1153

Ma hazamegyek, a gyerekkori haza (már olyan sok hazám volt),  és kipakolom a padlást.
Még évekkel ezelőtt hordtam fel egy csomó holmit, amit nem tudtam magammal vinni Ausztriába.

Először is sok könyv. Szeretem a könyveimet. Emlékszem, milyen büszke és boldog voltam, mikor az elsőt megvettem. Azóta már több száz van. De nem érdemlik meg, hogy a padláson porosodjanak. Hiányoznak.
A többi lomra nem emlékszem, talán egy részétől búcsút is veszek. Nincs helyem.

A gitárom lehet, hogy elveszett az évek alatt. Legalábbis már egy ideje nem látták. Talán a nővérem elvitte. Vissza kell szereznem.

Magam köré gyűjtöm őket, mint régi, meghitt barátokat.
Most érzem, hirtelen szükségét. Egyszerre sürgőssé lett.

956

Bejegyzés amputálva (P)

1154

Nem akartam ezt leírni. Vagyis nagyon is le akartam, csak nem publikusan. Mert gyáva féreg vagyok és szégyellem magam. Aztán tegnap rossz gombot nyomtam, és néhány percre mégis felkerült, és én őrjöngtem.

De mára érett bennem valamennyit a dolog. Mivel eddig is őszinte voltam, úgy döntöttem, nem kezdem el a titkolózást és képmutatást csak azért, mert nem akarok rossz képet festeni magamról.

Igen, ez is én vagyok, a felelőtlen, a szerencsétlen, aki mást ezért elítélne.
Én vagyok leplezetlenül és keresetlenül, csak spontán, a tegnapra felgyülemlett feszültségből leírva.

„Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit gondolsz, mit érzel,
még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott”
Ez most ráadásul igaz.

A történet egy másik szála, full version.

Harmadik este már majdnem mindannyian megvacsoráztunk, én épp a harmadik korsó söröm kértem ki, de mivel mindenki fáradt volt és lassan szétszéledt a társaság, Partik – akinek még szintén tele volt a pohara – indítványozta, hogy költözzünk át a társalgó kanapéjára. Beszélgettünk a hotelről, a német nyelvtanításról, aztán a könyvekről, és elkezdett kibontakozni egy érdekes beszélgetés.
-Egyedül vagy? Nem megyünk inkább be hozzád? – kérdezte, mert pont a többiek ajtaja előtt ültünk.

Örültem ennek a kezdeményezésnek, mert a három nap alatt nem igazán beszélgettünk egymással, mármint ami nem a csevegés kategóriába tartozik. Érdekelt.
Bent kislámpát kapcsolt, letelepedtünk a két szembenálló ágyra.
A hangulat lassan oldódott, pedig már a lassan langyossá váló sört sem ittuk. Beszélgettünk a Nagy Könyvről, hogy miért tetszik valakinek az egyik, másnak a másik könyv. A vallásról, Indiáról, Müller Péterről és az Életről. A kereső emberről, a tudatosról, a tizenharmadikról, aki sose fér be a tizenkettőbe, hogy mindenkivel szemben megyünk a hídon, a lelki szegényekről és a tudatlanokról, az alázatról és a szeretetről. A beszélgetésről és a megélésről. Hogy mikor voltunk boldogok. Hogy mi tesz boldoggá. A zenéről, a tűzről, a hegyekről és a pénzről. A véletlenekről és a sorsról, a szülőkről és a gitárról és a másságról.
Aztán a kapcsolatokról, a szakításokról és a vágyról, a másféle tűzről. A marokkói lányról, a kapcsolatainkról, a vadságról és a hosszú távról.
Meséltem az énelkő gyerekekkel pocsolyában táncolásról, csillogott a szeme. Olyan sok minden volt közös. Annyi minden hasonlított. Kimondtuk, amit a másik is már sokszor gondolt. Olyan jó téged hallgatni. Örülök, hogy ezt mondod.
Késő van. Lassan menni kéne. Szeretem az egész dolgokat. Majd kettőkor. Még van tizenhat percünk.

Egymás szemébe néztünk, és nem fordítottuk el a tekintetünket. Mintha egy fényes fonal vezetett volna a gyomromból a szememen keresztül az övébe. Vibrált minden. Érzed, hogy áramlik az energia? Igen, és féltem, mert éreztem, hogy én mindenre hajlandó vagyok, amit nem volna szabad, mert nem akarom belevonni. Elfordítottam a szemem, féltem, mert a fényes fonál egyre erősebb és fényesebb volt. Égő csipkebokor. Mondd ki, mire gondolsz. Nem. Nem tehetem.

Na jó, ne húzzuk tovább – egy mozdulattal átült mellém, kicsit meglepődtem – és megcsókolt. Nem kellett hozzá egy perc, és már alig kaptunk levegőt. Leoltotta a lámpát. Elemi erők csaptak egymásnak és én reszkettem. Mégis bennem volt a félsz. A tudat, a Másik, hogy ez nem helyes.
Annak ellenére, hogy hetek, sőt hónapok óta erre vágytam, hogy átadjam a testem, hogy minden fenntartás, félelem és következmény nélkül szeretkezzek. Pont így, mint most. Próbáltam mindezt szavakba önteni, de hasztalan. Ráadásul, mintha megerősítést nyerne a nem, még nem is voltam “alkalmas”.
Aztán feladtam: nem tudok se az ő, se a saját vágyaimnak tovább ellenállni. Hát ezt akartad, nem? – kérdeztem magamtól, és előre tudtam, hogy hibázok. Mi lesz holnap? Hogy fogunk viselkedni? És egyébként is!

Legalább lerontottuk a testi gátakat is – mondta később, mikor már törülköztünk. Magyarázkodtunk. Az egész olyan banális volt. Már három is elmúlt, mire összeszedtük a szanaszét heverő ruháinkat és elment.
Reggelinél bátortalanul néztem irányába. Indulás előtt felkeresett a szobámba, vagyis már az ajtajába, ott maradt a kése. Baktattunk egymás mögött a folyósón és hallgattunk.

Egész nap került, néha tudtam csak egy-egy pillantását elkapni. Ügyelt rá, hogy ne maradjunk kettesben, maximum társaságban csevegtünk.
Mint az előző napokon, mintha mi sem történt volna. Én a lányokhoz csapódtam, és felváltva voltam hol dühös, hol szomorú. Mire este a Brno-i Tescohoz értünk, már szerettem volna elvonulni és bőgni. Épp csak egy szendvicset vettem, ahogy megláttam, hogy szembe jön a sorba hanyatt-homlok menekültem a másikba. Egyedül álltam a pénztárnál, mégis más sorban állt.
Végül csak megvárt a padon, de még rosszabb volt. Holnap munka? hánykor? És te? Menjünk vissza az autóhoz…. Ezt nem hiszem el!!!! Elszakadtam tőle, vettem egy kávét és rágyújtottam. Aztán az autó mellett, a szegélykövön ülve, mikor kettesben maradtunk, ismét csak a hallgatás. De felírta a telefonszámom. A magyarországi parkolóban pedig az e-mail címem. Majd gondolkodj a könyvlistán – mondta. Ennek örültem. Akkor mégis beszélünk? 
Megérkezés előtt nem sokkal hátra fordult, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Nagyon hálás voltam ezért. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, mert a parkolóban talán már várják (ami így is volt) de nagyon örültem neki.
Írtam neked egy mailt- mondta halkan, mikor elbúcsúztunk.

Otthon kaptam meg az sms-t (kicsit attól tartottam, azt fogja írni, hogy ne írjak erről a blogban, mert bevallottam neki, neki először az ismerőseim közül, hogy írok, csak azt nem, hogy hol, mert ő is ír, csak piros kockás füzetbe) : örülök, hogy megismerhettem rejtett lényedet, gondolataidat. Remélem, folytatódik még ezen őszinte beszélgetés. Kell a tudat, hogy nem vagy egyedül az ellen-árban.

Ma délelőtt válaszoltam: Ennek én is örülök! És ha már az őszinteségnél tartunk: annak külön örülök, hogy újra “szóba állunk” egymással 🙂 Tegnap elég hülyén éreztem magam, és nagyon sajnálnám, ha azután zavartan kellene kerülgetnünk  egymást, nagy veszteségnek érezném 🙂

Igen, nagyon pocsékul éreztem magam. Veretem volna a fejem a falba, hogy tudtam előre, én barom, hát megérte? Hát nem többet ér a barátság? Normális vagyok? Már megint mi a szarért teszek olyat, amit nem igazán és teljes szívből akarok?!!! Mert pillanatnyilag ez az egyszerűbb?!!

Másrészt határtalanul dühös voltam rá is: mert jó, hogy ő is zavarban van, de könyörgöm, előtte órák hosszat őszintén beszélgettünk, szinte barátokká váltunk, és akkor most ezért nem szólunk egymáshoz? Még annyit sem, mint máshoz, vagy mint előző nap? Hát nem jelentett semmit, hogy tegnap olyan összhangot találtunk, és örültünk egymás társaságának? Vagy csak színjáték volt? Vagy miért nem képes rámnézni és elmosolyodni. Vagy mittudomén. Egy néhány értelmes szót váltani? Mától kerülni fogjuk egymást, mint valami háborús bűnöst? TÉNYLEG SEMMIT NEM JELENT VALAKIVEL ŐSZINTÉN BESZÉLGETNI?????????
Nem mondom, szívesen megismételném az előző éjszaka második részét is normális körülmények között, de leginkább azért, hogy jobb szájízem maradjon utána. Meg önigazolásnak vagy mi.
De egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Nem akarok én tőle semmit, legalábbis semmi olyat, amit ne adhatna tisztán és jó szívvel.
És mi lesz később? Mert egy kínos napot ki lehet bírni, de én szeretnék még velük túrázni, nyaralni menni. Ezt fogjuk csinálni? Elrontottuk ez az egy óra alatt az egész jövőbeni hozzá és a csapathoz fűződő jó kapcsolatomat és a jövőt?

CSAK AZÉRT, MERT NEM VOLTAM KÉPES MEGÁLLNI AKKOR, AMIKOR AZT ÉREZTEM, HOGY NEM EZ A HELYES, ÉS NEM EZT AKAROM? MIKOR KÉTELYEK VOLTAK BENNEM? HÁT NORMÁLIS VAGYOK?!!!!!

Álljon ez itt tanulságul  a jövőre. Nagy és fájdalmas lecke volt, de hatásos.
Remélem, azért idővel minden rendbejön közöttünk, és megtaláljuk a helyes középutat.

1155

A Hétvégi utazás rövid, tárgyilagos története

Szombat hajnalban két hátizsákkal a vállamon, zuhogó esőben vártam az első villamost. Egy kis félreértés miatt majdnem a Párizsba induló buszra szálltam, mert azt hittem, hogy a pakolászó vezető csak viccel, mert más buszt nem láttam…
Egyedül voltam egyedüli lány, de engem ez cseppet sem zavart. Jó helyet kaptam, nem voltunk túl sokan.
Útközben igyekeztük pótolni az éjszakai alvást, én leginkább a sötét felhőket és a gyakori nyírfaerdőket bámultam.

Kora délután érkeztünk a városba, ahol egy magyar nyelvű helyi idegenvezető várt ránk, aki körbekalauzolt bennünket a város legfőbb nevezetességein.
Az utcák csordultig tele voltak túristákkal és árusokkal, néhol lépni alig tudtunk.
Viszonylag korán megkóstoltuk a szerzetesek sörét, és emiatt egész jó hangulatban haladtunk tovább.
Este hatra végeztünk az előírt látványosságokkal, és volt két óránk szabadon a busz indulásáig. Én nyolcadmagammal egy belvárosi étkezdébe mentem, hol hosszú mutogatást és dadogást követve némi knédlihez és húshoz jutottunk, én személy szerint bőséges adag köménymaghoz is, amit utálok. Ugyanis a sajátjukon kívül semmilyen nyelven nem beszéltek, ezért a helyiek tányérjaira böködve próbáltuk közölni, hogy mit szeretnénk enni.

Egyedüli egyedülálló nőként kisebb gubanc keletkezett a szobák elosztásánál, de hamar közöltem velük, hogy felnőttek vagyunk, úgyhogy fajra, nemre és vallásra való tekintet nélkül bárkivel nyugodtan oszthatnak egy szobába. Egy srác került mellém, akinek épp nem jött a barátnője, egyébként is háromágyas kollégiumi szobák voltak. Mivel volt egy jó üveg Becherovkája is, még néhány vidám emberrel azt is elfogyasztottuk késő este a kopár teakonyhában.

A másnap fakultatív volt, én egy kisebbcsoporthoz csapódtam. Megnéztük a miniatür kiálítást és az Arany utcácskát, a Hradzsin többi nevezetes helyén már előző nap voltunk,aztán én hamar leváltam, mert két lány vihogását nem voltam hajlandó tovább hallgatni. Egyébként is, szeretek csak úgy csavarogni, és a saját fejem után menni.
Bejártam a Kisoldal apró utcáit, felkerestem Öreg barátném régi munkahelyét, olyan helyeken is jártam, ahová a túristák nem mennek, de a blvárosba érve mégis felfedeztem a Lőportornyot, a Reprezentációs házat, a teret a csavargókkal és koldusokkal, a bevásárló negyedet, a Tyn templom udvarát, a Morva partot, a piacot, a Zsidó negyedet (ahol a temetőbe végülis nem mentem be), a Kampa szigetet, és végül alig nevezetes hely, ahol ne jártam volna a spontán csavargásom ellenére.

Hatkor találkoztunk az Orlojnál, ahonnan egy közös vacsorára indultunk tovább. Nagyon jó asztaltársasággal ettünk-ittunk-nevettünk, én személy szerint három korsóig jutottam, és igen jó kedvem volt.
Hazafelé körbe fotóztuk még néhányan kukákra hasalva (hogy ne mozduljon be) a kivilágított várost, a metróban egy olasz utitársunk néhány koronáért cserébe szerenádot adott nekem: addigra már a könnyem fojt a nevetéstől.

Rövid alvás után hajnalban felébredtem a szobatársammal együtt, a balkonon vártuk a napfelkeltét (ami aznap elmaradt) és hallgattuk a madarak hajnali dalolását (ő azt hitte, hogy békák…)

A húsvéti reggeli-maradékok elfogyasztása után Jicin-be indultunk, bejártuk a frissen mosott, reggeli város tereit, és mivel a tornyot zárva találtuk, egy cukrászdába ültünk be ébredezni. A torta rendelésünket a fényképezőgépen adtuk le, mivel nem tudtam csehül elmagyarázni, hogy olyan nagy barna tortát kérek a legalsó sorból…

Kora délután érkeztünk az Aderspach-Teplice-i szikla labirintushoz, melynek a fele még a hó miatt le volt zárva. Mivel lenyűgözően szépnek találtuk, és így túl rövidnek találtuk a sétát, néhányan tovább mentünk a tiltás ellenére is. Hol gatyaféken, hol centinként araszolva küzdöttük magunkat előre a sziklák között, én egy helyen leléptem az útról, és azonmód fenékig elsűllyedtem a hóban: ketten húztak ki.

 

Visszafele a bejáratnál páran még egy szép tóra bukkantunk, és elhatároztuk, hogy megmásszuk a szomszédos hegyet is, mert még mindig túra-hiánnyal küzdöttünk. Sajnos követett bennünket szinte az egész csapat, és kezdett tömeg-iszonyom lenni (kb 15-en voltunk), de a gyönyörű kilátás végül kárpótolt.

Este érkeztünk meg aznapi szállásunkra, ahol most külön szobát kaptam. Ismét finom vacsora és a szokásos sör… A történet innen kicsit más irányt vesz, amit alkalmasint talán még részletezni fogok. Most ezt a részt átugorjuk.

Másnap a Morva-karsztra utaztunk, ahol egy rövidített túrát tettünk a Punkva tavas barlangban, ahol a tavak és a csónak kimaradtak az előző heti áradás miatt. Így a Machoca-szakadék aljánál vissza kellett fordulnunk. A szakadékot (138 m mély) felülről is megcsodáltuk egy rövidebb túra után.

Hazafelé Brno-ban még elkölthettük maradék koronáinkat, és néhány órás utazás után megérkeztünk Budapestre.
Jól éreztem magam, tényleg örülök, hogy elmentem.

Nagyon nagy dolgokat is tanultam, ami már más területre vonatkozik, és amit még most emésztek. Ezekről még azt hiszem, írni fogok.

1156

.

1157

Miközben a metróra várok –  épp tavaszi felfedezőutakat teszek a tavaszi kabátzsebeimben – elmegy mellettem egy kislány, még majdnem baba, magasra nyújtott kézzel kapaszkodik egy felnőttbe, nagy piros kalap van rajta, és a cumija eltakarja a fél arcát. Ahogy rámnéz, mintha felismerne, cinkosan elmosolyodik, mintha valami titkos szövetség lenne köztünk, elhaladtában még utánam fordul, és én zavarba jövök. 

Nyomorgunk a reggeli túlzsúfolt metrókocsiban. Ötéves-forma kisfiú pityereg az ülésen De ugye a doktorbácsi nem fogja nagyon hátrahúzni a fütyim…?! – Szeme tele könnyel és félelemmel. Meg még álmos is. Az anyja féltőn húzza magához, öleli-csókolja, leginkább saját maga, mint a gyerek miatt. Szinte biztos, hogy egyedül neveli.

Kiskölyök térdel az ülésen, arcát az ablakoz nyomja, ami olykor bepárásodik a lehelletétől. Amúgy sem lát semmit, csak a sötét alagút falát néhány arasznyira az ablaktól, esetleg a rajta futó kábeleket. Rossz oldalon ül, mert még a megállókban is a fal felé néz. Nem zavarja.
Fejenciek teje  – rikkat aztán mély meggőződéssel és vidáman, lecsusszan az ülésről és átgyalogol a lábamon. 

1158

Te is azt mondod , hogy szar alak vagyok!
-Soha nem mondtam ilyet!
-De elhagytál!
-De nem azért!
….
….
G.-vel kész öröm mostanában kommunikálni…

 

1159

Mióta szakítottunk G.-vel szemérmetlenül sok jó dolog történt velem. Néha komolyan csak kapkodom a fejem, és gyakran azt veszem észre, hogy az emberek hülyén néznek rám, mert mondjuk mosolygok a villamoson.
Tulajdonképpen semmi nagy vagy különleges dolog, de pont ezek számítanak. Meg egyáltalán: történnek dolgok.
A tegnap este is ezek közé tartozott. Nem tudom megmagyarázni.
Köszönöm lányok, de tényleg!

1160

Tetemes kozmatikai-cikk készleteim apasztásának érdekében úgy határoztam (ismét) hogy nem veszek semmit, amíg kicsit le nem apasztom a kartondoboznyi, javarészt még Bécsben felvásárolt állományt.
Most éppen egy ajándékba kapott Loreal Pure Zone arclemosó Sebo-Calmyl hatóanyaggal került sorra. Használata állítólag azt eredményezné, hogy Az arcbőr láthatóan tiszta és egészséges egész napon át és Napról-napra csökken a pattanások száma, az arcbőr egészen közelről is szép.

Még tini koromban sem voltak pattanásaim. Hát most vannak. Sok. Kössz L’oreal.

1161

Ma én vagyok a nyomda: 1000 db szórólapot csináltam a kolléganőmnek. És sajnos nem csak megcsinálni és kinyomtatni kellett, hanem vágni is.
A szivárvány összes színében népszerűsítjük a lánya most nyílt szépségszalonját. 
Remélem, egy hajvágással legalább kárpótolnak valamikor a sajgó ujjaimért cserébe …

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum