960

Hát akkor megyek.

Majd jövök, valamikor szeptember 12-én.
De lehet, hogy olykor-olykor azért benézek.

 

Jókora fába vágtam a fejszét, olykor kicsit megkísért a félhetnék is.
De nem érdekel: ahogy lesz, úgy lesz jó.

 

Először is annak ellenére, hogy sose jártam még Spanyolországban, és a nyelvet sem beszélem, és főleg amilyen marha jó a viszonyom mostanában az emberiséggel, én fogom pátyulgatni meg felvilágosítani a kedves utasokat.
Az első problémán úgy segítek, hogy kerítettem egy csomó segédanyagot innen-onnan, azokból összeraktam városonként egy kis ismeret-csomagot, melyet nagyjából még tudok is. Mondjuk Gibraltár EU-hoz fűződő viszonyáról már többet tudok, mint a magyar Parlamentről.

A beszédprobléma nem aggaszt annyira: ha világnyelvet nem beszélnek, akkor majd activity-zünk. Abban jó vagyok. A harmadik meg… hát ha munka akkor mosolyogni meg nyelni kell, ez van. Hátha nem lesz rá szükség… Kihasználva a munkahelyi adottságokat tonnaszám nyomtattam nekik az anyagot: térképek, ismertetők, stb, hátha be lehet vágódni a szép színes papírokkal, és pozitív egyenleggel indulni.

 

….bejegyzésrészlet amputálva (P)….

 

A frászt, minek kell nekem ilyen maximalistának lennem? Leszek amilyen leszek, viselkedek, ahogy érzem magam, és kész. Nem fogok azon stresszelni, hogy most vajon mit kellene tennem, ki mit vár el tőlem! Jó volna már újra a fedélzetemen üdvözölni a Zorbász-szemléletet, de pillanatnyilag még annyira ide köt az utóbbi napok és a még előttem álló sok munka, feladat, elintéznivaló, stb, hogy azt hiszem, ez az érzés valamikor az első sangriázás alkalmával fog rámakadni.

 

Szóval elérkezett az alkalom, hogy Korzika után ugyanazokban vagy hasonló kereszteződésekben ha kedvem van, másik irányt is kipróbáljak.
Már nem úgy mondom, hogy „jobban csináljam”, mert ki állapítja meg, hogy mi a jó. Nincs jó és nincs rossz. Másképp.

 

Megyek is…

Isten legyen velem irgalmas és vigyázza minden léptemet…

 

Reklámok

961

Könnyen el tudom képzelni, hogy nálunk a házban már senki nem néz Barátok köztet vagy Szex és NewYork-ot vagy Szeressmostot, viszont este hat és nyolc között, mikor már mindketten otthon vagyunk, szélesre tárják a gangra néző ablakaikat. Legalábbis a szomszédok sorozatfüggő része.

Amíg reggelente mosolyogva köszönnek, nem is érdekel. Lehet, hogy tetszik nekik a műsor. Még reklám sincs benne, az epizódok pedig egyre hosszabbak és eseménydúsabbak.

Viszont azt hittem, ezt Dina is tudja. Tegnap azért véletlen megjegyeztem neki – hátha mégse – hogy azt ugye tudod, hogy esténként, mikor nyitva van az ablak, mi vagyunk a legjobb műsorszolgáltatók?
Nemááár, gondolod hogy kihallatszik?
– néz rám csodálkozva. Na de drága Dina, már a kapuból hallom, ahogy belépek az udvarra, hogy milyen műsort nézel a tévében! Gondolod, hogy a gang túloldalán lakók, ha nyitva van az ablakuk, nem hallják minden egyes szavunkat?

Nem akarta elhinni. Kiment az ablak elé, és tesztelte  – ráadásul félig leeresztett redőnyön keresztül –  a hangomat, aztán sírva röhögve jött be, hogy akkor ezek tényleg mindent hallanak.. jó ég, az is, mikor olyanokat mesélek, hogy…. (most nem részletezem, nincs kint a tizennyolcas)… 
Annyit nevettem, hogy belefájdult a hasam.

Szóval ahogy telik az idő, egyre jobban kijövünk és megértjük egymást, mostanában már órákat beszélgetünk,és annak ellenére, hogy mindketten elég cifra életet élünk, nincs sok tabu téma köztünk.
Ezek szerint a szomszédok és köztünk sem.
De mondom, még mosolyognak reggelente…

944

bejegyzés amputálva (P)

962

Tegnap este hívott Patrik: három hét után újra hazatért.

Úgy megörültem a hangjának, már rég hallottam: meleg jóérzést váltott ki belőlem és sok régi emléket idézett fel már az első pillanatban.

Hát, nem tudom most mi lesz.
Vajon az elkövetkező, együtt töltött hetekben megúszom- e, hogy ismét elboruljon a sok munkával kitisztogatott elmém, hogy ne kelljen az utazást követő heteket azzal töltenem, hogy verem ki a fejemből?!
Most azt mondom, igen. Azt hiszem, megtanultam a leckét. Ezt. De van még sok másik. És biztos vagyok benne, hogy fel lesz adva rendesen. Állok elibe…

963

Igen, komolyan mondtam a múltkor. Nem, ez nem fog a közeljövőben megváltozni, és nem, nincs esélye egy kapcsolatnak. Nem, semmit nem változtat a dolgokon, bármennyiszer is mondod el. Nem, ha próbáltad se hagytam volna, hogy a múltkor megcsókolj, és igen, én is úgy gondolom, hogy nem fogunk többet találkozni…
Ezen kívül pedig többnyire csak hallgattam, a Dunát bámultam, viszonzandó vallomásokra nem válaszoltam, és pocsék szarul éreztem magam.
Aztán hazamentem.

Jól megverte az ég velem.

 

964

Nem bírta ki, csak felhívott.
És én hülye belementem, hogy legalább egy fél órára találkozzunk. Mert nagyon sokat gondolkozott, és nem telefontéma, de elmondaná, hogy mire jutott. Részemről meg kínos zavart csend.

-De nagyon szeretlek, ha ez segít.

Nem, baromira nem segít. És nem is akarom ezt többet hallani, mert ez rosszabb, mint egy szemrehányás. És köszönöm, vádlómnak már ott van G…
Azt hiszem, most én fogom azt mondani, hogy sajnálom, de ne találkozzuk többet. Már most is ezt kellett volna.

 

Annyit azért kikötöttem, hogy most nagyon sok a dolgom, tényleg nem érek rá sokáig. Ami igaz is: négy nap múlva utazunk, és még sehol sem állok se az előkészületekkel, se munka-leadással kapcsolatban.
Aztán csoda-e, ha zabálom a csokoládét? Pedig már épp elmúltak a pattanásaim…

965

A töketlenség mértékét miért nem vizsgálják, mikor felvesznek valakit?!
Sokdiplomás díszpéldányok, de olyan szerencsétlenek és tehetetlenek, hogy legszívesebben kivágnám mindet az ablakon
.
Bogáááár, nem működik a nyomtató, vagyis csak az egyik oldalt nem nyomtattya ki, szerinted mileheeet?
Mivel épp egy huszonhét megás (ezt mondjuk nem tűnt fel neki) képet akar nyomtatni a kis hápén, mondom, próbálja meg úgy, hogy átméretezi. Azt hogy keeell? És akkor ezt most töröljem kiiii? És ezt hogy kell megnyitniiiii?

 

Mondom neki a konyhában, hogy hálás lennék, ha a mosatlant a mosogatógépbe rakná (merthogy az is van), mert nem megy be magától. Csak néz bambán, hogy de hooogy? És mi van, ha van benne tiszta? Vegyesen nem jó! Nem, te ökör, tényleg nem jó. De akkor ne is tedd bele. Esetleg vedd ki a tisztát…

Töketlenek gyülekezete…

966

Ezt le kell írnom, olyan aranyos:

A szombati tüzijátékos kisfiú állítólag este az ágyban megkérdezte az anyukáját, hogy Mikor találkozunk megint Bogárral?

Lehet, hogy azért szeretem őket, mert szeretnek?
Lehet, hogy azért szeretnek, mert szeretem őket?

967

Már egyik munkatársam sem utál, amiért utazom. A két kritikus eset a főnököm és a közvetlen kolléganőm voltak. Ez utóbbi nem haragtartó, nincs is rá oka, másrészt levettem a lábáról egy jó rakott-tök recepttel. A főnököm pedig már pénteken újra a szívébe zárt: először akkor, mikor merő szívességből összerittyentettem nekik egy olyan bemutatót, hogy megszólalt, másodszor pedig mikor összehaverkodtam a lányaival (nem volt képmutatás: meglepően jófej, barátságos, értelmes lányok, tetszik, ahogy nevelik őket), és kinyomtattam nekik egy rahedli fényképet.
Szóval kicsit meg kellett ugyan dolgozni érte, de ismét minden rendben.

 

Most épp térképeket nyomtatgatok, hétvégén pedig hazavittem pár száz oldalnyi anyagot Andalúziáról: lassan jobban fogom ismerni, mint kishazámat.

Egyébként pályát téveszthettem: ezeket a leírásokat elég egyszer elolvasnom, és tudom. Az iskolai anyagot heteken keresztül rágom oda-vissza, levizsgázok belőle, és három nap múlva már halvány lila dunsztom sincs az egészről.

 

A hétvégén a gyerekeké volt a főszerep: péntek délután a főnököm két lánya, kora este pedig a húgom kislánya. Épp csak annyi időre találkoztunk, míg a Népligettől elkísértem őket a Nyugatiig, de sajnos nekem mostanában nincs időm vidékre utazgatni, ők meg ritkán kerekednek fel, így hát meg kell ragadni minden lehetőséget.

Hamar a kezembe nyomta Méhecskét, aki immár fél éves, és nagyon barátkozós lett. Seccperc alatt összehaverkodott a fél metróval, mindenki dicsért, hogy milyen helyes kislányom van. Mondtam a húgomnak jó gyereket adott kölcsön, büszke lehetek rá… J

Nagyon boldoggá tett az ismét megtapasztalt feltétlen és kritikát kizáró szeretete és vidámsága. Őt szeretem a legjobban az összes testvérem közül, ha szabad ilyet mondanom. Hálával és meghatottsággal telve búcsúztam el tőlük.

 

Szombaton pedig tüzijáték-nézőben voltam fullpanorámás teraszon, ahol szintén összehaverkodtam egy ötéves kisfiúval. Eleinte még rámnézni sem mert, aztán egy kis párnacsata után nagy barátok lettünk. A tűzijátékot már az ölemből nézte végig, és végigbolondoztuk meg beszélgettük az egész estét.

Olyan felüdítőek a gyerekek. Néha annyira szomjazom a társaságukat: az őszinteségüket, az egyszerűségüket, tisztaságukat. Nincs színjátszás, szerepek, játszmák. Jó velük.

És ha belenézel egy gyermek csillogó szemébe, meglátod benne a mennyországot.

 

968

2005.08.20.

 

Bassza meg!

Már bocsánat.

Hogy miért kell örökké ilyen hülye helyzetekbe kerülnöm… Nem lehetne inkább olyan kis normális, kommersz életem?

 

Tegnap találkoztam Jeremiással.

Az előzményekhez még hozzá tartozik, amiről eddig még nem volt érkezésem írni, hogy múlt szombaton kint voltam a Szigeten. Annak ellenére, hogy először eszem ágában sem volt – dehogy megyek én önként több tízezer hülye részeg ember közé – tök jól éreztem magam. Már reggel kimentem, bebóklásztam mindent, jól elszórakoztam, elbeszélgettem, elfotózgattam, aztán megkerestem Jeremiás boltját, ott ücsörögtem fél délután és minden jó volt. Egyáltalán nem zavartak az emberek – mint ahogy azt vártam volna – sőt kifejezetten szimpatikus volt a közeg: lehet hogy koszos-részeg csürhe, de legalább egyenes, őszinte és nyitott.
Aztán este felkerestem pár koncertet, lefotóztam vagy ötven szemétből készült lampiont, melyek nagyon tetszettek, aztán beültem egy Faludy-beszélgetésre (sajnos más volt, mint amire számítottam, de ez most nem tartozik ide), aztán éjfél körül visszamentem hozzájuk elköszönni. Valahogy úgy alakult, hogy hajnal négyig ott voltam, jött egy pár barátja meg ismerősök, és nagyszerűen éreztem magam.

Viszont ott már éreztem, hogy ez a kapcsolat lassan túl fogja haladni a barátság kereteit, és nem sokára cselekednem kell.
Róttam a hajnali pesti utcákat és gondolkodtam. Ügyes, nagyon ügyes. Kicsi, észrevétlen lépésekkel halad előre, és ezzel nagyon sok minden el is ér. Jól érzem magam vele. De vajon megmaradhatunk-e ezen a szinten? Egyáltalán, miért tiltakozom ellene? Mert ezt teszem. De mi az, ami miatt ennyire menekülök? Számtalan olyan dolog megvan benne, mely nagyon fontos nekem, és mely tulajdonságokkal vagy célokkal a férfiak maximum 10%-a bír. Mégis, mi az, ami ennyire nem stimmel? Miért építek áttörhetetlen gátakat? Nem lehet, hogy ez már túlzás, amit csinálok?
De nem segít semmi, nem tudom vele elképzelni az életem. Sőt, egy éjszakát se nagyon. Számomra most nincs más alternatíva a barátságon kívül.
Szemét az élet.

 

Na mindegy, ott tartottam, hogy tegnap találkoztunk, kitekertünk a Margit-szigetre, beültünk valami zenés helyre sörözni.
Nagyon reméltem, hogy nem leszek döntő szituáció elé állítva, és kapok három hét egérutat az utazás miatt.  Gyűlölök nemet mondani, kiábrándítani, lélekbe gázolni, még ha elkerülhetetlen is.

Hát nem kaptam időt.

Minden féléről beszélgettünk, és kétszer is olyan helyzetbe kerültem, hogy csak hajszál híján kerültem el, hogy megcsókoljon. Hát, akkor most tálalunk – gondoltam.
Eleve az a véleményem, hogy túl jónak hisz, legalábbis sokkal jobbnak, mint amilyen vagyok. Pedig ismeri pár hibámat. Úgyhogy egy ideje már azt a taktikát folytattam, hogy megpróbálom kiábrándítani magamból, mielőtt tettlegességig fajulna a dolog. De bármilyen történeteket is meséltem magamról, láttam a szemén, hogy képtelen vagyok lerombolni a saját imidzsemet. –Ez nem változtat semmit az irántad érzett szerelmemen – mondta, én pedig úgy tettem, mint aki meg se hallja.

Nem volt más választásom, maradt az aduász, amit nem szerettem volna kijátszani, mert nem becsületes. Nem becsületes, mert nem emiatt nem akarok tőle barátságnál többet, de ez majd beteszi a kaput, úgy sejtettem. Patrik.

Nagyon nem szerettem volna erről beszélni, és pláne nem tudtam, hogy kezdjek bele, mert ez fájni fog, így csak hímeztem-hámoztam. –Két botot tartasz a vízbe? – kérdezte. –Nem – válaszoltam – ketten tartjuk a botot.
Csak nézett rám, aztán azt mondta, erre el kell mennie még egy sörért.

Aztán körvonalakban vázoltam neki a helyzetet. Kihagytam Korzikát és Andalúziát, helyeket és neveket, csak néhány puszta tényt vázolta, de így azt hiszem még ütősebb volt. Csak hitetlenül nevetett és csóválta a fejét.
Azt ugye tudod, hogy mit érzek irántad?-
kérdezte egy idő után.
 
Mondtam, hogy most már sejtem. Azt hitte, rég tudom. Hát nem. Én még a mai napig is reménykedtem, hogy nem.
Hát neki első látásra. Anno tavasszal, azon az esküvőn, ahol a bejáratnál találkoztunk.
Azon az estén elég sokat beszélgettünk, bár mindketten dolgoztunk, de én ennek nem is tulajdonítottam semmiféle jelentőséget. Éreztem ugyan, hogy ezért kellett a számvitel könyveimet félretenni és dolgozni mennem, hogy mi találkozzunk. De nem foglalkoztam tovább a dologgal.
Ő pedig hazament, és másnap kirakta a barátnőjét.
Szépen vagyunk.

Most még jobban szeretlek, hogy ezt elmondtad, és ahogy ezt elmondtad – mondta (a francba) – Te vagy az, akivel le tudnám és szeretném élni az életem. De nekem az is elég és boldoggá tesz, hogy szeretlek, még ha van is valahol egy másik kurva szerencsés fickó. Én türelmes vagyok, és ezt te is tudod. De egy biztos: én soha többé nem foglak felhívni. Ha ott tartasz, te bármikor felhívhatsz, de csak ha tényleg akarsz. Ha érted, mire gondolok.

 

** meg, ** meg, ** meg!
Már megint elveszítek egy értékes embert és fontos barátot. MIÉRT? Miért kell ennek így lennie?!
Mert én nem fogom felhívni. Mi a szarért nem tudom szeretni? Olyan dolgokat és jövőképet vázolt fel előttem, hogy minden félig értelmes nő is összetenné a kezét és a nyakába ugrana. Én meg gyáván elbújok egy másik kapcsolat mögé, holott egyáltalán nem ez az oka, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Csak így olcsóbban megúszom: van alibim.

 

Sokat beszélgettünk még azon az estén, az volt az igazság órája, végre bekövetkezett, amitől féltem, és ez nagy megkönnyebbülést hozott. Ő is sok olyan dologról mesélt, melyről eddig nem, és amikről férfiak nőkkel nem igazán szoktak beszélgetni. De nem volt vesztenivalónk.

Csak nézett és nevetett. Mérhetetlenül irigylem, hogy tényleg ennyire boldoggá teszi már csupán az, hogy szeret valakit. Irigylem a tiszta, egyenes és őszinte jellemét. Ahogy a dolgait intézi, ahogy reagál. Összefacsarodik a szívem.

Ahogy néz, ahogy érint, amit mond – minden normális nő beszarna gyönyörtől. Én meg csak elhúzódok, és verném a fejem az asztalba, ha nem lenne ilyen labilis, így viszont csak iszom a söröm a műanyag poharamból (az előzőt még üvegben adták).

Nem érzek semmit, abszolút semmit.
Azt hiszem, ilyen érzés lehet impotensnek lenni: ott van álmaid nője az ágyadban (vagy legalábbis valami hasonló), rád vár, és az istennek se áll fel.

 

Éjjel kettőkor távozásra szántuk el magunkat. Hazakísért. Álltunk a kapualjban, megölelt, és úgy álltunk vagy egy fél órát.
Szakítottunk anélkül, hogy valaha együtt lettünk volna.
Gyűlölöm a búcsúkat.
Aztán homlokon csókolt és elment.

Valószínűleg soha többé nem látom.

Kedvem lett volna egy nagy fejszével szétverni a kaput.
Kurva élet.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum