta lika! – meséli Jónás az előző este történteket.
Én meg szakadok a röhögéstől.

Anya, holt terem a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack?

No, én most rittyentek egyet! – rázogat egy madzaggal a kezében.

Mert az van, hogy Jónás két magyar népmesés mesekönyvet kapott karácsonyra a nagyszüleitől. Elég hamar megszerette őket, pedig még kicsinek tartottam hozzá. De hát minden este ezt kérte. Aztán mikor betegség szezon volt, elég sok mesét nézett, és hát mi mást nézett volna, mint népmesét. Meg Pettson és Finduszt. Most ezek mennek. Még életében nem látott egy Disney filmet sem (egyszer a mamája bekapcsolta neki a Verdákat,  Jónás meg kikapcsoltatta velem, hogy ez butaság), fingja nincs Szupermenről meg Pókemberről, és elkerült a mese-figura őrület is. Szerettem volna, hogy így legyen, de nem erőltettem volna. Örülök, hogy magától alakult így. És így legalább minden nap van valami röhögnivaló, az újabb beszólásain.

Gondolatok nőnap körül

Úgy látom, idén az a trendi (vagy már régebb óta, csak most csúcsosodott ki), hogy a nők kikérik maguknak a nőnapot egyenjogúság címén. Nem egészen értem, mi köze egymáshoz a kettőnek. Attól, hogy valaki hoz nekem egy virágot, még tekinthet egyenrangúnak (vagy nem). Különösebben nem érdekel ez az “ünnep”, sosem tartjuk, de kikérni magunknak kicsit olyan, mint kiakadni azon, hogy valaki kinyitja nekünk az ajtót. Szerintem szép dolog, kár lenne megölni. Bár a virághoz nem ragaszkodom.

A női szerepkörök. Itt ez a lakóparki meló. Bárki jelentkezhetett volna a vezetői csapatba, ügyvezetőnek is. Rajtam kívül egy nő sem tette. Pedig laknak itt úgy 250-en, mármint nők. Miért? Nem a férfiak veszik el tőlük a jogot, hanem ők, saját maguktól. Most erre biztos mindenki azt mondja, hogy de mert így nevelték őket, mert az anyjuk is csak főzöttmosotttakarított. Lehet. De az én anyám is azt csinálta, sőt a vallásuk egyenesen ki is mondta, hogy az asszony feje a férfi, és kéretik a nőknek alárendelni magukat. És ez nálunk így működött, ebben nőttem fel. Akkor végülis mennyit számít a nevelés?

Kicsit olyan érzésem van – és ezért nyugodtan meg lehet kövezni – hogy a saját nőiségünk, társadalmi értékünk, a szerepünk és nemünk súlya épp annyit ér, mint amennyire azt mi magunk taksáljuk. Nem az anyánk, nem az apánk, nem a férfiak, hanem mi magunk. És igen, rongyos-szemét-férfiközpontú világban élünk, de ha holnaptól elkezdene minden (sok) nő értékes, boldog, nőiségére (és ezzel összefüggő másságára) büszke emberként létezni, akkor egyszerre tárgytalanná válna a téma. Mert a férfiak is annyira fognak tartani bennünket, amennyire mi magunkat.

De nem végeztem és olvastam kutatásokat a témában, csak ez az érzésem. Meg már unom a fortyogást.

Holnap már március

Ma este – idén először – dalra fakadtak a feketerigók.
Tavasz van.

Van az a nap

Van az a  nap, amikor halál büszke vagyok magamra, hogy egy kiakadás nélkül abszolváltam a dokinős mutatványt, amikoris néhány óra alvás után reggel megetetem és puccba vágom a két beteg csemetémet és  magamat, kilenckor már az orvosnál ülünk (persze csak ülnénk, ha lenne hely a másik ötven embertől, akik szintén mind a halálukon vannak, az állott levegőben már hadifegyver töménységű influenzavírus röpköd), és kivárjuk a másfél órás sort, közben kint botokkal játszunk meg lépcsőzünk, és gyógyszertárba is megyünk meg minden, szóval elégedett vagyok, hogy mindezt hiszti és kiakadás nélkül.

Mondjuk mikor mondja a doktornő, hogy Jónás noha már nem lázas, de a héten azért ne menjen oviba, na akkor azért megremeg a térdem. Egy hét bezártság a két gyerekkel, ez kutyajó lesz. Na mindegy, majd boldogulunk, majd lesz valahogy.

Aztán dél van, a gyerekek az asztaltörlést kapták feladatul, én épp elrohannék vécére terítés előtt, mikor Jónás kiabál, hogy Kismiklós kiöntötte a csiliport. Rohanok ki letolt gatyával, a kicsi az asztal tetején ül (a kismotorról mászik a székre, onnan az asztalra, a tévé tetejére, vagy bárhová), a piros port épp felnyalni készül. Lekapom, rohanok vele a konyhába, szappanozom, aztán nyalogatom a kezét, hogy csíp-e. Szaladok vissza az asztalhoz feltörölni a port, még mindig letolt gatyában. Vizes konyhapapírral törlöm össze, egy szem se hulljon szét, ekkor meglátom, hogy a vécéajtó nyitva, én hagytam úgy, amikor kirohantam, Kismiklós a vécé mellett áll, és egyik kezével a mosogatórongyot mártogatja a csészébe, a másikkal a vécékefével hadonász. Kapom ki, még mindig letolt gatyával, kézmosás újra, közben szénné ég a tükör tojás, amit a spenóthoz főztem.

Nincs is több tojás itthon.

És nyilván ordítottam. Ennyit a kiakadás nélkülről.

Meglepetés

Mostanra már itthon is divatosak lettek az ilyen-olyan meglepetésdobozok. Mikor először olvastam róluk évekkel ezelőtt, még jópofának gondoltam. Mostanra gyakorló nemfogyasztó lettem, úgyhogy inkább a fogyasztói társadalom fattyhajtásának tekintem, amikor már az is mindegy, hogy mit veszünk, csak vegyünk.

Ennek ellenére mostanában többször is átélem ezt az érzést, mármint amit a meglepetésdoboz adhat – akaratomon kívül. Ugyanis az utóbbi időben Kismiklós szívesen tolja is a bevásárlókosarat, nem csak ül benne. És persze előszeretettel pakol. Én úgy egyensúlyozok a teljesítmény (azaz bevásárlás) és béke (azaz nem ordító gyerek) tengelyen, hogy időnként visszacsempészem a kosárból a nemkívánatos dolgokat: műfogsor ragasztót, csillámos hajcsatot, tiplikészletet. Mégis valahogy az lesz a dolog vége, hogy otthon meglepetten forgatom a kezemben a kis tubust: mi ez? miért vettem ezt a 30 faktoros naptejet? Ja, Kismiklós volt. Eddig szerencsére megúsztam némi aszalt gyümölccsel, egy csomag rossz minőségű párizsival és egy szappantartóval. Még jó, hogy a drága dolgokat nem bírja el. Meg talán feltűnnének. Legalább a kasszánál.

A számológép diadala

Jónás az utóbbi fél évben a számok bűvkörében él. Magától fedezi fel őket, vagy kérdezget – én nem tanítom, maximum válaszolok. Arra is csak véletlen jöttem rá, hogy tízes számkörben tud összeadni és kivonni, ha úgy kérdezem, hogy van három almád, adok még négyet, mennyi lesz?
Na de ma este megkérdezte, hogy a számológép mire való. Hát megmutattam neki, hogy a számológép is tudja az almás bulit. És ezen azóta is csillogó szemekkel sikkantgatva nevet. Hogy mi az, hogy a számológép is tudja. Nem fér a fejébe, hogy ez hogy lehet. Varázslat, minimum. Meg hogy még nagyobb számokat is tud. És anya, hogy kell leírni azt, hogy százhuszonegy. Szegény kivénhedt számológépem, azt hiszem, még soha nem örült neki senki ennyire.

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy mindez este fél tíz után játszódik le, miután már háromszor visszaküldtem a szobájába. Ugyanis mióta nagyokat alszik az oviban (2-2,5 óra), azóta itthon tíz-fél tizenegyig egy a ramazuri. Kiakasztó.

Babanapló – Jónás, 3,5 év

Hát szia Nagyfiam!

Nem is tudom, mikor írtam rólad utoljára, elszaladt az idő. Meg te is, testileg és szellemileg, lelkileg is. Nézem vissza a tavaly nyári képeket, és még milyen kis picike voltál ott, a mostanhoz képest.

A legnagyobb különbség, hogy most már a legfőbb csatorna közöttünk a beszéd. -Anya, gyere, beszélgessünk! – mondod naponta többször is. -Miről beszélgessünk, kisszivem? – kérdezem. – Hát a vulkánokról. -Hát az alagutakról. -Hát a kruppról. -Arról, hogy ha meghalunk, születnek-e utánunk emberek. Hogy a cápák megeszik-e az embereket. Hogy melyik kutyát szabad megsimogatni. Hogy az Apa kinek a hasában volt. Hogy hogy kell palacsintát sütni. Hogy miben van sok vitamin. Mikor kell a borsót elültetni. Télen miért van korán sötét. Kik és miért firkálják össze a falat az utcán. Ilyenek.
És akkor beszélgetünk. Nem mindig könnyű, mert szeretnék neked mindig őszintén és kimerítően válaszolni, de mégis a te szinteden. Meg azért sem könnyű, mert tudom, hogy a szavaimnak súlya van, ezek (is) formálják a világképedet. Például hogy aki összefirkálja a falat, rossz ember-e. Hogy mi van a halál után. Mert ugye az egy dolog, hogy én mit hiszek. De tálalhatom-e kész tényként és univerzális igazságként ezt?
Mindenekelőtt azt szeretném, hogy nyitott és gondolkodó ember légy. Hogy én megmondom ugyan, hogy szerintem, vagy az én tudásom szerint mi van, de te gondold tovább, kételkedj, tegyél fel kérdéseket, alkoss új elméleteket.
Ez egész jól meg is valósul. Múltkor például Apa magyarázta neked, hogy a Kreszben vannak a piros tiltó, és a kék tájékoztató meg mittudomén milyen táblák, de te rögtön jöttél, hogy ez mind szuper, de mi van a főútvonal sárgájával.

A Kreszre kanyarodva minden túlzás nélkül állíthatom, hogy pár nap alatt (miután kihoztunk egy ilyen könyvet a könyvtárból) magadévá tetted a táblák jelentését, de nem ám olyan slendriánul fogalmazva, hogy zebra, hanem kijelölt gyalogosátkelőhely. Meg mindkét irányból behajtani tilos. A legcukibb, ahogy az egyép veszély-t mondod. Már a könyv is kevés, az internetről követeled a többi táblát.
A sebességkorlátozások miatt kezded megtanulni a kétszámjegyű számokat is, írva is. Múltkor kérdezte egy barátnőm, hogy hogyan tanítottam meg neked a számokat. Hát sehogy. Én ugyan soha le nem ültem veled, hogy na fiam, most bármit is megtanulunk. Kaptad tavaly a Papáéktól azt a kis laptopot, azt hiszem az adta a kezdő lökést. Utána meg csak kérdezgettél, anya ez milyen szám. Mondjuk a kilométerórán. Én meg mondtam. Alap összeadásokat és kivonásokat is tudsz (tízig), mert álló nap kérdezgetsz, hogy kettő meg nyolc meg tizenhét az mennyi? Meg ilyenek. Ez időnként összeadást jelent, máskor csak a számjegyek egymásutániságát.

A szókincsed bámulatos és elképesztően választékos. Ez valószínűleg a sok meseolvasásnak és a saját normális beszédünknek köszönhető. Rendre azon kaplak, hogy ezt vagy azt annyira egyszerűen is le lehetett volna mondani, de nem, te cifrázod (Anya, innék egy korty vizet!). Azért vannak még szavak, melyeket rosszul használsz vagy helytelenül értelmezel. A legutóbbiak például:

-Anya, te vagy az ordas farkas, és megkergetsz, én meg majd jól póruljárok. (…) A farkas nem tudott elkapni, így hát malacevés nélkül elballagott.

-Anya, épp erre a zenére szoktunk így csinálni a táncon (néptáncra jársz az oviban, ami inkább zenés körjáték, mint tánc, de imádod). Látod, így kell, rogyasztunk, jobbra lépünk, balra lépünk. -Jónás, és tudod, hogy mit jelent az, hogy rogyasztani? -Hát hogy jobbra meg balra lépünk. -Neem, kisfiam, az azt jelenti, hogy egy kicsit behajlítjuk a lábunkat. -Jaaa!

A zenét és táncot továbbra is szereted, sokat hallgatunk is. Elsősorban népzenét és gyerekdalokat, aktuális kedvenced az Érik már a dinnye, de szerintem úgy százötven dalt tudsz kívülről. Olykor csak rákezdesz egyre, amit még nem is hallottam. Oviban jársz néptáncra is (focira is akartál, de aztán elment a kedved), bár az nem túl komoly, leginkább körjátékokat játszotok, de ez jó is így.

Amúgy nehogy azt hidd, hogy ilyen szuper tökéletes kis gyerek vagy (de), mert azért van itt bőven baj is. Például épp olyan érzelmi ingadozó vagy, mint az édesapád. Egyszer boldog vagy, lelkes, nyakamba ugrassz, mindenkinek szépeket mondasz és imádod az életet, a másik pillanatban kiborulsz, dühös vagy, szitkozódsz (mizéria! a teremburáját! kakifej! a kutyamegamacska!), sírsz, dobálózol. Nagyon meg tudsz sértődni, ha valami nem úgy van, ahogy szeretnéd. Én is ilyen voltam, emlékszem. De már tudom, hogy ilyenkor vagy meg kell ölelgetni téged, vagy hagyni, hogy elvonulj, megnyugodj, és utána újból rendben van minden.

Egy dolog bánt csak igazán, amivel ráadásul nem tudok mit kezdeni, mert mindent megpróbáltam már. Ez az öcséddel, Kismiklóssal való viszonyod. Alapesetben nem foglalkozol vele (nincs is még nagyon közös elfoglaltságotok), időnként nagyon kedves és gondoskodó is vagy, megölelgeted vagy figyelsz rá. De napjában számtalanszor előfordul, hogy bántod. Jellemzően azért, mert Kismiklós elvesz valamit, amit a magadénak vélsz, mert elront valamit, keresztülgyalogol valamin, stb. És ilyenkor egy pillanat alatt előugrik a dühös éned, és már hanyatt is lökted, vagy le a kismotorról, vagy irdatlanul megszorítod a kezét. Pedig mindig mondom, hogy csak szólj, és segítek, elviszem onnan, elveszem tőle, csak ne bántsd. Igyekszem veled is több időt tölteni, kettesben is. Sőt, szerintem többet foglalkozom veled, mint a kicsivel. Vagy fene se tudja. Megértem, hogy egyenlőre még nem származott sok előnyöd abból, hogy testvéred van. A kétfiús anyukák azért biztatnak, hogy hamarosan elmúlik ez, vagy legalábbis csillapodik, amint tudtok majd közösen játszani. Folytonos béke nyilván nem lesz, de most már ott tartunk, hogy Kismiklós már eleve harcra készül, így ha odamész, hogy megöleld, ő már automatikusan meg is harap. Szép kis világ. A múltkor azt mondtad, hogy ne legyen most már több testvéred. Viszont idegenekkel szemben meg úgy véded a kicsit, mint macska a kölykét. Van még remény.
//Itt hagytam abba kb két hónapja. Azóta sokat javult a helyzet. Ma már békés napoknak egész sorozatát éljük meg, és immár szoktatok együtt játszani is. Máskor meg csak eszedbe jut, hogy megöleld, vagy adj neki is egy színes ceruzát, ha te rajzolsz. És határozottan állítod, hogy nagyon szereted. Mármint Kismiklóst. Úgyhogy most nagyon boldog vagyok. //

Fizikumod hihetetlen, mindenhová mászöl, csüngsz, hintázol. Csinálunk is tavasszal egy mászókát az udvarra, mert ezt nem lehet bírni. Ráadásul az öcséd is megtanulja, már úgy rohangál a kanapé támláján, mint egy kis maki. Szeretsz utánozni, ha tornázok, emelgeted a kis súlyzót, de még csak a kalimpálás van. Viszont már megy az egy lábon ugrálás, a tyúklépés meg a pók járás (ovis eredmény). Három-négy kilométereket simán túrázol velünk, ha motivált vagy, illetve nálad van a macskád és a hátizsákod. És mindig kérded, ha erdőt vagy hegyet látsz, hogy anya, ugye majd elmegyünk oda tavasszal? Imádod a geoládászást is, genoládának hívod. A hátizsákodban mostanra állandósítva vannak a csere-ajándékok.

Evésben már visszafogottabb vagy, mint régen, kevesebbet eszel, bár az oviban dicsérnek. Kedvenced reggelire a müzli vagy a zabkása (szigorúan még pizsamában elfogyasztva), az üres spagetti, minden létező gyümölcs tonnaszámra, olajos magvak, uborka (úgy ahogy van, magában betolsz egy fél kígyóuborkát), meglepő módon a lencsefőzelék, a paradicsomos káposzta és tökfőzelék. Egyedül a borsót nem eszed meg. Inni vizet iszol – nem nehéz, nem kapsz mást. Édesség azért már előfordul otthon, de én nem veszek. Mikuláskor megbeszéltük, hogy a csomagból minden nap egy dolgot lehet választani. Na mi volt az első, amit választottál? A mandarin. Amit csak tölteléknek tettem bele, hogy jobban nézzen ki a csomag. És amit amúgy is gyakran kapsz.

Az ovis félévi fejlődési napló szerint csoportban játszol, vannak állandó társaid. Játékban betöltött szerepek: irányító, kezdeményező és alkalmazkodó. Önálló személyi kontaktust igényelsz, motivált és jó megoldásra törekvő vagy, kivárásra képes. Kapcsolatteremtésben kezdeményező, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. Szövegvisszaadás kiegyensúlyozott, szókincs gazdag kifejező, beszédritmus akadozó, szöveg visszaadás pontos.

Engem imádsz, rendre idejössz, hogy anya, én téged úgy imádlak! Meg hogy Úgy szeretlek, mint egy boldog kutya! Meg ilyeneket mondasz. Ugrasz a nyakamba, bújsz az ölembe, szereted a fizikai kontaktust (nem úgy, mint az öcséd).

Apát pedig a földkerekség legügyesebb és legokosabb emberének tartod. Ha a világon bármire nem tudom a választ vagy nem tudom megcsinálni, akkor Majd az Apa, ha hazajön! Imádsz vele együtt dolgozni, szerelni, barkácsolni. Áhitattal nézed, ahogy fejen áll a gyűrűhintán, és alig várod, hogy olyan nagy és erős legyél, mint ő.

Nem mondom, jól haladsz a célod felé: egyre nagyobb, okosabb és ügyesebb vagy. Én pedig rengeteg mindent tudnék még írni, de akkor félő, hogy megint eltelik egy-két hónap, mire befejezem. Pedig lassan már négy éves leszel, azt pedig már nagyon várod (meg azt is, hogy iskolás légy), mert akkorra pedálos bicikli van beígérve. Igazi pedálos, mint az Apáé.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum