1106

“Amíg beszélgettek, Ahab egész idő alatt a tőrét élezte, attól a
pillanattól kezdve, hogy Szent Savinus belépett a házába. Abból  a
feltételezésbő indult ki, hogy az egész világ olyan, mint ő. Próbára akarta
tenni a szentet, és azt kérdezte tőle:

– Ha most belépne ide a város legszebb utcalánya, képes lennél azt gondolni,
hogy egyáltalán nem szép és vonzó?
-Nem. de uralkodnék magamon – felelte a szent.
-És ha felajánlanék rengeteg aranypénzt, hogy hagyd ott a hegyeket, és
csatlakozz hozzánk, tudnál úgy nézni az aranyra, mintha értéktelen kő lenne?
-Nem, de uralkodnék magamon.
– S ha fölkeresne két testvér, s az egyik gyűlölne, a másik viszont
szentként tisztelne, tudnád azt gondolni, hogy közöttük semmi különbség?
-Lehet, hogy nehezemre esne, lehet, hogy szenvednék, de uralkodnék magamon
és egyformán kezelném őket.

Chantal szünetet tartott.
-Azt mondják, ennek a párbeszédnek nagy szerpe volt Ahab megtérésében.

Az idegennek nem volt szüksége rá, hogy Chantal megmagyarázza a történetet.
Savinust és Ahabot ugyanazok az ösztönök irányították: a Jó és a Rossz
harcolt lelkükért, ahogy minden lélekért ezen a földön. Amikor Ahab
megértett, hogy Savinus ugyanolyan, mint ő, azt is megértett, hogy ő is
ugyanolyan, mint Savinus.
Önuralom kérdése minden. Meg választásé.
Semmi másé. “

Reklámok

1107

Az utóbbi két munkanapom azzal telt, hogy a nyári utazásaimat szerveztem. Még sose volt ennyire útban a vizsgaidőszak…

Mert közben ugye ismét megyek Prágába, aztán ahogy vége van, két hét extrém nyaralás, és amint onnan hazaértem, négy nap múlva ismét fogom a hátizsákot, és irány London, Nizza vagy Róma…

Elképzelhető az, hogy idén április és július között négyszer fogok utazni? Ezekben a pillanatokban ritka szerencsésnek érzem magam. Pedig úgy ahogy én, bárki megcsinálhatja…

1108

Tenisz – áll a 99-es határidőnaplómban, hetente kétszer. Tenisz? – grimaszolva nézek magam elé. Ja tenisz!
Azzal is próbálkoztam egy időben, de nem hagyott bennem maradandó nyomokat.
Meg ilyenek vannak még benne: műkörmös srác névjegye (Azom is volt. Mármint műkörmöm – haha)…. egy fotó egy harmadik mellékállásomról (rendezvény, éjjel egy körül, gyűrödten, az akkori lakótársammal) … egy-egy állás-interjú időpontja … egy felmondás, közös megegyezéssel, precizen hajtogatva …. nevek, melyeket már csak rövid töprngés után tudok beazonosítani…. létjogosultságukat vesztett telefonszámok … egy későbbi időkből odaszakadt születésnapi meghívó … egy lepkeszárny…. 

1109

Egyébként tegnap megtaláltam a 98-99-es naplómat, melybe havi gyakorisággal, de olyankor gondos aprólékossággal jegyeztem le a legfőbb eseményeket.
Emlékszem, mennyire felnőttnek és érettnek gondoltam magam – és valahol az is voltam – mégis így utólag inkább bájosan naív… pedig valóban sokkal érettebb voltam a koromnál. 20 éves voltam, se kutyám-se macskám, a családommal azokban az években nem beszéltem az elköltözésem miatt, két munkahelyen dolgoztam: nyolctól négyig az irodában, négytől este tizenegyig a presszóban, barátaim nem nagyon voltak, és akibe szerelmes voltam, azt nem érdekeltem, és egyébként is Angliában élt….
Aztán jóra fordult minden, lett jól fizető állásom, valamellyest rendbejött a családommal a kapcsolat, kialakult egy jó párkapcsolatom, és a húgom a legjobb barátom lett. Aztán újból fordult a kocka: apu beteg lett és meghalt, a hugom haza költözött és megtért, a gyönyörű párkapcsolat pedig tönkre ment…
És így megy minden körbe-körbe, egyszer fent, egyszer lent… Érdekes volt így egyben látni két évet, noha annyi minden kimaradt. És mennyit változtam, változott az életem, a viselkedésem, a felfogásom és minden-minden… Ma talán már másként csinálnék sok mindent. De talán amit változtatnék, azt épp azokban a helyzetekben tanultam meg, amelyeken változtatnék…

 

Ez az időszak volt eddigi életem mélypontja:

1998. december 23. 23:00

“…Megyek a busszal haza. Ma is dolgoztam, mint egész héten.
Úgy érzem, nem bírom tovább. Fizetést még ebben a hónapban nem kaptam, és az xy-al (másik munkahely) is állandóan háborúznom kell. R.-nek nem tudom kifizetni a lakbért.
Holnap megyek anyuékhoz, és nem tudok nekik semmi ajándékot venni. És holnap karácsony. Én meg ülök a buszon és sírok. Bírnom kell, pedig nem bírom. Miért nem lehetek ugyan olyan, mint bárki más? Nem is az anyagi dolgok érdekelnek, az mindegy.
Nagyon szeretek valakit, aki tudomást sem vesz rólam. Egész nap vidám vagyok és jókedvű, de belül a szívemben olyan hatalmas űr van, és nincs ami betöltse.
Most látom, hogy már havazik.
Most megint összeszedem magam, mert erősnek kell lennem, nagyon erősnek. Nem szabad sírni. Holnap napközben még dolgozom, aztán eset megyek anyuékhoz. Három év után most először. Remélem, jó lesz. 25-én megint dolgozom.
Elviselhetetlen súlyként nehezedik rám a magány érzése, főleg így karácsonykor. Pedig nem kellene. Nap közben dolgozok, takarítok, beszélgetek és vidám vagyok, este hulla fáradtan hazaérek, és akkor már nincs időm gondolkodni. Kikapcsolom az agyamat. És csak tolom magam előtt a problémákat. De ez így nem mehet tovább! Valaminek történnie kell!…”

 

És még egy érdekesség, ahogy az élet ismétli önmagát:

2000.01.31

“…Eltelt több, mint egy év. Egyedül ülök a szobámban, nézem a tévét, de nem köt le. Másodszor állunk a szakítás szélén B.-vel. Tanácstalan vagyok. Gyáva? Szerelmes? Néhány kellemetlen napot és veszekedést leszámítva csodálatos évet töltöttünk együtt. Egyszerűen nem értem, miért van az, hogy valakit szeretek, és ő is szeret engem, és valami rajtunk kívül álló okból tönkremegy? (ma már nem nevezném kívül álló oknak…)  Miért?!
Megtanultam tolerálni a hibáit, megszoktam a stílusát, a zárkózottságával és titkolózásával együtt, leszoktam a féltékenységről, és tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Egyetlen bökkenő maradt csak: a gyerek.
Vagyis nem is igazán a gyerek, hanem az Ő vele szembeni viselkedésmódja. Bármit is mond, a gyerek mindig előttem áll, és ő mindig fontosabb volt és lesz. Nem tudom elmagyarázni. Bánt, hogy ő szent és sérthetetlen, én pedig örökké a hibás. Rossz, hogy nem tartozunk igazán egymáshoz. … Én tényleg igyekszem. De ő egyszerűen nem segít! Annyi mindent próbáltam már. Belefáradtam, hogy egyedül vagyok. Sikoltok, mint egy fuldokló a vízből, és ő egy hűvös és ingerült mozdulattal rám legyint. Mikor kettesben vagyok a gyerekkel,nincsen semmi probléma. Szeretem, és ő is szeret engem. De mikor hármasban vagyunk…
Annyiszor megpróbáltam már. És sokszor sikerült. De ő nem értékeli a kis sikereket. És ha becsúszik megint valami, ismét porig rombolja a dolgot egy “Bogár, te tényleg bolond vagy!” kitöréssel. Ezek után csoda, ha félek?

Nem találok támogatást és tolerálást a másik oldalról. Nem fogja fel az érzelem-mentes fejével, hogy fél éven belül elvesztettem a ***-t, az apámat és a hugomat, aki a barátnőm is volt, és most a barátom.
És senkinek nem felelek meg. Se az apámnak, se a családomnak, se a barátomnak nem vagyok elég jó, és önmagammal is meghasonlottam. Szar dolgok ezek. Még írni se tudok róla. De ő elintézi az egészet egy legyintéssel. Nem veszi észre egy könnyfakasztó karácsony után, hogy ki vagyok borulva, és kettesben szeretnék lenni vele, hozzá bújni és megnyugodni.
Ehelyett anyát kell játszanom, és figyelni, nehogy a szomorúságommal felmérgesítsem.
Most a hugom ment el. Nem tartottam sokra, de a barátnőm volt. Mindent tudott rólam, és most nincs kivel megbeszélni a problémáimat.
Szeretnék vele lenni, de erre megint le vagyok szidva, hogy nekem nem természetes, hogy hármasban vagyunk.
Mindegy. egyedül erre nem vagyok képes.
Feladom.
Kimondom. Fáj, mert nem ezt akartam. Nem így. Nem ezért. De nem tudok egyedül létezni ebben a szutyok világban.
Szép volt vele. Szeretem. most is. De nem megy tovább. És ez nem fog megváltozni.
Hát igen. Elmúlt. Ebből is sokat tanultam, gazdagabbés jobb ember lettem. Csak fáj.

Elsuhannak a tavaszi kirándulások, a virágok, a rákok, a ***, a reggeli ébredések, beszélgetések. “Látod, mi még mindig kézen fogva alszunk el”-mondja. A strandok, a szeretkezések, a tervek, a kőgyűrű, a versek, a telefonok és üzenetek, a pillantások és ölelések.
Elmúlt.
Elszállt, mint a pára, mint egy illatos felhő lassan szétoszlik, és csak az emléke marad meg.
De most csend van, az ég ködös, és szemerkél az eső…”

 

Néhány hónap múlva mikor megismerkedtem G.-vel, és az első együtt töltött éjszaka után a zuhanyzóból kijövet mellesleg megjegyezte, hogy azt tudod, hogy van egy lányom….
Megfagyott az ereimben a vér…

 

1110

Rax-túra várható  rossz idő és hóvihar miatt lefújva…

Egyébként nem telejesen igaz az, amit hétfőn állítottam: nem vagyok egészen szabad. Azért még mindig várom, hogy ír-e. Kicsit még bosszant, hogy csak így elmúlt.
Ez egy elég rossz, de azt hiszem általános női tulajdonság (talán férfi is) hogy még ha nem is akarunk semmit, előszeretettel bolondítjuk magunkba a férfiakat, és még ha ártatlanul is, de jól érezzük magunkat, ha tettszünk. Most is érzem valahol a tudatalattim legmélyén a durcás egómat (de tényleg csak a legmélyén, és magamnak is csak a legőszintébb pillanataimban vallom be), hogy nehogymár ekkora tűz után csak így elmúljon minden… És ha akarnám, azt hiszem, könnyű szerrel változtathatnék is rajta, de eddig sem játszottam semmiféle játszmát vele szemben, és eztán sem fogok. Főleg, ha csak az undorító önérzetemről van szó…. Ezért arra kérem, tegye le a szemüvegét, és mélyen tisztelt személyiségét adja le a ruhatárban…

De ilyesmi tényleg csak ritkán, suttogva jut eszembe, és eszem ágában sincs hallgatni rá, pont most, mikor végre örülök a visszaszerzett nyugalmamnak. Csak gondoltam, leírom, mert ez is valahol hozzám tartozik, és már máskor is megfigyeltem.

Egyébként holnap találkozunk, kizárólag baráti alapon…

1111

“…Csak azért lehetünk néha boldogok, mert nem általában vagyunk azok. A boldogsághoz ha nem is boldogtalanság, de a boldogságnak a hiánya is kell, amely elindít valami felé: a törekvés, az erőfeszítés. Mint ahogyan a szerelmi kielégüléshez kell a vágy, az evés öröméhez az éhségérzet, a megértéshez a tudatlanság kínzó felismerése, társak találásához az egyedüllét. Aki állandóan boldog, az a valóságban sohasem az, ha valaki mindenkit szeret, az senkit sem szeret igazán. Furcsa dologhoz jutunk el: szenvedés nélkül boldogság sincsen. Aki nem vállalja azokat a kínokat, amelyekkel az a törekvés jár, hogy az ember újra meg újra rendbe tegye az önmagához és a világhoz való viszonyát, az boldog sem lehet soha! Azt hiszem, csakugyan nincs állandó boldogság! Mindennek, ami él, lélegzik, van apálya és dagálya, így a lelkiállapotoknak is. És hogy a különféle lelkiállapotoknak milyen hevességét éli meg az ember, az részben a bátorságától is függ: nincs olyan inga, amely csak az egyik irányban lengene ki. Kis szenvedés kis örömökkel, nagy szenvedés nagy örömökkel, talán boldogsággal jár együtt.”

Popper Péter: A boldogság

1112

Az előadás elmarad című táblát jobban örültem volna, ha a mai napomra rakják ki, és nem a tegnapi színházra.
Sőt lehet, hogy a hétvégi Rax-túrára is ez a felirat kerül. Sajnálnám.

 

1113

G. veszettül ért hozzá – főleg mostanában – hogy alig néhány perc alatt a kedvemet vegye. De nem hagyom magam …

Néha olyan, mint egy dementor: kiszívná a lelkemet – akár a telefonkagylón keresztül is – hogy ne maradjon számomra a világban semmi szép, jó vagy szeretnivaló…

1114

Szégyentelen módon ma reggel megint boldog vagyok, vagy jókedvem van, vagyis valahol a kettő határmezsgyéjén.

Vettem reggel egy nagy csokor tulipánt (még az orrom is beledugatam) egy jó könyvet olvastam a metrón (most épp Hesse) és a mellettem szunyókáló-ásitozó párhetes csecsemőt csodáltam.
És ha az utcán mosolygok, az emberek olyan hülyén tudnak nézni, és ettől aztán még jobb kedvem kerekedik.

Fura nézeteid vannak az életről! Nehéz és bonyolult dolgokkal gyötörted magad, az egyszerűekről pedig megfeledkeztél. Nem futott rá az idődből? Vagy nem volt hozzá kedved? Persze semmi közöm hozzá, hál’istennek nem én vagyok az anyád. De azért az mégsincs rendjén, hogy úgy csinálsz, mintha végigpróbáltad volna az életet, és semmit sem találtál volna benne….

 

1115

Tegnap a Pilisben kirándultam, összefüggő virág-szőnyegen.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum