1025

Ha én egyszer írni kezdek…

 

Biciklivel a Fertő-tó körül 2005.06.25-26

175 km

 

2005.06.25 Szombat
73 km

 

3:40-re állítottam be este az órámat, és hajnal négykor már csipás szemmel tekertem a Déli felé, a Margit hídon a napkelte látványa térített lassan magamhoz.

Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fogom felrakni a felmálházott biciklit a vonatra, de minden gondom megoldódott, mert volt kerékpárszállító szakasz és benne egy reggeli tornára vágyó kalauz…

Győrben át kellett szállnom, ahol a csatlakozásra várva a közeli park szegélykövén ücsörögve elszürcsöltem a reggeli kávémat. A reggelin már túl voltam, duplán.
Mivel a hangosbemondó azt állította, hogy Sopronig közlekedő személyvonat menetrend szerint csak ezen meg azon az állomáson áll meg, és ezek között nem szerepelt Fertőboz, ezért úgy döntöttem, hogy Sopronra változtatom a túra kiinduló pontját.
Kicsivel kilenc után érkeztem meg, és rövid városnézéssel kezdtem a programot. Gondoltam, másnap este biztos korábban fogok végezni, és akkorra halasztottam a kiadósabb szemlét.
Azért elcsavarogtam a kis, reggeli utcácskákban (kemény teszt az egy ponton rögzített csomagtartómnak a macskakő), és nagyjából láttam a Várkerületen belül eső részt.

 

Tíz körül elszakadtam a várostól, és hosszas keresgélés után megtaláltam a Tómalom felé vezető kerékpárutat. Jó minőségű erdei úton vezetett az első szakasz, majdnem Fertőrákosig.
Útközben hosszú szüneteket tartottam a tavaknál, főleg a kisebbik, néptelen és csendes tó tetszett meg, ahol ugyan nem fürödtem, de elfotózgattam a tavirózsákat és zöld stégeket. Itt emlékszem, nagyon boldog voltam.

 

Dimbes-dombos utakon Fertőrákosra érve egyenesen beleszaladtam egy virágos fogadóba, majd megnéztem a pellengért, és próbáltam megkeresni a vízimalmot is, ami állítólag a falu közepén áll, de nem sikerült belebotlanom, hiába követtem a patakot. Legyintettem, és nagy lendülettel folytattam az utam, lévén hogy lejtő következett. Csak az tűnt fel, hogy menetirány szerint rossz felé jelzik a Fertőt. Hát igen, kicsit elkavarodtam a nagy keresésben: mászhattam vissza a hegyre. Melynek tetején található egyébként a híres kőfejtő, ahová épp nem volt kedvem bemenni, ezért csak a nyeregből néztem körül.

 

Tovább indultam a határ felé, és a dombtetőről most először pillantottam meg a tavat, nádasostul-mocsarastul. Hazudnék, ha azt mondanám, gyönyörű volt. A levegő forró volt és párás, úgyhogy leginkább csak egy nagy barna fénylő folt volt, felhőbe vesző horizonttal. Lesz ez még szebb is –gondoltam, és megvontam a vállam. Sajnos nem figyeltem, és elvétettem a határ előtti Mithrász-szentélyt (Mithras perzsa napistenség), amire azért kíváncsi lettem volna.

A határőr-bácsi épp telefonált, csak legyintett, hogy menjek tovább, így megúsztam a málházást. A közelben strand lehetett, mert igen sok papucsos-törülközős emberrel találkoztam, mindkét irányból.
Kerkpárbarát város – hirdette Mörbisch városjelző táblája. És tényleg az, de ez az egész környékre jellemző volt. Mindenütt táblák és kicsi bicikli-jelek az aszfaltra festve, megfelelő nyilakkal ellátva.
Persze ez nem gátolt meg engem abban, hogy csaknem mindenütt eltévedjek, ugyanis rendre letértem a jelzett utakról, hogy megszemléljem, ami épp felkeltette a kíváncsiságom. Ennek az lett a következménye, minden szőlőhegyre legalább kétszer tekertem fel, mire megtaláltam a helyes utat. Szerencsére föntről többnyire láttam a tavat, vagy legalábbis a nádast, és be tudtam lőni a helyes irányt. Szóval, miután Mörbischben körülnéztem, a tóparti utat szándékoztam választani.

A könyv az erősebb lelkűeknek a dombra vezető utat ajánlja, de úgy döntöttem, hogy inkább tunya lelkű vagyok, és maradok a parton. Sejthető, hogy ennek ellenére mégis a domboldali útra keveredtem, akaratom ellenére.

Így legalább azt is láttam, hogy nem elég, hogy az egész város úgy tele van virágokkal, mintha… mintha.. nem tudom hasonlítani. Muskátli, leander (ebből meglepően sok volt mindenütt), egynyári virágok az ablakokban, a kerítésen, a házak előtt, az árokparton, ládába, kaspóba, csöbörbe, ágyásba… És emelkedett lélekkel állíthatnám, hogy virágillattal volt terhes a levegő… Életemben nem láttam még annyi virágot, mint ebben a két napban.
Szóval mintha ez nem volna elég, kint a földeken, a szőlősorok elé rózsát (!!!) ültettek. Nem mindegyik előtt van, nem tudtam rájönni, hogy ez mitől függ: csak a gazda szorgalmától, vagy esetleg virággal a díjnyertes fajtákat jelölik… de akkor is….

 

A következő helyiség, Rust, gyönyörű volt. Rengeteg színes, kicsi, régi ház, kapu, ablakmélyedés, Hofgasse, gólyafészek, bájos főtér, fúvós zenekar…

Jól kinézelődtem magam, és úgy döntöttem, hogy nem a drága vendéglátó helyek valamelyikében fogok megebédelni (lévén hogy már eléggé éhes voltam), hanem lemegyek végre a partra, fürdök egyet, megebédelek valami virslisnél, és új erőre kapok. S

Sajnos hiába tettem meg a kitérőt, mert rengeteg nádtetős, stégekre épült kunyhó után egy zárt strand fogadott, csúszdástul, kempingestül, vízibiciklistül. Hát elég mérges lettem. Hirtelen eszembe jutott a Faaker-See, az Ossiacher-See és sorolhatnék most még vagy tízet, ahol már nemegyszer felbosszantottuk magunkat G.-vel annak idején, hogy minden privát terület, vagy fizetős strand. Lehetetlen csak úgy megközelíteni egy tó partját, és fürdésről még nem is beszéltem. Szóval én csípem az osztrákokat, de ezt éppenséggel eléggé utálom bennük. Na mindegy, mérgesen megfordítottam a biciklit, és visszatekertem az útra, bármennyire is vágytam a vízre. Nem mintha annyira sajnálnám azt a néhány eurót, de akkor is bosszantott.

Oggau egyáltalán nem lett volna messze, csakhogy itt is bejártam az összes dombot, mire megérkeztem. Addigra már a szájpadlásomhoz tapadt a nyelvem, és le akartam fordulni a nyeregből az éhségtől és a hőségtől.
Üres utcákon, zárt házsorok közt haladtam, és most nem nézegettem semmiféle látnivaló után, csak homályos tekintettel követtem Freibad feliratú táblát.

Ez is strand volt, de már nem érdekelt. Itt amúgy is messze volt a Fertő: csak mesterséges medencék voltak.
Utolsó erőmmel lakatoltam egy vacak műanyag oszlopocskának a biciklit (csak az nem tudta volna elvinni, aki nem akarta, de itt csodálatos módon senki sem akarta) kifizettem a félárú jegyet (fél egy után már csak ennyit kell, én pedig épp fél után pár perccel érkeztem meg), a büfében felhörpöltem fél liter almafröccsöt, leráncigáltam a ruhámat, és hápogva merültem el a hideg, tiszta vízben.

Miután így újjá születtem, felkerestem az egyetlen büfét (ami nagyban megkönnyítette a választást), rendeltem egy nagy bablevest, ami ugyan semmiben nem hasonlított a magyar társára, de isteni finom volt a ropogós császár-zsemlével, és nem utolsó sorban olcsó. Még egy fél liter alma, zsebbe egy Almdudler… Még párszor megmártóztam, közben megterveztem a további útvonalat. És jól bekentem magam naptej-ragaccsal, ami nem volt elég hatékony, mert ennek ellenére leégett a vállam. (Felfedeztem a combomon egy új anyajegynek látszó barnás foltot, és már kezdtem pánikolni, hogy apu után most én leszek bőrrákos, de szerencsére pár óra alatt belilult, és én boldogan lélegeztem fel, hogy hja, csak megint egy ismeretlen eredetű zúzódás…)

 

Három előtt útra keltem Donnerskirchen felé. A búza- és árpaföldek meg az aszfalt csak úgy okádták magukból a meleget, árnyék egy szál se. 10 km alatt is teljesen kitikkadtam, és már nem éreztem a fürdő jótékony hatását sem. Be se mentem a faluba: kímélni akartam magam minden „fölösleges” kilométertől.
A környékről írják, hogy gyönyörű áprilisban, cseresznyevirágzás idején. Na, gondoltam, jó szar időpontot választottam: cseresznyevirág már nincs, must még nincs… Aztán felcsillant a szemem, mint Micimackónak: de hisz ha itt cseresznyevirág van, akkor lennie kell cseresznyének is. És az mikor érik? Na mikor? Hát épp most.
Sajnos hiába fürkésztem az út menti fákat, csupa hárs meg nyár meg ilyesmi volt. Úgy látszott, a gyümölcsfákat a hegyoldalban tartják… Egyetlen fát találtam csak, az viszont tele volt feketére érett szemekkel: csakhogy legnagyobb bánatomra mindegyikben legalább három kukac volt, nem viccelek. Ha csak egy lett volna, megeszem, de így már egy kicsit sok volt a hús aránya…

 

Megsemmisültem poroszkáltam tovább, míg a sziesztázó Purbachba nem értem. Itt először is a fejemre öntöttem a maradék langyos vizem, hogy lángot ne fogjak a hőségtől. Ugyanis mindig volt fél liter hideg vizem a termoszban, és fél csak úgy egy üvegben, ami ugyan percek alatt felmelegedett. Ilyenkor azt használtam hűtővíznek, a másikat pedig inni.

Mint az egy kedves nénike felvilágosításából kiderült, azért volt kihalt a falu, mert a túlvégen épp virág kiállítást tartanak. Keserves kérdésemre, hogy és ott ugye árulnak cseresznyét is, csak bizonytalanul ingatta a fejét. No fene, gondoltam, ezekbe se szorult sok üzleti érzék. Állítólag itt a sok gyümölcsös, és sehol a környéken nem lehet még egy maroknyit se venni. Vagy ha nem üzletből, hát a biciklisek iránti irgalomból…


Fölkapaszkodtam a dombra a kiállításig, és nekik is feltettem a kérdést. A jegyszedő hölgy szintén csak a fejét csóválta, de mellette a jó kedélyű, idősebb férfi (régen biztos nagy nőcsábász lehetett) tudta, hogy a falu még távolabbi végén bizony van. Hozol nekünk kóstolót? –kérdezte. Persze – válaszoltam nagyvonalúan.

A jelzett helyen találtam is egy lányt egy bódéban, cseresznyével és barackkal. Gyanítom, hogy magyar lehetett, mert erősen törte a németet, de túl fáradt voltam megkérdezni. Én ugyan vissza nem megyek a kóstolóval – gondoltam – hisz épp ellenkező irányban van. Ők sem vették komolyan… Aztán magam elé képzelve a kellemes meglepetéstől az arcukat, úgy döntöttem, ennyit megér.
Hát tényleg meglepődtek, nem győztünk nevetni. A férfi az egyik árus kosarából egy szál rózsát vett ki, és a csomagtartómba tűzte. Aztán leültettek a jegyszedő asztalhoz, és alaposan kikérdeztek jövetelem okáról és további céljaimról, hatalmas húúúú-kal és áhhh-kal kísérve. Megtöltötték az üvegeimet friss vízzel, és bemehettem ingyen a kiállításra is. Ami ugyan szép volt, mert volt egy csomó tiri-tartka különlegesség a borospincékben és a gyepen, de én már leginkább egy ágyra vágytam volna a korai kelés után.

Így hát visszatértem újdonsült barátaimhoz, érzékeny búcsút vettem, még gyorsan megtudakoltam, hogy honnan látható a Türkenkopf (jó kis története van, majd egyszer leírom), és nyeregbe szálltam azzal a boldog tudattal, hogy már csak alig húsz kilométer van hátra…. Ekkor fél öt körül járt, továbbra is meleg volt, viszont beborult az ég.

Ismét gusztustalan emelkedő következett, de csak mert nem a kijelölt úton mentem, hanem egy gazdasági utat választottam. Ezek egyébként kátyúmentesek és tükör simák. A kijelölt kerékpárút is általában ezek valamelyikén vezet.

Következett Breitenbrunn, Winden, majd Jois. Ezekben a falvakban már csak rövidebb kitérőt tettem, hol egy pincesort, hol egy bájos főteret találtam, de mint mondottam, már a zuhany és az ágy lebegtek a szemeim előtt.

Még egy utolsó nekirugaszkodás, és Neusiedl am See-be értem, ahol a szállásom foglaltam. A vizsgák miatti nagy sietségben szokásomtól eltérően nem kertestem meg térképen, hogy merre található a ház, csak annyit tudtam, hogy a BP benzinkútnál kell jobbra forduljak. Csakhogy BP benzinkút sehol. Megkérdeztem egy járókelőt, aki jobbra irányított.
Tudni kell, hogy a város bal végén álltam. Egész a helyiség túlsó határáig elkerekeztem, találtam mindenfajta kutat, épp csak a keresettet nem. Kínomban visszaindultam, végig a hosszú városon, aztán a túlsó végén fel egy baromi meredek dombra. Gondoltam, ha itt se lesz, akkor bevetem magam a lucernásba, oszt ott alszok. Erre szerencsére nem lett szükség…

 

A szoba kicsi volt és sötét, viszont volt zuhany és ágy… hétkor már tisztán feküdtem az ágyban, elmajszoltam még egy csokis péksüteményt néhány cseresznyével, aztán elbóbiskoltam a tévé előtt. Fél kilenckor telefon hívára ébredtem, szegény illetőt el akartam küldeni, hogy téves, annyira nem kapcsolat az agyam.
Beállítottam az órát fél nyolcra, és meglehetősen keservesen, de elaludtam.
72 km-t mentem aznap, három óra alvással a hátam mögött.

 

2005.06.26. Vasárnap

102 km

 

Ismét nem tudtam ellenállni az osztrák reggelinek (lsd. Rax), főleg a vajat szeretem.
Fél kilenc után indultam útnak, és először is felkerestem a tópartot. Lelkendezve vettem észre, hogy jééé, itt szabad a strand, ráadásul még ápolt is. De tévedtem. Nem volt szabad, csak alacsony sövénybe volt rejtve a kerítés, ami nagyon úgy festett, hogy alacsony termete ellenére érzékelőkkel is el van látva. A part szabadon maradó részét a hatalmas luxos-kávézó terasza foglalta el. Enyhe kísértést éreztem, hogy megdobáljam kavicsokkal a hatalmas üvegtábláit…

Az ég felhős volt, de maradt a hőség. Weidenbe direkt bementem a fotelpiac miatt (állítólag a ház elé fotelokba rakják ki az eladásra szánt portékát) de vasárnap reggel teremtett lélekkel és egy szál fotellal se találkoztam.
Visszatértem a jelzett útra, és Podersdorf felé vettem az irányt. Ez az egyetlen falu, melyet nem zár el a víztől a nád. Na majd itt! – gondoltam.
Kietlen, alföldi tájon vezetett keresztül az út, melyet a gyülekező sötét felhők izgalmasan vaddá tettek. Sajnos a fölhőkből rövidesen esni is kezdett. Épp akkor érkeztem egy fából épített kiltáóhoz, gyorsan betoltam alá a bringát, jómagam meg felmásztam. De hamar rájöttem, hogy a szélvihar miatt vízszintesen esik, és ez ellen nem nyújt menedéket a tető. Meg amúgyis melegem volt, úgyhogy lementem, a csomagtartót beborítottam a nagy kék nejlonzsákkal, melyet direkt erre a célra hoztam magammal, és elindultam. A baj az volt, hogy hasonló tempóban haladtam, mint a felhők. Mindenütt épp akkor kezdett szakadni, mikor odaértem. Viszont nem mertem a felleget előre engedni, mert nem tudtam, mekkora kiterjedésű. Így hát maradt a remény, hogy egyszer csak nyerek…

 

Podersdorf jó messze volt, szakadt ott is az eső, és ott a változatosság kedvéért két több kilométer hosszú kemping töltötte ki a nádatlan részt. Mindegy, a parton ülve cseresznyézgetés-t amúgyis keresztülhúzta a nagy mennyiségű lezúduló csapadék, amit már kezdtem baromra unni.
Viszont a helyiség túlsó végén a szélmalom tetszett.


A következő szakaszon úgy döntöttem, hogy nagyobb kitérőt teszek, és bebarangolom a szomszédos Fertőzugot, az a pár kilométer már nem számít. Végülis a mai napig nem tudom pontosan megmondani, melyik úton mentem, mert túl sok volt a kerszteződés.

Az út elején ismét torony állt, és mivel már elállt az eső, viszonylag kellemes látványban részesítette azokat, akik nem voltak lusták felmászni rá.
A biciklisek többnyire köszöntek egymásnak. Meglepő módon az átlagéletkor 45 körül lehetett.

Rengeteg madarat láttam útközben, melynek csak a felét ismertem fel. A nemzeti parkba egy helyen bemerészkedve felmásztam a fejem búbjáig érő nád közepén álló madár lesre is, de nem láttam semmit. Viszont sok helyütt volt szürkegúnár (jó nagyok, őket könnyű volt meglátni), melyek családi vonulására útjelző táblák figyelmeztettek.

 

Kereszteződéshez értem, és azt az utat választottam, amerre senki se ment. Mondjuk ez nem volt nehéz, mert a hétvége ellenére meglepően kevés emberrel találkoztam, úgy három kilométerenként eggyel.
Nemsokára egy tóhoz értem, vagyis pocsolyához. A vidék jellegzetessége ugyanis, hogy tele van sekély, olykor kiszáradó sziktavakkal, melyekből vagy ötven található a környéken.


Ez az első éppenséggel gyönyörű volt, valami piros növény szegélyezte széles csíkban a partját, melyet nem tudtam megnézni a természetvédelmi terület tiltó táblája miatt. (Többé-kevésbé törvénytisztelő polgár vagyok, legalábbis ami a környezetvédelmet illeti. Bár itt inkább az tartott vissza, hogy tudtam, ha belesüllyedek valami lápba, senki se jár erre, hogy megmentse az életem.)
De mivel tetszett, letelepedtem a fűbe, és megejtettem a tervezett gyümölcs-falásomat.

A következő tó teljesen ki volt szikkadva, sótól fehér üres medrében sétálgattam. Egy csomó egyébként itt is el volt zárva, amit még megértenék, csak az bosszantott, hogy a szőlők olykor egész a partig beszántottak. Akkor én miért nem?! 

 

     

 

Mindegy. Szerencsére legalább egy kutat találtam, ahol felfrissülhettem a már ismét rekkenő hőségben.
Szóval nem tudom, merre jártam, időközben érintettem Immitz-t is, de éppenséggel vízre vágytam, nem házakra. Már a felülről érkezőt sem bántam volna.

Appleton közelében nagyobbacska tóra bukkantam, melyet mint észrevettem, mesterségesen, csövön tápláltak, valószínűleg a partján ricsajozó madár-rajok édelmében. Aztán ismét alföld, gémeskút, szalmakazal, miegymás.
              

Appelton következett és Pamhagen, kevés érdekességgel és növekvő hőséggel. A derékig érő fűben gólya vadászgatott, a fóliasátrakban érett a paradicsom.

 

Valahogy hatvan vagy hetven kilométeren lehettem túl, és fél három felé járt, mikor átléptem a határt.  A bicikliút állapota pillanatok alatt mínuszba zuhant, rosszabb volt, mintha nem lett volna. A gyökerek nyomta repedésekből méretes fűcsomók nőttek, és a sajgó fenekem úgy rázkódott, hogy kénytelen voltam újra meg újra felállni a nyeregben. A karom és a hátam már amúgyis reménytelenül zsibbadt volt, és a sebességem egyre csökkent. Már épp csak vánszorogtam.

Fertőd határában a pocsék utak miatt a csomagtartóm felmondta a szolgálatot, és cakkostul-pakkostul lefordult, épp mikor az úton keltem át. Már csak ez kellett.


Valahogy emberi formába hoztam ismét, majd gyanútlanul besétáltam a Fertődi kastély kovácsoltvas kapuján. Rohant is a biztonsági őr kiabálva: ide nem lehet biciklit behozni! Nofene, gondoltam, a parkba még Schönbrunnba is beengednek! Na mindegy, kitolattam. Csakhogy kint nem volt egy szál biciklitároló se, és gondolom, nem díjazták volna, ha a kapu valamelyik oroszlánfejéhez lakatolom a viseletes járgányom. Na itt hócipőm tele lett dicső kis hazánkkal (akkor azért ennél kicsit szaftosabban fogalmaztam): Fußpflege meg Raststation meg Puszta Leberkäse (az mi a szar lehet? A kettő számomra nehezen egyeztethető) meg Zimmer frei az bezzeg van, de a bicikliút meg tároló egy fityiszt!

Brr, de mérges voltam!

 

Menekültem volna fejvesztve, ha aggódtam volna az út állapota miatt a csomagtartómért, meg ha nem süvített volna szembeszél.
Nem is szándékoztam megállni sehol, ezek után nekem ne jöjjenek látványosságokkal, nem óhajtok semmit látni, csak el innen!
Csak megenyhültem aztán, mikor egy kis utcában egy helyi bácsika tanácstalanságomat látva kedvesen felvilágosított, sőt még a kulacsomat is megtöltötte, mert épp locsolt. Történetesen egy batár nagy cseresznyefa alatt, ami roskadozott az érett gyümölcsből, de már nem volt képem megkérdezni, hogy abból is adna-e. Mondjuk felesbe, vagy ilyesmi. (Valószínűleg fáradt légyként potyogtam volna le a fáról.)


Fertőhomokon megálltam uzsonnázni, aztán nekivágtam az utolsó szakasznak. Rossz tapasztalatomból kifolyólag nem mentem be Nagycenkre és nem bíztam már a Széchenyi-kastélyban sem. A Gloriett meg túl magasan volt ahhoz, hogy meg akarjam nézni.

Balfon jól eltévedtem, emiatt kimaradt a fürdő és a savanyúkút is. Helyette viszont kaptam egy óriási szőlőhegyet, amin sajnos át kellett küzdenem magam, ha el akartam érni a vonatot. Én nem tudom, hogy a rendes út meredek volt-e, de ezen nemhogy tekerni, de még feltolni is alig bírtam a bringát. És volt vagy két kilométer…

 

Sopronba már épp csak annyi időm maradt, hogy vegyek egy hamburgert és felszálljak a vonatra.
Petyhüdten dőltem a sarokba, és megpróbáltam a körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedni.
A győri átszállásnál szerencsére én voltam a gyorsabb és az erősebb, így én szállhattam fel a Budapestig közlekedő vonatra, szegény többiekkel nem tudom, mi lett, mert oda már nem pakolhatták a biciklijüket. Sajnálom, de addigra valahogy a fáradtság előhozta belőlem az életben maradási ösztönt, és cseppet sem foglalkoztam udvariassági formulákkal.


Ennek köszönhetően sete tízre hazaértem, vagyis a Keletibe. Na innen hazáig az út kétszer olyan veszélyes volt, mint az egész hétvége együttvéve. Hiába a lámpa meg a sisak, én bevallom végigrettegtem azt a két kilométert… Nem is alaptalanul, mert a Rákóczi út közepén lepattant az egyik gumipókom, és hangos kelepeléssel feltekeredett a hátsó tengelyre. Megúsztam a repülést: meg tudtam állni. Igaz, utána még vagy negyed órán keresztül hajtogattam a spirállá kunkorodott kampót a hátsó agyról, de tök boldog voltam, hogy élek.

Egy szavam sem lehet viszont a drótszamár ellen: ezt leszámítva hűségesen kitartott mellettem egész hétvégén, ami mondjuk az idei megtett kilométerekhez viszonyított defekt-átlagomat tekintve nagy teljesítmény.
Esete 102 km-nyi út porát mostam le magamról.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum