1341

Még szombaton meghívott bennünket G. unokatestvére a felesége születésnapjára.
Hányinger-társaság. Kiégett emberek a társadalom valamelyik magas polcáról, öntudatos kis k*vák, majomparádé.
De nem is erre akarok kilyukadni. (Bár G. belement, hogy a hónap közepé meglátogassanak minket, de bármily bunkóság is, arra a napra lesz valami halaszthatatlan programom).

Szóval, mivel nem tudtam, és nem is akartam elvegyülni e díszes társaságban, lementem a pincébe, ahol nagy örömömre találtam egy zongorát.
Tizenéves korom óta zongorázok (meg játszom még egy csomó hangszeren) de mivel zeneiskolának még csak a közelében sem jártam – elég szarul de annál nagyobb lelkesedéssel. Magam tanultam, kevés komolyzenével, kotta nélül hallás után, felszabadultan és szívből.

Utoljára egy éve játszottam, és most először meglepetéssel, utána elkeseredéssel tapasztaltam, hogy nem megy.
Többször hagytam már ki hosszabb időket, de néhány perc után mindig belejöttem. Most viszont nem.
Igaz hideg volt, el  voltak gémberedve az ujjaim, zavartak fönt az emberek és feszélyezett az is, hogy G. néz. Még sose látott zongorázni.
Becsülöm a kitartását, mert nem lehetett valami kellemes, amit ott alakítottam.
És nem az frusztrált a legjobban, hogy nem játszom jól, hanem olyan érzés volt, mintha elment volna a hallásom. Erőlködnöm kellett. Koncentrálni a hangokra, hogy vajon most merre tovább. Egy órán át erőlködtem, de nem történt javulás. Csak a kezem remegett már folyamatosan. Mintha elvesztettem volna egy érzékszervemet.

Ezt megcáfolandó vasárnap, mikor egy órára senki nem volt otthon, elővettem a fuvolát is, hogy na én most majd megmutatom… (persze csak szép csendben, mert elég lelombozó, ha fújsz egyet a hangszerbe, és odalent felhangosítják a tévét), és sajnos ez sem ment. Persze mondhatnám hogy most a szomszéd zavart meg a takarítás utáni fáradtság…

Ennyi volna? Ezt csak nem lehet elfelejteni?! Egy éve kint naponta több órát játszottam, és már ennyire nem megy? Pedig pont stressz ellen volt jó. Ez volt a fő ellenszerem. Örömzene.

Kínomba azt találtam ki, hogy be fogom hozni ide az irodába legalább a fuvolát, és este mikor már mindenki elment, nyugodtan játszhatok: itt nem zavarok vele senkit, nincsenek szomszédok.

Annyi mindent kéne csinálni meg tanulni meg tapasztalni. Olyan kevés az idő. És még ezt a keveset is hülyeségekre használjuk.

1342

Ez nem publikáció.
Csak dopping.
A gyorsabb betöltődés végett.

1343

Én meg küzdök a gépeléssel, mi?!
Paulo Coelho említi a könyvében , és utána néztem: nem mese.

Az első írógépek fejlesztése során  komoly probléma adódott: gyorsabb gépelési sebesség esetén a billentyű-karok összekuszálódtak és leblokkolták a gépet.
Christopher Latham Scholer nyomdász-feltalálónak 1873-ban támadt az ötlete: a betűk extra komplikált besorolása – sebességkorlátozás az elme által.
A felhasználók számára leginkább alkalmatlan billentyűkiosztást a kezdőbetűk alapján „QWERTY”-nek nevezték.
Hamarosan odáig fejlődött a technika, hogy a gyorsaság már nem jelentett volna problémát, de a felhasználók már hosszas fáradozás után kezdték megtanulni a komplikált billentyűzet használatát.
 Ezt a normát a mai napig nem sikerült kibillenteni stabil helyzetéből, így még mindig egy abszolút ésszerűtlen klaviatúrával kínlódunk.
Pedig a betűk felhasználóbarát, abc- vagy gyakoriság szerinti rendezése jelentősen megnövelhetné a gépelési sebességet.

1344

Haladékot kaptunk: kollegina csak egy év múlva szándékszik visszajönni.

A fél délutánom ráment arra, hogy orvost keressek, de egyszerűen képtelenség: vagy beutaló kell, vagy négy hét múlvára ad időpontot, vagy du. háromig rendel naponta, vagy csak egyszerűen nem veszi fel a telefont.
És a sikertelen kísérleteim számával egyenes arányban nő a hasfájásom.

Kezdhetem tervezni a temetésem. Főleg, ha ott is ilyen komplikált minden.

1345

Szép kis reggel:

  • G. balhézott, mert nem tudott időben felkelni (erről egy felnőtt ember sose tehet, csak a párja)
  • Buszok és villamosok után rohangáltam
  • Az irodában fél órát üvöltött a riasztó, nem lehetett kikapcsolni
  • Betolakodók jöttek tárgyalni (lusta dög alvállalkozók akik a tárgyalónkat használják), és Te olyan ügyes/szép/jó/okos/ stb. vagy –al kezdik a mondatot, és ez mindig rosszat jelent
  • Ma jön a gyesen lévő kolléganőm a főnőkhöz, és rettegünk attól, hogy vissza akar jönni (különben is, még nincs egy éves a gyereke!), mert kiállhatatlan természetű. És ez azt jelentené, hogy végleg vége az álommunkahelyenk. A stresszmentességnek mindenképp.

De végre sikerült megreggeliznem, a kávémat iszom (pontosabban pupos-habos kapucsínót, miatta szoktam vissza a kávéra) nosztalgikus Szerecsen étcsokoládéval, és mostmár semmi nem érdekel… 🙂

a_vilag_tetejen.jpg

1346

Mintha jégeső esne.
De nem esik.
Szarkák rohangálnak a tetőn.

1347

Kipakoltam tegnap a kisszobából a nyakig érő lomot, és jól össze is vesztem G.-vel, mert megint hisztizett a pakolás miatt.
Összesen húsz percre kértem a segítségét.
Két óra alatt végeztem mindennel.
Egy szemeteszsákon felhúzta magát, és kivágott mindent a gangra.
Tíz perc alatt azt is lehordtam, megvolt az esti torna.

De ha ennyit nem képes elviselni – fél órával kevesebb tévénézés és egy kis porszívózúgás – akkor mi a szarnak találta ki, hogy szociális otthont játsszunk?!
Ő találta ki az egészet!!! Esküszöm, nem értem.

1348

A Tupperware bemutatón vettem egy csomó műanyag szart, hogy jól menjen a nővéremnek a bolt, meg anyám is megkapja az ajándékát. Így utólag nézve többet segítettem volna, ha inkább odaadom nekik a pénzt. Mindegy, rendeltem anyunak karácsonyi ajándékot is.

És ha már ilyen szociálisan érzékeny napom volt, elkövettem még egy baklövést: kivételes módon este egyedül voltunk G-vel (vagy egy óra hosszat…) és felvetette, hogy mi lenne, ha szólnánk a barátainknak hogy még maradhatnak nálunk. Tavaszig.
Első reakcióból sikítva tiltakoztam. Mondtam, inkább fizetek nekik egy albérletet.
Végül abban egyeztünk meg, hogy november végéig maradhatnak, de kipakoljuk nekik a lomtárnak használt kisszobát (hova?!), hogy legyen egy kis magánéletünk.

Mert ugye szart se ér, ha vagánykodom az önkéntes munkával meg hasonlókkal, ha a saját barátaimon nem vagyok hajlandó segíteni.
Sajnos másnap reggelre már megbántam a döntésemet, egy csomó ballábbal keltem fel, és nagyon antiszociálisan viselkedtem.
Miért kell nekem mindent elvárásnak felfognom, és pláne miért kell ezeknek mindenáron megfelelnem? Miért ne mondhatnám magamnak, hogy ma egostia rossz ember leszek, és punktum.
De már késő, állhatok neki este lakást rámolni…

1349

Tegnap ÖregBarátosnával meg ÖregBarátosnéMamával (84) palalacsintázni voltunk. A helyet az öregasszony találta, ide szokott hétköznap kijárogatni, szépen kibuszozik, mert itt olyan jó a levegő… Egyébként hihetetlenül jófej öregasszony.

-A Zsuzsikáét majd ne tessék megporcukrozni, nem szereti a cukrosat! – kérte az öregasszony a pultost.
Az asztalnál:
-Hát én miért nem kaptam porcukrot? – kérdezi Öregbarátosné
-Hát mert nem szereted!
-De mama, te nem szereted a cukrosat!
-Ja….

1350

Megyek ma anyuhoz Tupperware-bemutatóra, már egy hete ezen nevetek.
Anyu – aki sose szomszédolt, semmi affinitása az üzletkötéhez és utálja az idegeneket a házban – a nővérem unszolására körbejárta a szomszédokat és verbuvált néhány embert. Szerintem aki eljön, az csak azért teszi, hogy egyszer az életbe láthassa belülről a házunkat, a híres sokgyerekes családét, hogy ezek aztán hogy élhetnek, mert ma ugye nyílt nap van….
Én meg megyek, hogy javítsam a statisztikát, és főleg hogy jót mulassak a szomszédokon.

Más: ma az Orvosválaszol válaszolt, mire először jól megnyugodtam, majd jól megijedtem: beleolvastam a témába, és most félek. Csomó láthatatlan, kimutathatatlan, lappangó, néma betegség, rákokozó… brrr…
 Mióta behülyített ez az orvos folyamatosan alhasi fájdalmaim vannak(hipochonder?), és most már úgy érzem, bármit megteszek, csak nyugtassanak meg.
És elmegyek a születési helyemre (I.sz Nőgyógy Klinika, akkoriban még nem maszekben szültek) meg erre a DNS-nyavajára is.
Idegesítik itt az embert.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum