900

A múltkor azt írtam volna, hogy jól tudok landolni? Ezen kicsit elgondolkodhattam vasárnap délelőtt az ambulancián.

Szombat reggel lógott az eső lába, ahogy felértünk a hegyre (igazából inkább domb, bár nézőpont kérdése. A hegy jobban hangzik.) Viszont kárpótlásként lekaszálta a gazda a lucernást, így nem kényszerültünk újra gazban landolásra.
Könnyűnek ígérkezett a feladat.
Terítettem, csatoltam, ötpontos ellenőrzés, és már indultam is. Minden simán és zökkenőmentesen ment, mint egy mintafeladatban, fentről figyelem a bulót, szélirány rendben, egyre közelebb a föld – csak a várthoz képest túl gyorsan és meredeken közeleg. De mire ezt végiggondolom, már el is vágódom a földön, csöppet még csúszok is hason az ernyő után. Húz, mint a kutyaszán. (Minden reggel a spenóttal kikent apukával szemezek a metróaluljáróban, akinek állítólag nem csupán tiszta, hanem patyolattiszta az ingje. Hát a fűfoltot nem hozza ki se Ariel, se Omo, se Persil, maximum a hypo – egyszer még letépem azt a plakátot).
Ez bizony hátszeles leszállás volt, de hogy? Hiszen figyeltem!
Aztán rájövök, hogy már megint az agyamban lévő bukfenc rontott el mindent: persze, hogy néztem a szélzsákot, de már korábban is észrevettem, hogy fordítva működik az agyam: nyugat felé áll a zsák, és akkor nyugat felé fordulok. Pedig akkor épp szembe kéne helyezkedni.
-Ne is mondd, tudom, hogy címeres ökör vagyok – folytom a szót odafönt az oktatóba.
Ja, nem azt akartam mondani, teljesen jó volt, amit csináltál, ugyan hátszélben szálltál le, de azért jó volt.

Na, másodszor már jól az agyamba véstem, hogy nekem most merre is kell landolnom, két perc múlva már indultam is, csakhogy most már önállóan repültünk, nem kotyogott bele az oktató, én meg rutin híjján elszámoltam egy kicsit a kört, túl kevés volt a magasságom, és már megint szélsebesen közeledtem a föld felé… Ilyenkor hiába próbál az ember futni: az ernyő sebességéhez ilyenkor még hozzáadódik, és nem pedig kivonódik a szél sebessége, tehát mondjuk cirka harmincöttel belevágódik a földbe.

Feküdtem elterülve, sajgott a térdem, a bokám, a fejem, és dühös is voltam meg csalódott, meg meglepett.
-Minden rendben? – recseg a rádióm. Bólogatok. Persze nem látják.
-Nyugtass meg, hogy jól vagy – könyörög újra az oktató. Megkeresem a szerkentyűt. Persze, minden ok.
-Azt ugye tudod, hogy megint totál hátszélben szálltál le? – kérdezi. Persze hogy tudom.

Megnyugtatom az arra járó többieket is, aztán feltápászkodok. De körülöttem hol elsötétül a világ, hol csupa fényeseket látok, igy újra letottyanok a szántó szélére. Kicsit ücsörgök a hirtelen rámtörő “megvilágosodásban”, de mindenki, aki elhalad mellettem, úgy aggódik, hogy inkább felvánszorgok megint a dombra. Hegyre. Legalább jó társaságban ücsörögjek. Mire felérek, már alig látok. Aztán elered az eső, és mehetek újra le…

Hazafelé kihűlt a lábam – már nagyon húzom. Elmegyek bevásárolni a hétvégére – már épp csak haladok. Megfőzöm az ebédet (baconbe csavart, mozarellával töltött csirkemell) – már épp csak leérintem a lábam a földre. Estére pedig már ráállni sem tudok.

Vasárnap reggel már teljesen reménytelen a helyzet: nem csak fáj, hanem élesen szúr is. Nagy törés akkor sem lehet. Mindegy, elmegyek az ügyeletre. Viszont mire összekészülök, addigra az egylábon való ugálás szintjéről ismét eljutottam a bicegésig.
Inkább nem is megyek.
De nagyon szúr.
Megyek.
Nem megyek.
Megyek.
Nem megyek.
Aztán berágok, hívok egy taxit, és bevitetem magam az Árpád kórházba. Ünnepnap van, délelőtt, nem várnak túl sokat. Kevesen sem. Mégis vagy két óra.
-Nem tetszik nekem a lába, nagyon nem tetszik – csóválja a fejét az orvos.
A röntgenbe már tolókocsival tolnak fel. Teker jobbra, teker balra, kattog a gép, aztán kitolnak a folyosóra. –Itthagyom magát, majd lesz magával valami. Jó.
Fél óra múlva feljön az orvos. –Nincs eltörve, de szívem szerint begipszelném. -Járó? -Nem. -Nem örülnék neki. Ráléphetek? -Igen, de a lábfejet nem mozgathatja. -Aha.
Kiegyezünk egy lecsatolható bokarögzítőben. Receptre, majd holnap váltsam ki. Ja. Mivel megy haza? Mittomén. Taxival. Nincs valaki, akit felhívhatnánk, hogy jöjjön magáért? Nincs.
Kitolnak a várótermen át egy mellékkijárathoz, és otthagynak.

Olyan rohadtul egyedül érzem magam, hogy kis híjján sírva fakadok.
Vasárnap dél van, mindenki otthon ül az asztalnál, kanalazza húslevest, aki meg itt van, azt is elkísérte a férje, felesége, apja, anyja, akárki. Én vagyok csak egyedül, kurvára egyedül, pont most.
Szedd össze maga! – mondom magamnak.
Nem akarom összeszedni. Nem akarok mindig erős, összeszedett, talpraesett lenni. Nem! Most beteg, kiszolgáltattt, béna nő vagyok!
De nem engedhetem el magam, ma sem.
Nincs mit tenni. Keserűségembe még taxit hívni sincs kedvem. Hogy a keservit! Kirugom magam alól a kerekesszéket, összeszorítom a fogam, úgyis azt mondák, hogy rá lehet állni, nincs eltörve, dögöljön meg a világ, haza megyek.
Egy óra alatt hazabicegek, a kisgyerekek megbámulnak az utcán.
Nem tudom, azt kérdezik-e a mamájuktól, hogy miért sír a néni, vagy hogy miért megy ilyen hülyén.

Ma már jól vagyok, így is – úgy is. Dolgozni is bejöttem.
Ha így megy tovább, hétvégén már repülhetek.
Azért megint kaptam egy pár leckét.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum