1096

Ürítsd ki a gondolataid…
Légy teljesen vágy nélküli…
Légy üres, mint egy bambusznád…
Semmivé válni….

Menj a francba, Osho… – gondoltam.

Kaptam egy Osho könyvet (egy kicsit nagyobb lélegzetvételű, mint a most bejött könyvei), a Tantra, és az első hatvan-hetven oldal margóját már tele rajzoltam kérdőjelekkel, és már épp ott tartottam, hogy én ugyan ezt végig nem olvasom, mert én inkább Zorbász vagyok, mint Buddha…
Aztán lassan kezdett a könyv érdekes lenni, kezdem megérteni, hogy mit is akar ezzel mondani. Lassan szóba kerül az “élvezd a pillanatot” és az “ünnepelj” is, és máris nem olyan test-idegen. Egy szóval sem állítom, hogy az egész szemléletet úgy ahogy van magamévá teszem, de kezd elgondolkoztatni. Kezd érdekes lenni, legalább annyira, hogy figyelmesen végig olvassam.

Másrészt kellenek hozzá a saját folyamatos megtapaszalásaim. Mikor tele vagyok kellemes, nagy valószínűséggel beteljesülő vágyakka, édes álmokkal, kellemes és izgalmas tervekkel, akkor persze, hogy kiráz a hideg a vágy-nélküliség gondolatára. Hisz célok és vágyak nélkül mit ér az élet? És ha csalódok, mi van akkor? Legalább nem vagyok üres, és érzem, hogy élek… Nekem ne magyarázzaon senki, a hátam közepére se hiányzik ilyen steril élet…

Aztán néhány nappal később valóban rosszul, vagyis inkább csak kellemetlenül érzem magam, mert a dolgok nem az elvárásaim szerint alakulnak, és akkor egyszer csak megértem, miről akar beszélni… Látom magam előtt a listát az elképzeléseimről, a vágyaimról, amihez ragaszkodok, ami megköt.
Az utóbbi időben tapasztaltam valami furcs érzést vagy állapotot, ami talán hasonlít is ahhoz, amit ő vágy-nélküliségnek hív, de én sose neveztem el, csak azt éreztem, hogy micsoda szabadság és könnyűség az, ha semmihez nem ragaszkodok. se a múlthoz, se jövőhöz, se emberekhez, se elképzelésekhez, egyszerűen csak vagyok, és boldog vagyok, és hagyom, hogy történjenek a dolgok. Persze megszokásból újra és újra megragadok valamit, ami megköt, és elvesztem ezt az állapotot, ami tulajdonképpen elég újszerű érzés számomra, de nagyon vonz.

Mostanra már másról ír, fogadj e mindent, mondj igent, élvezd a pillanatot, az egyszerű dolgokat, ünnepelj: már most is minden készen áll hozzá, a virágok kinyíltak, a madarak énekelnek, a nap ott van fenn az égen-ünnepelj… és az üreges bambusznád furulyává változik…

Így is sok befogadhatatlan gondolattal találkozom a könyvben, de az alap-mondanivalóját kezdem kapisgálni, és sokat gondolkozom rajta, próbálom összevetni a saját életemmel és elképzelni a gyakorlati megvalósulást.
Igazából kiváncsi lennék magára az emberre. Mert okosakat mondani sokan tudnak, de én azt szeretem látni, hogy az életük – az a hétköznapi, szürke – milyen. Ha az tettszik vagy vonz, akkor igazán kívácsi leszek a gondolataira vagy elméleteire.

Mindenesetre így is elgondolkodtat, ízlelgetem, mint egy új fűszert…nincs határozott véleményem róla, se pozitív, se negatív, de napok óta foglalkoztat, és ez már önmagában hasznos.

1097

Ma reggel kicsit rámtört a nosztalgiskus hangulat: ismét emlékeztem a szépre is G.-vel való kapcsolatomban.

A biciklis nyári reggelek jutottak eszembe, mikor a reggeli friss levegő beáramlott a nyitott ablakon, a rövdnadrág és a szandál érzése, és hogy mielőtt elindultam, még leültem az alvó G. mellé az ágy szélére: mindig én ébresztettem. Ilyenkor sokszor odahúzott magához, még bágyadt volt, kedves és ártatlan, én pedig boldogan bújtam hozzá, ágyról lelógó lábakkal. Szép pillanatok voltak ezek. De már nem hiányzik és nem is fáj, csak szelíd nosztalgával gondolok vissza.

A biciklim egyébként újra ép és menetkész… okoztam ugyan a kollégáknak vidám perceket, ahogy könyékig koszosan-zsírosan, de tökéletes fehér blúzban, a szoba közepén egy fejreállított biciklivel fogadtam az érkezőket…

1098

Nálam ma kezdődött igazán a tavaszi időszámítás: idén ma jöttem először biciklivel.

A hétvégén ugye tisztességgel megtisztogattam, bár el kellene vinnem valami szakemberhez is, mert ugyan alapvetően jól raktam össze, de … hogy is mondjam.. nem jár óramű pontossággal. Mármint a váltó.

De örültem, hogy süt a nap, tiszta és friss a levegő, ragyognak még a távoli hegyek is, és mivel a Jóisten az éjjel megfürdette a várost, tele von minden jókora pocsolyákkal (úgy néztem ki, mint egy kéményseprő, mire megérkeztem, mert sárhányóm még mindig nincsen).

Ezen a csodálatos reggelen öten akartak elütni, pedig még az elsőbbségemre se tartottam igényt, és bicikli úton közlekedtem, én pedig kishíjján átmentem egy hófehér gombolyag-kutyán… Valami barom nagy hajókürtöt fogok felszerelni… Esetleg sárga villogót a sisakomra…

A 20 km-es távon három helyen építkezés miatt nem lehet közlekedni (az egyik helyen majdnem elgázolt egy kapun nagy lendülettel kitolató targonca), viszont ért kellemes meglepetés is: Az Egér-út melletti bicikliút ismét “van”… Nem hiába leveleztem tavaly annyit polgármesterékkel és főpolgármesterékkel (becsületükre legyen mondva, hogy még válaszolgattak is), mindenesetre bicikliút ismét több mint egy méter széles (az eddigi 30 cm helyett, mert a többit benőtte a gaz) és a bokrokat is lenyírták, így véres karcolások nélkül tettem meg az útszakaszt. Viszont az út folytatása a túloldalon ugyanúgy be van nőve: valahol már teljesen eltűnt, csak itt-ott jelzi egy-egy húsz centis sáv, hogy itt bizony két éve még bicikliút volt. Mégpedig szép, új, térköves.
Magyar ugar…

Aztán – hogy ne örüljek túlságosan – kaptam egy szép defektet, vagyis egyszerűen elszivárgott a hátsó kerekemből a szufla… még jó, hogy már nem jártam messze.. mert ugye tavaly egész évben megúsztam, és most sincs nálam semmi mentő-felszerelés, úgyhogy mehetek a környező üzletekbe belsőt meg pumpát venni, és az iroda közepén biciklit szerelni…

1099

már megint nem férek a bőrömbe…. Még meg se száradt a tinta a nizzai foglalásomon, máris új utakon töröm a fejem…

Tanulmányoztam az idei vizsganaptárat, és megállapítottam, hogy pünkösdre épp túl leszek két vizsgán, és nehogy már három napig otthon üljek, és úgyis lemaradtam a múltkori Raxról, miért ne pótolhatnám be?
Úgyhogy ma egész nap osztrák túrista térképeket és magyar vasuti kedvezményeket böngésztem, és alig várom hogy hazaérjek, és lekapjam a  polcról a térképeket… Tényleg nem vagyok normális… de hát fiatal vagyok (úgy nagyjából) független, és ezek még sok pénzbe se kerülnek (egy vonatjegy, szendvics-hálózsák a hátizsákban, azt kész), miért ne menjek?
Mondjuk nem volna rossz, ha volnának ismerősök, akik velem tartanak, és esetleg autóval egyszerűbb lenne (tavaly is mikor lekéstem a buszt és stoppoltam odafelé persze felvettek, de hazafelé, koszosan-sarasan már a kutya se akart, többmint húsz kilómétert gyalogoltam az állomásig…) de hát ne akarjunk sokat….

1100

A tegnapi találkozásunk nem eredményezett nagy beszélgetést, és nem azért, mert mást csináltunk, hanem mert mindössze egy órája volt, és hogy is lehetne úgy bele mélyedni bármilyen témába is, ha közben folyton az órát nézzük…?
De megvette nekem a Pusztai farkast, így már van saját példányom is.
Azt hiszem, legközelebb csak június végén találkozunk, addig marad a toll és a papír, akarom mondani a billentyűzet… az legalább nem veszélyes. Bár…

1101

Ma ismét találkozom Patrikkal. Pusztán baráti alapon, beszélgetni, mert nagy elmaradásaink vannak. Annyi mindent szeretnék kérdezni és mesélni és hallgatni…

Az az érdekes, hogy tulajdonképpen nagyon sok mindenben nem értek vele egyet. Igazából az egész életével. És mégis olyan közeli, olyan ismerős és fontos. Értem a lelkét és az érzéseit, ő is az enyémeket, őszinték vagyunk és gyakran hümmögünk nagyokat teljesen abszurd és elvont dolgokon, hogy hmm… én is… Azt hinné az ember, hogy akit ennyire közel érez magához, az hasonlít is rá. De nem. Vagyis a lelkünk igen, de ezek valóságbeli megnyilvánulásai már kevéssé.

Nem tudom megmagyarázni, de nagyon fontosak ezek a beszélgetések, hogy mikor olvasom a könyveket látom, hogy ő mit húzott alá, hogy ugyanarról a gondolatról mi a véleményünk, és azok perspektívák, melyek még ismeretlenek előttem.

Tele vagyunk ellentmondással, minden nap más a köztünk lévő kapcsolat, kicsit talán félünk is egymástól. Kicsit mindketten félünk attól, hogy a másik akaratlanul is belénk szeret. Bár ha őszinte vagyok a rossz tulajdonságaimmal kapcsolatban is, akkor erősen kétlem. Velem pedig, ha egy morzsányit is hallgatok az eszemre, azért nem fog megtörténni. Persze ez nem az ész dolga… Mindenesetre elhatároztam, hogy ha így lesz, azonnal megszakítok minden kapcsolatot…

A feszültség és türelmetlenség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott bennem, ám különös módon mégis jólesett; kimondhatatlanul csodálatos, új érzéssel töltött el, engem, a kijózanodottat … csodálatos érzés volt egész nap nyugtalanul, szorongva és várakozással telve járkálni, elgondolni a találkozást, a beszélgetést, az este minden pillanatát, aztán megborotválkozni és felöltözni (féltő gonddal új inget húztam, új nyakkendőt vettem és új cipőfűzőt kötöttem). Nem törődtem vele, kicsoda ez az okos, titokzatos lány és hogyan ismertem meg – nem érdekelt; csak az számított, hogy jelen volt, csoda történt, találkoztam egy emberrel…”

néha ilyen…

meg ilyen:

“Hát nem érted, tudós uram, hogy azért tetszem neked, és azért ragaszkodsz hozzám, mert tükör vagyok a számodra, a lelkem mélyén megértelek és válaszolok neked?”

1102

…Aztán ha egy ilyen csudabogár véletlenül mégis rábukkan egy arcra, amely viszonozza a tekintetét, amelyben választ és rokonságot sejt, örömében majd kiugrik a bőréből

1103

Egész héten nem kacagok olyan jóízűt, mint Danival.
Gyakran mosolygok, nevetek, kuncogok, de nem kacagok ilyen felszabadultan.
Tegnap az esős idő ellenére is elindultam vele futni, gondoltam, legalább nem érzi majd úgy, hogy cserben hagytam. Még mindig hihetetlen látni, hogy feldobódik attól a pillanattól kezdve, hogy kilépünk a kapun.
Nagy távokat nem tettünk meg, mert az elején a dombon felfelé nem bírt magával: végig ugrált… Mikor már a legtávolabb voltunk a háztól, elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntenék. Na, most lesz nemulass, gondoltam, míg innen hazaviszem… De ő csak nevetett hangosan és huncutul, a karját és tenyerét kinyújtotta az esőnek.
Ettől én is elszégeltem magam, kieresztettem a fejem a behúzott nyakamból, az égre emeltem a tekintetem, felszabadultan sétáltunk és nevetve hagytuk, hogy csurogjon végig az arcunkon a víz…

Mennyivel egyszerűbb és vidámabb volna az élet is, ha nem ragaszkodnánk az esernyőnkhöz, a tökéletes frizuránkhoz és vízálló sminkünkhöz, hanem egyszerűen csak elengednénk mindent, trappolnánk a pocsolyákban és átadnánk magunkat az életnek…

Ja, és van már nevem is. Új nevem. Úgy kell kimondani, hogy a kisujjam külső élét végighúzom az arcomon föntről lefelé. Ez a nevem. A hosszú hajam miatt. Valahogy ez ragadt rám. Megható. Így kérdeznek utánam, hogy mikor jövök….

 

1104

-Ha minden nap rántott húst eszel, bármennyire is szereted, megunod, nem?
-Igen, de hetente vagy uram bocsá’ naponta meg bírom enni a csokit, már évek óta, anélkül, hogy megunnám.

Hogy miről is szól ez az egész? Csak gondolat-foszlányok. Hétvégén beszélgettem egy fiúval a “hétköznapok szexualitásáról” vagy hogy is nevezzem. Hogy mikor lesz unalmas, meg a vadászösztön, meg az otthonkás feleségek és megcsalások témakör…

Míg beszélgettünk, majdnem igazat adtam neki rántotthús ügyben, de később elgondolkodtam és fellázadtam. Akkor jutott eszembe a csokoládé is.

Biztos mindannyian különbözőek vagyunk, és nekem is kevés a tapasztalatom hosszú (azaz sokéves) kapcsolatok terén, és persze így könnyen okoskodok. De azt túlzásnak tartom, hogy egy rövid idő után már csak akkor érdekes egy nő, ha valamit “újít”.
És a férfi, aki elvárja a nőtől, hogy mindig más, új és izgalmas legyen, valszeg kinyúlt melegítőben tesped fél délután a tévé előtt. Tényleg ennyire fontos a hódítás és az újdonság? Tehát még az sem elég, ha valaki szép, ápolt, kívánatos, stb… ha nem rukkol elő valami újjal, vagy bújik szerepekbe, két hónap alatt mindenképpen unalmassá válik?
Jó, tudom, nem mindenki ilyen, de ezen kicsit meglepődtem.
De ki tudja, hány férfi rohangál még ilyen véleménnyel, csak nem tudunk róla?

És mi nők? Mi mikor unjuk meg? Vagy mi sem beszélünk róla? vagy nálunk nagyobb szerepet játszanak az érzelemek? Vagy az örökös megfelelni-vágyásban egészen megfeledkezünk saját magunkról? Vagy csak mindent megteszünk, hogy ne hagyjanak el? Vagy csak jobban titkoljuk a félrelépéseinket?

Természetes folyamatok ezek, vagy csak rajtunk, a saját érzelmi hanyagságunkon vagy az egoizmuson múlik? Vagy már túl nagy szerepe lett a szexnek? A férfiak vajon tényleg természetüknél fogva ilyenek? Hol a határ az ösztön és az ember között? Van?

“A szociológia szerint az embernek nincsenek ösztönei, az ember tudatos, és nem ösztönlény. Vannak biológiai reflexei és szükségletei, ám ahogyan azokat használja vagy kielégíti, annak módjai a különböző kultúrák érték- és normarendszere valamint viselkedési szakaszai változnak.”

Sokat gondolkoztam ezeken korábban is, de egy kapcsoatban mindig valamilyen mértékben elfogult voltam. Most így, kívülről, függetlenül, állásfoglalás nélkül szemlélve összezavarodok és egy kicsit megrettenek.

1105

Úgy döntöttem, hogy a nagy nyári utazásom után mégsem fogom szögre akasztani a hátizsákot: három nappal a hazaérkezésem után irány egy kis Nizzai kiruccanás. Ma lefoglalom a repülőjegyeket is…
Kicsit ugyan hülyén veszi ki magát amunkahelyemen, hogy nemrégiben vertem az asztalt, hogy kevés a fizetésem, most meg hirtelen világjárásra is futja, de ők arra nem gondolnak, hogy én ezt kevesebb pénzből hozom ki, mint ők a hétvégi nagybevásárlásukat.

Hétvégén meséltem G.-nek is, merő jóindulatból említettem csak, hogy van nagyon olcsó repülőjegy, ha érdekli. Olyan leszúrást kaptam, hogy csak na, hogy most miért dörgölöm az arcába, hogy folyton utazhatok…. Mintha ő lenne az, akinek nincs pénze vagy szabadsága. Pedig bármikor elmehetne minden további nélkül egy többhónapos földkörüli útra is, neki az is beleférne. De azért rám irigykedik… huh…

Voltam fent nála iskola után, elhozni a biciklimet. A lakás állapotát inkább nem részletezem. Panaszkodott, hogy nem tud mit kezdeni vele, be kellene rendezni… de az annyi nyűg, az lenne a legjobb, ha valaki oda menne, fogná magát és berendezné… Én már hangosan nevettem, sajnálom…. Itt voltam én, és nem lehetett… egy cipősszekrény vásárlása majdnem válóok lett… csúnyán néz rám, hogy ez nem igaz, örült volna, ha berendezem. Elég furcsán működik az emlékezőkéje…

Délután fölaprítottam a biciklimet, még a váltót is szétszedtem, és kimostam mindent petróleumban. Mindezt a konyha közepén. A gond ott kezdődött, mikor esete tíz körül össze akartam rakni… Elég annyi, hogy néhány óra alatt, fotosoppal kivilágosított biciklis-fotók és prospektusok segítségével sikerült is.
Kicsit ugyan gyanakvóan állítottam ismét talpra, hogy most esetleg hátrafelé kell tekernem ahoz, hogy előre menjen… de nem, működik, csillog-villog.
A kezem még néhány hátig fekete lesz a zsírtól és bűzleni fog a petróleumtól. A körmeimet vörös lakkal takarom.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum