1065

Kicsit megszaladt a kezem….

 

Rax, 2005 május 14-16

 

Május 13, péntek

 

Péntek reggel teljes menetfelszereléssel jelentem meg a munkahelyemen, és néhány órai munka, pakolás valamint szendvics- és italkészítés (a kávét a hátizsák itta meg) után elindultam Tatabányára, hogy indulás előtt egy rövid kitérővel levizsgázzak humánmenedzsmentből.

Tanácstalannal a vasútállomáson találkoztunk (amit szegény feltehetőleg elég hosszan kereshetett, mert hazafelé már bámulatos helyismerettel rendelkezett. Mint kiderült, a városnak három állomása is van…), és a térképpel való rövid ismerkedés után elindultunk. Célunk egy Kőszeg melletti település volt, pontosabban Para, a másik útitársunk háza, ahol az elkövetkezendő éjszakát szándékoztuk eltölteni.
Miután lecseréltük kissé pontatlan atlaszunkat egy használhatóra, jó kis beszélgetésbe merültünk, a falu határában még megálltunk virágzó repce-földet fényképezni és vacsorázni.

 


 

Megérkezve megismerkedtünk a kedves háziakkal és Negróval, a kutyával.
Majd naplementi sétára indultunk a ház mögötti földeken. Sajnos nem vittem magammal szemüveget, mert annyi őzet és nyulat láttunk (illetve láthattam volna, legalábbis nem csak a sziluettjüket) mintha egy rezervátumban jártunk volna.


 

Kései visszaérkezésünk és szándékolt korai kelésünk miatt a tervbe vett szalonnasütésről letettünk.

 

Május 14, szombat

 

Éjjel nagyjából két órát aludtam a kemény polifoamnak köszönhetően (most már tuti veszek önfelfújóst, nem fogom ezt Korzikán bírni), de a reggeli kávé és a pékségnél tett látogatásunk után már kezdtem emberként érezni magam.

 

Kicsit később a tervezettnél, nyolc óra körül keltünk útra. Para volt a mitfahrer, kis hegyi falucskákon közelítettünk uticélunk felé, nem mindig tudva, épp merre is járunk, de azokon a környékeken élvezet eltévedni is. Én mindenesetre attól kezdve, hogy megpillantottam az első jólfésült legelőket és a távoli hegyek csúcsait, kikerekedett szemekkel, eufórikus állapotban bámultam kifelé az ablakon. Hiába, na, az Alpok a gyengém…


 

Tizenegy előtt érkeztünk a Hirschwangi parkolóba, ahol rövidnadrágra váltottunk (cipzáraztunk), felmálháztunk, benéztük magunknak a hegytetőt és elindultunk. A faluban kaptunk még egy kedves, de nehezen érthető és kicsit snapsz szagú útbaigazítást, aztán a pisztrángos Schwarza folyón keresztül elhagytuk a települést. Ekkor kb. 500 méteren voltunk.

 

 

 

 

 

Már előre féltem, mi lesz, mert húsz méter után le akart szakadni a vállam: nincs ekkora súlyhoz szokva. Pláne, hogy „kis” (40l) mérete miatt a hálózsákot és ilyesmit is kívülről kellett rálógatnom, és a rossz súlyeloszlás miatt az egész teher csak a vállamra nehezedett.

Hamar jelezte a tábla, hogy a Törlweg le van zárva, ezért a Gscholhirn-Steig-ot választottuk, nem akarván kockáztatni.

 

Virágos rétek és farmok mellett haladtunk, én pedig egyre azon filóztam, hogy az a bazi meredek hegy sehogy sem akar közelebb kerülni, és hogy vajon ezt az egybefüggő kőtömböt hogyan fogjuk megmászni?! (Jó, a fiúk amúgy is másznak, de én?)

Bekanyarodtunk a fenyvesbe, találkoztunk az első hófoltokkal is, és az út hirtelen olyan meredek lett, hogy nem akartunk hinni a szemünknek.

 

Viszont láttunk farkasboroszlánokat, amik nem valami mutáns állatok, hanem mézillatú rózsaszín virágú, és állítólag eléggé ritka növények. Legalábbis nálunk (Ezt Parától tudom)

 

Egyébként nagyon sokat láttunk egy bizonyos virágból, aminek nem tudom a nevét, de mikor még egész friss, fehérek a szirmai, majd idővel rózsaszínűek, később pedig zöldes-barnák lesznek. Vagy valahogy így: a sorrend nem egészen világos. De jó sok volt.

 

Hosszú lihegések, vádli-görcsök és ebédszünet után értünk fel a Höllental-i ferrata-utak végéhez,


 

majd onnan már jelentősen kellemesebb úton és jelentősen nagyobb hóban hamarosan megérkeztünk a Hotel Bergstation-hoz.
Mivel már két óra is elmúlt, letelepedtünk a padokra, és Tanácstalan Mackó sajttal dúsított tésztalevest főzött nekünk, melyet egy bögréből, egy lábosból két kanállal és egy alufóliávól hajtogatott harmadik alkalmatossággal fogyasztottunk el jóízűen. A „husokat” ekkor még finnyásan dobáltuk ki fúj, bogár ürüggyel. (Bezzeg később…)
Itt még rettent kényelmesen voltunk: fotózgattunk, néztük a hollókat és a siklórepülőket, csokoládét majszoltunk.

Lehetett már fél négy, mire elindultunk, de sebaj, gondoltuk, már fönt vagyunk, innen csak egyenesen kell haladni, majd suhanunk, mint a szél.

Tovább indultunk a nem túl távoli Otto-házhoz, ahol Parával lementünk az Alpesi kertbe is, melyben kicsit kevesebb virágot láttunk, mint máshol, de láttunk egy szép hóképződményt és  a Törlweg lezárásának okát is.



Jakobskogel alatt továbbmentünk, nem másztunk fel a kereszthez, mert itt már éreztük, hogy szűkös az időnk, ráadásul a távolban sötét felhők gyülekeztek.

 

A kéken jelzett úton haladtunk végig a gerincen, itt láttuk az első zergéket is,


 

újradefiniáltuk a „nyereg” szó fogalmát (Ugye arra a hegyre már nem megyünk fel? Nem, előtte elkanyarodik az út, és a nyeregben visz tovább. Hát nem csak arra, hanem még a következő hegyre is felmásztunk…).

Rossz időben érkeztünk a Preiner Wandhoz, sehol egy teremtett lélek, mi is épp csak leipicsapacsoltuk a keresztet,


 


 

és egy-két fotó után indultunk is tovább.
Az volt a baj, hogy köztünk és a túloldali gerinc között, ami mögött a szállásunk is várt, volt egy nem várt szakadék. Vagyis völgy, de a hangulatunkhoz inkább a szakadék illik.

Lefelé megcsodáltunk egy tényleges szakadékot vörös sziklákkal (ez visszafelé kap majd jelentőséget).


 

Most még a völgymenetet se élveztük, mert tudtuk, hogy minél lejjebb megyünk, annál többet kell majd mászni. A nap már lemenőben volt, mikor elértük a Neue Seehüttét, nagyot szippantottunk a terjengő vacsora-illatból, de megállás nélkül haladtunk tovább.
Itt ismét emelkedő következett, melynek ki-ki fáradtságához mérten becsülte meg magasságát, vagyis a szintkülönbséget. (Tulajdonképpen 200m volt, ha jól számolom)

Igyekeztünk olyan tempóban emelkedni, ahogy a nap bukott le, egyrészt jó motiváció, másrészt a sötétség előli menekülés.

 


 

Gyönyörű esti fényekben értük el a Nemecek házat, ahonnan már a célunkat, a Habsburg-házat is megpillanthattunk. Ennek örömére tartottunk egy rövid pihenőt.
Korai volt az örömünk, mert a ház messzebb volt, a hó meg több, mint hittük, és a nagy szél miatt kezdett expedíció jelleget ölteni a dolog.


 

 


 

Mindenesetre nyertünk: még világosban (na jó, szürkületben) értük el a Habsburg-házat.

Bent meleg, sok ember (hogy kerültek ide? Nem nagyon voltak nyomok a hóban) és jó illatok fogadtak. 9 eurós matrac-szállásunkat elfoglalva visszabaktattunk az étkezőbe, és úgy döntöttünk: ma már nem főzünk többet, veszünk egy jó kis vacsit. Mert megérdemeljük.


 


 

Egyébként felemás textil papucsokban kódorogtunk (kötelező volt. Mármint nem hogy felemás legyen, de csak az volt) és lépcsőzés közben igen érdekesen mozogtunk, beazonosíthatatlan hangok kíséretében.
Hát mit mondjak, este nem kellett ringatni… hideg volt, de az új hálózsák bevált: nem fáztam. És végre szivacs a polifoam helyett…

 

Május 15, Vasárnap

 

Én korábban hajnalra napfelkelte-nézést terveztem (nagyjából egyedül maradtam ezzel az ötletemmel) fel is ébredtem fél hat körül, de a tetőablakon láttam, hogy minden felhős és tombol a szél, és nagyon nem akaródzott kimászni a zsákból, főleg ha nincs is miért, ezért inkább meggyőztem magam és maradtam.

Reggel a vizesblokkban a fiúk megállapították, hogy itt különleges víz van, mert még mínusz fokosan is folyékony… Szóval sokat nem pancsikáltunk.
Gázfőzővel, szendvicsekkel és kulacsokkal baktattunk le az étkezőbe, ahol meglepetés várt: svédasztalos reggeli. Legalábbis kávé, kenyér, vaj, szalámi, sajt és lekvár. Mivel a vizet már megvettük (mert venni kellett, kemény 1 Euro fél liter, de legalább fel is forralták) készítettünk teát a kulacsokba, én pedig olyan mohón bereggeliztem, hogy még délben is azt nyögtem.


 

Evés közben bánatos pillantásokat vetve a felhőbe burkolózott hegyekre és borús égre megterveztük az aznapi útvonalat, legalábbis az első felét.

Tíz óra felé felkerekedtünk és elindultunk a Carl Ludwig ház irányába. Jól haladtunk, noha helyenként igen meredek havas hegyoldalakban vitt az út, egy kisebb félrelépésnek is hosszú szánkózás lett volna az ára.


 

A háznál erős szél és egy nagy csoport magyar fogadott (Para mindig kapásból kiszúrta őket a ruhamárkák meg hasonlók alapján).

Elkanyarodtunk a Raxkircherl felé,


 


 

átböngésztük az emléktáblát, majd elindultunk a Rax legmagasabb csúcsa, a Heukuppe (2007m) felé. Én nagyobbakat nyögtem, mint előző nap bármikor, mert mint mondottam, kicsit mohó voltam reggelinél.
Fent elfogyasztottuk a kötelező csúcs-csokit, csináltunk néhány képet, és mivel addigra kisütött a nap is, a hegyoldalba, kicsit távolabb kiterültem a fűbe, élveztem a meleget és a fényt az arcomon. Meg a levegőt, a madarakat, az illatokat, a hegyeket, a szabadságot…


 


 

Lefelé már vígabban voltam: az előző mászás jótékonyan hatott az emésztésemre. Itt is találkoztunk zergékkel, de jó fotót nem sikerült készítenem: ők mindig gyorsabbak voltak.

A völgyből ismét emelkedett az utunk: a Predigtstuhl-t kellett megmásznunk. Ekkorra már jelentősen felmelegedett az idő, és noha a szél megmaradt, az emelhetőnek köszönhetően nem fáztunk, úgyhogy lassan lekerültek a kabátok és a nadrágszárak.

Ezt egy kicsit elhamarkodtuk ugyan, mert a csúcsról Neue Seehütte felé mentünk tovább, és mint útközben kiderült, többet hóban, mint szárazon. Valahogy nem akartuk elhinni, hogy még sokat kell az immár vizesedő, nehezen járható, de még mindig mély hóba mennünk, ezért nem vettük elő a kamáslikat, holott két napja ott cipeltük a hátunkon. De hát legalul voltak…


 


 

Így a nyomokba lépkedtünk, persze az egyik lábunkkal mindig ügyesen belerúgtuk a havat a másik bakancsszárba. Ennek az lett a vége, hogy a végén facsarni lehetett a zokninkból a vizet (mert ugye mindig meg voltunk győződve róla, hogy több hó már nem lesz), olyan bakancs meg nincs, ami abban a trutyiban be ne ázna, főleg ha belülről is locsolják…
Na de jött ennél rosszabb is… Ja, nem sietek előre: Para talált az egyik bokorba egy kígyót, úgy emlékszem, keresztes viperát, de lehet, hogy most oltári baromságot mondtam. Mindegy, na, kégyót, amihez nem volt tanácsos közel menni. Azért megörökítettem.


 

Szóval, a durvább: megérkeztünk a Holzknechtsteig-hoz. Ez az a hely volt, amit előző este csodáltunk, hogy hú, micsoda sziklák. Nahát ezek a sziklák között vezetett az út, amit útnak a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni. Hagy ne mondjak számokat, hogy hány fokos lejtő, de nagyon-nagyon meredek volt, és tiszta kőomlás. Még egy fűcsomó se volt: csupa-csupa guruló, omló, ingó, csúszó, gördülő kő, minden méretben.


 


 

Minden lépésnél meg kellett fékezni magunkat bokáig nyomva a bakancsot a törmelékben, vagy éppen egy stabilnak tűnő sziklát keresve. Persze a látszat ellenére többnyire egyik se volt az. A mozgás-kordinációnkat a hátunkon dülöngélő bazinagy hátizsákok is erősen befolyásolták. Mentünk-mendegéltünk (na jó, ez erős túlzás) szóval itt még egész izgalmasnak találtam a dolgot.
A jelzéseket nem volt könnyű megtalálni: egy-egy kőtömbre voltak felfestve. Az egyik ilyen épp azt mutatta, hogy nekünk bizony át kell kelnünk az előttünk lévő néhány méter mély vízmosáson. Vagy min. Mentem is, mert hát mi van akkor. Aztán egyszercsak, mikor épp se lent, se fent nem voltam, kigurult a lábaim alól a támaszték, és ott lógtam zsákostul. Próbáltam újra egy talpalatnyi szilárd helyet keresni, de hiába. Ekkorra már a kényszeredett mosoly is eltűnt az arcomról és inkább halkan segítségért nyöszörögtem. Még szerencse, hogy nem én mentem elől, mert így Tanácstalan már lent volt, és a segítségemre sietett. Vagyis sietett volna, de lentről se volt könnyebb dolga: sehol egy stabil pont. Addigra már az egyik kezem is lecsúszott: immár egy kézen lógtam, és lapultam a földhöz, ahogy tudtam. Úgy saccoltam kb. két-három méter lehet alattam, mondtam Tanácstalannak, hagyjon leesni, pár horzsolás nem a világ, csak lent kapjon el, hogy ne gurgulázzak le véletlen a völgybe.
Mint utóbb mesélte, pánik tükröződött a szemeimben. Hát, ha valóban a szem a lélek tükre, akkor igazat mondott. Féltem hát!
Szegény Para föntről szurkolt, onnan nem tudott segíteni. Szerencsére Tanácstalan talált egy viszonylag stabil helyet (Én ugyan nem láttam, csak gondolom), így a térdre tudtam lépni, már nem tudom hogy, de lekerültem. Onnan látszott csak, hogy alattam nagyobb volt a mélység, mint hittem. Megmentette az életemet, no. Ezt hogy lehet meghálálni?

Na innen már kissé reszkető térdekkel haladtam tovább. Szegény bakancsaink még meg sem száradtak a hólétől, már megint kemény igénybevételnek voltak kitéve, csoda, hogy bírták.
Egy idő után ismét szilárdulni kezdett a talpunk alatt a talaj, és lassan beértünk egy fenyvesbe. Az első szimpatikus tisztáson megálltunk,  egyrészt mert kimerültünk, másrészt tele volt a bakancs a változatosság kedvéért most kaviccsal, harmadrészt mert farkas éhesek voltunk.
Pulykaragut készítettünk a la Rax, azaz kétféle készragu házi-szalonna darabokkal dúsítva, melyet Para hozott magával, melynek nagyon örültünk, és melyet Tanácstalan vágódeszkáján aprítottunk. Tanácstalan hátizsákja vágódeszkán kívül csupa érdekességet tartalmazott, többek között Betadint a sebeimre (ami állítólag nem csíp, pedig de) meg sólet-konzervet, amit persze nem ettünk meg, meg turista-sót, meg ilyeneket. Mindenesetre fene nehéz volt. Paráé is. És még én féltem, hogy sokat pakolok… Mondjuk én jobban utálok cipekedni, mint konyhafelszerelést nélkülözni.

Állandó tábori szakácsunk (Tanácstalan) esmét jót főzött. Ha nem, akkor is megettük volna.
Az előző napi tanulságot levonva rövid pihenő után tovább indultunk. Innen már csak haza kellett menni. Csakhogy az még jóóó messze volt, és mint utóbb kiderült, jóóóó meredek. Mert lefelé sem jobb, mint fölfelé, pláne az én térdeimnek.


 

 

Innen még nagyon sokat mentünk, a végén már olyan fáradtak voltunk (én legalábbis, Tanácstalannak meg sebes lett a lába, azért sántikált) hogy már a gondolattól is elfáradok: sose akart véget érni az út.
De aztán egyszercsak, este fél nyolc felé megérkeztünk. Autó is megvolt, így bekászálódtunk, és megkerestük a néhány kilométerre lévő út- és Schwarza-patak menti ingyen-kempinget.

Jé, magyarok – integettünk. Aztán már nem, mert szinte kivétel nélkül mind magyar volt.


 


 

Felvertük a sátrainkat a murvára, megmosakodtunk (itt már plusz fokos volt a víz, bár még mindig egyszámjegyű) és nekiláttunk vacsorát készíteni. Addigra már besötétedett, de jó hangulat volt, meleget ettünk (most sorra került az egész úton cipelt babgulyás is) Tanácstalan tea-mécsesei (mondom, hogy mindent hozott… de tetszett) barátságos, imbolygó fényénél. 


 



Mosogatást eltettük holnapra, bekászálódtunk a sátrainkba, és rövid táv-kommunikáció után (alszooool…? stb.) a külső zajok és hangos patak-csobogás ellenére is percek alatt elaludtam.

 

2005. május 16, Hétfő

 

Hajnalban arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Hamar bepakoltam a „teraszról” a kaját, és erősen reménykedtem, hogy nem fogok beázni, mert ugye a sátrat elég linkül vertem fel, a felső ponyva épp csak annyira volt lefogva, hogy nem vigye el a szél.
Nekem végülis szerencsém volt, de a fiúknak már nem.


 

Reggelre felhők között ébredünk: karnyújtásnyira ereszkedtek közénk.
Mire elkészítettük a reggelit, kisütött a nap is.

 


 

Mivel ennek ellenére nem volt sok remény arra, hogy megszáradnak a sátrak, nagyjából letisztogattuk és elcsomagoltuk őket.
Eredetileg aznapra egy Schneeberg-túrát terveztünk, de mivel az izmaink már gubósodtak, és minden lépésnél éreztük hogy lépünk, inkább egy rövid levezető kirándulás mellett döntöttünk a Höllental-ba.


 

Két sziklafal között vezetett a völgyben az út, a falakon felfedeztünk egy-egy sziklamászót hihetetlen magasságban, szabad szemmel alig kivehetően, láttunk zerge-gidát és galamb-vadászatot.
A völgy végén üde-zöld erdő fogadott, innen ágaznak el három irányba a via ferrata-k, vagyis itt inkább Klettersteig-ok. Para nekivágott az egyiknek, hogy kicsit közelebbről megszemlélje, mi lent maradtunk, de aztán addig bóklásztam, míg csak utol nem értem egy másik úton. Másztam néhány métert, csak úgy próbaképpen, és megkönnyebbültem: az elmondások alapján sokkal nehezebbnek véltem. Jó, biztos vannak olyanok is, de ha e között és az előző napi omladék-hegy között kellett volna választanom, hát mosolyogva voksoltam volna a ferrata mellett. Ez legalább stabil volt…
J

Mivel nem volt nálunk semmi egy kis üveg italon kívül, visszaindultunk.

Fotóztam egy csomó virágot meg harmatcseppet meg tájat, már nem kellett spórolni az aksival. Tanácstalan talált egy szalamandrát is a gyökerek közt.


 

Mivel el akartuk kerülni az autópályát, ismét a kis utak felé vettük az irányt, és néhány vakvágány (hol tyúkokba ütköztünk, hol csak egyszerűen virágos rétbe torkollva megszűnt az út) végülis szerencsésen megérkeztünk Paráékhoz.
Édesanyja kitett magáért: bőséges és finom ebéd (vagy vacsora vagy mi) várt ránk, amit szégyenkezés nélkül be is faltunk, és Tanácstalan legnagyobb örömére még buktát is sütött nekünk, ami rendhagyó módon (az én legnagyobb örömömre) házi szilvadzsemmel volt töltve.

A csapból ingyen ivóvíz folyt, amit nagy luxusként értékeltem az elmúlt napok után. Elészítettem az utolsó Plusssz-koktélunkat (sárgabarackos/magnéziumos és narancsos/kalciumos keverék, legjobb ízt akkor adja, ha négy-négy tablettát adagolunk egy palack bármilyen minőségű vízhez)
Miután így fel- és betöltekeztünk, nekivágtunk az utolsó etapnak, és néhány óra alatt épségben, fáradtan, és – én legalábbis – boldogan hazaértünk.
Másnap felvertem a szoba közepén a sátrat, és kiszárítottam.


Hát így történt, most ezek jutottak eszembe írás közben.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum