778

Negy nap Magas-Atlaszi turazas utan ujra Marrakech…
Egy hete vagyok itt, de mar megint annyi elmeny ert, hogy felsorolni sem lehet, es meg feluton sem vagyunk.
Nagyszeru orszag ez nagyszeru emberekkel, varazslatos helyekkel es meses hangulattal.
Mar megint annyra tavoli az otthon, az esetleges problemak, a mindennapok. Nem tudom milyen nap van, nem fontos mennyi az ido, es nem erdekel, ki nyerte a valasztasokat.
Tegnap meg csillogo szemu koszos kisgyerekek ultek az olemben a negyezres csucsok alatt, ma a turistaktol tavoli kis kezmuves utcak es borcserzo utan a ter ejszakai forgataga, a lacikonyhak es mutatvanyosok vilaga kovetkezik. Holnaputan pedig indulunk a ko- es homoksivatag, a kisvarosok, a kasbak es oazisok vilagaba.
Mar naplot is csak cimszavakban irok.

Kendos arab lany ul mellettem a netcafeban, es arab betus magazint nezeget a neten…

779

Huszonnégy óra múlva már úton leszek a reptérre…

Addig azonban még rengeteg tennivaló áll mögöttem.
Szerencsére sikerült befejeznem a munkám, bár ehhez hajnalban kellett kelnem, mert tegnap nem volt net az xal-hez. És mire megjött, el kellett mennem másodállni. Ahol csúszás miatt este tizenegyig dolgoztunk.

Beadandó dolgozat postázva, búcsúlevelek megírva, búcsútelefonok megtelefonálva, “Házon kívül” mód beállítva.

Marad a vásárlás, pakolás, készülődés.

Ma felhívott egy régi barátom vagy mim, egyszeri kirándulótárs két évvel ezelőttről, nagyon megörültem neki. Ha hazajöttem találkozunk.

Tegnap másodállásomra sietve annyira boldog lettem csupán a fák üde-zöld hajtásaitól, és attól a ténytől, hogy a fáknak újra árnyékuk van.
Érted?
Megállni egy fa árnyékában.
Ezt télen nem lehet.
Igaza van azoknak, főleg Patriknak, aki mindig az örök körforgásról, a hullámhegyek és völgyekről beszél. Nyár végére már ritkán repesek én is afeletti örömömben, hogy van a fáknak árnyékuk. Ehhez kell a hosszú, szürke tél is.

És most jön az újabb hullámhegy: 17 nap Marokkóban.
Igaz, hogy állítólag keddig esni fog (talán az egész éves csapadék most fog leesni), de szerintem ott még ez is különleges.

És végtelenül hálás vagyok azért a lehetőségért (amit valahol mégis magam teremtettem) hogy mehetek, hogy újra mehetek, hogy már megint ilyen ajándékot tartogat számomra az Élet. Persze, mondhatnám, hogy ezt tartom fontosnak és megszerzem magamnak, és megvalósítom az álmaimat. De olykor mégis olyan meseszerű. És odafentről sem tesznek (remélem) keresztbe, maximum egy kis esővel, istenem.

Viszlát tavasz, viszlát Budapest… május kilencedikén jövök.

780

Megvan!
Kb. két órája hallottam egy számot a kedvenc, újra talált rádiómban, ami nagyon tetszett, és tudom, hogy hallottam már valahol.
Az utóbbi fél órában feltúrtam az egész internetet, de sajnos a google-nak még nincs olyan funkciója, hogy beledúdolom a dallamot, és ő kiadja a találatokat.
Viszont nem hiába törtem annyit a fejem, mert egyszer csak akadt egy sejtésem: mintha a nemrég látott Tótumfaktum c. film zenéje lenne… emlékszem, hogy ültem bámulva a film végén a fehér feliratcsíkokat, és egész elvarázsolt a zene.
Hát ez volt az. Megvan,
Kristin Asbjørnsen norvég énekesnő írta és énekli, egy része (kivéve persze ezta számot) megjelent a DADAFON lemezén is. 
Már csak meg kéne szerezni… na jó, befejeztem, mert aztán hajnalig a munkám fölött fogok ülni…

781

Most csupa jó dolog történnek (a rosszakat nem regisztrálom):

A buszmegállóban kizöldült a fa, és minden tele van sárga pitypanggal.
Sikerült beállítanom a kedvenc rádiómat, amit a rendszergazdik letiltottak, de a múlt héten rájöttem, hogy lehet ezeket a sorompókat kijátszani. Két évembe került, úgyhogy most nagyon örülök.
Az épület előtti kis tóban békák kututtyolnak, és nyitott ablaknál ülünk egész nap.
És három nap múlva indulok…

Kicsit furcsán érzem magam: sok ember úgy viselkedik velem Marokkó miatt, mintha valami milliomos lennék, akinek fenékig tejfel az élete, ők meg bezzeg örökké csak szenvednek meg robotolnak. Majdhogynem lelkifurdalást csinálnak. Pedig szerintem mindegyikük többet keres nálam, és legalább annyi szabija van, mint nekem.
Persze, én is szoktam irigykedni azokra, akik tök jó helyekre utaznak, de csak úgy viccesen, hogy közben velük együtt örülök.
Már nem is szeretek beszélni róla.
Beérem annyival, hogy azt mondom: Elküldtek melegebb éghajlatra, és én komolyan vettem…

 

 

782

Négyest kaptam! Négyest kaptam! Négyest kaptam! Négyest kaptam!
Négyest kaptam! Négyest kaptam! Négyest kaptam! Négyest kaptam!

Mókus kolléga azt mondta, biztos összeadták a négy egyest…

783

Azon kívül, hogy álmomban halott nyúlcsecsemőket hoztam világra, lássuk csak, mi is történt még…

Először is pénteken tettem még egy utolsó kísérletet a tanulásra, majd mikor Dina régi kihajított és nyolc hónap után most visszafogadott barátja megérkezett, úgy határoztam, nincs kedvem a történethez asszisztálni, és lementem a Klubba.
Érdekes módon mostanában jobban megértem magam, vagy legalábbis többet és érdekesebbet beszélgetek a barátnőm barátjával, mint vele. Vicces módon több a közös témánk, a cseh filmektől kezdve a hulladékhasznosításon keresztül a gyerekkori traumákig bezárólag.

Szombaton előadások és vizsga, az, amiből tavaly már fél tucatszor meghúztak a magánügyi zűrzavaraim miatt. Most ugyanaz a feladatsor volt, mint anno a legelső vizsgán, csak új tanár. Sopánkodva nézte a feladatsort: ez milyen bunkóság! Ezt maguknak nem is kell tudni. Ó, ez meg még a könyvben sincs…- forgatta a szemeit.  na persze! Nem véletlen bukdácsolunk annyit… Aztán mondott egy-két tippet, meg már amúgysem először láttam ezt a feladatsort, úgyhogy remélem, végre sikerült. Szerdán kiderül.

Iskola után egyenest a hétvégi másodállásom leendő színhelyére mentem. Mint kiderült, korfball Európa bajnokság. Itt gályáztam szombat délutántól késő estig, vasárnap ugyanígy, és hétfőn egész nap. Nesze neked húsvét meg ünnepek. Nagy volt a pörgés, estére alig álltam a lábamon, de jó volt hallgatni a magyar himnuszt, hogy tegnap nyert a magyar csapat, látni, ahogy ünnepeltek, megismerni a sportot, pár kedves és jófej embert, nyolc nemzetiség játékosaival szóbaelegyedni, és persze a rég nem látott barátunkkal beszélgetni. 
Nagyon szeretem ezt a két méteres százötven kilós robosztus embert – akitől előszöt ijedtemben összecsináltam magam – a őszinteségét, és azt a szívből jövő gurgulázó, harsogó, jóízű nevetését, mely hallatán én is mindig elnevtem magam.

-Hogy ki vagy virágozva, teljesen kisimultál! – köszöntött. – Bezzeg G.-t teljesen összetörted, tönkretetted az életét. Már nem félek tőle, úgyhogy megfenyegettem, hogy ne merészeljen nekem lelkifurdalást csinálni, mert most rögtön hazamegyek. Nevetve válaszolt: –Bogár, ne vegyél komolyan, tudod, hogy csak hülyéskedek. G. nekem nagyon régi barátom, nem is bántom, de azt mondom: az a pali egy nagy f*sz. És nevet jóízűen. Persze tudom, hogy szereti G.-t.
Mikor a javulás után érdeklődtem, megint csak hahotázó választ kaptam: Idefigyelj, te is tudod, G. olyan szinten ragaszkodik a saját boldogtalanságához, és olyan mély meggyőződéssel hiszi, hogy ő és az élete szart sem ér, hogy nincs az az ember, aki kiverhetné a fejéből.  

Repülni nem voltam, pedig jó idő volt.
Egyszerűen annyira összecsaptak a fejem fölött a hullámok, hogy félni kezdtem, hogy újra valami bajom lesz. Ilyenkor szoktam megbetegedni, bokát kitörni, miegymás. Mikor a lelki teher túl nagy lesz, a testem következetesen közbeszól, megbetegíti magát, hogy leálljak. Ezt megelőzendő (nem szeretnék Marokkóban kínlódni), a vasárnap estig otthon maradtam: takarítottam, mostam, nyári ruhákat szedegettem elő az útra, összeírtam és beosztottam a teendőimet, elkezdtem pakolni az útra, kipucoltam a bakancsom, ilyesmik. Meg semmittettem. És azóta jól vagyok, sokkal nyugodtabb, nem stresszelek. Éppenséggel tudni kell, mikor mi a fontos.
Persze este Gy hitetlenkedve kérdezte, hogy te azért nem repültél, mert pakolásztál, mert nem ilyennek ismer. És nem tudom elmagyarázni azt sem, hogy mennyi mindent csináltam az utóbbi időben, és milyen tömény az életem, és kellett egy kis töredezettségmentesítés.

És ma már újra lódul a szekér: bank, munka, fogorvos, vásárlás, határidők, házi feladat…  de most bírom.

784

Ma éjjel álmomban ötösikreket szültem. Halottak voltak.
Olyan váratlanul ért a felismerés, hogy jé, gyerekem lesz, hogy mire a konyhában beállítottam a szülőszéket és beleültem, már meg is pillantottam egy kis fejet. Aztán még négyet, és olyan kicsik voltak, mint az öklöm, és nem is volt igazi ember alakjuk, és nem sírtak – ekkor megijedtem. Kiabáltam Dinának, de nem tudott bejönni, mert zárva volt az ajtó. Ekkor a tenyerembe fogtam az öt kis lényt, és ajtót nyitottam neki. Aztán eszembe jutott, hogy az öcsém se akart felsírni, mikor megszületett, így hideg víz alá lógatták, attól rögtön megjött a hangja. Én is megpróbálkoztam ezzel, de semmi. Többre nem emlékszem.

Mielőtt még nagyokos álomfejtők belemagyaráznának ebbe a kétségtelenül különös álomba egy csomó hülyeséget, én sokkal egyszerűbb okokat ismerek: a tegnap olvasott könyvben egy anyának szintén halva született a gyermeke. Aztán húsvét előtt a híradóban az ünnepi nyúltartással kapcsolatban volt egy kép, egy maréknyi újszülött nyúlról, kis szőrtelen gnómokról: épp olyanok voltak, mint az álmomban. És még sorolhatnám. A legtöbb álmomban felismerem a hétköznapi hatások, szemsarokból látott képek, jelenetek emlékét.

Nem így Dina. Olyan jót nevettem a múltkor egy telefonbeszélgetésén… Most egy önismereti iskolába jár, ahol sok okos ember sok hülyeséggel tömi az agyát.
Választások előtt egyszer azt mondta Gyurcsányra, hogy neki nagyon tetszik, olyan helyes kisfiús, és mindezt olyan álmodozós-kelletős hangsúllyal.
Pár nap múlva hallom, hogy a barátnőjével telefonál:
Te, most nem tudom, mit gondoljak. Xy prof. (ő az atyaisten, a jövő titkainak ismerője…) azt mondta, hogy a Fidesz fog nyerni. Én végig furcsálltam, mert nem így éreztem (persze csak mert ő az mszp-re szavazott), de mondom nem vitatkozok, Xy mondta, már csak tudja. Aztán egyik éjjel a Gyurcsánnyal álmodtam. Gondoltam, hát mi van velem, már ilyenekről is álmodok, elment az eszem. Aztán nézd, most az mszp nyert.
És én tudtam, végig éreztem. És küldték nekem fentről a jeleket is, meg az álmot, érted, küldték az álmot, és én nem értettem. De most nem tudom, mit gondoljak, hogy mi volt ez most Xy prof-fal. Teljesen tanácstalan vagyok…

 

785

Ma előkerült Ő, akit már nem is tudom, hogy neveztem, mert csak a rövid kapcsolatunk végét írtam meg.
Teljesen semleges ügyben, sőt még beszéltünk is telefonon.
Sajnálom azt az egész ügyet. Sajnálom, hogy elvesztettem egy jó barátot egy rosszul sikerült próbálkozás miatt.
Olykor ugyan még felmerül a kérdés, hogy jól tettem-e, de ezt csak az eszem kérdezi. A szívem nem.

Úgy hallom, van valakije. Szeretném, ha boldog lenne. Talán így még barátok is lehetünk, egyszer. Úgyse volt közöttünk sose fene nagy szerelem. Viszont mint barát, mint ember – fontos lenne. Sajnálnám, ha ilyen szinten elveszíteném, és ezt nem sok emberre mondom. Talán egyszer, ha már mind felemésztettük a sértettségünket. Itt persze a csuda nagy eszem cserben hagy: bekrepált kapcsolatunkat hogyan csináljuk vissza barátsággá. Lehet, hogy csak annyi kéne: Hé, üljünk már le beszélgetni, kíváncsi vagyok, mi van veled.
De az is lehet, hogy egy életen át neheztelni fog rám.

Tegnap azon gondolkodtam, mennyire nehéz hasonló embert találni. Hasonszőrűt. Eleve kevés az olyan ember, aki többé-kevésbé tudatosan él, nem csak sodródik, aki keres, aki gondolkodik. Vagy hogy is mondjam. És még ezek között is mekkorák a távolságok! Itt van pl. Dina: olyan távoli még így is! Jókat tudunk beszélgetni, de ő leginkább az életgyertyák meg jövendőmondók lés asztráltestek bűvöletében él, álmodja az életét.
Mekkora az esélye annak, hogy az ember talál egy másikat, akit a magáénak, a részének érez? Van, aki sose talál ilyet. Van, akinek nem is hiányzik.
Én meg minél többet élek, annál nagyobb kincsnek becsülöm, ha ráakadok egyre. De még Dinát is.
Kutatok a szemekben, keresnék rokonságot. Hátha csak az alkalom kell, a véletlen. Nem, nem érzelegni akarok itt, csak olykor rámtör, hogy milyen fontosak egyes emberek, akik a barátaim, bajtársaim.
A csökkenő határhaszon elve (Gossen I. törvénye) szerint az egymást követő pótlólagos jószágegységek elfogyasztásakor a teljes haszon egyre kisebb mértékben nő.
Magyarán, minél kevesebb van valamiből, annál jobban becsüljük.

786

Olvasom meg nézegetem Fülest (mármint a képeit), és olyan mehetnékem támad.
Úgy igazából, és nem csak egy-két hétre.
Persze lehet, hogy csak álom, és nem is volna olyan jó. De vonzani nagyon vonz az ilyen világ.
Anyuéktól hallottam mindeig ezeket a sorokat: Sokan más országba elmennek / hogy jobb életet keressenek/ azt hiszik, képzeli/ boldogságuk lelik…. stb.
Biztos igaz, hogy aki önmagával nincs rendben, az csupán a helyváltoztatástól nem lesz boldog ember, és nem oldódik meg az élete.
Nem is ismerem közelről ezekez az országokat, sosem jártam még a közelükben sem. Lehet, hogy utálnám, hogy idegesítene, bár kétlem.
Viszont így ismeretlenül annyira közel áll hozzám, úgy húz a szívem: biztos van oka.
És ha így van, én hiszem, hogy egyszer meg is valósul. Az ilyesmi, ami ennyire fontos, meg szokott. Remélem.

Egyébként meg pszt! az ismerőseim már így is úgy köszöntenek: merre jártál a múlt hónapban? Európában vagy azon kívül?

787

Ma úgy döntöttem, nem dolgozom. Bent vagyok, csak nem dolgozom.
Megírom az elmaradt leveleimet, megnézem a marokkói időjárást (26-28 fok), telefonálok, blogot írok, dolgozatot folytatok.

A tegnapi nap után ez a minimum. Ugyanis nagy cégmegbeszélést tartottunk, mindenki a saját területéről. És megcsináltam azokat a statisztikákat, amivel a többiek több mint fél éve szenvedtek, dolgoztam, képben voltam. A többiek meg jönnek egy szál táblázattal, és ott kezdjük el elemezgetni, semmi nincs a kezében, mindenki bámul, töketlen. Az egész bagázs az.
Most az a legfontosabb, hogy ne szálljak el magamtól. Hülyén hangzik, de most azt érzem, hogy kurvajó vagyok. Már bocsánat. És munkában ez rendszeres. Nem vagyok zseni, még a diplomámon is csak most dolgozom, de ha valami kell, bármennyire nem értek hozzá, megcsinálom. Valahogy mindenre kitalálok valamit. Olyan nincs, hogy nem. Problémamegoldás vagy kreativitás: mindegy. De valahogy két nap alatt több tudás és megoldás van a kezemben, mint a vezetőknek fél év meló után.
De ezt elég, ha magamban tudom. Nem akarok megváltozni. Nem akarok öntelt, hülye tyúk lenni, aki csak a magas lóról képes beszélni a másikkal. Úgy adná magát, és jön a kisördög, de nem. Megmaradok ugyanannak az egyszerű, mosolygós lánynak. Csak kár, hogy az ilyen képességekről nem adnak papírt. Akkor nem kellene fölösleges fecnikért magolnom.

Tegnap fogorvos néni (nem elég, hogy Angyalarcú nincs, ráadásul nő helyettesíti… de azért kedves) megállapította, hogy begyulladt az egész fogágyam, azért fájt az utóbbi öt napban. Én hülye meg nem piszkáltam ki a királykék tömést (pedig engedélyezte), mondván hogy ölje csak ki az idegeket, inkább szenvedek, de legyek túl rajta az utazás előtt.
Hát nem leszek. Tegnap már adott egy-két dolgot (fecskendőt is, de csak tisztítani), meg antibiotikum receptet meg ilyeneket.
Birizgálja a fogam, hol fúróval, hol tűkkel, hol csipeszekkel.
Szóljon ám ha fáj! – mondja. – Maga mindig olyan fegyelmezetten ül itt!
Hja, kérem, engem már megedzett az élet, már nem nyavikkolok minden kis fájdalomra. Akinek sok jut, az előbb-utóbb megedződik. Testileg-lelkileg.
Azért azóta lelkiismeretesen sziszegek.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum