736

Nem jó ez az új freeblog.. ha írok, már száz méterről virít a tetején a logo. Eddig olyan jó munkahely-barát felület volt. Egyszer meg is állt a főnököm a hátam mögött, hogy milyen jó szövegszerkesztőm van, sarkában a nptárral. Szóval most görgetem az ablakot meg forgatom a monitort…

Elég volt ez a másfél év, most éppen elég. Most, hogy vége lett az iskolának, érzem. Hogy van egy kis időm végre, hogy lenne. Tegnap még magányos is voltam. Na nem olyan rossz érzéssel, nem, egészen puhán telepedett a szobára az egyedüllét, épp csak tudatában voltam. Hogy egyedül vagyok, és hogy ez is jó, és szeretem, és megtanultam, de most már itt az ideje valami másnak.

Reklámok

737

És kééész….

Ez volt az első éles hónapom ebben a munkakörben, és ahogy közeledett a határidő, úgy nőtt bennem a feszültség, hogy vajon sikerül-e. És igen!

Örülök neki, mert így a követekező hónapoktól már nem tartok, már nem kell stresszelnem a munka miatt, ami nekem alapkövetelmény: nem vagyok hajlandó még otthon is ezen törni a fejem, és késő estekig bent ülni is csak most ez először voltam hajlandó.

 

És hogy még tovább fokozzam a jót: már csak kettőt kell aludni, és megyek a Dolomitokba, juhééé!

Már tavaly is könnybe lábadt a szemem, mikor az ott készült képeket megláttam, de azóta nem volt alkalmam. Ez a mostani is csak „véletelen” adódott, amit én ki is használok, még ha sokat is utaztam mostanában. Már megtanultuk, hogy a halogatásért sokszor nagy árat kell fizetni: bármily természetesnek tűnik, hogy majdholnap, de van, hogy aztán soha többé nem lesz rá lehetőség.

 

 

Már alig várom, ráadásul jó időt is mondanak, a társaság is jónak ígérkezik: minden együtt van egy újabb felejthetetlen hétvégéhez. Ma még veszek egy biciklis kesztyűt a via ferrata-hoz, meg mégegy térdszorítót. És elszántan reménykedem, hogy bírni fogom a túrákat. Bár ha nem, az sem baj: ott olyan gyönyörű minden, hogy csak a környéken mászkálni is élmény.

Az a vicces, hogy mikor hazajöttünk Marokkóból, a benti gépen épp jelszót kellett cserélnem, és mi legyen, mi legyen, beírtam Marokkót. Aztán mikor az  lejátz, mi legyen-mi legyen: beírtam, hogy Dolomitok. Csak úgy. És most megyek….

738

Kint koromfekete az ég – én meg biciklivel vagyok. Bár sokat már az eső sem fog rontani a helyzeten: az irodában a fiúk keményen ragaszkodnak a húsz fokhoz, ezért álló nap vacogok, főleg így nyáriasan öltözve.
De kint a nyári esték nagyon szépek mostanában. A minap például frézia-illatú volt a Duna part, bármily hihetetlen párosításnak is hangzik: megálltunk szagolni. Tegnap meg a fürdőben volt megint mélykék az ég, a Ligetben meg koncert szolgáltatta a zenei aláfestést az igazi nyári éjszakához.
Tegnap egyébként megszegtem a nemrégtett fogadalmam (amit a fogadás után is azonnal megszegtem – minek fogadkozom. Bár Popper erre azt mondaná, hogy jogomban áll megváltoztatni a véleményem).
Ma meg új, nagy projektbe kezdtem, elég kalandosnak ígérkezik, de hát erről szól az élet. Majd ha elég lesz belőle, abbahagyom.

Csak nem akar ideérni az az eső, úgyhogy azt hiszem, elibe megyek.

739

Ezennel gyógyulttá nyilvánítom magam:
Kolléganőm tegnap kérdezte, hogy hogy jövök holnap, mert ugye jön a Bush.
Én meg nézek rá hülyén, közben pörög az agyam: Bush… Bush… ki is… valami német anyavállalati vezérkari tag jönne tárgyalni… vagy az egyik cégem megbeszélésre… honnan is kéne tudnom, olyan ismerős… ááá, ja, Bush, az elnök, hallottam is valahol fél füllel, hogy jön.

Szóval ez azt jelzi számomra, hogy teljesen kigyógyultam már a politika romlasztó hatásából, a napi tragédiák és marakodások bűvköréből, a felfújt szenzációk és katasztrófák deprimáló hatása alól. Már semmi ilyesmin nem idegesítem magam.

Egy ismerősöm erre azt mondta, hogy vigyázz, mert nem tudod magad kivonni minden alól, és a világ egyszer téged is megtalál. Hát persze, hogy megtalál, de ezt teszi akkor is, ha naponta ezen idegeskedek, meg akkor is, ha nem.
Csak így legalább addig is jól érzem magam.

740

 
    Hát nem édes? Kacagtató hernyó….

Néhány kiragadott jegyzet az utóbbi napok eseményeiből: 

  • Ropogós cseresznye szedés és evés – fáról, cseresznye-fülbevaló hordás, mezítlábas fűnyírás
  • Kirándulás, következő napi teljesítménytúra kiszalagozás, barátok, vadvirágok, kis vízesés, homokkő sziklák, lovak, koszorús kislányok, patakban mászkálás
  • Teljesítménytúrán pontőrködés, kacagtató hernyó fotózás, fáklya, tűzrakás, fagyűjtés, bográcsos pincegulyás ebédelés, szúnyogriasztás, kisegér találás, beszélgetés, cseresznyeevés, sörözés, nyársfaragás, ujj elvágás, szalonnasütés, kullancskeresés
  • Kertvároskába menés, pocakocska csodálás, sárgadinnyeevés, görögdinnye evés, teraszon ücsörgés, sült paprika evés, bruscetta evés, feketerigó hallgatás, nagyon finom vacsora evés, függő fotelből beszélgetés
  • Fürdőszobába besütő napra ébredés (sajnos nem nálam)

 

És a felét biztos kihagytam…

741

Úgy tűnik, igen, lehetséges.

Nem volt egyikünkben se harag, se sértettség, se tüskék. Azt hiszem. Nem, ott még nem tartottunk, hogy így higgadt fejjel átbeszéljük a télen történteket, csupán néhány bátortalan utalás volt, hogy hát igen.
Úgyhogy úgy néz ki, lesz folytatás, mármint biciklitúrákban vagy kirándulásokban. Azt hiszem, mi barátoknak jobbak vagyunk.
-És mikor lesz a következő örömteli esemény? – kérdezte, Marokkóra meg egyéb kalandjaimra célozva.
Örömteli esemény? Tulajdonképpen nap mint nap. Például ma füvet fogok nyírni (egyik kedvenc elfoglaltságom, melyet kénytelen vagyok nélkülözni, hacsak meg nem esik rajtam valakinek a szíve), és fáról fogok cseresznyét enni, mint a rigók (ami van olyan jó dolog, mint a fűnyírás). És mindezt ráadásul barátokkal.
Aztán hétvégén például teljesítménytúrát fogunk kiszalagozni, vasárnap újra segédpontőr leszek, mint tavaly. Elmaradt sok beszélgetésekkel, hálásan megérkező túrázókkal, jó étkekkel, füstölgő fáklyával – hová részletezzem. Jónak ígérkezik, még az idő is.

Aztán ott van a hétfő. Ottalvós buli, talán kis ünnepi hangulattal, egy kis úton lévő jövevény miatt. További részletek még ismeretlenek.

És a sort folytathatnám még hosszan. Mert isteni dolog utazni, ki nem hagynám semmi kincsért, de az a jó, amikor nem kell ezer kilométereket utazni ahhoz, hogy az ember lánya boldog legyen; ha otthon, a hétköznapokban is megtalálja az egyensúlyt, az örömöket.
Most, az olykor borús tél után úgy hiszem, megint hullámhegyhez értem, legalábbis mindenképp felszállóágban vagyok. Persze, ez is elmúlik, nem mindig ilyen, de ez a periódus tavaly is késő őszig tartott, talán idén is így lesz. Vagy akár még tovább.
Nem lehet mindig hullámhegyen élni – mondják. Talán így is van: hisz az már fennsík. Ilyenkor szeretnék hinni az ellenkezőjében, de tudom, hogy elkerülhetetlen olykor a mélység. Erre aztán úgy okoskodok, hogy jó, legyen mélység, de legyen egyre kevésbé mély. De erre az a válasz, hogy az élhet csak meg igazi magasságokat, aki az igazi mélységeket is ismeri. Hát igen, ebben is van valami, nem tudom, hogy emiatt-e, de azt hiszem, jól ismerem mindkettőt. De nem lehet-e ezeket a nagy fesztávolságú kilengéseket  – úgy ahogy vannak – egy magasabb szintre emelni? Egy szinttel feljebb a spirálon? Valószínűleg lehet, ebben áll a fejlődés. De minek, mindek is filozofálok már megint fölösleges dolgokon: válasz úgysincs, magam sem hiszem, hogy létezik. Legfeljebb több válasz egyszerre.

Van-e remény rá, bármilyen bizonytalan vagy fantasztikus, hogy az ember egyszer találkozik a prófétával, akit  mindig keres, hogy szájából meghallja a megvilágosító szót?

742

– Addig is, míg elolvasom – válaszolta Spandrell – csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az önsanyargatók olyan tudati állapotokat ismernek, melyek a nem önsanyargatók előtt ismeretlenek.
– Kétségtelenül. És ha úgy viszonyulsz testedhez, mint azt a természet megkívánja, tudniillik mint egyenrangú félhez, olyan tudati állapotokat ismersz meg, melyeket az élveboncoló aszkéták előtt ismeretlenek.

 

743

744

Csodás volt tegnap az este: ahogy az utcára léptünk, épp hullani kezdett az eső a koromfekete felhőkből, de a háttérből, a felhők szegélye alól még sütött a lemenő nap, minden csupa narancssárga és lila és csillogás, eső- és porszag – és hullott az eső. Igen, hullott, és nem esett. Mint a hó, lassan szállingóztak a föld felé az apró cseppek.

 

Van egy határozottan rosszindulatú fogam. Tegnap aztán döntöttünk a sorsáról: menni kell. Már három éve is ez várt volna rá, ha angyalarcú fogorvosom nem siet megmentésére, és a nagy amalgámtömést nem cseréli formára öntött porcelánbetétre. De ez a háládatlan nem hogy örülne az életnek, két hónapja fogta magát, és begyulladt. Azóta megállás nélkül kezeljük, lassan újra bérletem van a fogorvosnál (angyalarcú eltűnt, most egy nő van helyette, annak ellenére, hogy női fogorvoshoz sose megyek). Szóval a tegnapi röntgen megállapított, hogy így a második próbatömés és többhavi gyökérkezelés után a gyulladás látványos része lehúzódott ugyan, de odabent még mindig lázad. Elég volt. Így marad, próbatöméssel, halálraítéltnek, és amint a legkisebb rendetlenkedést tapasztalom, már viszem is a mészárszékre. Háládatlan kölke – ennyi időt és pénzt még soha fogra nem szenteltem.

 

És volt a hátam közepén egy kullancs is. Pedig nem kívántam oda. Főleg, hogy ilyen helyekről elég nehéz még két tükörrel is kiszedni.

Ennyit az egészségi állapotomról.

 

Rezeda – ez a szó került a minap, metrón olvasás alatt a kezembe. Évek óta nem hallottam, olyankor is csak ritkán. Halvány, gyerekkori képek sejlenek fel.

 

Ma meg az fog kiderülni, hogy voltbarátból lehet-e jóbarát. Eddig többnyire kudarcot vallottam ezen a téren – vagy így, vagy úgy – de ez most egy különösen esélyes alkalom. Állítólag van ilyen.

 

És tegnap, jaigen, majd elfelejtettem. A Pacsirta volt tegnap, rég nem láttam, nem is moccantam a készülék elől (épp csak a kezem járt, ahogy a cseresznyét pakoltam a számba). Az egyik legkedvencebb magyar filmem, bár az tény, hogy hangulat kell hozzá. Nem tudom, hány díjat kapott ez a film, de biztos nem eleget. Páger biztos nem… ahogy azt mondja, hogy Te Anya! Az utolsó nagyjelenetről már nem is beszélek… nem tudnám se leírni, se kommentálni.
Abban a jelenetben apámra is hasonlít. Ugyanaz a hang… Azt se hallottam már jó sok éve…

És a téma: ki készít már manapság ilyesmiről filmet? Ember.. ember…

745

Nézhetjük úgy is, hogy ma rossz napom volt.
Otthagytam a sok munkám, és utaztam 60 kilómétert, hogy letegyem az utolsó vizsgám, és a helyszínen derült ki, hogy a vizsga Peste van. Hat perce kezdődött.
És napközben még összevesztem a kollégámmal is, mert beleüti az orrát – nem, nem csak az orrát, az egész fejét – a munkámba.
Meg ilyenek.

Meg aztán nézhetjük úgy is, hogy nagyszerű napom van.
Igaz, hogy lekéstem a vizsgát, de már nem mentem vissza dolgozni. Hanem például találtam piros vászon halásznadrágot, amit már ezer éve keresek.
Aztán találtam egy török vizipipa boltot, most nyitott, a tulajjal elbeszélgettem és megkínált süteménnyel, és vettem pipafüvet, olyat mint az első volt, ami nem csak dohány, hanem sok kedves emlék Aladdinja is. Aztán meg egy kedves telefon, a hetes busz megállójában a fűben ülve, napsütésben. Majd jó kávé, és az egyik kedvenc íróm, Popper.
Kis cukrászdában volt a beszélgetés, nem is értem volna oda, ha dolgozom. Nem szoktam ilyen helyekre járni, de Poppert szeretem, főleg az iróniáját, gondoltam, megnézem élőben is, mit mond a szeme: a sorait már ismerem. Hát, sokszor tényleg csak a szeme beszélt, mert a kérdező (Raj Tamás) már megint ezerszer fontosabbnak ítélte a saját mondanivalóját.
Popper sok újat nem mondott azon kívül, amit már leírt, de a mondatai, a személye nekem hiteles. Bár jóval öregebb, a képein. Számomra nagon fontos az, hogy aki okosakat mond, azon meg is látsszon a hatása. Magyarán hiába papol nekem valaki világmegváltó bölcsességeket, ha a személyéből önteltséget, ürességet, fásultságot látok. Nekem az élet döntőbb bizonyíték, mint a szavak. És persze, nem járkálhatok ki-be bárki életében, de sokszor már a megjeéenés, a kisugárzás, a tekintet is sokat elárul. (Ezért nem csípem nagyon Müllert)

A beszélgetés sajnos a rabbi úrnak és egy fontoskodó pszichológus-növendéklánynak köszönetően túl sokat forgott Mózes körülmetéltsége és a pszichológusok jelleme körül: csupa elméleti baromság. Popper vagy hallgatott, vagy így válszolt: ha az ember sokat tanul a logikáról, logikusabb lesz a gondolkodásmódja? Szavak, szavak….

A vége már beszélgetés volt, lehetett kérdezni, de az én kérdéseim már megint nem odavágóak és nem megválaszolhatóak. Csak megbeszélgethetőek. Nem is tudom feltenni őket. Popper úr, nincs kedve valamikor egy kávét meginni velem? Popper úr, ön boldog ember? Popper úr, mit szeretne még elérni a hátralévő életben? Nem lehet kérdésekbe tömöríteni.
Popper úr, szeretem az iróniáját. Szeretem, hogy ismerősnek érzem magát, a Bizonytalanság Guruját, mert ismerem a szellemi kóborkutyaságot…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum