867

Nem jó ez így.
Elromlott ez a jó kis blog. Már annyi mindent nem írok meg ide.
Hétvégén a kezembe került egy régi, félig betelt naplóm: abba kezdtem újra irogatni.
Azt hiszem a kettő együttesen fog majd később tiszta képet adni.

Én is beszálltam az ismerőseim mellé a ringispilbe: most megint úgy meglódult az élet. Lassíthatna, mert térdig benne járok a vizsgaidőszakban. Szombaton pl. vizsga miatt fogok lekésni egy nagyszerűnek ígérkező kirándulást.
De mint ma értesítettek, már a második vizsgám sikerült. A harmadik helyett a dolgozatot munkaidőben írom: hiába, minden percet ki kell használni. Ha már fizetésemelést nem adnak, legalább vegyem több hasznát az ittlétnek.

Szombaton egész nap fejtágítottam, ezért úgy döntöttem, vasárnapra kijár egy kis kikapcsolódás. Ráadásul még választhattam is a repülés vagy egy kirándulás között. Göndörrel szombat este megbeszéltük, hogy ha jó idő lesz meg jó szél, repülni megyünk, ellenkező esetben kirándulni.
Másnap reggel fél kilenckor az ő telefonjára ébredtem, hogy akkor most hová? Hát sehová, mert én még ágyban voltam, és mindkettőt lekéstem.

Hogy hasznát vegyem a betározott energia-készleteimnek, nagytakarítást csináltam a konyhában. Micsoda izgalom. Viszon behordtam Dinához a konyhaasztalon felhalmozódott papír-és kacathegyeit, nem törődve a következményekkel. Melyek szerencsére elmaradtak.

Eh, unalmas ilyen hülyeségekről írni.
Inkább folytatom a dolgozatomat.

Ja, a kettővel ezelőtti post problémái úgy tűnik, nagyjából megoldódnak. Nem mondom, hogy megszűnnek, de talán mégsem fognak végleges eltűnést jelenteni.
De így már nem az igazi.

A szomszéd szobában ülő Mókus kolléga lesz a legkiműveltebb nőügyekben: nap mint nap végighallgatja a mondandónkat. Aztán mosolyogva kijön, mi lecsapunk rá: neked erről mi a véleményed, és ő igazi könyvelőhöz híven, a maga csendes, szerény módján, logikusan és kézenfekvően megállapítja a tényállást.

868

Hogy vidámabb dolgokról is írjak.

Múlt héten felkeveredtem egy teljesen ismeretlen, és első ránézésre teljesen értelmetlen internetes gyűjtőhelyre (nem, nem társkereső). Aholis tegnap véletlenül ráakadtam egy igen régi barátomra, akivel hat éve megszakadt a kapcsolaunk.
Kétévente váltottunk egy-egy levelet, pár éve egyszer össze is futottunk, de ennyi.
Ilyenkor aztán mit lehet válaszolni a mi van veled kérdésre? Hat évet nem lehet elsorolni pár mondatban. Így hát gyorsan eljutottunk a találkozzunk gondolatához, bár nem számítottam rá, hogy azt fogja válaszolni, hogy ma hétkor. Már a nyelvemen volt a válasz, hogy vizsgaidőszak van, nem érek rá, de tartottam tőle, hogy akkor megint elvész a képből, így hát igent mondtam. Mert mindigis nagyon sajnáltam, hogy elkavart az élet bennünktet egymás közeléből.
És ha nem ismerlek meg? – kérdezte. Hát igen. Hat év sok idő. De végülis sok cifra kitérő után ma sem nézek ki sokkal másképp.

Tényleg olyan volt találkozni vele, mintha épp csak a minap váltunk volna el.
Egyedül laksz? – kérdezte. –Nem? Akkor menjünk hozzám.
Hohohohó, indult be rögtön a feltétlen reflex, csak lassan a testtel! Aztán leesett, hogy mi csak barátok vagyunk. És ráadásul mint később kiderült, sok területen – pl. az aktuális párkapcsolataink vagy mink terén – hasonló cipőben is járunk.

Átbeszélgettük az egész estét, bele az éjszakába, persze nem jutottunk még a mondandónk feléhez sem.
Ráadásul ő volt az, aki anno nekem, szédelgő, bizonytalan, kiforratlan, kereső kislánynak (de megharagudtam volna akkor ezért a szóért) kezembe nyomta az Illúziókat, és ezzel elindított egy hosszú úton. Mint most kiderül számomra, ő nem jött erre tovább. De nekem ez akkor nagyon sokat jelentett.
Mondhatni, létjogosultságot nyertem önmagam előtt.

Furcsa volt így ennyi idő után, de mégis jó. 
Úgy állt most velem szemben, mint tükör, mint meós, mint mérleg: mit tettem, merre haladtam, mit értem el, merre változtam hat év alatt.
És igaza volt: jók ezek a napok, melyek teljesen átlagosan indulnak, és valami egész vártlan befejezésük lesz.
Megállapodtunk, hogy most nem fogunk újra eltűnni. Remélem.

869

Hogyaztakutyamindenit!

Ctrl+C – Ctrl+V : most bemásolhatnám ide az augusztus végi hangulatomat.
Amikor Jeremiás kilépett az életemből, mert szeretett.

Nem akarom megismételni a káromkodásaimat.
De már  megint gallyra megy egy barátság, egy fontos kapcsolat, mert másként érzünk egymás iránt?
Komolyan nem hiszem el.
Velem van a baj, vagy a világgal, vagy mindenki átéli ezt ilyen rendszerességgel?!
Szálljanak már le rólam odafent!!!
(Majd még leírom Vonnegut nem-epifánia elméletét. Jól illene ide. Egyébként azt a könyvet is tőle kaptam)

Már jó fél éve találkozgattunk. Nem írtam ide róla.
Ősszel jókat kirándultunk, mindig megnevettetett, és rengeteget beszélgettünk. Őszintén. Ő egy csomószor kirángatott a posványból engem, és én is őt.
Egyszerűen csak jól éreztük magunkat.

Persze, voltak sejtéseim, hülye azért nem vagyok (de, csak nem szeretem beismerni), de igyekeztem tanulni a múltkori esetből, és – én legalábbis azt hittem – tisztáztam a helyzetet.
Mert tudtam, hogy köztünk nem lesz többről szó.

Hát most válasz elé vagyok állítva: tisztáznom kell, hogy “mi is van köztünk”.
És baromira úgy tűnik, hogy akkor elveszítem őt is.
És baromira úgy tűnik, hogy megint fájdalmat fogok okozni valakinek.
Kivancsi vagyok, a hatralevo ugy 30 evemben vajon kb. hany ilyen
levelet kell meg megirnom?
– kérdi ő.
És ugyanert kérdezem én is.
Hogy az a…

870

Tegnap beszéltem Dinával.
Megmondom őszintén, rég tartottam már ennyire beszélgetéstől, meg a következményeitől.

Mert az úgy van, hogy költözéskor megbeszéltük, hogy ez egy nyitott lakás, és bárki jöhet, de a körülményekre való tekinettel nem fogunk heti egy-két alkalomnál többször látogatót, barátot felhívni.
Ehhez képest mostanra gyakorlatilag egy párral lakom.
Anno mikor elkezdődött ez a kapcsolata, én mondtam neki, hogy ez elég zavaró számomra, de aztán nem történt semmi.
Egyrészt, mert nagyon úgy festett, hogy nem fog semeddig tartani, másrészt mert egy reggel, mikor épp fogmosás közben dühöngtem rajtuk, olyan hihetetlenül ismerős érzés fogott el: jé, ezek ugyan azok az érzések és reakciók, mint mikor G.-nél ott laktak velünk a barátaink. És ugye azt a végén már nagyon utáltam. Még löketet is adott ahhoz, hogy szakítsunk.
Erre pár hónappal később ugyan abban a szituációban találom magam, pedig ez nem is olyan átlagos helyzet. És akkor elgondolkodtam: mielőtt elkezdek a nagykéssel kergetőzni, talán számba kellene vennem azt az eshetőséget is, hogy ez nem véletlen. (Semmi sem az.) Hogy esetleg most tanulhatok belőle, vagy csinálhatom másképp. Mit csinálnék másképp? Mert az nyilván nem cél, hogy mindent lenyeljek. De az sem, hogy a valós okok mellett az összes saját sérelmemet is a nyakukba zúdítsam.
Értem ezalatt, hogy ha zavar a zaj, akkor a zaj zavarjon, és ne az, hogy ez a hülya tyúk, és még ő hiszi azt, hogy magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, és egyébként is hogy képzeli, jesszus de meg folytanám.

Így hát elkezdtem más utat járni: direkt hagytam nekik a lakást, beszélgettem velük, egész megkedveltem a fiút is.
Csakhogy mostanra elérkezett a vizsgaidőszak, én is otthon vagyok, mostmár tényleg nagyon zavar a zaj meg minden, és ilyenkor az én idegeim is ki vannak hegyezve.
Ráadásul Dina az új munkahelyén enyhén szólva nem találja a helyét, ebből kifolyólag úgy röpködnek kora hajnaltól kezdve a k*va anyázások és társai, hogy nem ismerek rá. Hol van már a szép nyugodt reggeli ébredés és gondolat-fésülgetés…
Na mindegy, a bajaimat most nem is részletezem, idemásolhatnám az egy évvel ezelőtti bejegyzéseimet.

Viszont attól nagyon féltem, hogy ő ezt hadüzenetnek fogja venni, és megkezdődik a pszicho-háború. Abból pedig köszönöm, de nem kérnék. Mostanába sajnos az őt ért negatív hatásokat úgy reagálta le, hogy még önteltebb lett, egyre csak fújja-fújja fel magát, mindenkinél jobban tud mindent, már ő az atyaisten. Sajnos hallom, hogy beszél a párjával, a kollégáival vagy a barátaival. Nagyon nem szeretnék ott lenni mikor a nagy hólyag kipukkan. És pláne nem szeretném én kiszúrni. (Baromi büdös lehet már odabent.)
Viszont nyelni sem fogok, az sem volna helyes.

Így hát hosszú meditálások és gondolkodás (41. csökkenés, 60. korlátozás), meg néhány nagy levegő után leültem mellé.
Mivel tényleg nem én akartam kiszúrni, úgy határoztam, hogy meghagyom abban a hitben, hogy ő az isten. Magyarán kedvesen, megértően, szeretetteljesen, de határozottan előadtam a mondókámat.
Nagy mákom van: úgy néz ki, mostantól tőlem függetlenül sem lesz alkalmuk sűrűbben látni egymást.
Viszont nem érti, hogy engem miért zavar ez a szituáció. Őt biztos nem zavarná (ha-ha). Mondtam, hogy ne tévessze meg a a látszat, hogy a két szoba között fal van: az csupán optikai akadály, de nem akusztikai. Képzeljen a helyére egy függönyt, az jobban szemléltei a valóságot. És ennek következményeit meg hagy nem részletezzem már.
Nem akarom most leírni az ezt követő félórás érvelésemet és példabeszédeimet, amivel próbáltam neki szemléltetni a helyzetet. Végül megkérdeztem: jelentkeznél olyan hirdetésre, amelyben az áll, hogy egymásból nyíló szobák egyike pár mellett kiadó? Hülye vagy? – vágta rá felháborodottan. Na, mondom, erről beszélünk.

Hát így történt a mi nagy beszélgetésünk. A háborút bizonytalan ideig elnapoljuk.
Örülök, hogy így sikerült.

871

Eleinte megütközve szemléltem a kapualjunkban horpasztó hajléktalant. Miért pont a miénkbe? Van még annyi másik!
E tekintetben amúgyis aszociális vagyok, egyrészt mert nekem se tettek soha semmit a seggem alá, és nem is szaladhatnék haza senkihez, ha úgy alakulna, hogy na akkor most egy kicsit tartsatok el, másrészt meg ugye derült már ki olyasmi, hogy jobban keresett az, akinek adtam, mint én…

Idővel megszoktam a látványát.
Reggelre már nyoma sincs, nem hagy maga után koszt, nem használja vécének a levelesládát, és sose szól egy szót se, még ha éjjel megyek is haza. Viszont horkol: már a sarokról hallom.

Pár hét elteltével már ott tartok, hogy sajnálom, ha felkapcsolódik miattam a mozgásérzékelő lámpa,mert épp a szemébe süt, és felszisszenek, ha hagosan becsapódik mögöttem a kapu.

Tegnap új takarót kapott (vett, lopott). Hófehér, nagy, habos dunna, vagy két és fél méter hosszú. (Megjegyzem, már megint túlszárnyalt: nekem egy sokkal régebbi paplanom van, és a fölső részéből már kicsit kikopott a toll.)
Teljesen eltűnik alatta, a kötélfülű szatyraival együtt. És reggel sokáig alszik.
Vagy megfagyott.

872

Ezeket a földön túli fotókat nézegetve határozottan olyan érzésem támad, hogy van ott valaki…

873

Tegnap ismét együtt volt a család, évek óta először.
Úgy ültük körül a nagyasztalt tizenketten, mint hajdanán, mikor még mind otthon laktunk – csak apu hiányzott. Mindenki megkereste a régi helyét. Néhányan az etetőszéket hiányolták.
Mikor mindannyian egyszerre kezdük el beszélni, és irtózatos hangzavar támadt, egyszerre nevettünk fel: hát igen, ezek vagyunk mi, ez volt mindig is: hatalmas traccsparti, beszélgetés, vita vagy veszekedés az asztal körül, de mindenképpen hangzavar. Idegen ember szerintem megbolondulna. Én is, ha minden nap ezt kellene hallgatnom – de ha csak évente egyszer, akkor még jól is esik.

Mivel mindkét távol lakó húgom képviseltette magát, meg én is, aki szintén ritka vendég vagyok odahaza, kitalálták, hogy csináljunk családi képet.
Na itt lett aztán még csak igazán haddelhad: a mi családunkban mindenki olyan, de olyan baromira okos, és úgy tud mindent, pláne, hogy ki hová üljön, mit vegyen fel, melyik oldalra rakja a lábát, hová tegyük a reflektorokat (szobában lámpafénynél – kellett egy kis segítésg a vakuknak), hogy a nagy zengedelemtől majd szétesett a ház. Szegény anyám fogta a fejét, hogy fotóst kellett volna hívni, mert az megmondana mindent, és abba senki nem merne beleszólni.
Előbb – utóbb azért készítettünk jónéhány képet, és végre nekiállhattunk a desszertnek. Én a fagylalt nagy részét a falánk öcsémre hagytam, és aztán én akasztottam nyakamba a gépet, és csináltam több tucat képet népes kis családomról – végre beállítások nélkül.
Aztán öcsém keseregve került elő a számítógépe mellől, mondván, hogy az összes családi kép rossz lett, nem jók a színek, belóg a szekrény sarka, meg többen árnyékban vannak.
Úgyhogy kezdtük az egész procedúrát elölről. Addigra a két jelenlévő kisgyerek is nekiállt kánonban bömbölni – nehéz volt így szelíd mosolyt vagy boldog nevetést csalni az arcunkra.
Mondtam öcsémnek, mostmár mindenkiről van egy csomó kép, majd lecserélgetjük a fejeket, és összerakjuk mindenkinek a legszerencsésebb ábrázatát.

Beszélgettem valamennyit a nagyobb testvéreimmel is – már amennyi mondanivalónk volt egymásnak. Mint kedves, távoli ismerősök.
Egyébként meg a két kis lurkóval hancuroztam, meg német sógort szórakoztattam, mert őt szegényt megint eléggé parlagon hagyták.
Egyébként most nem volt semmiféle rossz érzésem – a nagy zsibvásárban nem volt időm ilyesmiken rágódni.

Aztán nekiálltunk tíz-húsz évvel ezelőtti történeteket mesélni (úristen – nekem már vannak húsz évvel ezelőtti történeteim….), pl. mikor két-három évesen kaptam a pulikutyás szomszéd bácsitól egy csomag cukorkát (az a sárga-narancssárga, porcukorral töltött drazsé), és úgy teletömtem a számat vele, hogy fuldokolni kezdtem, és apu a lábamnál fogva fejreállított, a számból meg egyre csak potyogtak a cukorkák. Vagy amikor a bátyám leesett a villanyoszlopról. Vagy amik még durvábbak így felnőtt szemmel nézve: mikor este vihar volt, elkezdünk sírni a szobánkban, de nem azért, mert megijedtünk volna a menydörgéstől, hanem mert attól féltünk, hogy most visszajön az urézus (ahogy kisgyerekként hívtuk), és a jókat elviszi a mennybe, és minket itthagy, mert mi rosszak vagyunk.
Én nem hibáztatom a szüleimet, szemrehányogatni sem fogok, de ezek után kérdem én, csoda-e ha nem vagyok teljen normális? De viccen kívül: így utólag azért brutálisnak tűnik, hogy egy gyerek emiatt szorongjon. Nem mondom, a vallás önmagában nem káros egy gyerekre nézve, és rengeteg jót, szépet és értéket tanultunk, sőt keretet és motivációt adott, de ezt már egy kicsit túlzásnak vélem. Mindegy. Legalább van alibbim.
És azért a szép történetek jöttek elő túlnyomó részben, sőt bátran állíthatom, hogy szebbek, érdekesebbek és vidámabbak voltak, mint a legtöbb gyereké.

 

874

Na, túl vagyok két vizsgán. Legalábbis remélem, mert eredményt még csak az egyiknél tudok. Persze ez jelenleg nem sok könnyebbséget jelent: már az iskolából hazafelé kezdtem a következőt.
Vasárnap pedig a teljes siklóernyős-elméletből (aerodinamika, fizika, meteo, légi kressz, szabályozások, légterek, ernyők, biztonságtechnika, stb) akart az oktató levizsgáztatni, de olyan csúnyán sikerült ránéznem, hogy inkább áttette jövő hétre.
Vasárnap egyébként nem repültünk: igaz, hogy a városban kellemes szél lengedezett, de a reptéren már viharosan fújt. Úgyhogy szépen mindenki hazabaktatott, kivéve néhányunkat, akik úgy határoztunk, hogy ha már itt vagyok, felmegyünk a hegyre. Igaz, hogy lefagyott a fülünk, de legalább jót beszélgettünk, valamint szemtanúi lehettünk, hogy miért is nem ajánlott viharos szélben felszállni.
Egyébként talán nem is olyan nagy baj, hogy nem repültünk: nem voltam alkalmas állapotban. Már nem emlékszem pont, hogy mennyi pihenés van előírva, de – ahogy valaki még előző este meg is jegyezte – ha az ember lánya hajnal kettőkor még a kártya-party közepén iszogat, egészen biztosan nem felel meg semmiféle követelménynek.
Történt ugyanis, hogy a barátnőmék szombat este meghívtak egy kis születésnapi nemtudommire, aminek nem tudtam ellenállni, egyrészt mert két nap alatt két vizsga több mint elég, másrészt mert rég láttam a régi társaságot, harmadrészt meg mert otthon Dina a barátjával veszekedett meg lelkiterrorizált.

A közös barátainkon kívül még egy frissen vált ismerősüket is meghívták, nem vagyok meggyőződve róla, hogy minden hátsó szándék nélkül.

Mindenesetre az este nagyszerű volt, rég éreztem már ilyen jól magam. Kártyáztunk, hihetetlen módon folyamatosan nyertem, pedig olykor direkt túlvállaltam magam, hogy megszakítsam a szerencse-folyamot. Azzal vigasztaltam őket, hogy ugye aki a kártyában szerencsés…. Én se bánnám, ha bármilyen más területen fele ilyen jól menne…

Aztán felavattuk az új vízipipájukat, melyhez még nálam kaptak kedvet. Párnák, zene, pipa, gyertyák. Nagyszerű volt. (Bár engem kísértetiesen emlékeztetett egy-két hasonló szituációra és valakire, aki még elkelt volna az igazán tökéletes képhez.)
Cserébe vasárnap semmit nem tanultam, és miután hazajöttünk a hegyről, csak ültem a tévé előtt és bambultam.
Már ez is rám fért.

875

Születés, válás, szerelem, lombik-program, költözés, családi találkozók.
Mostanában úgy zajlik a körülöttem lévő emberek élete, hogy beleszédülök.
Az év első felében épp fordítva volt.

Angol vizsgám 97%-os lett. Bár így sikerülne a többi is. Helyesbítek: a többi már mindegy, hogy, csak sikerüljön.

Persze szerintem Occam borotvája az én életemre (meg ahogy elnézem, a körülöttem lévőkére is) nehezen volna alkalmazható. Vagy illogokusan működök.
És máris eljutottunk a Tébolyult Isten gondolatáig. Időhiány miatt ebbe most inkább nem megyek bele, pedig szimpatizálok a gondolattal.

876

Most jövök a tetőről, emiatt másztam ki.
Nem adja vissza a kép, pedig olyan, de olyan szép volt ez a hosszú csíknyi felhő, hogy menten jókedvem kerekedett.
Hiányzanak már a hegyek, meg a kint.
Eddig még kicsit hezitáltam, de most már biztos vagyok benne, hogy szilveszterkor a Tátrában a helyem.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum