Hogy én mekkora marha vagyok… Meg végülis okos is.
De e felől csak ma bizonyosodtam meg igazán.
De kezdem az elejéről.
A pénteki vizsgán meghúztak. Szemetek is voltak, meg én sem voltam formában. Gondolom, három hónap tanulás, szakítás, pártalálás, szakítás, karácsony, szilveszter, önmeghasonlás, utazás… soroljam még?
Mindegy, erre az egészre most ráment fél évem, vagyis rámegy, mert így nem fogom tudni tartani a négy évet.
Tanulópénz. Mondom, hogy mindent megtettem… 🙂
Pestre érve rövid találkozóval elajándékoztam az aznap esti lézerszínház jegyünket: helyette szakítás volt napirenden.
Nem kevésbé izgalmas.
Nyolc körül értem hozzá – nem ért rá előtte, utána is csak nebenbei, pakolás közben. Mint tudjuk, ez ugye nem fontos.
Ilyen esetben a –Na mesélj – kérdésre legalább olyan nehéz kielégítő választ adni, mint egy sok éve nem látott ismerősnek. Pedig itt csak néhány napról volt szó.
De azért meséltem.
Nem akarom részletezni, először ez a nemértés volt a téma – most sem értett, gőze se volt, hogy miről beszélek. De legalább megpróbálta. De megint csak hideg falba ütköztem: idebent a könyvelővel jobban el tudok beszélgetni, mint vele.
Mikor már kezdtünk az értelmetlen szócsata felé haladni (most akkor ki nem ért meg kit és hasonlók), előhozakodtam a másik dologgal, a nemrégvoltszerelem-lánnyal – csak mosolygott. Tulajdonképpen végig mosolygott.
Aztán megkérdeztem, ő mit gondol, mi játszódott le benne az utóbbi időben – semmi, elkezdett munkahelyről hablatyolni.
Aztán meg hogy milyen rossz a hozzáállásom, és így soha az életben nem lesz senkim, és majd meglátom, hogy így meg úgy, és majd ha felnövök, rá fogok jönni, hogy ezt hogy kell csinálni, és hogy igaza van, és hogy mi a kapcsolat lényege. Mondtam, hogy amíg nem áll mögötte egy 20 éves boldog házasság, addig csak feltételezhet, és neki ugyanannyira igaza lehet, mint nekem, vagy bárkinek.
Bár én nem tudom, mi egy sikeres kapcsolat titka, csak azt, hogy mi nem. Ezen aztán jól hajba is kaptunk, úgyhogy be is fejeztem.
Mivel nem szólt többet, még ücsörögtem egy darabig, aztán kimentem vécére, felöltöztem, és elindultam.
Az ajtóban még megöleltük egymást, ahol persze én jól elbőgtem magam (addig még egész jól bírtam. de én ilyen vagyok: tudok sírni és kacagni is. nem csak mosolyogni), mert persze eszembe jutott egy csomó szép és jó, és az ölelés, és az elmúlás… és mikor becsukódott az ajtó, kicsit mégis bántam, hogy nem mondtam el, hogy azért nem csak a rossz maradt meg bennem….
De végülis – ha rosszul is – befejeződött a vizsgaidőszak.
Végre kézbevehettem a könyveimet, reggel sokáig alhattam, kényelmesen reggeliztem, fotókat válogattam (Rammsteint hallgattam – hiába no). Persze még bennem volt a tanulás-rutin, így elővettem az angol könyveket. Különben hogy megyek majd világ végére önkéntesnek, ha rám jön?!
Délután moziban voltunk, Csak szex és más semmi – hahaha. Ilyen címmel (pláne most – kicsit irónikus), Dobó Kata szereplésével biztos nem mentem volna moziba, pedig jó volt, tényleg jó. Na nem jöttem rá belőle az élet értelmére, de szórakoztatott.
A Millenárison a beharangozott fényfestés kutya füle volt a Madách-térihez képest, de legalább nem fogom azt hinni, hogy lemaradtam valamiről. Meg legalább megnéztük a jégszobrokat is.
Még késő este visszamentem a síkölcsönzőbe, lemondani a foglalásom. Hétvégén indultunk volna Szlovákiába.
Olyan szomorú hangulatom volt.
Visszacsinálni mindig rosszabb, mint nem csinálni.
Az előadás elmarad.
Kudarc-hangulata volt mindennek, és még csak abban sem voltam már biztos, legalábbis nem egészen, hogy helyesen cselekedtem.
Persze, ilyenkor eszembe jutottak a kis szívmelengető apróságok, érintések, mozdulatok, szavak. És olykor nem is tűnt az egész rossznak, és tényleg hisztis picsának láttam magam.
Mert mi van akkor, ha tényleg lehetett volna ezeken idővel változtatni? Mi van, ha tényleg csak én reagáltam túl a dolgokat? Vajon tényleg én látom ennyire rosszul a világot?
Aztán a másik hang rögtön eszembe juttatta a keserű és hideg szóváltásainkat, a megnemértettséget, vagy a szenvedély totális hiányát – ezek pedig nem nüansznyi dolgok.
Vasárnap rég nem látott barátom látogattam meg, visszakaptam tőle Zorbát is, és egész feloldódtam a délutánban. Ő van olyan őrült, mint én. 🙂
És terveztünk egy csomó dolgot az elkövetkező hetekre: ha Isten elvesz, ad is helyette.
Kis melankólia azért végig ott bújkált a hétvégében: mert hiába tudom, hogy ennek így kellett lennie, mégiscsak a számban érzem a veszteség ízét.
Meg egy kis kételyét.
Aztán ma reggel megnéztem valamit itt a neten, melyből kidrült, hogy kedves otthagyott barátom mivel töltötte az utóbbi napjait – és rájöttem, hogy bazi nagy ökör vagyok. És hogy rohadtul igazam volt, hogy otthagytam.
És hogy most sem tartom szemétnek, csak úgy érzem, hogy semmi jogalapja nincs bármit is felróni nekem. Pláne nem, hogy nem tettem meg mindent ezért a kapcsolatért.
Mert így még csak értelme se lett volna – csak hülyét csináltam volna magamból.
Azért egy pillanatra leüvöltöttem volna a fejét.
Úgysem értette volna. Lehet, hogy csak ült volna mosolyogva.
És igen, igazam volt, jót mondott az a belső hang vagy mi, mikor azt kiabálta, hogy ő itt baromira nem érzi kényelmesen magát.
Nem hazudtak az érzéseim.
Okos kislány.
