Nem akartam ezt leírni. Vagyis nagyon is le akartam, csak nem publikusan. Mert gyáva féreg vagyok és szégyellem magam. Aztán tegnap rossz gombot nyomtam, és néhány percre mégis felkerült, és én őrjöngtem.
De mára érett bennem valamennyit a dolog. Mivel eddig is őszinte voltam, úgy döntöttem, nem kezdem el a titkolózást és képmutatást csak azért, mert nem akarok rossz képet festeni magamról.
Igen, ez is én vagyok, a felelőtlen, a szerencsétlen, aki mást ezért elítélne.
Én vagyok leplezetlenül és keresetlenül, csak spontán, a tegnapra felgyülemlett feszültségből leírva.
„Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit gondolsz, mit érzel,
még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott”
Ez most ráadásul igaz.
A történet egy másik szála, full version.
Harmadik este már majdnem mindannyian megvacsoráztunk, én épp a harmadik korsó söröm kértem ki, de mivel mindenki fáradt volt és lassan szétszéledt a társaság, Partik – akinek még szintén tele volt a pohara – indítványozta, hogy költözzünk át a társalgó kanapéjára. Beszélgettünk a hotelről, a német nyelvtanításról, aztán a könyvekről, és elkezdett kibontakozni egy érdekes beszélgetés.
-Egyedül vagy? Nem megyünk inkább be hozzád? – kérdezte, mert pont a többiek ajtaja előtt ültünk.
Örültem ennek a kezdeményezésnek, mert a három nap alatt nem igazán beszélgettünk egymással, mármint ami nem a csevegés kategóriába tartozik. Érdekelt.
Bent kislámpát kapcsolt, letelepedtünk a két szembenálló ágyra.
A hangulat lassan oldódott, pedig már a lassan langyossá váló sört sem ittuk. Beszélgettünk a Nagy Könyvről, hogy miért tetszik valakinek az egyik, másnak a másik könyv. A vallásról, Indiáról, Müller Péterről és az Életről. A kereső emberről, a tudatosról, a tizenharmadikról, aki sose fér be a tizenkettőbe, hogy mindenkivel szemben megyünk a hídon, a lelki szegényekről és a tudatlanokról, az alázatról és a szeretetről. A beszélgetésről és a megélésről. Hogy mikor voltunk boldogok. Hogy mi tesz boldoggá. A zenéről, a tűzről, a hegyekről és a pénzről. A véletlenekről és a sorsról, a szülőkről és a gitárról és a másságról.
Aztán a kapcsolatokról, a szakításokról és a vágyról, a másféle tűzről. A marokkói lányról, a kapcsolatainkról, a vadságról és a hosszú távról.
Meséltem az énelkő gyerekekkel pocsolyában táncolásról, csillogott a szeme. Olyan sok minden volt közös. Annyi minden hasonlított. Kimondtuk, amit a másik is már sokszor gondolt. Olyan jó téged hallgatni. Örülök, hogy ezt mondod.
Késő van. Lassan menni kéne. Szeretem az egész dolgokat. Majd kettőkor. Még van tizenhat percünk.
Egymás szemébe néztünk, és nem fordítottuk el a tekintetünket. Mintha egy fényes fonal vezetett volna a gyomromból a szememen keresztül az övébe. Vibrált minden. Érzed, hogy áramlik az energia? Igen, és féltem, mert éreztem, hogy én mindenre hajlandó vagyok, amit nem volna szabad, mert nem akarom belevonni. Elfordítottam a szemem, féltem, mert a fényes fonál egyre erősebb és fényesebb volt. Égő csipkebokor. Mondd ki, mire gondolsz. Nem. Nem tehetem.
Na jó, ne húzzuk tovább – egy mozdulattal átült mellém, kicsit meglepődtem – és megcsókolt. Nem kellett hozzá egy perc, és már alig kaptunk levegőt. Leoltotta a lámpát. Elemi erők csaptak egymásnak és én reszkettem. Mégis bennem volt a félsz. A tudat, a Másik, hogy ez nem helyes.
Annak ellenére, hogy hetek, sőt hónapok óta erre vágytam, hogy átadjam a testem, hogy minden fenntartás, félelem és következmény nélkül szeretkezzek. Pont így, mint most. Próbáltam mindezt szavakba önteni, de hasztalan. Ráadásul, mintha megerősítést nyerne a nem, még nem is voltam “alkalmas”.
Aztán feladtam: nem tudok se az ő, se a saját vágyaimnak tovább ellenállni. Hát ezt akartad, nem? – kérdeztem magamtól, és előre tudtam, hogy hibázok. Mi lesz holnap? Hogy fogunk viselkedni? És egyébként is!
Legalább lerontottuk a testi gátakat is – mondta később, mikor már törülköztünk. Magyarázkodtunk. Az egész olyan banális volt. Már három is elmúlt, mire összeszedtük a szanaszét heverő ruháinkat és elment.
Reggelinél bátortalanul néztem irányába. Indulás előtt felkeresett a szobámba, vagyis már az ajtajába, ott maradt a kése. Baktattunk egymás mögött a folyósón és hallgattunk.
Egész nap került, néha tudtam csak egy-egy pillantását elkapni. Ügyelt rá, hogy ne maradjunk kettesben, maximum társaságban csevegtünk.
Mint az előző napokon, mintha mi sem történt volna. Én a lányokhoz csapódtam, és felváltva voltam hol dühös, hol szomorú. Mire este a Brno-i Tescohoz értünk, már szerettem volna elvonulni és bőgni. Épp csak egy szendvicset vettem, ahogy megláttam, hogy szembe jön a sorba hanyatt-homlok menekültem a másikba. Egyedül álltam a pénztárnál, mégis más sorban állt.
Végül csak megvárt a padon, de még rosszabb volt. Holnap munka? hánykor? És te? Menjünk vissza az autóhoz…. Ezt nem hiszem el!!!! Elszakadtam tőle, vettem egy kávét és rágyújtottam. Aztán az autó mellett, a szegélykövön ülve, mikor kettesben maradtunk, ismét csak a hallgatás. De felírta a telefonszámom. A magyarországi parkolóban pedig az e-mail címem. Majd gondolkodj a könyvlistán – mondta. Ennek örültem. Akkor mégis beszélünk?
Megérkezés előtt nem sokkal hátra fordult, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Nagyon hálás voltam ezért. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, mert a parkolóban talán már várják (ami így is volt) de nagyon örültem neki.
Írtam neked egy mailt- mondta halkan, mikor elbúcsúztunk.
Otthon kaptam meg az sms-t (kicsit attól tartottam, azt fogja írni, hogy ne írjak erről a blogban, mert bevallottam neki, neki először az ismerőseim közül, hogy írok, csak azt nem, hogy hol, mert ő is ír, csak piros kockás füzetbe) : örülök, hogy megismerhettem rejtett lényedet, gondolataidat. Remélem, folytatódik még ezen őszinte beszélgetés. Kell a tudat, hogy nem vagy egyedül az ellen-árban.
Ma délelőtt válaszoltam: Ennek én is örülök! És ha már az őszinteségnél tartunk: annak külön örülök, hogy újra “szóba állunk” egymással 🙂 Tegnap elég hülyén éreztem magam, és nagyon sajnálnám, ha azután zavartan kellene kerülgetnünk egymást, nagy veszteségnek érezném 🙂
Igen, nagyon pocsékul éreztem magam. Veretem volna a fejem a falba, hogy tudtam előre, én barom, hát megérte? Hát nem többet ér a barátság? Normális vagyok? Már megint mi a szarért teszek olyat, amit nem igazán és teljes szívből akarok?!!! Mert pillanatnyilag ez az egyszerűbb?!!
Másrészt határtalanul dühös voltam rá is: mert jó, hogy ő is zavarban van, de könyörgöm, előtte órák hosszat őszintén beszélgettünk, szinte barátokká váltunk, és akkor most ezért nem szólunk egymáshoz? Még annyit sem, mint máshoz, vagy mint előző nap? Hát nem jelentett semmit, hogy tegnap olyan összhangot találtunk, és örültünk egymás társaságának? Vagy csak színjáték volt? Vagy miért nem képes rámnézni és elmosolyodni. Vagy mittudomén. Egy néhány értelmes szót váltani? Mától kerülni fogjuk egymást, mint valami háborús bűnöst? TÉNYLEG SEMMIT NEM JELENT VALAKIVEL ŐSZINTÉN BESZÉLGETNI?????????
Nem mondom, szívesen megismételném az előző éjszaka második részét is normális körülmények között, de leginkább azért, hogy jobb szájízem maradjon utána. Meg önigazolásnak vagy mi.
De egyáltalán nem ezen van a hangsúly. Nem akarok én tőle semmit, legalábbis semmi olyat, amit ne adhatna tisztán és jó szívvel.
És mi lesz később? Mert egy kínos napot ki lehet bírni, de én szeretnék még velük túrázni, nyaralni menni. Ezt fogjuk csinálni? Elrontottuk ez az egy óra alatt az egész jövőbeni hozzá és a csapathoz fűződő jó kapcsolatomat és a jövőt?
CSAK AZÉRT, MERT NEM VOLTAM KÉPES MEGÁLLNI AKKOR, AMIKOR AZT ÉREZTEM, HOGY NEM EZ A HELYES, ÉS NEM EZT AKAROM? MIKOR KÉTELYEK VOLTAK BENNEM? HÁT NORMÁLIS VAGYOK?!!!!!
Álljon ez itt tanulságul a jövőre. Nagy és fájdalmas lecke volt, de hatásos.
Remélem, azért idővel minden rendbejön közöttünk, és megtaláljuk a helyes középutat.
