1288

Mennyire leegyszerűsödik így minden.

Igaz, hogy tegnap megvettem a fenyőt (és felcipeltem a harmadikra), és a zserbót is megsütöttem már, és a zongoráról is lepakoltam, de már semmi sem olyan fontos.
Ma főzök még ebédeket, ha már megvettem a hozzávalókat, de már nincs jelentősége annak, hogy ki van-e takarítva, poros-e az ablakpárkány, hogy még mindig molyok vannak a konyhaszekrényben, hogy jönnek-e anyósék szenteste, hogy mi mikor megyünk rokonlátogatóba, hogy működik-e még az égősor, hogy ferde lesz-e a karácsonyfa, hogy nem vettem még szaloncukrot…

Semminek mincs már jelentősége.

1289

Ez most hosszú lesz.

G. tegnap kipukkant.

Én meg albérletet keresek.

Munkahelyi buliról jött haza, éjfél után, nem teljesen józanul.
MIvel osztom azt a véleményt, hogy a kisgyerek meg a részeg ember mond igazat, megkérdeztem tőle, hogy mi van vele az utóbbi napokban.
És beszélt.
A négy év alatt talán másodszor vagy harmadszor, igazán öszintén, fájón.

Hétvége óta rosszkedvű, vagy inkább irónikus, távolságtartó volt. És nem dohányzik vasárnap óta. Ez volt a legfeltűnőbb: vagy húsz év után letette úgy, hogy nem látszott rajta, hogy valaha is dohányzott volna, nem rohangált a konyhába se rágcsálnivalóért, nem panaszkodott. Ekkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendjén.

Kipukkant, Éreztem én.

Elege lett mindenből. Értsd MINDENBŐL. Mostantól csak azt csinál, amit ő akar, és nem hagyja tovább senkinek, hogy befolyásolja, hogy beleszóljon az életébe, stb. Tudatosan elutasít mindent és mindenkit. És ebbe a körbe én is beletartozom.
Megértem.
Hosszú évekig mindenki elvárt tőle valamit, aminek ő meg akart felelni, de nem tudott. Mindenkinek nem lehet. Viszont nem vette a fáradtságot sem, hogy nemet mondjon és maga irányítsa az életét. Olyan sokszor kértem, hogy gondolkodjon el, és álljon lábra, vagye kezébe a döntést. Még ha ezzel magam ellen is beszélek. Mert én is egyike vagyok azoknak, igen, akik elvártak tőle valamit. A gyerekkel és az exel való viszonyának rendezését, hogy időbe jöjjön haza, hogy rendezzük be a lakást végre, hogy több időt szenteljen “nekünk”, hogy gondoljunk a jövőre, stb. Én ezekből nem akartam engedni, most sem, de ő ezt nem akarja, de eddig mégis mindig csak azt hallgattam, hogy igazam van, és minden ment ugyanúgy tovább, ahogy addig. És sokan csináltuk ezt. Ő pedig csak sodródott.
Hát most elege lett.
Ő, akinek sose volt egy csepp akaratereje se, saját bevallása szerint se, most olyan mint egy félelmetes oroszlán.

Én pedig levonom a következtetéseket. Én is átmentem az utóbbi napokban valami hasonlón, a születésnapi beszélgetésünk alatt. Teljesen megvilágosodott, hogy itt semmi nem fog változni. Legalábbis nem úgy, ahogy az számomra elfogadható lenne. Kár ámítani magunkat. Csak nekem a párkapcsolatomon kívül az életem többi részével nincsenek komoly problémáim.
Azt mondta, én még fiatal vagyok, előttem egy jobb, egy kívánt jövő lehetősége, nem őt érdemlem. Keresnem kellene valaki mást. Részletezte is, milyet. Neki meg már úgyis mindegy.

Én csak ültem és hallgattam, néha el- elsírtam magam, kértem, hogy beszéljen tovább, hogy nyíljon ki végre, lássam meg a lelkét, bármily irónikus és csúnya volt is az, amit mondott, bármennyire is fájt, de legalább történt valami.
Elzavar magától mindenféle jövőképet, nem kizár, csak elzavar. A velem kapcsolatosakat is. Nem mondja azt, hogy fejezzük be, vége, csak azt csinálja amit ő akar, nem törődve senki mással, és majd lesz valahogy. Olyan, mint a Hivatali patkányokban a srác (egyébként teljesen az ő karaktere): nem mondok fel, csak nem megyek be dolgozni. Egyszerűen csak nem megyek be.

Elutasít most mindent, rideg és félelmetes, mit akit megszállt valami rossz szellem.

Bennem a fájdalom és a keserűség mellett valami hála-féle is dereng, hogy az a bizonyos Feljebbvaló gondoskodott rólunk úgy, hogy G. felébredt végre én pedig ezek után elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy valóban újra kezdjem az életem, másvalahol. Ha nem lennék már túl egy néhány sikertelen kísérleten, ennyi gondoskodás láttán azt hiszem elkezdenék hinni Istenben és az Ő vezetésében. Így csak annyit mondok: Köszönöm.

Csak legközelebb kérlek, ne pont karácsonykor!

 

1290

olyan van, hogy

érzelmi létminimum?

1291

Miért kell mindig a

a legtöbbet dolgozni,
közlekedési eszközön a legtöbbet tolakodni
a legtöbb pénzt elkölteni
nagytakarítani
tömeg miatt csak rettegve vásárolni menni
vizsgaidőszakot végigcsinálni
sütni-főzni
képeslapot írni
rokonokat vendégül látni
fenyőtalpat faragni

pont decemberben?!

Jövőre decemberben dolgozom, januárban vizsgázom, februárben zserbót sütök, márciusban képeslapokat írok, áprilisban meglátogatom a rokonokat, májusban veszek egy fenyőt és feldíszítem, júniusban nagytakarítok, júliusban ajándákokat készítek, augusztusban sütök-főzök, szeptemberben tolakszok a buszon, októberben pénztköltök, novemberben pedig elégedetten szemlélem majd a készülő karácsonyi forgatagot.

1292

Minden év végén történik valami hasonló.

Tulajdonképpen hálásnak kellne lennem, hogy a Sors vagy a Mindenható vagy tudomisén ki, így próbál segíteni: lerántva szemem elől a szürke leplet, kényszerítve, hogy álljam a tekintetét. Megfoszt az illúzióktól és azt mondja: kelj fel és járj!

hogy lesz a hétvége?
-hogyhogy hogy?
-hát a hétvégén lesz a gyermeked születésnapja, nem?
-nem, szerdán. de nem tudom még. csinálnak megint valami ünnepséget, anyám is ott lesz.

Vasárnapra tortát akartam sütni. Virág alakút. Lufikkal feldíszíteni a szobát. Gyertyát elfújni. Fotókat csinálni. Jó akartam lenni, igazán jó.

Anyám is ott lesz. Ezen a mondaton valójában ezt kell érteni: egyszerűen ott a helyem. Mindenki ezt várja tőlem és nekem is így volna a legegyszerűbb. Utálom hogy ebből problémát csinálsz. De mivel neked ez annyira fáj, bár nem tudom mit kell hisztizni ezen, inkább nem megyek, meg amúgy is kicsit lelkifurdalásom van a múlt miatt, de hát értsd már meg: ezt várják tőlem, és mindenkinek így a legegyszerűbb.

Persze ezt nem mondja ki.

Helyette: jóóóóó, látom hogy ez neked probléma, akkor nem megyek el.

Csak beletapos a gázba.

Négy év.

Szombat este lementünk a Klubba, én hajnal egyig maradtam, tudtam, hogy reggel korán kell kelni, és meg kell próbálni úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és nekiállni tortátsütni, és G. fáradt lesz és másnapos és depressziós. De ő nem jött haza. Mindig a kisebb ellenállás. És egyszerűen képtelen a másnapra, a jövőre, a tettei köveztkezményeire gondolni.
Lakóink is épp akkor értek haza, mint én, a sráccal hajnal háromig váltottuk meg a a világot, míg G. haza nem jött.

Az órát nem húzta fel, tízkor felkelt, mogorván és karikás szemekkel, sűrű káromkodások közepette begöngyölte valami papírba a gyerek ajándékait, bevágta egy nagy szatyorba és elindult: feldobom ezt a gyerekhez. nincs most kedvem nevetgélni.
De kérlek ne sírj.

Felvettem a bakancsom, a hátizsákom és kimentem a hegyekbe. Kiürült fejjel róttam aranyvasárnap délben az üres, jéggel borított ösvényeket. Szinte semmit nem láttam a tájból: leszegtem a fejem. Vakított a nap.

1293

Ablakra fagyva.

Korcsolyát nem hoztam. Pedig most hasznos lenne, és már úgyis régen volt rá alkalmam. Utoljára tán két éve karácsonykor, otthon anyuéknál.
Van nem messze tőlünk egy sekély tó, hamar befagy. Alkalomadtán le kell tolni róla a havat.

Ott tanultam meg korcsolyázni öt vagy hat évesen: lábamra adták a korcsolyát, és ráállítottak a jégre: na menj!
Mifelénk nem csináltak nagy faxnit az ilyesmiből.
Estére tudtam korcsolyázni.

1294

Feladtuk ma a céges karácsonyi lapokat.
Egyedül az volt a probléma, hogy nem öntapadós borítékokat rendeltünk, hanem nyalósokat. Végignyaltam vagy 150 borítékot…

Információ-szomjamat oltandó megnéztem a neten, hogy is készül ez az enyv, mi az amiből most rendesen “belakmároztam”.
Választ ugyan nem találtam, de ráakadtam egy e-misszió nevű oldalra, ahol az alábii környezetbarát tippet kaptam a borítékokkal kapcsolatban:

Tipp* :Az óvatosan felbontott boríték újra felhasználható, ha a régi címzést egy tiszta papírlappal vagy öntapadós címkével leragasztjuk.

Én lelkiismeretes szemétválogató-párti meg tudatos környezetkímélő vagyok (bár nálunk ez még komoly kivitelezési akadályokba ütközik), de azért ne máááár!!!

1295

Tegnap este olyat tettem, amilyet már vagy hat éve nem: este tízkor lefeküdtem.
Vagy hívebben a valósághoz: elvánszorogtam az ágyig.
Ennek ellenére ugyanolyan fáradtan ébredtem ma is. Kicsit olyan érzésem volt, mint mikor tavasszal először szoláriumba mentem (már egy pár éve ugyan nem), és az első alkalomtól azt reméltem, hogy most aztán gyönyörű barna leszek, mint a lányok a plakáton. Persze az utcára lépve mindig csalódottan konstatáltam, hogy szinte semmi látványos eredménye nem volt. Így voltam most az alvással is.

Ráadásul már vagy egy hete nem láttam a napot, és egyész nap lámpafényben kell ülnöm, olyan sötét van a sok ablak ellenére is. És a fáradtság miatt úgy fázom, mintha legalább -10 fok volna. Viszont esett ma egy pár hópihe.

Jövő héten egész héten egyedül leszek bent: mindenki más szabin lesz. Már alig várom. És a januárt én kezdem majd szabadsággal.

1296

Ma fodrászhoz megyek.
Sose fog derékig érni a hajam: mire már majdnem odaérne, mindig vágatnom kell belőle. A hossza már több mint egy éve a melltartóm kapcsa alatt kb. 7 cm-el van.
Bár így sem érem fel ha felfelé szárítom kefével vagy a múltor megpróbáltam becsavarni: hiába állok abszurd módon lábujjhegyre (G. ilyenkor kinevet), a hajam hosszabb, mint a kinyújtott karom.
Máson jobben tettszik a hoszzú haj. Az enyimet ritkán látom.

1297

Idén nem olyan jó a szaloncukor az ElectroWorld-ben, ott a pénztárnál lévő kis tálban.
Tavaly exra emiatt mentem vissza háromszor: akkor finom békebeli konzumszaloncukor volt.

Utálom, hogy már az összeset színes nylonokba csavarják: hiányoznak a rojtos végű fehér papírba és egyszínű alufóliába csomagolt, étcsokiba mártott “igazi” szaloncukrok.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum