2005.08.20.
Bassza meg!
Már bocsánat.
Hogy miért kell örökké ilyen hülye helyzetekbe kerülnöm… Nem lehetne inkább olyan kis normális, kommersz életem?
Tegnap találkoztam Jeremiással.
Az előzményekhez még hozzá tartozik, amiről eddig még nem volt érkezésem írni, hogy múlt szombaton kint voltam a Szigeten. Annak ellenére, hogy először eszem ágában sem volt – dehogy megyek én önként több tízezer hülye részeg ember közé – tök jól éreztem magam. Már reggel kimentem, bebóklásztam mindent, jól elszórakoztam, elbeszélgettem, elfotózgattam, aztán megkerestem Jeremiás boltját, ott ücsörögtem fél délután és minden jó volt. Egyáltalán nem zavartak az emberek – mint ahogy azt vártam volna – sőt kifejezetten szimpatikus volt a közeg: lehet hogy koszos-részeg csürhe, de legalább egyenes, őszinte és nyitott.
Aztán este felkerestem pár koncertet, lefotóztam vagy ötven szemétből készült lampiont, melyek nagyon tetszettek, aztán beültem egy Faludy-beszélgetésre (sajnos más volt, mint amire számítottam, de ez most nem tartozik ide), aztán éjfél körül visszamentem hozzájuk elköszönni. Valahogy úgy alakult, hogy hajnal négyig ott voltam, jött egy pár barátja meg ismerősök, és nagyszerűen éreztem magam.
Viszont ott már éreztem, hogy ez a kapcsolat lassan túl fogja haladni a barátság kereteit, és nem sokára cselekednem kell.
Róttam a hajnali pesti utcákat és gondolkodtam. Ügyes, nagyon ügyes. Kicsi, észrevétlen lépésekkel halad előre, és ezzel nagyon sok minden el is ér. Jól érzem magam vele. De vajon megmaradhatunk-e ezen a szinten? Egyáltalán, miért tiltakozom ellene? Mert ezt teszem. De mi az, ami miatt ennyire menekülök? Számtalan olyan dolog megvan benne, mely nagyon fontos nekem, és mely tulajdonságokkal vagy célokkal a férfiak maximum 10%-a bír. Mégis, mi az, ami ennyire nem stimmel? Miért építek áttörhetetlen gátakat? Nem lehet, hogy ez már túlzás, amit csinálok?
De nem segít semmi, nem tudom vele elképzelni az életem. Sőt, egy éjszakát se nagyon. Számomra most nincs más alternatíva a barátságon kívül.
Szemét az élet.
Na mindegy, ott tartottam, hogy tegnap találkoztunk, kitekertünk a Margit-szigetre, beültünk valami zenés helyre sörözni.
Nagyon reméltem, hogy nem leszek döntő szituáció elé állítva, és kapok három hét egérutat az utazás miatt. Gyűlölök nemet mondani, kiábrándítani, lélekbe gázolni, még ha elkerülhetetlen is.
Hát nem kaptam időt.
Minden féléről beszélgettünk, és kétszer is olyan helyzetbe kerültem, hogy csak hajszál híján kerültem el, hogy megcsókoljon. Hát, akkor most tálalunk – gondoltam.
Eleve az a véleményem, hogy túl jónak hisz, legalábbis sokkal jobbnak, mint amilyen vagyok. Pedig ismeri pár hibámat. Úgyhogy egy ideje már azt a taktikát folytattam, hogy megpróbálom kiábrándítani magamból, mielőtt tettlegességig fajulna a dolog. De bármilyen történeteket is meséltem magamról, láttam a szemén, hogy képtelen vagyok lerombolni a saját imidzsemet. –Ez nem változtat semmit az irántad érzett szerelmemen – mondta, én pedig úgy tettem, mint aki meg se hallja.
Nem volt más választásom, maradt az aduász, amit nem szerettem volna kijátszani, mert nem becsületes. Nem becsületes, mert nem emiatt nem akarok tőle barátságnál többet, de ez majd beteszi a kaput, úgy sejtettem. Patrik.
Nagyon nem szerettem volna erről beszélni, és pláne nem tudtam, hogy kezdjek bele, mert ez fájni fog, így csak hímeztem-hámoztam. –Két botot tartasz a vízbe? – kérdezte. –Nem – válaszoltam – ketten tartjuk a botot.
Csak nézett rám, aztán azt mondta, erre el kell mennie még egy sörért.
Aztán körvonalakban vázoltam neki a helyzetet. Kihagytam Korzikát és Andalúziát, helyeket és neveket, csak néhány puszta tényt vázolta, de így azt hiszem még ütősebb volt. Csak hitetlenül nevetett és csóválta a fejét.
–Azt ugye tudod, hogy mit érzek irántad?- kérdezte egy idő után.
Mondtam, hogy most már sejtem. Azt hitte, rég tudom. Hát nem. Én még a mai napig is reménykedtem, hogy nem.
Hát neki első látásra. Anno tavasszal, azon az esküvőn, ahol a bejáratnál találkoztunk.
Azon az estén elég sokat beszélgettünk, bár mindketten dolgoztunk, de én ennek nem is tulajdonítottam semmiféle jelentőséget. Éreztem ugyan, hogy ezért kellett a számvitel könyveimet félretenni és dolgozni mennem, hogy mi találkozzunk. De nem foglalkoztam tovább a dologgal.
Ő pedig hazament, és másnap kirakta a barátnőjét.
Szépen vagyunk.
– Most még jobban szeretlek, hogy ezt elmondtad, és ahogy ezt elmondtad – mondta (a francba) – Te vagy az, akivel le tudnám és szeretném élni az életem. De nekem az is elég és boldoggá tesz, hogy szeretlek, még ha van is valahol egy másik kurva szerencsés fickó. Én türelmes vagyok, és ezt te is tudod. De egy biztos: én soha többé nem foglak felhívni. Ha ott tartasz, te bármikor felhívhatsz, de csak ha tényleg akarsz. Ha érted, mire gondolok.
** meg, ** meg, ** meg!
Már megint elveszítek egy értékes embert és fontos barátot. MIÉRT? Miért kell ennek így lennie?!
Mert én nem fogom felhívni. Mi a szarért nem tudom szeretni? Olyan dolgokat és jövőképet vázolt fel előttem, hogy minden félig értelmes nő is összetenné a kezét és a nyakába ugrana. Én meg gyáván elbújok egy másik kapcsolat mögé, holott egyáltalán nem ez az oka, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Csak így olcsóbban megúszom: van alibim.
Sokat beszélgettünk még azon az estén, az volt az igazság órája, végre bekövetkezett, amitől féltem, és ez nagy megkönnyebbülést hozott. Ő is sok olyan dologról mesélt, melyről eddig nem, és amikről férfiak nőkkel nem igazán szoktak beszélgetni. De nem volt vesztenivalónk.
Csak nézett és nevetett. Mérhetetlenül irigylem, hogy tényleg ennyire boldoggá teszi már csupán az, hogy szeret valakit. Irigylem a tiszta, egyenes és őszinte jellemét. Ahogy a dolgait intézi, ahogy reagál. Összefacsarodik a szívem.
Ahogy néz, ahogy érint, amit mond – minden normális nő beszarna gyönyörtől. Én meg csak elhúzódok, és verném a fejem az asztalba, ha nem lenne ilyen labilis, így viszont csak iszom a söröm a műanyag poharamból (az előzőt még üvegben adták).
Nem érzek semmit, abszolút semmit.
Azt hiszem, ilyen érzés lehet impotensnek lenni: ott van álmaid nője az ágyadban (vagy legalábbis valami hasonló), rád vár, és az istennek se áll fel.
Éjjel kettőkor távozásra szántuk el magunkat. Hazakísért. Álltunk a kapualjban, megölelt, és úgy álltunk vagy egy fél órát.
Szakítottunk anélkül, hogy valaha együtt lettünk volna.
Gyűlölöm a búcsúkat.
Aztán homlokon csókolt és elment.
Valószínűleg soha többé nem látom.
Kedvem lett volna egy nagy fejszével szétverni a kaput.
Kurva élet.
