821

Emlékszem, milyen rossz volt a Raxon egy hívást, egy üzenetet várnunk.
Most én csinálom ezt.
Ülök, szaggatom titkon az idegeimet, persze mosolygok, de a szemem előtt véigpörögnek a lavinák, balesetek, családi tragédiák.
Persze, biztos nincs semmi, Occam borotvája alapján csak pusztán más tennivalók, de hát ilyenek vagyunk. Csak az a fránya hegy ne lenne, akkor nem aggaszta ennyire.

Ráadásul most nem tömhetem magam a kedvenc kávés kekszemmel vagy csokoládéval sem, mint az ilyenkor magától értetődő lenne, mert ezen a héten elvonó kúrára fogtam magam: jóformán csak zöldséget meg gyümölcsöt eszem. Mert az utóbbi időben szinte már megállás nélkül, reggeltől estig ettem valamit: igazi kaja-függő lettem, lassan elmehetnék Fellini filmjébe. És most bebizonyítom magamnak, hogy nem a csokoládé meg a falánkság az úr, és kibírom egy hétig nélküle.

Csak hát mindig ezek a fránya nehezítő körülmények….
…megyek, hozok egy répát… brr, nem, inkább nem eszem…

822

Sose voltam karrierista, de most kénytelen vagyok előre menekülni.
Pedig úgy szerettem, hogy se stressz (legalábbis nem jellemző), se felelősség (legalábbis nem kiemelkedő), és onnantól kezdve, hogy becsuktam magam mögött az iroda ajtaját, nem gondoltam rá másnap reggelig.
És most aztán kilincselhetek megint fizetésemelésért, mert most vagy soha, ugye, most még okom is van nyomós, de az már a múltkor sem sült el túl jól.
Persze ha mégis, azt azért nem venném rossz néven.
Ha meg mégse, akkor mi a jobb: ugyanannyi pénzért vissza lépni, hülyét játszani, unalmas munkát végezni – de semmi stressz; vagy gürizni, fejet törni, persze sikereket elérni és örülni is?

823

Legyen mindenki boldog, akinek van szemöldöke. Meg szempillája.

Csak úgy, azért mert van…

Mert van, akinek nincs…
…és most biztos úgy gondolja, hogy minden embernek boldognak kellene lenni, csupán csak mert nekünk van

824

Pénteken hazamentem Anyust megszületésnapozni.
Most nem a szokásos úton mentem az állomástól hazáig, hanem lekanyarodtam abba a kis mellékutcába, amerre az iskolából csavarogtunk – minden tiltás ellenére. Földút és sár – teljesen elszoktam már.
Ebben az utcában lakott a Varázsló. Vagy a Festő – mikor hogy hívtuk. Ha tehettük, megálltunk a kapu előtt, a rácsba kapaszkodva, és bámultunk befelé.
Az oldalkeítése tele volt pingálva angyalokkal, királyokkal, állatokkal, nem is emlékszem már – minden oszlopközben más. Mostanra csak az első, a kitárt szárnyú sas maradt meg.
De a kertben még ott állt a nagy, durván faragott bagoly.
Ez volt a mi Disney-Land-ünk.

Amúgy összezsugorodott minden: kicsi a járda és kicsi az út, kicsi a kertünk és kicsi a házunk, és anyu is kicsi lett, egész le kell hajolnom hozzá.
Azért a szíve nagy: sütött nekem házi-töpörtyűt…

825

Metafizikus áthangolás egy zebrán

…és így tovább.
Tegnap a Művészetek palotájában jártunk Roggal.
Úgy kezdődött, hogy a megbeszélt találkozóhelyünknél ácsorogva ráérős időm arra használtam, hogy a jónépet hajtottam el mozgássérült parkolóból. Még nekik állt feljebb.
Aztán megérkezett Rog a vadiúj autójával – merőben új helyzet. Nagyon örülök, hogy összejött neki, és így még nagyobb tér nyílik ki számára. Pl.  a Ludwig Múzeum, mert mind a ketten lököttek vagyunk.
Nem állítom, hogy nagy műértéssel vizsgáltuk volna a kiállított tárgyakat, de baromi jól szórakoztunk. És mindkettőnknek akadtak kedvencei. Nekem ez a fent említett cím, valamint a Hordozható utcakő tetszett a leginkább.
Meg az üvegterem fentről, amire azt hittük, az a kék terem, mert kb. 10 méteres, kék hengeres csillárok lógtak benne, melyek nem mindig kékek.

Nem mondom, hogy kibékültem ezzel az épület-monstrummal, de kissé megenyhültem irányába. Belülről egész vicces.

És még két gondolat A dunai Exodus című kiállítás faláról:

Minden folyamatosan mozog és áramlik… Semmi sem maradandó…
Miáltal senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba.
Amikor másodszor lépek a folyóba,
sem én, sem a folyó nem ugyanaz.

Herakleitosz

Hogy mi a Duna, azt én mondom meg.

Esterházy P.

826

Befejeztem a Békés harcost.
Az eleje jobban tetszett, mint a vége. Valahogy kevésbé érdekelnek a meditációs- és légzőgyakorlatok, mint a mindennapi élet. Biztos az is jó, de mutasd meg, mit eredményez, mert az a cél.
Ezt látom otthon Dinán is: lassan olyan iszonyatos ismeret-mennyiséggel rendelkezik, hogy nehéz már neki újat mondani. De az élete…
Szóval ez csak egy regény volt, meses, mégis: mit ért a sok gyakorlat, ha nem volt képes megtalálni a helyét, és tönkrement a házassága? És jó, hogy jött a nagy megvilágosodás vagy mi, meg Joy, a nagy szerelem, de ez működött? Használt az elmélet, az ismeretek?
Én is sok ismerettel rendelkezem, de vajon mennyit teszek magamévá, mennyit élek meg?

Azért volt a könyvben nagyon sok jó gondolat: ezért éri meg olvasni. Mert tudja, tudja az ember, de mindig újra kell hallani, mert belém vési, mert eszembe jut az utcán, a tömött buszon, vagy ha borús a ég.

Egyszer, amikor letargikusnak látszottam, Szókratész megragadott és megrázott: Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra.  Nos, Dan, mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az!

*************

Egy bolond akkor “boldog”, ha sóvárgásai kielégülnek.
A harcos ok nélkül boldog. Ezért a boldogság a végső elv – mindenekelőtt ezt tanítottam neked.

**************

…ez az utolsó feladat, melyet valaha is adok neked, és ez örökké tart. Cselekedj boldogan, érezd magad boldognak, a világban felfedezhető mindenféle ok nélkül. Akkor képes leszel szeretni, és azt teheted, amit akarsz.

************

Először a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók.
Aztán a hegyek többé nem hegyek, a folyók pedig nem folyók.
Végül a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók.

***********

Igen. Bizonyos értelemben mindenkinek ezt kell tennie. Saját munkáddal kövezed ki az utat. … Minden egyes emberi lény, férfi vagy nő, képes rá, hogy megtalálja a kaput és átmenjen rajta, de nagyon kevesen éreznek késztetést erre; keveseket érdekel a dolog. Ez nagyon fontos. Nem azért határoztam el, hogy tanítani foglak téged, mert bármiféle különös képességed lenne.
Igazság szerint erősségeid mellett néhány igen gyenge tulajdonsággal is rendelkezel, de te meg akarod tenni ezt az utat.

***********

-Jobb, ha léted teljes erejét felhasználva hibát követsz el, mint hogyha reszkető lélekkel gondosan elkerülöd a hibákat.
A felelősségtudat azt jelenti, hogy felismerjük az élvezetet és az árat, ezen felismerés alapján választunk, és aztán együtt élünk a választással, aggodalom nélkül.
– Ez nagyon feketén-fehéren hangzik. És mi van a megfontoltsággal?
-Megfontoltság? A megfontoltság nem más, mint középszerűség, félelem és leplezett zavarodottság. Az ördög átverése. Az a félszeg kompromisszum, amely senkit nem tesz boldoggá. A megfontoltság a nyájas, a bocsánatért esedező emberek számára van, az óvatoskodók számára, akik félnek élni vagy meghalni. A megfontoltság langyos tea, magának az ördögnek a főzete!

**********

Ha elég pénzed van, hogy kielégítsd a vágyaidat, gazdag vagy. De kétféleképpen lehetsz gazdag: elegendő pénzt keresel, örökölsz, kölcsönt veszel fel, koldulsz vagy lopsz, hogy kielégíthesd költséges vágyaidat; vagy pedig kevés vágyad van, és egyszerű életmódot folytatsz; az utóbbi esetben mindig több a pénzed, mint elég. Csak a harcos látja be, hogy a második mód a helyes, és csak neki vannak ilyen elvei. A minden egyes pillanatra vonatkozó teljes figyelem az én vágyam és örömöm. A figyelem nem kerül pénzbe; az egyetlen befektetés a képzés. .. A boldogság titkát, tudod, nem akkor lehet megtalálni, ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességét, hogy élvezd a kevesebbet.

***********

827

Kicsit hosszúra sikeredett….:)

 

  

 

Róma, 2006.02.17-19

 

Szakadt az eső a latyakos hóra, és mivel nem találtam az esernyőmet, csöpögött a frissen becsavart hajamból (évente egyszer veszem rá magam) a víz – így kezdődött a péntek.
Az első aluljáróban felfegyvereztem magam egy kínai esernyővel, és felkészültem a legrosszabbra…
A repülőn újgazdag középkorú házaspár volt a szomszédom. Mikor bemondták, hogy legyünk szívesek, és kapcsoljuk ki telefonjainkat, a szóban forgó asszonyka pánikba esett: -De nem tudom pontosan a pin-kódját! – kesergett az urának. –Szerintem az is elég, ha lehalkítom, nem?…
J

Kora délután megpillantottunk fentről a csizmát, és a pilóta bemondta, hogy odalent tizenhat fok várható. Igazi tavaszi délutánba érkeztünk: a nap melegen sütött, a langyos szél ellenére is levehettük a kabátjainkat, és a metrómegállóban pálmafák nőttek, és zöldellt a fű. Tiszta eufórikus hangulatba kerültünk mindannyian. Azt hiszem, ez a megérkezés is szerepet játszott abban, hogy Róma kellemes élményként maradjon meg a tudatunkban.

 

 

 

Öt körül elfoglaltuk a szállásunkat egy hostelben a pályaudvar környékén. Óva intettek ettől a vidéktől, de ez a rész nagyon kulturált és igényes volt. Kis, hatágyas szobákban kaptunk helyet, a zuhany és a vécék a folyosón voltak, de egész normálisak. Főleg a tíz eurós árhoz képest. Vicces volt azonban, hogy ugyanabban a házban négy hotel is helyet kapott. A földszinten több helyiség is recepciónak volt kialakítva, majd a megfelelő emelet megfelelő folyósólyán megtalálhatta mindenki a különböző csillagú szállókat.

 

A cókmókot az ágy alatt hagytuk (a recepciós bácsi azt mondta, hogy itt mindenki verii nájsz, és hagyjuk csak ott nyugodtan. Tényleg nem volt semmi baj.), és átmetróztunk a Colosseum-hoz (vagyis Colosseo), melyet vagy negyed óra alatt sikerült körülsétálni, és megállapítani, hogy immár zárva tart. Eddigre be is sötétedett: már hat óra felé járt.
Állványra szereltem a gépemet, hogy valamire való képeket tudjak készíteni, és attól fogva úgy mászkáltam, a gépet állványostul a vállamra csapva.
Végigbolyongtuk a Forum környékét, megbámultuk az afrikai utcai táncosokat, ücsörögtünk egy diadalív tövében, kiértünk a Campidoglio-hoz, aztán rábeszélem a többieket a Tarpeii sziklákra, hátha minket nem dobnak le. Ott aztán babért szüreteltünk a fákról, majd dobtuk el őket rögvest, mert levéltetvesek voltak. Hitetlenkedve fedeztem fel, hogy mézillatút virágzanak az út menti bokrok (ne felejtsük az itthoni időjárást).

 

    

 

Aztán lementünk egy bazihosszú lépcsősoron. Aztán mellette vezetett fel még kettő, látszólag ugyanoda. Én a lugasost választottam. Az nem vitt sehová. De legalább lugasos volt. Aztán fel a mellette lévőn. Az egy templomhoz vitt, fehér márványból. Hopp, jutott eszembe, erről olvastam, hogy aki felmegy rajta térden, az megüti a főnyereményt a lottón. Na, én megpróbáltam, de olyan kemény volt, hogy pár fok után feladtam. Mindegy, egy kettesem hátha így is lesz. Odafönt egyébként megint nem volt semmi, úgyhogy onnan is lejöttünk. Félóra alatt párszáz lépcső: edzettünk a másnap esedékes vatikáni kupolára.
Aztán következett a Vittorio Emanuelle II. emlékmű, ami szörnyen ízléstelenül visszataszítóan nagy volt. Önimádó. Azért azt is lefényképezgettük, mert sötétben még mindig szebb volt, mint világosban. Ugyanis minden napszakban volt alkalmunk megcsodálni: arra ment a legtöbb busz. A végén már úgy választottam közlekedési eszközt, hogy az semmiképp nem érintse ezt a teret.

 

  

 

     

 

 

 

 Következett Trevi-kút és tömeg, pénzdobálás meg rózsákat erőszakosan tukmáló román gyerekek, akikkel magyarul veszekedtem, hogy most már húzzon odébb, de legalább nem zsebeltek ki. Jött volna Spanyol-lépcső, de addigra már alig vonszoltam magam, és éhesek is voltunk, és el is tévedtünk, mert már megint valahogy a gusztustalan emlékmű felé tartottunk, úgyhogy betértünk inkább vacsorázni egy helyi egységbe. Pennét ettem, kevéske paradicsommal, bazsalikommal és olívabogyóval, kissé szegényes a magyar kajákhoz szokott gyomromnak, de egész jó volt.
Imígyen felfrissülve újabb rohamot indítottunk  lépcső ellen, útba ejtve a Piazza Colonna-t, meg még pár obeliszket. (az elsőknél még odáig voltunk, hogy odanézzz, aztán a hatodik után már csak megjegyeztük, ja, ott is egy obeliszk… ezeknél minden sarkon van vagy egy kút, vagy egy templom, vagy egy rom… nem aprózzák el!)

 

Lépcső fel, templom (én csak kint ücsörögtem) lépcső le, kisutca, nagy utca, fölmentünk egészen a Piazza del Poppolo-ig, ott is ikertemplom, obeliszk, és vagy öt kút… kissé kezdett már tömény lenni a dolog, de azért szép volt. És alig volt turista, és különben is, tavaszi éjszaka volt.
Ennek örömére még jártunk egyet a hatalmas parkban, ott is csomó csuda dolog, már számon sem tartják őket.

 

A szökő- és köpő kutak is nagyon szép tiszták voltak, az utcákkal ellentétben, ahol halmokban állt az elvitelre váró szemét. De legalább szelektíve válogatva büdösödnek…
Ja, és a fákon narancsok voltak. Igaz, hogy savanyúbbak voltak, mint itthon a citrom, de februárban nem kekeckedünk…

 

   

 

 Aztán hazafelé vettük az útirányt, ami még több mint egy óra gyaloglást jelentett. Nekem már annyira fájt a talpam és a torkom (mert itthonról már torokgyulladással indultam), hogy alig vártam, hogy megérkezzünk, és bezuhanjak az ágyba. Fél egy volt: hat órája egyfolytában talpon voltunk, aszfalton.

 

Ha erdőbe, hegyen járunk, soha nincs ilyen problémám. Persze, elfáradok, de nagyon sokszor még akkor indultunk megint útnak, mikor a többiek már aludni mentek. De itt aszfalt teljesen tönkre tett…
A szobatársaink már hortyogtak, és egy gyors tisztálkodás után már mi is.

 

 

 

2006.02.18, Szombat

 

     

 

 

 

Reggel fél hétkor keltünk: el akartuk kerülni a Vatikánban a sort. Sajnos a többiek annyit tököltek, először a keléssel, aztán az indulással, aztán a reggeli vásárlással, hogy fölösleges volt az egész. Nem bírom a szerencsétlenkedést…

 

Azért kilenc körül már a Vatikánban voltunk.
Lenyűgöző méretek, de nem az én világom. De szerencsére itt sem voltak sokan, és én igyekeztem elkapni az apró finomságokat, ha már a márvány és az arany nem kap meg: a reggeli, nedvesen csillogó köveken tovasiető apácákat, a tarka lovaskocsikat, a galambokat kergető gyerekeket.
Ha már itt voltam, felmentem a többiekkel a kupolába, bár erősen gondolkodtam rajta. Engem a városok fölülről kevéssé érdekelnek, jobb szeretem a muskátlis ablakokat. Csak azért, mert kötelező, mert ez a szokás? Eh, mindegy, mentem. Nem volt olyan fárasztó az ötszáz lépcső, mint vártam. Félúton megnéztük belülről a kupola mozaik-díszítését: csupa bánatos tekintetű szent.
Odafent jó volt, de sokkal jobb volt, hogy lefelé ki lehetett menni a kupola mellett a tetőre. Na, oda kifeküdtünk, és süttettük a hasunkat. Ült mellettem egy apuka a beteg kisfiával. Tetszett. Ahogy bánt vele, ami benne volt a mozdulataiba, a tekintetében. Ritka.

 

  

 

     

 

  

 

 Aztán jött a Szt Péter bazilika belülről: arany, márvány, szenteskedő ábrázatok, szomorú szüzek, rideg, tekintélyt parancsoló méretek. –Most ábrándultam ki a katolicizmusból – jött ki Pocok kolléga. No, én bele se voltam ábrándulva sose, de megértettem. Na, semmi bajom nekem a katolikus emberekkel, az más tészta, de a katolicizmus mint intézmény számomra inkább vicc… Nyoma sincs a bensőséges szeretetnek, az alázatnak, az örömnek, és a Bibliához még csak távolról sincs köze. Érdekes, hogy a Cordoba-i Mezquita is volt ekkora, csak mecset, mégis emberi volt, hangulatos, bensőséges (persze a lökött katolikusok abba is beleépítettek egy katedrálist, csak úgy a közepibe, nehogymáááne…).
Mindegy, nem az én posztom ítéletet mondani, mindenki abban hisz, amiben akar. Ezt is láttam, ezt is tudom, ennyi.

 

  

 

     

 

  

 

     

 

  

 

 Innen jött Angyal-vár, folyópart, hidak. A Tevere föé lógatva a lábam egy támfalon megebédeltem: muszáj volt beiktatni ilyen meghitt kis pillanatokat a kötelező menetrendbe… Aztán jött Fórum, Palatinus, Colosseum… tulajdonképpen bánom, hogy nem voltam elég bátor vagy eltökélt ahhoz, hogy kihagyjam ezt az egészet. Persze így is élveztem, mert megtaláltam mindig a magam virágzó fáját, daloló kismadarát vagy érdekes árnyjátékát, és a többieket sem akartam megbántani, de most komolyan: mi értelme van annak, hogy kövek és romok közt kódorogjak? Pláne, ha csak egy plusz két fél napom van. Persze, érdekes, hogy ez az oszlopmaradvány mellett tanácskoztak császárok, az a kőkupac mellett őrizték a Vesta szüzek a lángot, amott meg gladiátorok harcoltak: de ma mindez csak kőhalom. Miért nem lehet érdekes, hogy ott hogy teregetnek, amott hogy megy a néni a piacra, és hogy néz ki annak a kis háznak a belső udvara? Csak azért, mert ez van megírva a nagy könyvbe, és mindenki vakon megy végig az összes előíráson, ahelyett, hogy kinyitná a szemét, és körülnézne? Úgy értem, akit tényleg az érdekel, az jó, hogy megnézi, és igaza is van teljesen. De az embereket elnézve inkább egy moziba lettek volna, csak hát hogy néz ki, hogy Rómába voltak, és nem látták belülről a Colosseumot?! Persze, én se vagyok jobb, én is végigjártam mindent. De azt hiszem, most volt ilyen utoljára.

 

 

 

     

 

 

 

Szóval jött Pantheon, az mondjuk hangulatos volt, aztán ebéd, egy kockás abroszos vendéglőben: bruscetta (nem tom, hogy írják) meg pizza meg lasagne. Nagyon jó volt: még a végén megszeretem az olasz konyhát..:)

 

Aztán fagylalt, nekem csak csecsemő adag a torkom miatt. Itt aztán kimondtam, hogy innentől nem vagyok hajlandó csak csavarogni. Persze valahogy mindig úgy csavarogtunk, hogy valami látványosság mégis csak útba esődött: Piazza della Minerva, én kérésemre sok kis színes utca, aztán folyó part, Ponte Rotto, Circo Massimo, Piazza Rocca Della Verita, az Igazság szája, ami zárva volt, aztán újra belváros, kis utcák, újra Poppolo, Augustus mauzóleuma, Parlament, Piazza Navona, sajtbolt, fagyi, méteres mortadella, Campo de Fiori.. és még sorolhatnám a végtelenségig.

 

 

 

 

      

 

 

 

Este hétre azt mondtam, hogy innen egy tapodtat se tovább. Üldöztük a 116-os buszt, hogy hol lehet a megállója: egy parányi tizenvalahány személyes kis járgány, mely fifikásan közlekedik a kis sikátorok között. Szerettem volna felülni rá, mert olyan kis életrevaló volt, de nem bírtam az iramot. Így maradtak a kommersz buszok. Napijegyünk volt, úgyhogy találomra felültünk egyre, csak pihenni, mert én már tényleg képtelen voltam járni. Mire azonban kipihentük magunkat, már a város szélén jártunk: a folyó partján nád nőtt, és sehol másik járat…
Újabb gyaloglás, de legalább megismertük a lakónegyedeket is. Egy utolsó buszt épp elcsíptünk, szerencsénk volt. Mókus kolléga a barátnőjével kiszállt félúton, mert Hard Rock Caféba akartak menni, mi Pocokkal már csak ágyról álmodoztunk. Mivel azonban a buszon a másnapi bolhapiaci útvonalat nézegettem, elszalasztottuk a megállót, és újra ismeretlen környéken találtuk magunkat. Ami nem lett volna nagy baj, csakhogy a nálunk maradt térképen nem voltak feltüntetve a tömegközlekedési járatok.

 

  

 

      

 

  

 

 Kis találékonysággal azért visszabuszoztunk a randa emlékűmhöz (Piazza Venezia), onnan átvágtunk a sugárútra, útközben egy ablakból Pockot megdobálták borotvahabbal, amitől végképp bepánikolt, hogy itt halunk meg. Én meg istenien szórakoztam: bírom a kalandokat.
Persze pár perc múlva már a jó buszon ültünk, és ő megkönnyebbülve mesélt a túlélő túráiról. A Terminire érve már egész összeszedte magát, és határozott léptekkel indult buszt keresni – mégiscsak ő a férfi – amivel haza mehetünk. –Pocok – nevettem – itt lakunk két saroknyira, nem emlékszel? Milyen buszról beszélsz?
Belőttem a térképet, és elindultunk. A második sarok után újra kezdte:
te, nem hiszem, hogy jó helyen lennénk…
– Nézz előre, mi van arra a házra írva!
– mutattam az utca végére. Megkönnyebbült arccal betűzte ki a szállásunk nevét.

 

 

 

Én aznap éjjel másik szobában aludtam két angol lánnyal, egy japcsi és egy német fiúval, és valakivel, akinek csak a kockás pizsamás jellegtelen hátsóját láttam.
Istenien aludtam… hajnalba már kezdtek kelegetni az emberek, és én mindig nagy boldogsággal néztem az órámra, hogy még alhatok… rámfért: aznap állítólag nettó 13 órát gyalogoltunk.

 

 2006.02.19. Vasárnap

 

Maradt még egy fél napunk.
Mókus kollégáék szerettek volna tovább aludni, és a diákszállós reggelit megvárni, engem azonban vonzott a bolhapiac, úgyhogy nyolckor már az utcán voltunk Pocokkal, aki úgy gondolta, hogy velem mégicsak kalandos a város, és velem tartott.
Nem okoztam neki csalódást: hiába néztem meg előző este, hogy melyik busszal kell mennünk (nekem sem volt tömegközlekedőd térképem), valahogy csak lekerültünk a térképről. Legalábbis ezt mutogatta egy kedves külvárosi olasz, mikor segítséget kértünk tőle. Az ilyesmi általában úgy nézett ki, hogy mivel ők angolul vagy magyarul én meg olaszul nem beszéltem, mindketten a saját anyanyelvünkön magyarázkodtunk. És mivel igen készséges kis nép, bizisten valahogy mindig megértettük egymást. Jó, szokni kell a harsány modorukat és arroganciájukat, de végső soron mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Na a buszon mondjuk nem engednek senkit előre, simán átgyalogolnak mindenkin, de a vonaton pl egy alig huszonéves fiú azonnal szólt, hogy ne tegyem le a zsákom, majd ő segít, felteszi maga mellé. Rengeteg ilyen kis epizódban volt részünk.

 

 

 

     

 

 

 

Szóval, ha már úgysem voltunk a térképen, betértünk az első kiskocsmába reggelizni: kapucsínó és cornetto. A péksüteményük felejthető, de ez a népség még a város szélén is olyan kávékat csinált… pedig néztem, elvileg nincs benne semmi ördöngösség.

 

Na, szóval abácsi azt is mondta, hogy a Trastevere arra van, úgy hogy elindultunk arra. Mentünk, mendegéltünk, míg egy piacra nem értünk. Nem bolha volt, hanem kínai, meg használt ruhás, de a helyiek árulták, és nagyszerűen lehetett velük szórakozni, még nem voltak túl rámenősek.

 

Aztán hamarosan a bolhapiachoz értünk: nem volt nagy szám, de legalább helyi, és volt íze.
Azonban hamarosan kénytelen voltam térképet venni a kezembe, mert Mókus kollégával azt beszéltük meg, hogy tízkor találkozunk a Santa Maria templomnál, és azt előbb még meg is kellett találni (még épp csak felértünk a térképre).
Sikerült is, de jött az üzenet, hogy ők nem jönnek, találkozunk egykor a Piramide-nél. Úgy is jó. A templom nem volt nagy szám, de Pocok bent maradt gyertyát gyújtogatni, én meg kiültem elé reggelizni.

 

  

 

     

 

  

 

 Na, az csudajó volt. Vasárnap reggel, apró kis tér, körbe narancsszínű, spalettás házakkal, középen kút, nedvesen csillogó macskakő, piacról igyekvő nénikék…
Odajött egy kolduasszony, ölén csecsemővel, pént kért. Mondom neki magyarul, hogy édes lyányom, pénzt én senki koldusnak nem adok (a múltkori is jobban keresett, mint én), egyébként is csóró turista vagyok, na. Széttárt kezeimet látva lemutat a földön lévő tesco-s zacskóban a szendvicseimra. Na kedveském, ha enni kell, azt kaphatsz. Így aztán neki adtam a maradék vajkémes-szalámis-paprikás szendvicseimet. Úgy megörült neki, hogy visszahívtam, és kezébe nyomtam még egy cerbona szeletet is. Egész megelégedtem ennyi sok jótéteménytől… aztán harangozni kezdtek a miséhez, és kinyíltak a kis ajtócskák, és jöttek a mámik, áttipegtek a tercskén, de jöttek fiatalok is, kiöltözve vagy rendetlenül, ahogy épp sikeredett. Odaköszöngettek egymásnak, aztán sorra eltűntek a templom homályában.
Hát, ez szép kis reggel volt.

 

  

 

     

 

  

 

 Mi is felkerekedtünk, és csak úgy, térkép nélkül csavarogtunk, minden kereszteződésben arra fordultam, amerre épp szebb dolgot láttam. Hol egy szárítókötelet, hol egy kis pékséget, hol tereferélő asszonyokat, visitozó lurkókat, virágzó lugasokat. Így töltöttük a délelőttöt. Nem nagyon volt turista.
Mikor már eleget láttunk, meginformálódtam, hogy merre kell menni a Barberinihez: hiába jártunk már ott töbször is, még valamit szerettem volna ott megnézni. Mert eddig nem volt nálam a papírom, és nem tudtam, hogy ott van. Ja, egyébként aznap már teljes menetfelszerelésben vonultunk: kiszsák, nagy zsák, hálózsák…

 

Szóval azt olvastam egy fórumon, hogy van itt valahol egy csonttemplom. Eltartott egy darabig, míg megtaláltuk a keresett címet, a templomban azonban semmi sem volt csontból, hiába vizsgáltam meg mindent: egy teljesen kommersz helyi Santa Maria volt. Kifelé azonban felfigyeltem egy oldalsó bejáratra: az volt. Folyosóról nyílt sorban több kápolna, falai gyönyörű virág- és folyondár mintákkal díszítve, aztán egyszercsak leesett, hogy atyavilág, ez mind csont… kis csinticskákból virágocskák, nagyobbacskákból lámpák, oltárok, gyertyatartók… és a falak mellet csuhás kapucínusok, legalábbis a maradványaik… Hihetetlen volt.  4000 barát csontjából készült a „berendezés”: hát nem volt épp szívderítő látvány, de mégis valahogy az egyik legkedvesebb élményem Rómáról. A falon ez a felirat volt olvasható: Olyanok voltunk, mint ti vagyok, olyanok lesztek, mint mi vagyunk.

 

Most lehet, hogy ez morbidul hangzik, de ez sokkal jobban tetszett, mint az arannyal futtatott bazilika. Hallod, ezeknek aztán volt humorérzékük, még ha fekete is.
Pocok is fejcsóválva jött ki: Hallod, ez volt a legjobb nap, és ez volt az egyik legjobb látnivaló…

 

Hamarosan búcsút intettem neki, mármint Pocoknak: ő még maradt egy napig.
Én pedig vettem még egy sétálós pizzát, tettem még egy kört a téren, aztán elindultam a találkozóhelyünk felé.
Na most nem akarom részletezni, hogy így három nap aszfaltozás után milyen állapotban volt a talpam.. épp csak sírva nem fakadtam. Pedig ha tudtam volna….

 

A Piramide-től vonat vitt a reptérre, de gondoltuk előtte még bevásárolunk egy szupermakletbe. Ezért nem is vettünk egész hétvégén semmit: ne cipeljük. Csakhogy vasárnap délután már semmi, de semmi nem volt nyitva. Vonszoltuk magunkat utcáról utcára, folyt rólunk a víz, már a folyón is átértünk, egy teljes vonat-megállót legyalogoltunk. Ott aztán azt mondtam, hogy bánom is én a hazai ajándékokat, én innen az állomásra megyek, mert menten összerogyok, de szó szerint.
Megadóan vettük a pénztár felé az irányt, ahol mibe ütköztünk? Egy Spar-ba. Hamar megvettük a jegyünket, megnéztük a vonat indulását, és még vásárlásra is futotta az időnkből.
Már a vonaton ültünk, mikor elkezdtünk számolgatni: jó, jó, hogy nem érünk ki két órával az indulás előtt, de arra se számítottunk, hogy csak harmincnégy perccel az indulás előtt foguk odaérni. Harminc percnél lezárják a bejelentkező kapukat.
Startra készen vártuk a megállót, ott aztán nekivágtunk, és rohantunk keresztül az épületeken, lépcsőkön, futójárdákon, lobogtak a spar-os zacskók, fényképezőgépek, hátizsákok….

 

B kapu, nem, C kapu, még van fél percünk… C26…C27…C28… zárva…
Na, itt tényleg megijedtem: úgy látszik, itt ragadtunk.
Szerencsére a szomszéd pultnál a srác megkönyörült rajtunk, félretolta az aktuális mámit, és gyorsan megkaptuk a jegyünket. Poggyászra rálegyintett: egye fene, legyen kézi…
Innen rohanás tovább, hosszú sorok a csomagellenőrzésnél, egy csajról szó szerint nekem kellett levenni az övet, mert a sok csillivilli folyton beleakadt a nadrágtartójába. Aztán futás, útlevélellenőrzés, kapu: hú, itt még metró is van – jutott eszembe. Itt ugyanis nem buszok visznek a géphez, hanem szippantócsövek, addig pedig egy metró szerű helyi kisvasút visz ki. Na ezt a csodát is épp lekéstük…
Végül hat perccel az indulás előtt megérkeztünk.
A gépen ablak mellett ültem, néztem a tengert, a Dolomitokat, a Balatont és a naplementét odafentről.
Megint az az érzés volt, mint a Raxon: nézd, csak felül kell emelkedni, és itt mindig süt a nap…

 

     

 

828

Dina azt mondta, hogy végre kitalálta az új imidzsét: mostantól indiai meg keleti ruhákba hog járni.
Mondtam jó.
Csak az a baja, hogy ő az istennek nem akar szoknyát felvenni, hanem ragaszkodik a farmerhez, és így elképzelhetetlen egy velős megújulás. Teljesen kétségbe volt esve.
Az ágyon hanyatt fekve hallgattam, ő a másik szobából beszélt hozzám.
De miért kellene újítanod? Miért kell kitalálni, erővel megalkotni?
Ha farmert szereted, járj farmerben. Ha a szoknyát, szoknyában, ha az indiait, abban. Ahogy TE jól érzed magad. Különben mi értelme? Ki mondta, hogy változtatnod kell? Ja, a csillagok. Hát majd változtatsz, ha változtathatnékod lesz.
-Igazad van! – ragyogott fel az arca…
Néha olyan könnyű az embereket boldoggá tenni…

829

Megdobtak egy új munkakörrel – persze a régi mellé – mellyel kapcsolatban már fél éve azt hallgatom, hogy valahogy nyereségessé kellene tenni, de nem megy, ha beledöglenek se.
Kétszer egy hetet foglakoztam a dologgal, és kezdett sok minden bűzleni. Kérdezem Pocok kollégát, a részleg vezetőjét, hogy monnya már meg, hogy van ez a szerződésben. Ő nem tudja. Fél óra ásatás után előszed valamit. Egy óra után egy szerződéstervezetet is talál. Nézem, te, mondom, ezek tízszer ennyiket számláznak, teljesen hülyének néznek minket! És csak néz rám, hogy mutaaasd… Hát, azok vagyunk.
Hogy fél év alatt erre nem voltak képesek… így fél óra alatt spóroltam a cégnek kb. 10%-ot. És ha nagyon összeszedném magam, tudnék többet is. Csak egyrészt rögtön szereznék magamnak két ellenséget, mert cikinek éreznék a sikereimet, másrészt ennél a cégnél úgyse nagyon honorálják a jó munkát, legalábbis nem jobban, mint a közepeset, ezért lehet, hogy simán hülyének fogom tettetni magam. Azért egy próbát még teszek.
Lehet, hogy jutalékot kéne kérnem? 🙂

830

A római tavasz nagyon szép volt, de azért a börzsönyi tél sem megvetendő.
Múlt szombaton ugyanis ott tapostuk a havat.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum