845

Húúú, tegnap olyan, de olyan helyet találtam…
És hetente legalább egyszer ott fogok dolgozni vagy tevékenykedni vagy mi.
Csütörtökön kezdek… :))

Aztán – hiányos létszámmal ugyan – de végre sort kerítettünk a fényképnézegetős- csevegős -barátnős estére.
És lehullott a lepel a kenyérsütő gépekről is: eddig mindig csak a készterméket láttam, a folyamatot sose.

A mai este is jónak ígérkezik.
Mert azért maradt az életemnek egy olyan kis zuga, ami ha kicsit meg is sínylette, de elsősorban profitált (így utólag nézve pláne) az utóbbi hónapok kaotikus helyzetéből.

Reklámok

846

Az utóbbi hónapokban többször is bebizonyosodott, hogy az idő és a lehetőségek bizony sokkal illékonyabbak, mint gondolnánk.

Annyi mindenről hittük azt, hogy van még időnk, sőt rengeteg időnk van, ráérünk még, majd jövőre, majd a jövő héten – és elszállt.
Megváltoznak a lehetőségek, a körülmények, az adottságok.
És már csak a lett volná-kat érezzük.

Azt gondolom, hogy sok kapcsolat ezért is laposodik el, mert olyan magától értetődővé, olyan alapértelmezetté lesz a másik.
Mivel úgy gondoljuk, mindenre lesz lehetőség máskor, holnap, majd a nyáron. 

Ezért az idomtalanul vastag, bőrkötéses Commerzbank-ajándék-határidőnaplónak küldetést szántam. 
Hétvégén elkezdetm felírni bele, hogy mi az, amit szeretnék, érdekel, megnézném, elmennék, megvenném.
Majd vagy most.
A java nincs határidőhöz kötve, de tudom, hogy éppen ezért milyen könnyen elnapolom.
És ez a legutóbbi nyaram is azért (is) volt olyan szép, mert mentem az álmaim után, mert “vettem a fáradtságot” hogy megvalósítsam őket.

Így ma  fényképezőgép teszteket, hétvégi időjárásjelentést, műhely munkát, eladó akkusztikus gitárt, műsorfüzeteket is hasonlókat böngésztem szabadnak ítélt perceimben.
Haj-jaj mi lesz itt! 🙂

847

Még mindig iszonyatosan dühös vagyok… pláne azért, mert még játsza nekem a szentet….
Mindegy, így sokkal jobb. Ez sokkal megfoghatóbb és kezelhetőbb érzés, mint a veszteség.

Témát ezennel lezártam.

848

Hogy én mekkora marha vagyok… Meg végülis okos is.

De e felől csak ma bizonyosodtam meg igazán.
De kezdem az elejéről.

A pénteki vizsgán meghúztak. Szemetek is voltak, meg én sem voltam formában. Gondolom, három hónap tanulás, szakítás, pártalálás, szakítás, karácsony, szilveszter, önmeghasonlás, utazás… soroljam még?
Mindegy, erre az egészre most ráment fél évem, vagyis rámegy, mert így nem fogom tudni tartani a négy évet.
Tanulópénz. Mondom, hogy mindent megtettem… 🙂

Pestre érve rövid találkozóval elajándékoztam az aznap esti lézerszínház jegyünket: helyette szakítás volt napirenden.
Nem kevésbé izgalmas.
Nyolc körül értem hozzá – nem ért rá előtte, utána is csak nebenbei, pakolás közben. Mint tudjuk, ez ugye nem fontos.

Ilyen esetben a –Na mesélj – kérdésre legalább olyan nehéz kielégítő választ adni, mint egy sok éve nem látott ismerősnek. Pedig itt csak néhány napról volt szó.
De azért meséltem.
Nem akarom részletezni, először ez a nemértés volt a téma – most sem értett, gőze se volt, hogy miről beszélek. De legalább megpróbálta. De megint csak hideg falba ütköztem: idebent a könyvelővel jobban el tudok beszélgetni, mint vele.
Mikor már kezdtünk az értelmetlen szócsata felé haladni (most akkor ki nem ért meg kit és hasonlók), előhozakodtam a másik dologgal, a nemrégvoltszerelem-lánnyal – csak mosolygott. Tulajdonképpen végig mosolygott.
Aztán megkérdeztem, ő mit gondol, mi játszódott le benne az utóbbi időben – semmi, elkezdett munkahelyről hablatyolni.
Aztán meg hogy milyen rossz a hozzáállásom, és így soha az életben nem lesz senkim, és majd meglátom, hogy így meg úgy, és majd ha felnövök, rá fogok jönni, hogy ezt hogy kell csinálni, és hogy igaza van, és hogy mi a kapcsolat lényege. Mondtam, hogy amíg nem áll mögötte egy 20 éves boldog házasság, addig csak feltételezhet, és neki ugyanannyira igaza lehet, mint nekem, vagy bárkinek.
Bár én nem tudom, mi egy sikeres kapcsolat titka, csak azt, hogy mi nem. Ezen aztán jól hajba is kaptunk, úgyhogy be is fejeztem.
Mivel nem szólt többet, még ücsörögtem egy darabig, aztán kimentem vécére, felöltöztem, és elindultam.
Az ajtóban még megöleltük egymást, ahol persze én jól elbőgtem magam (addig még egész jól bírtam. de én ilyen vagyok: tudok sírni és kacagni is. nem csak mosolyogni), mert persze eszembe jutott egy csomó szép és jó, és az ölelés, és az elmúlás… és mikor becsukódott az ajtó, kicsit mégis bántam, hogy nem mondtam el, hogy azért nem csak a rossz maradt meg bennem….

De végülis – ha rosszul is  – befejeződött a vizsgaidőszak.
Végre kézbevehettem a könyveimet, reggel sokáig alhattam, kényelmesen reggeliztem, fotókat válogattam (Rammsteint hallgattam – hiába no). Persze még bennem volt a tanulás-rutin, így elővettem az angol könyveket. Különben hogy megyek majd világ végére önkéntesnek, ha rám jön?!
Délután moziban voltunk, Csak szex és más semmi – hahaha. Ilyen címmel (pláne most – kicsit irónikus), Dobó Kata szereplésével biztos nem mentem volna moziba, pedig jó volt, tényleg jó. Na nem jöttem rá belőle az élet értelmére, de szórakoztatott.
A Millenárison a beharangozott fényfestés kutya füle volt a Madách-térihez képest, de legalább nem fogom azt hinni, hogy lemaradtam valamiről. Meg legalább megnéztük a jégszobrokat is.

Még késő este visszamentem a síkölcsönzőbe, lemondani a foglalásom. Hétvégén indultunk volna Szlovákiába.
Olyan szomorú hangulatom volt.
Visszacsinálni mindig rosszabb, mint nem csinálni.
Az előadás elmarad.
Kudarc-hangulata volt mindennek, és még csak abban sem voltam már biztos, legalábbis nem egészen, hogy helyesen cselekedtem.
Persze, ilyenkor eszembe jutottak a kis szívmelengető apróságok, érintések, mozdulatok, szavak. És olykor nem is tűnt az egész rossznak, és tényleg hisztis picsának láttam magam.
Mert mi van akkor, ha tényleg lehetett volna ezeken idővel változtatni? Mi van, ha tényleg csak én reagáltam túl a dolgokat? Vajon tényleg én látom ennyire rosszul a világot?

Aztán a másik hang rögtön eszembe juttatta a keserű és hideg szóváltásainkat, a megnemértettséget, vagy a szenvedély totális hiányát – ezek pedig nem nüansznyi dolgok.

Vasárnap rég nem látott barátom látogattam meg, visszakaptam tőle Zorbát is, és egész feloldódtam a délutánban. Ő van olyan őrült, mint én. 🙂
És terveztünk egy csomó dolgot az elkövetkező hetekre: ha Isten elvesz, ad is helyette.

Kis melankólia azért végig ott bújkált a hétvégében: mert hiába tudom, hogy ennek így kellett lennie, mégiscsak a számban érzem a veszteség ízét.
Meg egy kis kételyét.

Aztán ma reggel megnéztem valamit itt a neten, melyből kidrült, hogy kedves otthagyott barátom mivel töltötte az utóbbi napjait – és rájöttem, hogy bazi nagy ökör vagyok. És hogy rohadtul igazam volt, hogy otthagytam.
És hogy most sem tartom szemétnek, csak úgy érzem, hogy semmi jogalapja nincs bármit is felróni nekem. Pláne nem, hogy nem tettem meg mindent ezért a kapcsolatért.
Mert így még csak értelme se lett volna – csak hülyét csináltam volna magamból.

Azért egy pillanatra leüvöltöttem volna a fejét.
Úgysem értette volna. Lehet, hogy csak ült volna mosolyogva.

És igen, igazam volt, jót mondott az a belső hang vagy mi, mikor azt kiabálta, hogy ő itt baromira nem érzi kényelmesen magát.
Nem hazudtak az érzéseim.
Okos kislány.

849

Na, most kezdődik a nap érdekesebbik része.
Nemsokára kezdőik a pótvizsgám. Ennek kimenetelétől függ, hogy sikerül-e az eredeti négy év alatt elvégeznem az iskolát.

Azután következik egy sorsdöntő beszélgetés, mely valószínűleg eldönti, mi lesz velünk.
Ha van még mit eldönteni.
A mai rövid technikai szóváltásunkból arra következtetek, hogy nemigen lesz itt őszinte beszélgetés és megértés.
Ne legyen igazam.
Annyit azonban elhatároztam, hogy kint fogom hagyni az ajtó előtt a büszkeségem, és nem fogok bántásra bántással válaszolni, vagy mindenáron ragaszkodni ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy igazam van és jó vagyok, és nem úgy gondoltam, és így tovább.
Végülis, a büszkeségemen kívül más nem sérül, ha esetleg úgy fejezzük be, hogy ráhagyom, hogy hülyehisztispicsa vagyok?
Miért kellene meggyőznöm az ellenkezőjéről?
Van ellenkezője?
Legyen már szombaaat…

850

A mai álmomban repülni tudtam.
Jól nekifutottam – utcán, hídon, bárhol – lengettem a karjaimat, és a levegőbe emelkedtem.
Teljesen természetes volt.
Röptömben is függőleges volt a testhelyzetem, és nem szálltam magasra. Legalábbis nem feltétlen.
Reggel elkészítettem a gyerekeket az óvodára (a bécsi gyerekeim voltak), elvittem őket busszal, aztán hazarepültem.
Vagy ki a folyópartra.
Senki más nem repült rajtam kívül.

Aztán reggel még eszembe jutott ez:

Több embert ismerek, akiknek
szárnya van, igenis szárnya.
Csak nem szoktak erről beszélni,
nem is lenne helyénvaló.
Szegények közt az a legszegényebb
Aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt
megtudná, hogy egyáltalán volt neki.
Mert akinek szárnya van,
csak az marad hűségből a földön.
(A.É)

851

“Nem tréfálok. Csak azt mondom, amit megtapasztaltam. A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet. Ez volt az, amit már fiatalember koromban is sejtettem néha, ez a sejtés hajtott tovább, hogy elhagyjam a mestereimet.
Rátaláltam egy gondolatra, Govinda, amelyet te megint tréfának vagy bolondozásnak tartasz majd, jóllehet ez a legokosabb gondolatom. Ez pedig a következő: Minden igazságnak az ellentéte is igaz!”

 

„Szeretni tudom a követ, Govinda, a fát is, egy darab fakérget is. Mindezek dolgok, és a dolgok szeretni valók. A szavakat azonban nem tudom szeretni. Ezért nem jelentenek számomra semmit a tanok, nincs keménységük, lágyságuk, nincsenek színeik, nincs élük, szaguk, sem ízük, a tanokban nincs más, csak szavak. Meglehet, ez az, ami megakadályoz abban, hogy békédet megtaláld, a sok-sok szó. Tudod, Govinda, megváltás és erény, szanszára és nirvána, mindezek csupán szavak. Olyan dolog, ami nirvána lenne, nincsen; csak a nirvána szó valóság.
Govinda így szólt: – Nem, barátom a nirvána nem csupán szó. A nirvána – gondolat.
Sziddhárta így folytatta: – Igen, lehet, hogy gondolat. Meg kell vallanom, édes barátom: nem nagyon teszek különbséget gondolatok és szavak között. Õszintén szólva, a gondolatokat sem sokra tartom. Többre tartom a dolgokat. Itt, ezen a csónakon például egy szent ember, aki elõdöm és tanítómesterem volt, hosszú évekig csak a folyóban hitt, semmi másban. Rájött, hogy a folyó hangja megszólítja, attól tanult, az nevelte és oktatta, istenség volt szemében a folyó. Sok-sok éven át nem tudta, hogy minden szélfúvás, minden kis felhő, minden madár, minden egyes bogárka épp oly isteni jellegû, s épp oly sokat tud és tanít, mint az általa tisztelt folyó.
Mikor azonban ez a szent ember elindult innen az erdõkbe, akkor már mindent, többet tudott mint te vagy én – tanítómesterek, könyvek nélkül is, és csupán azért, mert hitt a folyóban.”

 

H. Hesse: Sziddhárta

 

 

852

HÁt.
Úgy volt, hogy tegnap végre le tudunk ülni beszélgetni.
Nem tudtunk. Most fontosabb volt a munka. Mert állítólag nincsen semmi baj. Tényleg. Igaz, hogy napok óta nem beszélünk egymással, és vágni lehet a feszültséget.
Végülis ez tényleg nem olyan fontos.
Szerettem volna már túlleni rajta. Feszült vagyok, fáj a gyomrom.
-De miért nem mondom el telefonba, hogy miről akarok beszélni? -Nem szeretném. Ezt szerintem személyesen kell megbeszélni, épp ezért akartam találkozni.
-De miért nem vagy képes elmondani, hogy miről akarsz beszélni?

-Mert nem vagyunk képesek beszélni egymással, és folyton csak bántjuk egymást. -Te nem bántottál meg, és szerintem én se téged.
Neeeem??? Tudom, hogy nem veszi észre, hogy sokadszor gyalogol át rajtam. Most is.
Álmos voltam, mert előtte épp szunyókáltam, mert fájt a hasam, így kissé kótyagos hangon válaszolgattam.
-Hát miről is akartam beszélni? Hogy szeretném befejezni a kapcsolatunkat.
Most nem idézek minden sort, mert ezt egy hülye, értelmetlen és hideg szóváltás követte.
-Jó, ez nem olyan fontos, aludj még rá párat, vizsga után majd beszélünk (ez péntek).
Ez lett a vége. Mert ugye ez nem olyan fontos…

Már megint sikerül megforgatnia bennem a kést. Nem tudom, miért hagyom.
Kicsit kihüppögtem magam, mert én nem tudom ezt ilyen ridegen és tárgyilagosan venni, viszont most még biztosabb vagyok abban, hogy nincs ezen mire aludnom.
Nem akarom bántani, mert nem rossz ember, és nem érdemli meg.
Elmondhatnám a sok szépet és jót, figyelmet és kedvességet, amit kaptam tőle. De most már nem nagyon van értelme.
Nem, nem is haragszom rá (kivév mondjuk egy ilyen beszélgetés után), de nem akarom, hogy töbet bántson.
Nem akarok több sebet, se rajta, se magamon.
És mi a szép és kedves hétköznapok ellenére is halálra marrnánk egymást.
Így hát megyek.
Már megtettem az első lépést: talán jobb is így. Mert én rohadt gyáva vagyok az ilyesmihez: elhagyni, bántani, fájdalmat okozni. Sokkal inkább hajlamos vagyok hagyni magam, sodortatni a mindennapokkal, a majdleszvalahogy-all, a nemolyanrosszezígy-gyel.
Féltem attól, hogy esetleg újra kedves lesz, és én ellágyulok, és maradok. És újra végigcsinálom azt, mint G.-vel.
Úgyhogy végső soron hálát adok Istennek vagy kinek a tegnapi hidegségért és kemény szavakért.
Mint értem voltak.

853

…nem megy ez nekem. nem is fog. ha segítséget kérek, visszajelzést, akkor együttérzést kapok. ha simogatást szeretnék, akkor megmagyarázzák. ha sírok, félreértik. ha nevetek, azt is. ha segíteni szeretnék, balul üt ki. ha egy kicsit éppen tudok valamit, akkor úgyis akad valaki, aki okosabb. – ne vegye magára senki, abszolút általánosságban beszélek. nem a világgal van a baj, hanem csak velem. nem megy nekem ez az egész élet. nem tudok még csak segíteni sem, bármennyire szeretnék. nem tudok semmit. nem értek semmit. senki vagyok. nem tudom elmondani, kimutatni sehogyan, amit érzek vagy amit szeretnék, mert bármennyire is figyelek, a visszájára fordul…

Ezt Füles írta még régebben, de akár én is írhattam volna, mostanában gyakran érzm így magam…

De azért van, aki mégis megért.

854

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum