924

Olyan vagy, mint az élő lelkiismeret… – állít be ma a műszaki ellenőr, a sokadik telefonunk után.
Ez a legújabb. A Pixelhibától a Droidig voltam már minden, de Élő Lelkiismeret még nem.

Az előző beosztások azért jobban tetszettek. Bár droidságomnak vége szakadt az andalúziai napokkal egy időben, noha egész jó kis droid voltam. Állítólag. Csak most szabadságra küldött a Gazdám. Vagy felszabadított. Nézőpont kérdése.

925

Bogár, egyik ámulatból esek a másikba, hogy te mit össze szervezkedsz… – nevet Öreg Barátosném, mikor a római útról mesélek neki. Pedig ő se semmi: tavasszal felkapta a Mamát, és nyolc napot töltöttek ott, töviről hegyire bejárva a várost, pedig ketten összesen már vagy százötven évesek. Nem véletlen vagyunk mi barátnők… Most is, fél órával az után, hogy értesítettem az akcióról, már foglalt is egy utat Szófiába.

Mondjuk nekem már inkább hegy- meg erdő- meg szikla-hiányom van, városokból most elég volt egy időre, de majd eljön annak is az ideje. Mindenesetre vasárnapra elcsábtottam Göndört, és megyünk a Börzsönybe.

926

Tulajdonképpen egyáltalán nem csípem Oshót. Idegesít. Mégis olvasom.
Nem feltétlen az elméletével van a baj. Megőrjít a stílusa, bár ez leginkább csak a beszédeiből összeválogatott gyűjteményekre igaz, márpedig valami élőszóban biztos másképp hangzik, mint leírva, lefordítva. 
És a falat tudnám kaparni, mikor előjön az oda nem illő, enyhén szólva is sántító példáival, az örökös mélyfekete pesszimizmusával, és a “ti mind egy nagy rakás szar vagytok” modorával. (És szerintem hangyányit se konyított a nőkhöz.)

Mindezek ellenére ma reggel kézbevettem az ágyon mellettem heverő könyvét, és a “Mi legyek ma? Bologtalan? Vagy boldog?” című fejezetnél nyitottam ki. Épp kapóra jött.
Érzem, hogy gyors a tempó, túl sok az esemény, az elintézetlen dolog, az elvarratlan szál, az elvárás körülöttem, és már a pihenésemre is rányomja a bélyegét: zaklatott álmok után hullafáradtan és nyomottan ébredek. Tudom, hogy semmi okom rá, mégis rossz a kedvem, és húz le a nyúlós, szürke elégedetlenség.
Nem mondtak semmi újat a sorok, de jó volt olvasni benne a saját gondolataimat, feleszmélni, hogy hékás, éledj, ne nyekeregj, dobd le az elvárásaid és mosolyogj!
Persze nem megy azonnal: a rosszkedv sokkal otthonosabb és kényelmesebb, de megörültem neki, mert segített újra felülről szemlélnem magam, kimászni a dagonyából, lerázni minden elvárást, és elégedetten, nyugodtan és jókedvűen kezdeni a mai napot is.

Szóval ilyen a viszonyunk: én utálom és morgok rá, ő folyton kicsikar egy vitát, melyben elég ritkán tud meggyőzni, de a nagy szellemi vagdalkozás közben új gondolatok ébrednek bennem, ezért aztán megtűröm magam mellett, és vissza-visszanyúlok hozzá.

…És abban a pillanatban, ahogy tudatossá válsz a keserűségre, emlékezz: „Ezt én határoztam így”.
Legyen ez az első lépés:”Minden, ami van – én választottam, én vagyok a felelős érte…. a körülményeket én teremtettem; ennek én vagyok az oka”.

Azonnal észre fogsz venni egy változást, mert ezzel az egyszerű módszerrel megváltoztattad a nézőpontodat. Már másképpen látod az eseményeket. És ebből az új szemszögből könnyebb felfedezni az utat.

Amint felfedezed, hogy van választási lehetőség: az életből játék lesz. Ha azt érzed, hogy a szomorúságra van okod, ám legyen, légy szomorú – de emlékezz: „ezt én választottam.” És ne panaszkodj.  Senki mást nem terhel felelősség. A drámát, amelyben közreműködsz, te írtad. Ha te így akarod, ha szomorú szerepet írtál magadnak, ha az életet így akarod leélni, ám legyen – de az a te elhatározásod.

Te írtad a drámát, és te vagy a főszereplő. Legyen sikered! De akkor nem menj senkihez, és ne kérdezd: „hogy lehetnék boldogabb?”

Tanuld meg, mindennek te vagy az okozója!

Tudod, mi minden tudomány alapja? Az ok és az okozat kapcsolata. Te vagy az ok, és a körülmények, amelyekben élsz: az okozat, a következmény.

A vallás azonban ismer egy másik törvényt is, ami ennél mélyebb… Igen, a másik törvény mélyebb, de ha nem bizonyítod be önmagadnak kísérleti úton, akkor abszurdnak fog tűnni.

A vallás azt mondja: „Produkáld a következményt, és azt követi majd az ok.” Ez a tudomány szempontjából teljesen abszurd. … Én azt tapasztaltam, hogy a második törvény mélyebb, mint az első. Ez az én törvényem, én ezzel dolgozom, és nekem jól bevált.
Légy boldog – és a szerelem megjelenik.

Légy boldog – és lesznek barátaid.

Légy boldog – és azt követi majd minden.

..

Válaszd a boldogságot. Ez azt jelenti: válaszd a következményt. És figyeld meg, mi történik ezután körülötted.

927

Már megint az a bizonyos zabszem…
Szóval ma lefoglaltam három repülőjegyet Rómába, magamnak és két kollégámnak, február közepére. Mondjuk a vizsgaidőszakot megünneplenrő. Előre iszunk. Abszurd, ahogy csak elkurjantom magam, hogy Kéne menni valahová, ócsó a repjegy! – és már tervezünk is. De akkor már menjünk együtt, úgyis mind egyedül vagyunk (többé-kevésbé). Aztán letisztulnak a lehetséges uticélok, végül (szabadság-takarékos volta miatt) marad Róma. Csak úgy, mert megérdemeljük.

Mikor minden elcsendesedik, egyszer csak bevillan az agyamba: hehe, épp Valentin-napon megyünk (végülis mégsem, de mindegy), innen pedig, hogy hehe, tavaly épp akkor szakítottam G.-vel.
Aztán hirtelen lehervad a mosoly az arcomról. Egy éve lesz. Mekkora idő! És hogy elrohan! És megpróbálom felmérni, mérlegre tenni. Mi történt? Mit tettem? Kihasználtam? Tanultam? Van köztük maradandó?
Egyszerre szinte piaci forgatag közepében találom magam, villannak a képek, emlékek, események, érzések, én is – én is – kiált mind. Nem győzöm kapkodni a fejem.
Meghatva ülök, és nézek végig a körém telepedett kis seregen. A válasz igen. Élem. Sokat. Tanultam. Éreztem. Változtam. Mertem.
És eszembe jut tegnap estéről az egyik Faludy vers vége, valahogy így szólt: És mindezért a szépért kinek köszönhetek?

928

Ma dögcédulát kaptunk az anyavállalattól (csak sokkal dizájnosabb),  “Verhalten bei Notfällen im Ausland” tudnivalókkal kiegészítve. Szerintem nagyban Katrinának meg Ritának köszönhetjük, hogy a cégvezetés egy un. krízis-management felállításával úgy határozott, hogy gondoskodik rólunk és biztonságos helyre szállít “előre nem látható káresemények, természeti katasztrófák, illetve háború vagy fegyveres konfliktusok” esetén.
Már bunkert sem kell keresnünk.

Azon a bizonyos szeptember 11-én épp Bécsben dolgoztam, és a tévé előtt ülve azon gondolkodtam, hogy itt vajon nagyobb biztonságban volnék-e háború esetén, mint otthon, és vajon a 100 m2-es pince, vagy a kert végében álló kunyhó jelent-e bármiféle előnyt. Hirtelen kézzel fogható közelségbe kerültek nagyanyám történetei a bölcsőbe hulló szilánkokról, légvédelmi szirénákról, éhségről meg nagyapa hadifogságáról (az öreg egy játékot faragott, és a belsejébe rejtett üzenetben adta a családja tudtára, hogy életben van).

Most viszont viccesnek, hihetetlenül haszontalannak és távolinak tűnik ez az egész felhajtás (egy-két puszipajtásnak kellett odafent valami jól hangzó, jól fizető pozíció), de franc se tudja, lehet, hogy még egyszer hasznát látom.
Meg egyébként is, dögcédulám még sosem volt…

929

Egyre valószínűbb a költözés. Szomaton már voltam egy lakást megnézni, épp csak egy sarokra a mostanitól. Világosnak és felújítottnak titulálták.
Hát világos volt, az igaz, de a széteső parketta és a málló virágos tapéta meg az a pár behajigált lomtalanítottnak kinéző bútor nem tudom, minek minősül. Kis megkönnyebbüléssel sétáltam vissza az ugyan sötét, de mégiscsa normális lakásunkba.
Ma jön a főbérlő, lakbért akar emelni. Még egy jó ok a költözésre. És egyre inkább hajlok arra, hogy Dina nélkül. Bármennyire is jól kijövünk, én nem szeretnék párral lakni. Márpedig Dina azt állítja, hosszútávú kapcsolatnak néznek elébe. Tulajdonképpen már a költözéskor megbeszéltük, hogy tartós vendéglátásban senkit nem részesítünk. Ennek ellenére a srác heti hét napból minimum ötöt nálunk tölt, és lassan úgy érzem, zavarok a “saját” lakásomban. –Zavar, hogy itt szokott lenni? – kérdezte a múltkor ártatlanul a telefonba. Mondtam, beszéljük ezt meg normálisan, nyugodt körülmények közt. Jó. Azóta nem voltunk kettesben.
Azt ugyan kissé viccesnek találom, hogy mennyire büszke a hatalmas empatikus képességére, de véletlen se jut eszébe, hogy szar lehet, ha minden nap úgy mész haza, és minden alkalommal úgy ólálkodsz ki a szobádból, hogy közben átgyalogolsz egy félmeztelen, egymásba gabalyodott párocskán. Pláne, hogy megbeszéltétek az elején, hogy ilyesmiről nem lesz szó…
Na mindegy, nem morgok, úgysem akarok ebben a lakásban lakni, így hát keresek én másikat.
Minderre a munkaidőmet használom fel: a főnököm legutóbbi húzása után úgy döntöttem, hogy inkább nem dolgozom, ha nem becsülik, így azóta látszólag munkától remegő kézzel törölgetem a kövér itzzadságcseppeket a homlokomról, gyakorlatilag két szalmaszálat alig tettem keresztbe.
Így is tudok.
Legalább van időm levelezésre, fénykép-válogatásra, tankönyv fénymásolásra, családi kapcsolatok ápolására, és nem utolsó sorban albérlet keresésre.
Mondjuk lassan dolgozni is kéne: vagyok annyira hülye, hogy a nap végén képes vagyok magam szarul érezni, mert nem voltam hasznos tagja kicsiny munkaközösségünknek.

930

Majd’ kiesett az ebéd a számból, mikor tudatosodott bennem, hogy miről is van szó a tévében. Mellplasztika férfiaknak… TeJóságosMagasságos….
Legkésőbb mire felnő a mai Gilette-reklámmal meg szilikon-férfiakkal tömött ifjúság, a teremtés koronái is megtudják, mi a magyarok istene…
Régen enyhe kárörömmel vártam ezt a pillanatot, ma már nem. Már nincs bennem a dögöljön meg a szomszéd tehene is.
Miért legyen nekik is rossz?!

931

Nemrég mászott ki a német rendszergazda a gépemből (mert simán betolakodnak odaküntről), és dühöngtem egy kört, mert felfedezte egy jónéhány kevésbé eldugott, önkényesen installált programomat, és függetlenül attól, hogy milyen nehezen varázsoltam oda őket így minden jogosultság nélkül, könyörtelen eltávolította. És még le is kapott atíz körmömről. 
Azzal ugyan nem számoltak, hogy a kétségbeesés hihetetlenül találékonnyá tesz, valamint hogy nálam felejtették a mai install-jelszót, így mostanra immár minden a régi helyén van újra. Csak most már sokkal cselesebben rejtem el őket. Az exe-ről induló fotosoppot meg ilyesmit meg se találták.
Sokszor igen hasznos, ha az embert hülyének nézik.
Ennek örömére a konyhában megittuk a maradék szekszárdi borokat.

932

Tegnap már teljesen igazán repültem!

Persze nem így kezdődött. Reggel a villamoson találkoztam Göndörrel, aki az egyetlen lány rajtam kívül a csapatban. Mindössze tizenhat éves, de nagyon aranyos. Szóval beszámolt a szombati eseményekről, mégpedig hogy már élesben gyakorolták a startot, és páran már repültek is. Úgy rendesen a levegőben. Igaz, hogy valaki rögtön megcélozta a domb aljában a tavat és fürdött egy kicsit, de hogy milyen jó volt.
Hát, megkezdődik az erőteljes lemaradásom…-gondoltam. Ráadásul szombat reggel mindössze két óra miatt kellett bemennem az iskolába, és később kiderült, hogy tökfölösleges volt, mert az neten fent van minden… Így csak könyököltem unottan, bámultam az ablakon keresztül a napsütést, és a többiekre gondoltam.

Szóval a reggeli szokásos találkozó után autókba szóródtunk és a kesztölci starthelyhez utaztunk. Hú, anyám, innen fogunk lerepülni?! – méregettem a helyet.

Gyors ismétlés a többieknek, merő újdonság nekem. Figyelek, igyekszem bevésni mindent. Ismét Göndörrel kerültem egy ernyőre, először leküldtem őt, mégiscsak van két nap előnye… A csapat immár halad a korral: hangosbeszélő tölcsér helyett immár rádión irányít minket az oktató.
Aztán én következek. Terít, sisak, beköt, hevederek a karra, aztán fékek a kézbe, utánuk szintén kézbe az A-zsinórok hevedere, ötpontos ellenőrzés, mély lélegzet….

Félsz? – kérdezte a másodoktató. –Nem, nem olyan nagyon – vonogattam a vállam. Persze hogy félek! Végülis épp egy hegyről próbálok lerepülni egy darabka rongyra hagyatkozva, mindössze egynapos előképzettséggel és tojáshéjjal a seggemen… És ha véletlen tényleg sikerül felszállnom (elsőre azért elég minimális az esélye) az ugyan barom jó, teljesítettem a feladatot, de mi van utána? Hisz ott fogok lógni kiszolgáltatottan a levegőben!
Mindegy, ilyen magassággal meg sebességgel valszeg legrosszabb esetben is a lábam töröm el, az meg nem olyan nagy katasztrófa – nyugtattam magam.

 

Szóval mély lélegzet, karokat fel, és futáááás! –Nagyon jó – kiabál az oktató –Most engedd el a hevedereket! Így tettem, akkor már a fejem fölött állt az ernyő, meg is lódult, én persze nem számoltam azzal, hogy ez még nem sokra elég, futni kéne tovább, elengedett hevederekkel is, behuppantam a beülőbe, és azzal a mozdulattal seggre is ültem, az ernyő pedig szépen lekusshadt elém. Feltápászkodni, zsinórt tekerni, ernyőt hátra feldobni, és beülőben csoszogva ismét felmászni a dombra. Aztán újra terít, hevederek, fékek, belépő heveder, ötpontos, és futááááás… már majdnem jó volt, de addigra már messze leértem (köztudottan ezzel az ernyővel kell a legtöbbet futni), jött egy fa, a fák márpedig ritkán állnak félre, így kénytelen voltam én, és ez egyben a start végét is jelentette. Újra fel, újra le… szóval ez így ment még egy párszor. Mellesleg megjegyzem, hogy délkeleti szélcsendben repültünk, márpedig egy kis szelecske nagyban le tudja rövidíteni a futva megteendő méterek számát.
Szóval szakadt rólam a víz, mert vagy lefelé rohantam fejvesztve egy bazinagy ernyővel, vagy felfelé kepesztettem a dombra szintén egy bazinagy ernyővel. Mondjuk vigasztaló volt, hogy a többiek is nagyjából ugyanezt csinálták.

 

Hihetetlen jó érzés volt továbbá, hogy mikor álltam a startok előtt, éreztem, hogy teljesen szabad vagyok, olyan értelemben, hogy nem akarok senkinek megfelelni, senkinek bizonyítani, megmutatni. Még magamnak sem. Nem sikerült? Majd fog a következő. Az sem? Sebaj! Ilyen helyzetekben máskor gyakran bennem van a bizonyítási kényszer, akár csak magam felé, ez viszont elvonja a figyelmemet, ami sokkal magasabb hibaszázalékot eredményez, és az ebből adódó kudarcok még le is lomboznak.
Most viszont nem volt ilyen: semmi nem érdekelt, csak a kezemre, a lábamra, az ernyőre, meg a fákra meg szélre figyeltem.

 

A harmadik vagy negyedik kísérlet után az oktató megszánt, és adott egy másik ernyőt, ami ugyan nem az én súlyomra volt kitalálva, de kevesebb futást igényelt.

Aztán ismét terít, hevederek, fékek, belépő heveder, ötpontos, és futááááás… phu, ezzel nem lehet futni, akkor az ellenállás! Minden erőmmel nekifeszültem, mint az igavonó ökör… igyekszem futni… most engedd el a hevedereket – kiabál az oktató…-és fusssss! Futottam, mintha az életemért tenném, de már csak a füvek tetejét súrolta a lábam, aztán egyszercsak már a levegőben kalimpált…. És az ernyő meglódult, és ott találtam magam ég és föld között, lábat lógázva.
Meglepő volt a nagy sebesség: a földről olyan lassúnak látszik, itt meg szinte száguld.
Balra menj, kerüld ki az erdőt– recsegi a rádió. Húzom a fékeket, jobbra-balra, mindig amerre kell. Ez már gyerekjáték a starthoz képest. Elrepülök az erdő mellett (turbulenciák miatt még nem repülhetünk fölé), balról elhagyom a tavat, és máris leszálláshoz kell készülődnöm. Leszállópányának egy harsányzöld lucernaföld lett kinevezve, arra kell széliránnyal szemben, azaz egy 90 fokos jobbkanyar után leszállnom. Lentről a másodoktató integet vidáman –
Nagyon jól csinálod!
 Ez baromi jó – kiabálok a lent nyakukat tekergető embereknek…

 

Tudom, hogy mikor két méterre megközelítem a földet, le kell húznom egyszerre mindkét féket, de ilyenkor már minden csak automatikusan, tudat alatt megy: olyan magas az adrenalin meg a drukk, hogy nem vagyok képes tisztán és megfontoltan gondolkodni. Újra kalimpálni kezdek a lábammal, valószínűleg a féket is húzom, de erre nem emlékszem, aztán érzem a lucernát a talpam alatt, rövid futás előre, megállok, pár lépés vissza, mögöttem leereszkedik az ernyő is, és MEGCSINÁLTAM! Ráadásul talpra érkeztem, amit az első alkalmakkor általában a térdre- fenékre- vagy arcra érkezés szokott helyettesíteni.

Állok a szántó közepén, és ismét rámtör a nevetés, mint Cazorlában a vízesés alatt, csak kacagok, és alig bírom abbahagyni. De indulnom kell, a többiek várnak fent, aztán a hegymenet kissé belémfolytja a hangos jókedvet.

Volt még egy rontott startom, de az már csak egy begabalyodott bogáncs miatt volt, és még egy jó, ahol valami szintén nem volt rendben, mert az erdő úgy húzott magához, mint a mágnes, nem győztem balra ellenhúzni. De kaptam egy nagy pirospontot a jó manőverekért meg lélekjelenlétért…

Többre sajnos nem volt időnk: menni kellett.
Hát így történt.

Ja, és a kihagyott óráim ellenére továbbra sem én vagyok a legbénább. Sőt, egyáltalán nem vagyok béna. Jó, nem is a legügyesebb (az szerintem vicces módon Göndör), de a  fiúk ugyanennyit szenvedtek, sőt, volt akinek egyszer sem sikerült. Csak úgy mondom.
A villamosan Göndörrel kacarászva elevenítgettük fel a nap legizgalmasabb és legviccesebb élményeit.

 

Hazavánszorogva ledőltem az ágyra, és moccanni alig tudtam. A pénteki görkorcsolyázás és az aznapi repülés – vagyis a futás-hegyre mászás – megtette a magáét: úgy éreztem magam, mint akit kikloffoltak.
Azért délután hagytam magam még rábeszélni egy mozira. De csak mert szeretem a skandináv filmeket.

933

 

  

     
  

     

 

A Nagy zabálás egyes helyszínei Szekszárdon. Nem is Szekszárdon, hanem Szent-Gaálon, kevés Bajával és Kalocsával fűszerezve. 
A borkóstolásnál sokkal nagyobb szerepet kapott az evés.

 

  

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum