1378

2004.szeptember 30-a van.

Néhány hónapja ezt a napot tűztem ki határidőül, hogy végre eldöntsem G.-vel való kapcsolatunk sorsát.
Sajnos semmivel nem lettem okosabb és semmivel nem lettem erősebb.
Tudom, és eddig is tudtam, ha az eszemre hallgatok, nincs perspektívája a kapcsolatunknak. És ha más is pontosan ismerné a részleteket, 100-ból 98-an így vélekednének.
Bármennyire is szomorú.
Bármennyire is lábad könnybe a szemem, amíg ezt írom.

Ma arra gondoltam, hogy ez így, négy év után nem is szakítás, hanem válás, noha nem vagyunk házasok. Ezért sokkal nehezebb most, mint eddig bármikor.
Sokkal könnyebb hazamenni, azt a néhány dolgot lenyelni, néha kicsit pityeregni. De egész életemen át? És a jövő még borongósabb, mint a jelen vagy amúlt, pedig nem vagyok pesszimista alkat.

Mikor másfél éve volt az a szakításunk, és próbáltuk újrakezdeni (akkor nem kellett volna, most már tudom, de én annyira hittem neki, hogy jó lesz) írtam a határidőnaplóm végébe egy listát, hogy mit találok bántónak vagy zavarónak a kapcsolatunkban. Több napon át gondolkodtam és jegyzetelte. Jó hosszú lista lett.
A napokban ismét a kezembe került ez a könyv. És furcsa volt újra olvasnom és pipálgatnom: a legtöbb dolog közülük megváltozott!

Akkor hol a hiba?

Ott, hogy ez a változás nem volt természetes. Lehet, hogy szeretetből megtette értem, lehet hogy én erőszakoltam ki, de nem vált részévé.
Még mindig zavarja, hogy vasárnap gyerek-programot kell kitalálni.
Csak miattam nem másolgat az exnek dvdket, pedig ő is megérti, hogy a kapcsolatuk mélyítése mindannyiunk számára káros.
Veszünk szekrényt, kipakoljuk a többéve halmozódó dobozokat, de utálja az egészet.
Nem bújja a pornóoldalakat, de nem meggyőződésből.
Hazajön (néha) időben, de csak mert már annyit veszekedtünk emiatt.
Vendéglátós koromban utáltam hallgatni, mikor a férfiak megyek, mert hisztizik az asszony kijelentéssel távoztak. Rettegtem egy ilyen kapcsolatnak még a gondolatától is, és tessék.

Szerintem nem lehet egy embert alapvetően megváltoztatni. Legalábbis hosszútávon nem, mert az már nem ő lesz, és egyszercsak robbanni fog, vagy szép csendben összeomlik mint a kártyavár. Ezt már valahol korábban bőségesen kifejtettem.
Ha valaki saját meggyőződésből és önként változik, az nagyon jó dolog. és én ennek híve vagyok.
Apám mondta mindig: Gondold meg, kislányom, milyen szomorú lenne, ha ugyanolyan emberként halnánk meg, mint ahogy születnénk, és egy cseppet sem változnánk.
Ő sem volt természeténél fogva jó ember, de nagyon sokat változott, és a négy nappal a halála előtt tartott beszédét sokszázan bőgték végig, mert annyi szeretet áramlott ki belőle, hogy szinte meg lehetett tapintani.

Gyenge vagyok. Haza kellene mennem, leülni és azt mondani: G., én nem bírom tovább, elköltözök. És aztán lesz ami lesz, nincs visszaút, legalábbis utána már könnyebb.

De ott laknak nálunk a barátaink, nem kellene az fejük fölött megbeszélni az életünk. Majd ha elmentek. Hű, de aztán itt a vizsgaidőszak, Úristen, mi ráadásul egy iskolába járunk, közösek a könyveink. Most kezdődött az iskola, most nehéz lesz albérletet találni. És itt a tél. Meg azért mégis szeretem őt. És igazából talán nem is oylan rossz, vannak sokkal rosszabbak is. ésatöbbi  ………….. ésatöbi ………. – és csak duruzsol a kisördög a fülembe, és előbbutóbb csak hallgatok rá, olyan mint a fagyhalál, egyre nehezebb mozdulni, olyan nagy kín a lépéseket megtenni, csak egy kicsit le kell ülni, csak egy kicsit megpihenni, épp csak egy pillanatot szundítani, és lassan elalszol, és már minden szép és rendben van.
Csak épp meghalsz.

Reklámok

1379

Van egy olyan gyanúm, hogy az elkövetkező napok valamelyikén a Móricznál osztogató szórólapossal valami nagyon csúnyát fogok csinálni. Meg még egy néhánnyal.

Régebben én voltam a leglelkiismeretesebb szórólapelfogadó, mondván, hogy hozzásegítem őket a napi betevőhöz.
Az utóbbi időben viszont annyira elszaporodtak, hogy a napi utazásom során kb. 50 lapot kellene begyűjtenem, márpedig ez egy kisebb könyv. Amit ha úgy vesszük olvasás nélkül kidobok. Új papír. Rossz érzés.
Másrészt nyomasztóan hat rám a kijáratoknál összetömörült sereg, akik keselyű módjára szállnak meg, amint lelépek a mozgólépcsőről.

Leszállok a villamosról, annak ellenére, hogy már fél órája úton vagyok még kicsit kómásan, de általában viszonylag jókedvűen, mert nem kell előre stresszelnem a munka miatt, meg mert jó könyveket olvasok a villamoson, meg amúgyis.
Míg várok a zöld jelzésre, nézegetem az eget, az embereket, regisztrálgatom a világot.
És ebben a gyanútlan állapotomban támad le. Harmincas éveinek közepén járó, a szokásosnál nem ápolatlanabb, rosszul álló szemekkel:
-óó szépségem, de gyönyörű vagy ma reggel…!-aztán nyújtja a lapot.
-Nem, köszönöm! – csóválom meg tartózkodóan de még mindig viszonylag kedvesen a fejem.
-Rohadj meg te büdös kurva, leszakadna a kezed, ha elvennéd ezt a ki*szott paírt?! Hogy szakadna….. -a többit már általában nem hallom.

És így rontják el nap mint nap a kedvemet, és próbálják meg belémsulykolni már a nap első félórájában, hogy szart sem érsz, és miattad hullik szét a társadalom.
Mire kijövök a boltból, már nem emlékszem az egészre, egy egész kicsi érzet-foszlány marad csak belőle, de reggelente, mikor újrakezdődik a szertartás érzem, hogy egyre kevésbé vagyok a magam ura, és egyszer robbanni fogok.
És szállni fog a sok szines papír az égen, hullani alá pillangókként, és szállni fog az ember és hullani alá…
Na jó, mára elég az agresszióból.

1380

Rájöttem még valamire  (tankönyveim fénymásolása mellet van idő ilyesmire, mert jó vastagok) az előző gondolataimmal kapcsolatban:
Kapásból olyan önzően közelítettem meg a dolgot, pedig van az éremnek egy kevésbé kellemes oldala is.
Tehát az előző gondolat folytatása:

Azt hiszem, olyan párkapcsolatra vágyom, hogy a párom elolvasva az akkori blogomat még mindig szeressen.

És ez tulajdonképpen az egész életemre is vonatkozik.
Erről eszembe jutott egy R.Bach idézet, lehet hogy nem pontos így fejből:

Élj úgy
hogy ne kelljen szégyellned
ha a világ megtudja
mit gondolsz, mit teszel
még akkor sem
ha nem igaz az
amit a világ megtudott.

1381

Úgy szeretném G. blogját elolvasni.
Csak nincs neki. De ha volna….
Vajon tényleg el merném olvasni?
Valószínűleg igen. Valószínűleg utána elhagynám.

Azt hiszem, olyan kapcsolatra vágyom, ahol elolvasva a párom őszinte blogját még mindig szeretném őt.
Nem tudom, van-e ilyen.

1382

Egyél, mert sose leszel szép kövér asszony! – mondja mindig G. és én nevetek és eszek, és ezzel mindig elviccelődünk, és én ezt szeretem. Ez olyan kedves, és a miénk. Legalábbis eddig azt hittem.
Aztán tegnap a barátunk elnevette magát e mondat hallatán, hogy ezt mondta mindig a közös kollégájuk a kis picsa kolleganőjüknek is.
Szóval onnan van. Nem az enyém. Más ember mondta más nőnek, az övék volt, ez csak koppintás.
Nem akarom többet hallani.
Elvették a játékomat.

Miért vagyok ilyen? Miért baj az, hogy más is mondta már ezt a mondatot? Ebben az esetben mindenki elszomorodna, vagy csak én? Ez normális?

Reggel az ágyban (ilyenkor vannak a legértelmesebb gondolataim, még nincs ami megzavarjon) is ezen gondolkodtam.
És hirtelen olyan tisztán láttam mindent, összefüggésben. Tulajdonképpen az egyes elemekkel eddig is nagyjábol tisztában voltam, de most összeállt a kép.
Tulajdonképpen legtöbb problémám a párkapcsolataimban abból fakad, hogy nem tudok osztozni.
Csak a kizárólagosság az, amit el tudok fogadni, mármint érzelmi alapon.
Most eszembe jutott az is, ahogy a volt barátom csóválta a fejét, hogy pont neked, aki sok testvér között nőtt fel, meg kellett volna már tanulnod osztozni.
Talán pont ezért nem tudok. Mert mindig mindent megosztottunk, semmi nem volt csak az enyém. Talán tudat alatt ezért vágyom ennyire rá.
Mindenesetre ahogy most végigtekintem a dolgokat, borzasztó, de így van: Nem bírom elviselni, hogy mástól van gyereke, hogy mással tapasztalta meg ezt először, nem bírnám elviselni ha már nős lett volna. Ezért vagyok háklis a pornóra, a más nők dícséretére, arra amikor este későn jön haza, ha már más is mondta a mi mondatunkat, ha a Gyerekkel is azt játssza, mint velem, ha őt is kicsimnek hívja, és sorolhatnám még a végtelenségig. Emiatt met tönkre az előző kapcsolatom is (ott is gyerek volt), annak ellenére, hogy nagyon szerettük egymást.

Nem fizikai értelemben akarom kisajátítani, hanem érzelmi szinten. Nem bánom, bárhol is van a fizikai valója, amíg az érzelmi stabilitást ez meg nem zavarja. Soha nem volt problémam vécéülőke, zokni, fogkrémtubus, filmek, étel, öltözködés, munka vagy hasonló, szokásos dolgok miatt.

Gondolom, a legtöbb ember szintén vágyik valami ilyesmire, főleg a nők, de talán nem ennyire intenzíven. Talán sokkal alacsonyabban vannak a határok. Talán sokkal több mindenről hajlandóak lemondani a lelki béke miatt.
Másrészt ez is nagyrészt önámítás. Mert amire fény derül, az rossz lehet ugyan, de annyi mindent nem tudunk meg a másikról. Akkor meg mi jelentősége van annak, hogy megtudtam?! Mennyivel jobb az, ha mondjuk valaki nem mondja ki hogy tettszik neki egy nő – talán nem is csak tettszik, hanem csak gondolja. Mert mindegyik gondolja. Mégis jobb. Miért?!
Persze a Gyerek-história azért más téma, azt szerintem kevés olyan birka van, mint én, aki ilyen körülmények között elviselné. Mégis, pl. egy barátnőm összejött egy éve egy frissen elvált férfival két gyerekkel, és nincsenek ilyen problémái. mondjuk náluk nem volt meg az a három éves hercehurca, mint nálunk. Ennek ellenére nem hiszem el, hogy nem zavarja őt közel annyira a dolog mint engem. Csak még önmagának sem vallja be, mert nincs sok választása, és sokkal kényelmesebb a struccpolitika. Lehet, hogy nincs oylan érzékeny radarokkal felszerelve, mint én. Sokkal magasabb a tűréshatára, erősebb az érzelmi immunrendszere. 

Annak ellenére, hogy most még minden olyan zavaros, most egy kis rész összeállt az eddig összegyűjtött darabkákból. Nem  is a dolgokról, mert mindent tudtam már, csak most látom a gyökerek összefonódását. 
Ha egyszer minden összeállna, amit már tudok …

1383

Az épület mellett a földben lőszereket és gépfegyvereket találtak.
Az utat már lezárták.
Ha szerencsénk van, kiürítik az épületet és mehetünk haza. 🙂

1384

Szombat este megjöttek a “lakóink”. A tegnapi gyűlésük után valószínűsíthető, hogy jó darabig maradni is fognak. Nem baj, csak meg kell szoknom a kizökkent kerékvágást.

Vasárnap kizökkentem az utóbbi napok idill hangulatából is. Pedig nem történt semmi különleges. Millenáris-parkban voltunk gyerek-program gyanánt (azt is én szerveztem, mert én már ilyen rendes lánynak mutatom magam), az autóban mesélte G. hogy a Gyerek anyja “panaszkodott” (ez a kifejezés a rohadt k*va anyját a k*va nődnek, hogy tönkreteszi a  gyerekem életét ez a rohad kis ringyó-t takarhatja) hogy mióta a Vidámparkban beültem a Gyerekkel a Viharvasútba, nem hajlandó egyedül aludni.
Eddig se aludt.
Másrészt ő akart beülni.
Harmadrészt lila gőzöm sem volt, mi az a viharvasút.
Negyedrészt felelős személy, azaz G., az apa ültetett be bennünket. De azért megint én vagyok a rohadt k*va…

Szóval ezzel jól elromlott a napom, pedig csak egy ártatlan mondat volt, csakhogy én pontosan tudom, hogy ez mit jelent.
Ráadásul aznap reggel félálomba megint álmodtam a szokásos vasárnapi álmaim egyikét, a gyerekről a nőről, aki cibálja a hajam, a Gyerek csimpaszkodik belém, mindenki veszekszik, én menekülök… és ált. könnyes szemmel riadok fel.
Ezek után mindig élmény a vasárnapi program. Ilyenkor már jön utána a szokásos komplexusok, félelmek, rosszérzések, fájdalmak, szeretet-féltékenységek.
Már a játszótéri fa-disznón ülve sem tudtam visszatartani a könnyeimet, de mivel el akartam kerülni a gyerekek ijedt, Mi baja van a néninek pillantását, uralkodtam magamon és mély levegőket vettem.

-Megint szomorkás lettél?- kérdezte G. hazafelé.
És már nem is akartam annyira elhagyni, olyan kedvesen kérdezte.
Pedig igen, nagyon-nagyon. A szeretet nagyon tud fájni. Nekem előbb-utóbb mindig fáj.

1385

Z. barát után ismét lakóink lesznek egy időre: barátaink, akikkel Párizsban is együtt voltunk, kénytelenek egy időre nálunk elszállásolni magukat, mert a társasházi lakásuk, aminek már július elején el kellett volna készülnie, még mindig nem beköltözhető. Kis emberek utolsó fillérjei és életfogytig tartó bankhitel…
Remélem, azért fogunk néha aludni is, mert ők nagyon bírják az éjszakázást, ha vendégségbe jönnek hozzánk reggel előtt ritkán mennek haza…

Szerdán járt anyós is nálunk, nagyon rendes volt, mint Budapesten mindig.

Az én anyumat meg nem láttam már vagy fél éve. Vagy nem jutok ki hozzá, vagy ő csavarog.
Büszke vagyok rá: felnevelt 11 gyereket, és mióta apu meghalt, akit nagyon szeretett, nem tört össze, hanem feltalálja magát, és olyanokat csinál, mint pl. 56 évesen megtanult úszni, a gyapjús-előadókkal bejárja az országot, és nem tudom ugyan, hogy csinálja, de évente 4-5 országba is eljut az özvegyi nyugdíjából. Bevezetteti a gázt, unokákat nyaraltat, elbiciklizik Vácra (kb. 20km) és februárban lesz 60…

1386

ECDL teszt:

kire jellemző, hogy nagy biztonsággal tudja a programokat parancsokkal ellátni:
a) kezdő felhasználó
b) gyakorlott felhasználó
c) haladó felhasználó

Harmadszorra találtam el a helyes választ: a)

És ilyen vizsgára megyek ma délután… Sajnos kötelez rá az iskola, pedig volna épp mit csinálnom.

Még egy: telefonálok múlt héten az iskolának, hogy mikor lesznek a vizsgák. Kérdezem a titkárnőt, mikor lesz szövegszerkesztés.
-23.án
-arra már windowst mondott!
-mér, nem az a szövegszerkesztés?

 

1387

 MIért nem közvetítik a paralimpiát?

Napi tíz perc összefoglaló, és annyi?!  Még egy tizedrangú ródsóról is többet hallunk!!! 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum