896

Normális-é az, ha valaki munkaidőben a konyhában azzal játszik, hogy a kávéfőzőgép gőzölőjének levehető utolsó toldalékcsövét erős vízsugár alá tartja, és a keletkező vízbúrát fényképezgeti, miközben elárasztja a helyiséget?
Én tegnap jöttem rá erre a mókára, merő véletlenből. Ma már fél órát töltöttem a csap alatt. Aztán megpróbáltam a nagyszerű látványt dokumentálni is, mérsékelt sikerrel.

Egyébként szerintem nem normális. De tök jó.

Reklámok

897

Egyház-marketing.
Aszongya egyházmarketing. Kishíján beleállt a drót a tenyerembe (épp egy lámpát fabrikáltam) mikor meghallottam.
Nem akarom kifejteni a véleményem, nincs is.
De már maga a szó…

898

Teknősbéka tempóban (nem nem a virgonc ékszerteknősre, hanem mondjuk egy 127 kilós közönséges levesteknőcre (Chelonia mydas) célzok) elaraszoltam az utca végén található gyógyászati segédeszközök boltba, és kifosztottam az ortopéd részleget.
Mondtam a néninek, ha ez se lenne elég, tegyen félre nekem egy járókeretet, lehet, hogy még visszajövök érte.

Azért ez a beszerzés a látszat ellenére nem ment ilyen gördülékenyen: tegnap délután öt helyen voltam a város különböző pontjain, de hol zárva voltak, hol nem foglalkoztak receptekkel, hol nem volt árujuk.
Szép őszi délután szívesen sétálgatok a városba, de a mostani egészségi állapotomban (a jelzőlámpa pirosra vált, mikor még csak a zebra felén járok) szívesen eltekintenék tőle.Átkoztam is rendesen a magyar egészségügyet, ki is számoltam hamarjában, hogy már milliós nagyságrendekre rúg, amit befizettem nekik. Vagyis dehogy fizettem: vonták. Otthon -felidézve gyerekkorom törött-végtagos emlékeit – átnéztem az evőeszközkészletet, hátha találok egy alumíniumkést, amiből fásli segítségével bokarögzítő sínt varázsolhatnék. De csak villát találtam. Azt azért mégse.

Tegnap este tizenegykor becsöngetett a gázszerelő, hogy na itt vannak. Igaz, hogy nyolcra mondták. Pedig épp most állapodtunk meg Dinával, hogy idén takarékossági szempontból eltekintünk a fűtéstől. Eddig még jól tartjuk magunkat: a vizes borogatás még nem fagy meg a lábamon.

899

Itt nyavajogtam, hogy senki nem szervez túrát.
Hát most mégis, viszont jelenleg az egészségi állapotom – hogy is mondjam – nem kielégítő.
Ha a normális esetben öt percig tartó utakat negyed óra alatt teszem meg, lehet, hogy nem kellene mondjuk magashegyi túrákat erőltetnem.
Még meggondolom.

900

A múltkor azt írtam volna, hogy jól tudok landolni? Ezen kicsit elgondolkodhattam vasárnap délelőtt az ambulancián.

Szombat reggel lógott az eső lába, ahogy felértünk a hegyre (igazából inkább domb, bár nézőpont kérdése. A hegy jobban hangzik.) Viszont kárpótlásként lekaszálta a gazda a lucernást, így nem kényszerültünk újra gazban landolásra.
Könnyűnek ígérkezett a feladat.
Terítettem, csatoltam, ötpontos ellenőrzés, és már indultam is. Minden simán és zökkenőmentesen ment, mint egy mintafeladatban, fentről figyelem a bulót, szélirány rendben, egyre közelebb a föld – csak a várthoz képest túl gyorsan és meredeken közeleg. De mire ezt végiggondolom, már el is vágódom a földön, csöppet még csúszok is hason az ernyő után. Húz, mint a kutyaszán. (Minden reggel a spenóttal kikent apukával szemezek a metróaluljáróban, akinek állítólag nem csupán tiszta, hanem patyolattiszta az ingje. Hát a fűfoltot nem hozza ki se Ariel, se Omo, se Persil, maximum a hypo – egyszer még letépem azt a plakátot).
Ez bizony hátszeles leszállás volt, de hogy? Hiszen figyeltem!
Aztán rájövök, hogy már megint az agyamban lévő bukfenc rontott el mindent: persze, hogy néztem a szélzsákot, de már korábban is észrevettem, hogy fordítva működik az agyam: nyugat felé áll a zsák, és akkor nyugat felé fordulok. Pedig akkor épp szembe kéne helyezkedni.
-Ne is mondd, tudom, hogy címeres ökör vagyok – folytom a szót odafönt az oktatóba.
Ja, nem azt akartam mondani, teljesen jó volt, amit csináltál, ugyan hátszélben szálltál le, de azért jó volt.

Na, másodszor már jól az agyamba véstem, hogy nekem most merre is kell landolnom, két perc múlva már indultam is, csakhogy most már önállóan repültünk, nem kotyogott bele az oktató, én meg rutin híjján elszámoltam egy kicsit a kört, túl kevés volt a magasságom, és már megint szélsebesen közeledtem a föld felé… Ilyenkor hiába próbál az ember futni: az ernyő sebességéhez ilyenkor még hozzáadódik, és nem pedig kivonódik a szél sebessége, tehát mondjuk cirka harmincöttel belevágódik a földbe.

Feküdtem elterülve, sajgott a térdem, a bokám, a fejem, és dühös is voltam meg csalódott, meg meglepett.
-Minden rendben? – recseg a rádióm. Bólogatok. Persze nem látják.
-Nyugtass meg, hogy jól vagy – könyörög újra az oktató. Megkeresem a szerkentyűt. Persze, minden ok.
-Azt ugye tudod, hogy megint totál hátszélben szálltál le? – kérdezi. Persze hogy tudom.

Megnyugtatom az arra járó többieket is, aztán feltápászkodok. De körülöttem hol elsötétül a világ, hol csupa fényeseket látok, igy újra letottyanok a szántó szélére. Kicsit ücsörgök a hirtelen rámtörő “megvilágosodásban”, de mindenki, aki elhalad mellettem, úgy aggódik, hogy inkább felvánszorgok megint a dombra. Hegyre. Legalább jó társaságban ücsörögjek. Mire felérek, már alig látok. Aztán elered az eső, és mehetek újra le…

Hazafelé kihűlt a lábam – már nagyon húzom. Elmegyek bevásárolni a hétvégére – már épp csak haladok. Megfőzöm az ebédet (baconbe csavart, mozarellával töltött csirkemell) – már épp csak leérintem a lábam a földre. Estére pedig már ráállni sem tudok.

Vasárnap reggel már teljesen reménytelen a helyzet: nem csak fáj, hanem élesen szúr is. Nagy törés akkor sem lehet. Mindegy, elmegyek az ügyeletre. Viszont mire összekészülök, addigra az egylábon való ugálás szintjéről ismét eljutottam a bicegésig.
Inkább nem is megyek.
De nagyon szúr.
Megyek.
Nem megyek.
Megyek.
Nem megyek.
Aztán berágok, hívok egy taxit, és bevitetem magam az Árpád kórházba. Ünnepnap van, délelőtt, nem várnak túl sokat. Kevesen sem. Mégis vagy két óra.
-Nem tetszik nekem a lába, nagyon nem tetszik – csóválja a fejét az orvos.
A röntgenbe már tolókocsival tolnak fel. Teker jobbra, teker balra, kattog a gép, aztán kitolnak a folyosóra. –Itthagyom magát, majd lesz magával valami. Jó.
Fél óra múlva feljön az orvos. –Nincs eltörve, de szívem szerint begipszelném. -Járó? -Nem. -Nem örülnék neki. Ráléphetek? -Igen, de a lábfejet nem mozgathatja. -Aha.
Kiegyezünk egy lecsatolható bokarögzítőben. Receptre, majd holnap váltsam ki. Ja. Mivel megy haza? Mittomén. Taxival. Nincs valaki, akit felhívhatnánk, hogy jöjjön magáért? Nincs.
Kitolnak a várótermen át egy mellékkijárathoz, és otthagynak.

Olyan rohadtul egyedül érzem magam, hogy kis híjján sírva fakadok.
Vasárnap dél van, mindenki otthon ül az asztalnál, kanalazza húslevest, aki meg itt van, azt is elkísérte a férje, felesége, apja, anyja, akárki. Én vagyok csak egyedül, kurvára egyedül, pont most.
Szedd össze maga! – mondom magamnak.
Nem akarom összeszedni. Nem akarok mindig erős, összeszedett, talpraesett lenni. Nem! Most beteg, kiszolgáltattt, béna nő vagyok!
De nem engedhetem el magam, ma sem.
Nincs mit tenni. Keserűségembe még taxit hívni sincs kedvem. Hogy a keservit! Kirugom magam alól a kerekesszéket, összeszorítom a fogam, úgyis azt mondák, hogy rá lehet állni, nincs eltörve, dögöljön meg a világ, haza megyek.
Egy óra alatt hazabicegek, a kisgyerekek megbámulnak az utcán.
Nem tudom, azt kérdezik-e a mamájuktól, hogy miért sír a néni, vagy hogy miért megy ilyen hülyén.

Ma már jól vagyok, így is – úgy is. Dolgozni is bejöttem.
Ha így megy tovább, hétvégén már repülhetek.
Azért megint kaptam egy pár leckét.

901

     

     

2005.10.15.

902

A minap színházban néztük meg, azóta pedig el is olvastam A revizor-t.
Tetszett.Minden felvonást más helyről néztünk: a legolcsóbbra vettünk jegyet, és szépen araszolgattunk az üres jók felé. Végül páholy első sorban kötöttünk ki.

De nem is ez a lényeg: a múltkor olvastam Müller sajátos szemléletű elemzését a műről és magáról Gogolról is. Namármost én viszonylag érzékeny antennájú lénynek képzelem magam, ennek ellenére az istennek sem fedeztem fel azokat a dolgokat, amelyekről beszélt. Jó, az előadásban nem jön át – gondoltam – inkább el is olvasom. Nem tartott soká.
De fájdalom: abban sem leltem a felvázoltakat.
Két lehetőség van: vagy nekem nincs fülem a hallásra, vagy Müller (meg általában az összes okos ember) magyaráz bele egy műbe meg egy emberbe olyanokat, amelyektől maga a szóban forgó személy is félrenyelne, ha hallaná. Mert kis ügyességgel bármibe bele lehet magyarázni bármit. Aztán vagy úgy van, vagy nem. 
Lényegében lényegtelen: Gogol nekem továbbra is Gogol és kész.

A minap vettem egy dvd lejátszót. Nem tudom miért: úgyincs időm filmet nézni. Viszont ha mégis, akkor azt csak a gépen tudtam, ott viszont nagyon kényelmetlen a szék.
Következésképpen vagy egy kényelmes szék kell, vagy egy lejátszó. 
Ez utóbbi volt az olcsóbb.
Tegnap lomtalanítottam egy széket. 
De már nem veszik vissza a lejátszót.

903

Na. Bosszúból lefoglaltam a februári római szállást, 10 euro reggelivel, a központban. Na.

904

Hátilyet!
Már megint erősen úgy fest, hogy több szék között a földre fogok esni, már ami a hosszúhétvégei programokat illeti, ezért úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom, és most már kitalálok valamit.
Két dolgot nem értek csupán:
1. ősszel miért fejezi be minden cég a túraszervezést? Nem hiszem el, hogy legalább ünnepekre nem éri meg szervezni.
2. Itt a négynapos ünnep, és nem használják ki az utazási irodák. Számtalan olyat találtam, ahol szerveznek az előző meg a következő hétvégékre, ahol persze szabadságot kell kivenni, de erre egyszerűen nem.
És ami még ennél is viccesebb: hogy aki mégis igen, az MIND PRÁGÁBA! Halál komoly. Kicsi és nagy irodák, last minute utak, sőt még a Volánbusz is! Kb. 15 ajánlatot találtam erre az időpontra, és ebből 12 Prága volt, különböző variációkban.
Még a végén az is lehet, hogy én is oda megyek, persze akkor más okból.
De miért nem akar senki mondjuk a hegyekbe menni? Biztos csak én vagyok ilyen hülye.

Mindegy, maximum maradok itthon repülni.

905

Homoszexuális vagyok (aztán kiderült, hogy mégsem, csak fordítási hiba volt), paranoiás, gyűlölködő, neurotikus hajlamokkal és agykárosodással. És még sorolhatnám. De semmi esetre sem normális(végülis tényleg nem vagyok az).
Legalábbis a Rorschach-teszt szerint, melyet tegnap volt alkalmam elvégezni.
Ez tíz színes tintapacából áll, és a barátnőmék gyermekelhelyezési perében valószínűleg ennek segítségével (is) fogja megállapítani a pszichológus, hogy jó emberek-é.

Namármost a teszt roppant titkos, úgyhogy én sem láttam az eredeti, színes tinatapacákat, csak a fekete kontúrvonalakat, mentségemre legyen mondva. Lehet, hogy akkor normálisnak ítélnének meg? Mert így elsőre tuti nem engednének gyereket még a közelembe se? Csak mert mondjuk struccot látok a Sün akit meg lehet simogatni-ból (Fúj és Pfúj volt a nevük, és eleinte utálták a tejbegrízt). Meg ilyenek.
Pedig jól kijövünk egymással. Mármint én meg a gyerekek.

Engem kicsit megijeszt, vagy elkeserít, hogy ezen múlhat gyermekelhelyezés, vagy egyáltalán bármi, hogy baglyot lát-e macska helyett, vagy mittomén.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum