1068

Na, kicsit kibőgtem magam és befaltam egy tábla csokit. Egy kis táblát.

Született egy kisfiú.

Boldogság és fájdalom, szeretet és irígység, meghittség és csoda.

1069

Vasárnapra felmentettem magam a tanulás alól, idén először szandált és rövidnadrágot húztam, és régi ismerősökkel kitekertünk a Rómaira sörözni. Meg hekket enni.
Persze csak miután otthon – immáron röpke hét perc alatt, inklusive fékhangolás – ismét kicseréltem a lyukas belsőt (most a szelep volt a hibás).
Zsálya és pipacs és bodza és akác – mint rég nem látott ismerősöket üdvözöltem őket. Meg szálló nyárfa pihe (vagy mi a szösz), mintha havazna.

Hat körül indultam haza, rövid kitérővel a Sváb-hegyre. Na jó, nem olyan rövid. Orsihoz indultam, a kölcsön kapott kölcsön dvd-t visszaszolgáltatni. Csak mint kiderült, link és trehány disznó voltam, mert csak bedobtam a hátizsákba, és emiatt megsérült a borítója. Namármost így nagyon nem illik visszaadni, pláne, ha még nem is az illetőé, hanem ő is kölcsön kapta, és az ő arca égjen helyettem?! Szégyelltem magam. Megígértem, veszek helyette másikat. De vajon hol?

Már erősen sötétedett, mire hazaindultam, igyekeztem kerülni a forgalmas utakat, mert ugyan volt lámpám, de az csak arra jó, hogy engem lássanak, arra nem, hogy én lássak. Például egy húsz centi mély kátyút, ha robogok le a hegyről. Szóval kis utakon mentem, egy idő után már fogalmam se volt, hol vagyok, aztán megláttam egy buszmegállót, ahonnan elvileg a Moszkvára megy a busz, úgyhogy táblától tábláig haladva gyorsan és éppségben hazaértem.

Éjjel a dvd-ről álmodtam. A mai napom a Tescoban kezdtem (szintén ezügyben), és a többi nagyáruházban szándékoztam folytatni. De szerencsém volt: épp négy konténernyi akciós filmet kezdtem módszeresen átvizsgálni, és fel is adtam, hogy még ma beérek a munkahelyemre. Istenem, add, hogy ha ebben az óriási halomban van egy ilyen dvd, hamar megtaláljam! – fohászkodtam kétségbeesésemben, aztán könyékig betúrtam kupacba, és kiemeltem egyet: az volt. Hihetetlen.

1070

Már nem vagyok mérges. Kifüstölögtem magam. Lesz ami lesz, úgyis jó lesz.

G. viszont már kora reggel kezdte a műsorszámot. Nem jöttem vele iskolába, inkább vonatoztam. Sajnos ahogy beértem, összefutottunk.
Hat rám a pestis-hangulata. Már megint dementor. Szar az élet. Szar az iskola. Szar a vizsga. Szar a meleg. Szar az üdítő. Január óta a negyedik orvosnak sikerült kiderítenie, hogy krónikus lágyék-gyulladása van, egy-másfél év a gyógyulási idő. Addig se motor, se bicikli, se ejtőernyő. Maradhat otthon egyedül. Legalább a helyére került – mondja.
Most erre mit mondjak?! Érzem a hangjában a vádat, hogy és még te is elhagytál, szart se érek, semmit nem csinálhatok, te meg az éled az új, izgalmas kis életed.
Inkább nem szólok semmit. Tapintatlanságnak érezném most, főleg a folyosón ücsörgő többi ember előtt megmondani neki, hogy másodszor is szakítok vele: ezúttal megszakítom vele a barátságot.
Idegesen ugráltatja lábát, fél percenként lecsavaarja az üdítős üveg kupakját és iszik.
Hosszú, kényelmetlen csend.
Aztán bemegy a vizsgára. Én majd egy fél óra múlva.

Lehet, hogy meghúznak, tegnap este jöttem rá, hogy még a könyvekben sem tudok utánanézni a kérdéseimnek, mert azok G.-nél maradtak. Én pedig egy év alatt tökéletesen elfelejtettem, hogy miről ismerjük fel a valószínűségek hat különböző fajtáját, hát még azt, hogy hogyan kezeljük őket.
Eddig mindig ő korrepetált a matekos tárgyakból: abban zseni. Igaz, minden egyes alkalommal összevesztünk, mert a legegyszerűbb kérdésere is a kályhától kezdte a választ, én meg rendre felhúztam magm, pedig legtöbbször igaza volt.

Végülis ha ma nem mondok semmit, akkor is változni fog közöttünk a helyzet, mert ma vagyunk utoljára iskolába, a vizsgáink amúgy sem esnek egybe, még valamikor odaadom neki az utolsó könyv-másolatokat, aztán szeptemberig elvileg nem kell találkoznunk, ha nem akarunk. Lehet, hogy inkább ezt a megoldást választom, mert én sem szeretem a konfliktusokat, meg akkor rajta sem kellene átgyalogolnom. Mert biztos felhozná velem és a mostani életemmel szembeni sérelmeit (mert ez a baja, nem valami régi panasz), én pedig nem hiszem, hogy le tudnám nyelni, és fölöslegesen mondanék neki bántó dolgokat…

Azért megint sikerült elrontania a napomat…  Na majd délután kijavítom. Csak először meg kellene szerelni a biciklimet.

1071

Már megint mérges vagyok.
Már megint Korzika miatt.
Most már tuti borult az eredeti terv, egy hónappal halasztva. Nem volna katasztrófa, szabit még át tudnám tenni, de úgy elment a kedvem.
A francba is, csak egy csóró lány vagyok, aki gondolt egy nagyot, és azt mondta, hogy egyszer az életben elmegy valami szép helyre nyaralni, lesz ami lesz. Még sose voltam két hétig nyaralni. És főleg így, ennyi élménnyel, túrával, hegyekkel, nyafogós barát nélkül.
És ez annyira klappolt, és már erre spórolok  mióta, de még így is ki kell pótolni a korábbi spórolásokkal, de ugye egyszer élünk, és ki tudja, mit hoz a holnap meg a jövő, lesz-e még valaha alkalmam rá.
Most kedvem volna hagyni az egészet, fogni a hátizsákom, kinézni találomra egy országot, becsukni magam mögött a kertkaput és elmenni, csak úgy a nagyvilágba. Csak egy pár hétre. De ahhoz még mindig túl földhöz ragat vagyok, hogy elmenjek olyan messzire olyan hoszzú időre tök egyedül. Más meg nem olyan hülye, mint én.
Dühömbe gondoltam elmegyek a konkurenciával máshová, de az nem egyeztethető össze a szabadságommal…
Méghogy merjünk nagyot álmodni… Aztán lehet hogy mégis fogok, és fogom a hátizsákot… De nem,… ismerem magam…

 

1072

-De te hagytál el engem!
-Csak én voltam a bátrabb…

Műszaki okok hiányában tegnap összejött a színház. Az első jelenet számos epizódja és mondata csengett igen ismerősen mindkettőnknek…
Ja, és előtte gyömbér-italt ittunk. Hát…hogy is mondjam… szokni kell. A legfurcsább az volt, hogy csípett…

1073

Teszünk mégegy kísérletet a színházba menetelre. Hátha ma nem lesznek műszaki okok, melyek miatt az előadás elmarad, mint pár hete.

Tegnap elkezdtem papírra vetni a Rax-i élményeinket, de mivel csak egy rendes adag tanulás után van képem ilyesmiket mívelni, éjfélkor abbahagytam, pedig még épp csak megérkeztünk a Habsburg-házba. Igaz, ezzel is megtöltöttem már két oldalt.
Sajnos ezen a nyugalmasnak ígérkező héten többet dolgoztam, mint néha egy hónap alatt, ráadásul tanulni is kell…
Még van némi remény, hogy mégis indul az eredetileg tervezett Korzikai út (vagy csak nem merték még a szemembe mondani, hogy tuti nem), úgyhogy iparkodnom kell a vizsgákkal.

…. bejegyzés ezen része amputálva (P)…..

Te vagy a napsugár az életemben – mondta.
Hazafelé újra eszembe jutott ez a mondat. És egy másik, amely ugyanígy hangzott, szinte szó szerint, folytatva azzal, hogy bearanyozod a napjaimat. Azt G. írta több mint négy éve, a kapcsolatunk elején. Fájdalmas volt a felismerés. Ugyanzokat a köröket futom? Elmosolyodok egy ilyen mondaton, mert jól esik, még ha csak játék is, de így olyan ijesztővé és fájdalmassá válik. G. is ezt mondta, s lám, hová jutottunk. Én szűntem meg napsugár lenni? Vagy mindketten beszürkültünk? Vagy csak már nem volt többé újdonság? Szükségszerűen így megy ez? Most Patrikkal amúgy sem, de vajom más esetben, ha most más mondaná ugyanezt, vajon tudnék-e hinni abban őszintén, hogy ez nem fog ugyanarra a sorsra jutni, mint az előző?
Így tisztán, egyenesen, bele az arcomba ez az egyformaság: illúzió-romboló volt és elkeserítő. Nem tudom megmagyarázni.  

952

Patrik tegnap este felhívott. Csak hogy hallja a hangom. Ja, mert válaszoltam neki. Nem tudtam, mit írjak, györtődtem rajta, aztán úgy döntöttem, legjobb dolog az őszinteség.
Mitől félsz? – kérdezte.
Pont ettől. Hogy olyan dolgokba keveredünk, amibe nem szabadna. Ő is. Vagyis ő már nem. Hogyhogy nem? Mert már megtörtént. Miiiii? Hosszú hallgatás. Mert hiányzol. 
Eléggé maga alatt volt, de azt hiszem, ha megoldódnak a családi dolgai, akkor ő is felszabadultabb lesz, nem fogja ilyen sötéten látni a világot, és talán nem bennem fogja látni a megváltást. Mert olyankor, tiszta fejjel, ő is tuja, hogy csak rám vetít, hogy ez csak illúzió.

1074

Hogyakutyamindenit!
Bár tudnánk irányítani, hogy ki szeressen belénk, vagy legalább szükséghelyzetben azt, hogy ki ne!
Most nagyon jó hasznát venném!

Nem nem és nem akarom végleg és teljesen megszakítani a kapcsolatot Patrikkal, pedig ha ez így megy tovább, kénytelen leszek.

Miért olyan fontos számomra, hogy valakivel igazán tudok beszélgetni. Hogy érti amit mondok, hogy ő is érez vagy érzett így. Aki ugyanúgy keresi a válaszokat. Aki ugyanúgy kívülálló.
Azon gondolkodtam a minap, hogy milyen hihetetlenül fáraszt a csevegés. Ha valaki folyton beszél, anélkül, hogy bármit is mondana. Az üres fecsegés. A folyamatos kommentálás.
Kifelé ugyan még kevéssé nyilvánul meg, de egyre antiszociálisabb leszek.

Ha néhány napig nem tudok valakivel értelmesen beszélni (vagy legalább írni) olyan hiányt, szomjúságot érzek, mint aki napok óta a Szaharában vándorol.
Mégis olyan kevés, sőt alig van ember, aki oltani képes ezt a szomjat. Egy kezemen meg tudnám számolni. Sokszor nem csak azért, mert a másik nem akar, vagy nem érdekli, hanem mert egyszerűen úgy hozzák a körülmények, és egyáltalán nem derül ki, hogy talán ő is úgy érez vagy gondol, mint én. Vagy épp egész másként, de gondol.
Ezen is sokat törtem a fejem: miért érzem jobbnak a komolyabb vagy “értelmes” dolgokról szóló beszélgetést? Miért ítélem el a számomra felszínest és unalmast? Hisz a másik számára az én gondolataim ugyanolyan unalmasak lehetnek, esetleg értelmetlenek vagy mesterkéltek vagy hiábavalók. Mert valahol hiábavalók. Nem tudom, nem tudjuk megváltani a világot, rájönni a titkok nyitjára, vagy a boldog élet fortélyaira. Mondhatni, meddő.
Mégis kell, talán mert otthonos, talán mert létjogosultságot ad saját magamnak, talán mert társat vélek felfedezni, valakit, aki velem egy irányban halad. 
És végiggondolva mégsem értelmetlen: mert annyit tanulok. Saját magamtól is, a másikról, új gondolatokat, nézeteket, eszméket. Mert ilyen vagyok. Mindannyian (legtöbben) a boldogságra törekszünk. Van, akit az tesz igazán boldoggá, hogy szép sovány karajt kap a közértben. De attól ő még nem kevés. Csak más.
Mindenesetre Patrik egyike a keveseknek, akitől sokat kaptam/kapok és – bármily hihetetlen számomra – ő is tőlem. Sokat tanultam és változtam, ugyanakkor megismertem egy, az enyémtől mégis távol álló életvitelt, gondolatrendszert, amit még ha nem is teszek magamévá, mégis gazdagít.
És most küldjem el végleg?!

Nagyon-nagyon hiányzol! Egyfolytában Te jársz az eszemben… – írta ma.
Hát ezt nem akartam. Legalábbis igazán nem.    

1075

A francba is, hiányzik.
Talán nem is ő, mert tudom, hogy nem ő az, csak amit olykor pillanatokra képvisel.

Jól elvagyok így, nagyszerűen érzem magam, de néha felötlik bennem, hogy jó dolog valakihez hazamenni. Egy levélre várakozni. Üzenettel napot bearanyozni. Együtt vacsorázni. Rá gondolni. Sorolhatnám a végtelenségig. Egyáltalán, valakihez tartozni.

Tényleg, tényleg jó most így, és ezt nem csak önámításból mondom. Talán azért sem, mert a siker ízét még a számban érzem: a jól-érzem-magam-egyedül- is ízét.
Ez csak egy fel-felbukkanó, meghitt érzés, melyet egy fél pillanatra kivetítek valakire, és amely egy morzsányi szomorúságot vagy hiányt hagy maga után.
De ez nem baj, mert ez bizonyítja, hogy még mindig képes vagyok, még megvan bennem a kellő naivitás, ami elengedhetetlen a szerelemhez.
Még nem vagyok se pudvás, se fás.

2005.05.17 – 21:00

1076

Azt hiszem, G.-vel megszakítok minden – udvariasságon túlmenő – kapcsolatot.
Pénteken vizsgára menet (ahol egyébként ötöst kaptam) egyetlen szót sem szólt, én pedig két kisérlet után feladtam. Az jutott eszembe – ami egyébként nem kizárt – hogy megtalálta blogom, és kicsit megijedtem. Aztán a nagy csendben volt időm végiggondolni, és rájöttem, hogy pánikra semmi ok, semmi olyat nem írtam, amit nagy baj volna, ha megtudna. Ennek igazán addig volt csak jelentősége, míg együtt voltunk. De most sem szeretném, ha ide keveredne, mert fölöslegesen okozna magának fájdalmat.
Mint ahogy a mostani “baráti” kapcsolatunkkal is.
Pénteken attól a tudattól, hogy a hétvégén túrázni megyek – még csak nem is kérdezte kivel, hova – olyan szinten kiakadt, hogy miután kivettem a hátizsákom a csomagtartóból olyan csikorgó gumikkal száguldott ki a parkolóból, hogy már hallani véltem a kereszteződésben az autót szilánkokra hullani…

Szóval azt hiszem, maradunk a szia, hogy vagy-ig terjedő kapcsolatnál, inkább megyek vonattal iskolába, úgyis lassan itt a nyáriszünet.
Sajnálom, én nem így akartam.
Nem akarom bántani, nem akarok fájdalmat okozni neki, de nem tudom megjátszani az elveszett embert, nem tudom mindig letörölni a mosolyt az arcomról és kisírt szemekkel járni, és ha beszélgetünk, akaratlanul is tudomást szerez az életem egyes szilánkjairól.
Másrészt így magamat is megkímélem az örökös, életem miatti lelkiismeret-furdalástól. Mert így mindig én vagyok a rossz. Akkor is, ha épp nem.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum