Teknősbéka tempóban (nem nem a virgonc ékszerteknősre, hanem mondjuk egy 127 kilós közönséges levesteknőcre (Chelonia mydas) célzok) elaraszoltam az utca végén található gyógyászati segédeszközök boltba, és kifosztottam az ortopéd részleget.
Mondtam a néninek, ha ez se lenne elég, tegyen félre nekem egy járókeretet, lehet, hogy még visszajövök érte.
Azért ez a beszerzés a látszat ellenére nem ment ilyen gördülékenyen: tegnap délután öt helyen voltam a város különböző pontjain, de hol zárva voltak, hol nem foglalkoztak receptekkel, hol nem volt árujuk.
Szép őszi délután szívesen sétálgatok a városba, de a mostani egészségi állapotomban (a jelzőlámpa pirosra vált, mikor még csak a zebra felén járok) szívesen eltekintenék tőle.Átkoztam is rendesen a magyar egészségügyet, ki is számoltam hamarjában, hogy már milliós nagyságrendekre rúg, amit befizettem nekik. Vagyis dehogy fizettem: vonták. Otthon -felidézve gyerekkorom törött-végtagos emlékeit – átnéztem az evőeszközkészletet, hátha találok egy alumíniumkést, amiből fásli segítségével bokarögzítő sínt varázsolhatnék. De csak villát találtam. Azt azért mégse.
Tegnap este tizenegykor becsöngetett a gázszerelő, hogy na itt vannak. Igaz, hogy nyolcra mondták. Pedig épp most állapodtunk meg Dinával, hogy idén takarékossági szempontból eltekintünk a fűtéstől. Eddig még jól tartjuk magunkat: a vizes borogatás még nem fagy meg a lábamon.
