1209

Régen nem értettem egészen ezt a verset, de tettszett.
Ma nagyon értem és nem tettszik.


Remélem, hogy elfelejtem. Remélem, hogy hamar.

 

 

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni…

 

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni…

 

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni…

 

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még…

lassan, tompán, mélyéböl remegve.

 

Kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt, a csontvaznélküli, reszketö,

lágy indulat, a szurok-sürü fortyogó, forró akarat

világ-tüz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli valloamások…

 

En nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idök kezdetétöl,

társak között, még láthatatlanul.

 

Mert kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt…

 

Es mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejetelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés,az elhatározás,

mint az órával mérhetö idö,

s az órával mérhetö elektromosság.

 

Es mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál…”

1210

Tegnap egy előadáson ismét találkoztam azzal a valakivel, akiről azt állítottam, hogy senki.

Hazaérve lerogytam a kanapéra, és csak bámultam magam elé: mi ez? Ez már nem senki, habár kézzel-lábbal tiltakozom ellene.
Nem nem és nem. Egy héttel a szakításom után hagyjon engem mindenki békén! Hagyjanak a saját érzelmeim is békén, most egy kicsit nem akarok senkit. Senkit!

És mégis: csak megjelenik az a szempár, akiről semmit mást nem tudok, csak hogy láttára elpillangósodik a gyomrom.
Összeszorítom a szemem és öklömmel a térdemre csapok: nem nem és nem.
Úgy viselkedek mint egy idióta tizenéves, nem vagyok ura magamnak.

Még csak telefonszámot se cseréltünk, és azt szeretném, ha soha többé nem látnám, és talán nem is fogom, mégis minden sarkon befordulva azt remélem, hogy ő toppan elém.

Istenem, miért nem hagysz egy kis békét nekem?!

1211

A rosszidőre való tekintettel egész nap a nyaralásom tervezgettem. Szokatlan a szó: nyaralásom. Eddig leginkább csak úgy használtam: nyaralásunk. Vagy nem mentem sehova.

Megrémülök magamtól, mikor észreveszem,  hogy tudat alatt abban reménykedem, hogy még nyár végére is  -om lesz a toldalék.

1212

G. azóta is hív minden este. Tegnap azt ígérte, hogy e héttől megpróbál hanyagolni. Legalább néhány napra.
Nekem ilyenkor lelkifurdalásom van, hogy szakítás után egy héttel már nem otthon pityergek, hanem bátorkodom jólérezni magam. Ráadásul társaságban. Égbekiáltó.

Soha nem említem a telefonba a nap vidám eseményeit.
Hasonló helyzetben őt sose zavarta ilyesmi. Nekem miért olyan fontos, hogy elvárható szomorúságot mutassak?!

1213

Szép vasárnap volt.

Féltérdig érő hóban kirándultam jó csapattal, kipirult arccal. Mivel semmit nem akartam, mindent megkaptam. Sőt, ami csak igen ritkán fordul velem elő – vagy mert nem akarok, vagy mert nem tudok – a társaság magjában, a centrumban találtam magam.
Boldog voltam.

Este moziba mentem – a hétvégén többet voltam moziban mint az utóbbi évben – a Sorstalanságot néztem meg, jó magyarhoz híven. Hiába akartak eltántorítani.
Igazuk volt. Nekem nem tettszett. Szájbarágós volt, olykor hányingerem lett, máskor meg az órámat néztem, hogy mikor lesz vége. 
Roberto Begnini: Az élet szép című filmje sokal jobban tettszett és nagyobb hatással volt rám. Abban igazabbul megértettem azoknak az éveknek a szörnyűségét. Nem kellettek hozzá meztelen hullahegyek – csak egy halom levetett ruha. 
De ez az én véleményem. 

Szép vasárnap volt. De nem csak ezek miatt. Megismertem valakit, aki tulajdonképpen senki, mégis jó volt megismerni.

1214

Tegnap este megnéztem a Hóvirágünnepet – végülis egyedül. Jobb így.
Igaz, hogy az elejét nem láttam, mert  azt mondták ugyan, hogy hangbemondásos lesz, de fogalmam sem volt róla, hogy az hogy működik.
Így hát ültem nyugodtan a helyemen, csak az lett gyanús, mikor lement a főcím, és már szép cseh párbeszédek is voltak – mindenki nevetett. Ennyien tudnának csehül?!
Aztán észrevettem, hogy a mellettem ülő lány a fülével babrál, és valami világító ketyere van az ölében. Kérésemre kedvesen felvilágosított, hogy a készüléket a kasszánál adják.
Áh, szóval nem újság- vagy könyvárus volt a srác a kassza mellett, akit szép nagy ívben kikerültem. Végigbotorkáltam a sötét mozin, alkudtam egyed az említett sráccal, mert nem volt letétbe semmi nálam a fülhallgatóért cserébe, és boldogan kúsztam vissza a helyemre. Illetve kúsztam volna, ha megtaláltam  volna a helyem, ami csak a kedves szomszédaim integetésére sikerült.
Persze a vétel csapnivaló volt, és lehet hogy hülye vagyok, de mire jó ez? Ez a film állítólag le van szinkronizálva. Vagy rakjanak alá feliratot, ha az eredeti nyelven akarják! Mert a legjobb filmet is megöli, ha minden érzelemtól és hangsúlytól mentesen darálja alá a párbeszédeket egy férfihang…. Egyszer lehet, hogy rájövök még a titok nyitjára.

G. ma nem tudott iskolába jönni, még mindig beteg, így kénytelen voltam hajnalban vonatra pattanni. Mivel nem vagyok olyan állapotban, hogy mégegy előadást végigüljek, inkább hazamegyek. Jó lehet nappalin főiskolásnak lenni, de így…. elveszti a varázsát.

1215

 

1216

Tegnap este szinte könnyekig meghatódtam.
Miért szeretnek engem ennyire a gyerekek, mivel szolgáltam rá?

Eleinte csak tébláboltam a sok ember között, kicsit feszengtem, hiába a rokonaim. Közeli rokonaim.
Mégis zavarban vagyok, zavarban vannak velem szemben. Mert én más vagyok. Mert én nem vagyok hívő.

A gyerekek is tartanak tőlem: nem ismernek. Aztán egyszercsak mellém szegődik egy gyerek, majd mégegy, pózolnak a fényképeimhez, átölelik a térdemet, már együtt nevetünk, már mesélnek a titokban készített ajándékaikól… És egy óra múlva már húsz gyerek vív közelharcot azért, hogy mellettem ülhessen.

Nekik nem számít, ki vagyok, honnan jöttem, vagy miben hiszek. Minden előítélet nélkül egyszerűen csak szeretnek. Nem közömbösek: szeretnek. Sugárzik, lüktet minden körülöttem, olyan mintha valami földreszállt paradicsomban volnék. Húsz gyerek mosolyog egyszerre rám, negyven kar nyúlik felém, hogy átöleljen. Szeretnék kimenni a wc-be és sírvafakadni.

Mindigis így volt ez, mégsem bírom megszokni. Valami miatt szeretnek engem. Hihetetlen: engem! Ahány gyereket csak ismertem – és az bizony sok – mind a bizalmába fogadott. Ha valahol gyerekek vannak, azok előbb-utóbb már mind engem követnek, velem játszanak, az én ölemben ülnek, és búgy búcsúznak: mikor jössz megint? (Persze egészen más hosszú távon gyerekeket nevelni, a mindennapokban helytállni.) Én pedig szívből hálás vagyok nekik ezért!

Bár volna a felnőttekkel csak fele ilyen egyszerű!

1217

Nem szeretem az új otthonom.
Még?
Már?
Szeretem a lakást, mert szép.
Nem szeretem, mert sötét
Szeretem a konyhát mert nagy.
Nem szeretem, mert hideg.
Szeretem a szobám, mert hangulatos(sá tettem).
Nem szeretem, mert behallatszik minden zaj.
Szeretem a lakótársam, mert őszinte.
Nem szeretem, mert beképzelt. 

Talán egyszer otthon is fogom érezni magam.

1218

Húsz évvel ezelőtti emlékeim között kutakodok már napok óta. Még a fényképeket is elővettem, mégsem találok olyan esetet.

Ugyanis kis családom az találta ki anyu mai születésnapjára – kiegészítő ajándékként – hogy majd elhalmozzuk mindenféle vidám gyerekkori történetekkel, amik hozzá kötődnek. Merthogy egy időben annyi kritikát kapott tőlünk, meg még most is a gyerekes testvéreimtől, hogy így vagy úgy rosszul nevelt minket, ők em így csinálják a gyerekeikkel, stb. És szegény anyu most elég rosszul érzi magát emiatt.
Csak az a csúnya az egészbe, és ezért jött ez az ötlet is, hogy anya életében mi voltunk a legfontosabbak. Fontosnak tartotta a nevelésünket, a tanításunkat, csak lehet, hogy nem mindig a jó módszereket választotta. Nem, nem csinált semmi rosszat, csak ő más. Ezt a másságot fedezem fel magamban is.

Sokat kritizáltam, hogy így vagy úgy kell ezt csinálni és marha okos voltam ám, aztán később eljött az az idő is, mikor egy-egy gyerekkel nem tudtam mit kezdeni, és sírva hívtam fel anyámat, hogy most szerinted itt mit lehet tenni… (Sajátom ugyan még nincs, de már közel harminc gyereket neveltem hosszabb-rövidebb ideig).

Ennek ellenére nem találok vele kapcsoatos vidám történeteket. Ő nagyon szigorú és komoly volt. Nem tudta kimutatni a szeretetét. Most tanulja, tudatosan. Nem kiabált vagy vágott pofon, de nem is ültetett az ölébe vagy adott jóéjtpuszit. Emlékszem egy esetre, mikor a nagymamám az ölébe vett, olyan hatéves forma lehettem, és olyan furcsán és idegenül éreztem magam. Nem voltam hozzászokva.

Anyuval nem lehetett hülyéskedni, csak tisztelni. Annak ellenére, hogy sokat játszott velünk. Az egyetlen igazán virgonc játék az volt, mikor néha fülbepuszilóst játszottunk: Mindannyian megrohantuk aput és anyut, megpróbáltuk leteperni őket és egy csattanósat a fülükbe puszilni. Persze mindig sírás lett a vége.
Apu nem ilyen volt, róla sok érdekes emlékem van. Talán csak azért, mert azokat többször elmeséltem már, és talán nem is az emlékekre, hanem a saját mondataimra emlékszem igazán.

Ha megszakadok sem jut eszembe semmi. Pedig nagyra tartom őt. Olyasmi csak, hogy pl. ahányszor hagymát aprítok, mindig hallom a hangját, érzem a szemét a kezemen, hogy egész apróra vágd. Sokat szenvedtem vele, de megtanított olyan szépen felvágni a hagymát, hogy csodájára járnak. De ennek nem tudom, örülne-e. Meg ezt már meséltem neki, csak spontán sokkal viccesebb.

Áh, most eszemebe jutott egy kép: a vasútállomásról mentünk ismerősőkhöz, és akkor is, mint mindig hátba veregetett, hogy húzzam ki magam. Mivel vékony voltam már gyereknek is, volt hogy esőgilisztának vagy pálcikának hívott. Persze sose bántón. Mentünk az esőbe az esernyők alatt, a homokból giliszták bújtak elő, és a közös gilisztaságon nagyokat nevetgéltünk. Ennyi. Többre már nem emlékszem. ( a bátyám bosszantott mindig azzal, hogy kimegyek a konyhába, hallom hogy csörög-zörög valami, nyílik a szekrényajtó, de nem látok semmit. Aztán észrevettem, hogy te vagy ott, csak eddig élével áltál…)

Azt hiszem, ma este átengedem a többieknek a szót. Úgysem tartom sokra a hivatalos, előírt bókolást.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum