715

Kedves kollégám motorbalesetet szenvedett.
Szerencsére a gépnek nagyobb baja lett, mint neki.
Szerencsétlenségére a randevúja ott ült mögötte.
Szerencsémre nem én.

****

Alma friss – áll az üvegen. Most láttam először itthon az oszták Apfelsaft g’spritzt illetve német Apfelschorle magyar megfelelőjét. A napi folyadékbevitelem (ca. 3 liter – hogy ezek után mennyit kell vécére járni…)  70%-a ebből az itókából áll, persze házi keverésben. Persze anno nagyon hülyén néztem, mikor odakint almalevet kértem, és megkérdezték, hogy tisztán?

****

Tegnap felmerült a lehetősége, hogy esetleg mégsem Andalúziába mennénk, hanem áttennénk a csoportot Korzikára. Ez egyrészt jó, mert Korzika fantasztikus, másrészt rossz, mert nagybuszos. Aztán ma eszembe jutott, hogy ugye a múlkor a dolomitok volt a jelszó a gépemen, és össze is jött, hogy kimentünk. Most  – ha már elkezdtem úticélokat írogatni – beírtam spontán, hogy Korzika. Ha most ezek után tényleg oda megyünk, a következő jelszavam tuti lottóötös lesz. Vagyis inkább mégsem az…

A múltkor valamelyik nap egymás után kiborította mkét pohár Almafriss-t az asztalomra. Pocok a másodiknál lediktáltatott velem öt számot, mondván, hogy ezzel tuti lottó ötöse lesz.

 

Reklámok

716

Ez egy jó hétvége volt.

Kezdtem mindjárt csütörtök este, barátokkal Római parti biciklizés (de nagy táv) meg sörözés – szülinapi.
Aztán pénteken több véletlen találkozás, töbek közt a hugommal, akivel cipővásárlás mellett azzal szórakoztunk, hogy idétlenebbnél idétlenebb lábbeliket próbáltunk fel. Talán csak mert a tudatalattink így próbálta leplezni, hogy mindketten mostanság lettünk egy évvel idősebbek.

Aztán este egy váratlan, de örömteli telefon, miszerint – na, most hogy nevezzem el? – Rituli barátnőm csatlakozna hozzám a Krisna-völgybe. Ezen jól meg is lepődtem, de jól hangzott. Kicsit aggódtam, hogy a már növögető kis baba-pocakkal hogy fogja bírni a kánikulát, dehát ő is belevaló csaj… Még arról is szó volt, hogy megalszunk Fonyódon, és így két napra hosszítjuk a kiruccanást, de én estére macskaetetést vállaltam, vasárnapra meg barátokat, úgyhogy végül maradt az egy nap.

Másnap igen korán keltem, mert az első szakaszt vonattal tettem meg. Rituli kicsit aggódott, mert az utóbbi évek alatt nem szerzett sok vezetési rutint, pedig ha ennek nem ad hangot, észre sem veszem, mert jól vette az akadályokat. Igaz, hogy volt egy pár szőkenős megmozdulásunk, de legalább volt min nevetni egész nap. És kilencre már így is Fonyódon voltunk, és megszavaztunk magunknak egy kis fürdést. Jó dolog a Badacsonyt bámulva reggelizni, száradó fürdőruhában, na.

Somogyvámos megtalálása kezdetben csekélyke akadályokba ütközött, de mondtuk, oszoljon és siessen mindenki, mert esküvőre megyünk. Épp oda is értünk, nem sokkal kezdés előtt.
Addigra már olyan meleg volt, hogy száz méter megtétele után is ájuldoztunk, de a rendezvénysátor kellemes szellősnek bizonyul, és még ülőhelyet is találtunk. Igaz, elég hátul, ezért sok kép nem lett jó, de akkor is.

    

Akkor még épp a helyi katolikus kórus énekelt – érdekes felállás. Aztán jött az esküvő.
Érdekes volt a szertartás, minden elemével együtt. Volt ruha összekötés, szent víz csorgatás, virágfüzérek, áldozatok, áldások, tűzszertartás, mantrák, hare krisna, legyező, szantál – mindenféle érdekesség.

Mint esemény nagyon látványos volt, de azt beszéltük, hogy nem szeretnénk ilyen esküvőt: szerintünk az valami meghitt és bensőséges dolog, és nem össznépi látványosság. Azért szép volt.
Aztán megtekintettük a templomot. Nem volt túl templom jellegű, mármint építészeti szempontból. Túl modern volt a tető, a járólap, a formák… de érdekesek voltak a festmények, a szentek, a kutak, a murtik… az egész egy teljesen más világ. Számomra olyan furcsa egy baba-istenpárt imádni, azt öltöztetgetni, etetni, áldozni nekik… tudom, hogy számukra nem műanyag bábok, de akkor is fura…

    

Ezt követően Rituli lepihent valahol egy fa alá, én meg tovább csavarogtam. Megnéztem a farmot, az ültetvényeket és üvegházakat, a kirakodóvásárt (sok szar kínai-piaci cucc is volt – nem tudom, mint keresett ott), és ettem a vegetáriánus étkeikből, nem tudom, mi volt a nevük, de finom volt.

Aztán bekukucskáltam egy kápolnába, ahol egy kék istenfej volt, és épp jött egy baktha, és kérdezte, ismerem e, mármint a szobrot, mert ez Shiva murti. Mondtam, hogy nem nagyon. Ismerek ugyan egy Shivát, az egyik hindu isten a három közül, és háromágú szigonya van, és előnyös vele jóban lenni. Hát ez is majdnem az volt csak mégsem, mert ez csak félisten, és kígyók voltak körülötte. Aztán nem akartam a Shívák közötti rokonságott tovább boncolni, meg ne bántsam. Ő meg adott nekem szent virágot, meg megetett Shívát, meg hozott neki vizet, meg szent képeket. És azt mondta, maradjak, amíg akarok. Kedves volt, és nem akart se meggyőzni, se megtéríteni.
Aztán csavarogtam meg fotóztam… az egész helynek jó szellemisége volt, rendezett kis részletek, bár kissé harsány színek, harmonikus étkek és öltözékek, kedves emberek. Velem legalábbis azok voltak. A látogatók jó része idősebb volt, valószínűleg helyiek.

   

Érdekes volt megfigyelni a szerzeteseket. Java része fiatal, és nem beleszületett ebbe a vallásba, hanem önként választotta. Ennek ellenére a szemükbe nézve eltérő dolgokat láttam. Egy részükből sütött a hit, a szeretet, a harmóni, a béke. Éreztem, hogy van benne valami. Hogy éli. Láttam egy-két gyémántszeműt is. Sokakon meg ugyanazt az ürességet, netán zavartságot, beilleszkedési kényszert lehetett látni, mint bárhol a nagyvilágban. Persze tévedhetek is, hogyne. De biztos vannak itt is sokan, akik itt vannak, mert jó tartozni valahová, van valakijük, szeretik őket, esetleg még jó dolog a hitbe is belemenekülni. De mégsem élik meg igazán. És mondom, ez azért furcsa, mert ők nem beleszülettek, hanem szabad akaratukból vannak ott.

A szárikviszont annyira tetszettek – már megint – hogy ezúttal nem tudtam ellenállni. Vol eladó – jo sok féle. Sokat nem áldoztam volna rá, mert annak ellenére, hogy szép és nagyon nőies, nem vehetném fel pl. a munkahelyemen. Vagyis de, de az egy másik téma, hogy most igen vagy nem. Úgyhogy addig keresgéltem, míg nem találtam egy szép és olcsó darabot. Persze, a selymek voltak a legszebbek, de a legdrágábbak is. És egy lány megtanított, hogy hogyan kell felvenni. Gyönyörű….

       

Aztán vettem egy fagyit, azt mondták, nincs ára, adomány jelleggel adjak valamennyit, de minimum háromszázat rá szoktak áldozni. Bruhahah. Mondom, legyen négy, ma jó napom van. Ötezressel fizettem, ő meg azt hitte, legyen négyezer… hahaha, de vicces… ennyire sosincs jó napom…. Szóval voltak ilyen kancsal dolgok. Valóságshow (szári felpróbálás, sütés, stb), meg Karma-labirintus, meg ilyenek, amitől kicsit rosszul lettem. Minek ide cirkuszi fesztivál? Az uristen@menny.hu című rövidfilm jutott eszembe, meg hogy isten fut windows alatt is, meg ilyenek, és ha én isten lennék vagy Krisna, biztos utálnám, hogy üzleti alkalmi kereskedelmi csatornává alakítanak, jobb eladhatóság érdekében. De úgy látszik, Krisna nem ilyen hisztis.

Aztán néztünk még egy kis táncbemutatót, meg fuvola koncertet meg ilyeneket, és a vihar előtt hazaindultunk.

   

Szóval a vallás nem győzött meg, de hát nem is azért mentünk oda. Viszont azt megkaptam, amit vártam: keleti hangulat, színek, illatok, képek, és egy szári 🙂

Hazafelé pedig láttam egy egész szivárványt. Jobban mondja egy felet. Szóval úgy, hogy látszott egy egész félkör, tetőtől talpig. Csudaszép volt… :))

 Tíz után értem a városba, de még elmentem macskát etetni – szegényke már nagyon várt, és még azt is megbocsátotta, hogy nem én vagyok a gazdi.

Vasárnap jó nagy alvás, fénykép töltés- és rendezés, majd egy kedves barátom meglátogatása. Élménybeszámoló és egyebek után elmentünk a Nagyrétre, ahol kipróbáltuk az új akadálymentes tanösvényt, és megtanultunk a különbséget a kocsánytalan- és a csertölgy között, valamint felismerni a kisvirágú hunyort meg nemtudommilyen keltikét, meg ilyeneket. Aztán letértünk a tanösvényről, mert járható utakat találtunk, és egész jót csavarogtunk a környéken.
Utána pedig bevágtunk egy-egy hatalmas sajtos-tejfölös lángost a büféből, közben kaptam két telefont, ami feldobott és örültem neki.
Végül Őrmezőre visszatérve a teraszi sörözgetés előtt jelentkeztem a kerti virágok meglocsolására. Olyan jó volt újra átélni ezt a hangulatot… nem tudom megmagyarázni, hogy mit jelent nekem az esti locsolás, de nagyon jó… Utána pedig a holdat bámulva vitattuk az élet nagy dolgait késő estig.

717

Ki megrökönyödve, ki hülyén legyintve, ki meg hümmögve veszi tudomásul, mikor a Mit csinálsz a hétvégén kérdésre azt felelem, hogy megyek a Krisna-völgybe, búcsúba. Merthogy most lesz, és engem érdekel. Nem kifejezetten a vallás, de az életmód, a gondolatok, a színes ruhák, India, a keleti forgatag, a jó étkek… miért ne?
Anyu tegnap egyenesen elördögözte őket. Miről beszélsz?! – kérdeztem.
Ő ugye mély meggyőződésű keresztény, olyannyira, hogy a többi keresztényhez hasonlóan meg van győződve róla, hogy ő sokkal jobb keresztény, mint a többi keresztény, sők egyedül ők az igazi jó keresztények…. A többi vallásról meg ne is beszéljünk, mert ők bálványimádók, meg az ördög gyermekei, a halál martaléka.
Még sose láttam ennyire tisztán ezt az elvakultságot, így családon belül. Úgy néz ki, mostanra már annyira eltávolodtam tőlük lélekben, hogy objektívebben tudom látni őket.
Szóval mondtam neki, ezt meg honnan a nyavajából veszi. Ő nem tudja, csak úgy hallotta, meg hát ugye nem a Keresztény Istenben hisznek. Jaaa, mondom. Hogy ez a baj. Csak ha nem is ismered őket sem és a többieket sem, mire fel mondasz ítéletet? Mert nem a Te Istenedben hisznek. És innentől már átokfajzatok? Esetleg szánnivaló bűnösök? És mi az, hogy van valami varázslókönyvük, ezt honnan veszed? Láttad? Olvastad? Hát akkor?
Egyébként is, induljunk ki más irányból: ők elfogadnak téged is. (Ilyen szempontból is a kereszténység a leggusztustalanabb vallás.)
Vagy nézd meg az életüket. Lefogadom, hogy mondjuk a buddhisták jó része erkölcsösebb életet él, mint az európai keresztények. És Keleten jelent még valamit a vallás, a mindennapok szintjén is. Itt meg elmegy valaki néha a templomba, leginkább karácsonykor meg esküvőn, és attól már kiváló katolikus. Hát bakfittyet. Szerintem Keleten jobban betartják a Tízparancsolatot is, mint keresztényéknél. A többit meg inkább hagyjuk.
És tudod, ha valaki éli, amit hisz, és ez boldogabb és jobb emberré teszi, és másnak sem árt vele, hanem esetleg használ is – onnantól kezdve tőlem bármiben hihet, elfogadom. Lehet muszlim, buddhista, krisnás, keresztény, materialista, taoista, akár sátánista is. (Ez utóbbit pláne nem hangoztatom, mert ezt tényleg csak a hallomásból ítélik meg az emberek. Pedig egész más, mint gondolják. )

Múltkor Anyu mutatott egy könyvet, egy régi ismerősük írta, aki Afrikában volt misszionárus, és elszörnyedve mesélte, hogy ott élt a sok varázsló meg kuruzsló között, én meg nem értettem, hogy afrikai varázslóban vagy törzsfőnökben mi a rossz.

Hát hogy nem hisznek Istenben! Hú, azt hittem kiabálok. Egy tiszta, természetközeli, még talán egészséges kultúrájú és értékrendű törzs, de mivel nem hisznek a kereszten szenvedő Jézusban, gyorsan át kell téríteni őket, el ne kárhozzanak.
Hát erre csak annyit, hogy szerintem a legjobb lelkű misszionárius is jobban el van már távolodva az istenektől (had’ használjam ezt most így) és a igazi élettől, mint bármelyik természet gyermeke. Még akkor is, ha faistenekben hisz, vagy egy tigrisfejhez imádkozik.

Szóval valszeg soha az életben nem leszek krisnás (soha ne mond, hogy soha), de attól még nem kövezem meg őket. Ha valami tetszik a tanításukból vagy életükből, kimazsolázom. Ha idegesítenek az utcán, kikerülöm őket. Ha érdekel az ünnepségük, elmegyek és megnézem. Kész.
Hú, de nem szeretem az ilyen elvakultságot… még akkor sem, ha a saját anyámnál látom. Tényleg milyen balgák az emberek… Telenyomják a fejüket, hogy mi a jó és mi a rossz, és miről mit kell hinni vagy gondolni – és mindenki azt hiszi vagy gondolja. És mindenki más hülye. Nem csak a hívőkre –  a legtöbb emberre igaz ez.

Úgyhogy szombaton lemegyek, és érzem, hogy jó lesz, minden vallástól függetlenül.

Mert mindenben hiszek és semmiben sem.

718

Na, elkezdtem a rendrakást. Azt a bizonyost. Itt belül.
Kezdtem azzal, hogy – fájdalom – tisztáztam az érzéseimet, vagyis a hiányzó érzéseimet azzal a szegény fiúval, akiről már írtam. Szar volt, de nem hagytam magam, hogy elmeneküljek, mint ahogy kedvem lett volna.
Annyira azért nem voltam bátor, hogy szóban mondjam el, mert telefonon elég szar, mégegyszer találkozni meg… szóval minek gyötörjem. Úgyhogy inkább leírtam.
Rongyfecnin a levegőben repkedni meg szilafalakra mászni némi kis drót segítségével – ilyenektől nem félek. De ha ilyen kellemetlen szituációba kerülök, halálosan rettegek. Mikor tudom, hogy ez most valakinek nagyon rossz lesz.
De vettem egy mély lélegzetet, és lenyomtam a Küldés gombot.
Szegény, tényleg elég szarul esett neki. És emiatt nekem is.
És milyen hihetetlen ez a karmikus körforgás… Nemrég én voltam az ő helyébe. Annyi különbséggel persze, hogy nekem nem volt hajlandó az illető egy sort sem írni, csak menekül, felszívódik (de már neki is megbocsátottam). De akkor is. Most én csinálom ugyanazt: utasítok el valakit, kicsit megmagyarázhattlan okokból, aki szeret, és aki emiatt úgy érez, ahogy én éreztem akkor… És nem tudok ezen változtatni.

De ezen rossz érzések ellenére mégis azt kell mondanom, hogy megkönnyebbültem, felszabadultam. Már nem vet árnyékot rám ez a nemszeretem feladat. Meg aztán olvasok. Most nem is olyan jó könyvet, sok helyen felsóhajtok, hogy hülyeség (Dan Milmantól a Békés harcos második része, az Elveszett évek), mégis jó szellemiségbe terel. Eszembe juttat bizonyos dolgokat, amikben hiszek, és amiket fontosnak tartok. És ezek segítenek felül emelkedni és hinni. Hogy ne pöröljek istennel, hanem hozzam ki a legjobbat abból, ami van. Mert nem véletlen van. Sőt, olykor még abban is hiszek, hogy ezt az egész kócerájta valóban én választottam magamnak, az összes abszurd élethelyzettel együtt.
Aztán persze az is lehet, hogy semminek nincs értelme, de most akkor is jó erre gondolni.

Aztán délután elviselhetetlen lett a szemfájásom. Már tegnap este is éreztem, miután kivettem a kontaktlencsémet, hogy valami van a szememben. De az istennek nem tudtam kipiszkálni vagy kimosni. Pedig már éjjel egy volt (családias hangulatú koncerten voltunk az este, a zene nagyon tetszett, bár kissé akadályozott bennüneket a beszélgetésben, meg még mindig alváshiányom volt a hétvégéről, ezért éjfél körül leléptem).
Szóval alig aludtam a szemem miatt, de reggel a kontaktlencse valamennyira megszüntette az irritációt. Ám így is sokat dörzsöltem a szemem, úgyhogy a lencse délre elszakadt, ki kellett venni. És onnantól alig láttam, úgyhogy Pocok elvitt a szemészetre. A doktornő azt mondta, nem lát semmit, csak hogy duzzadt a kötőhártyám, nincs mit tenni, tűrni kell. Nagyönyörű.
Aztán mégis megnézte mégegyszer, és mégis talált valami beragadt szöszt, és megszabadított tőle. Viszont a szemem állítólag karcos lett, úgyhogy kaptam hámosító zselét vagy mit. Karcos szem… röhej…

Aztán vásárolgattam, meg megint megáztam, meg megtekintettem a szomszédos edzőtermet, esetleges sportolás céljából. A nagy melegben nincs erőm futni vagy biciklizni menni, a vérnyomásom se engedné. Így viszont nagyon eltunyultam, hiányzik a mozgás. Ami nem csak széppé meg egészségessé tesz, hanem nekem elsősorban segít megszabadulni a felgyülemlett dolgoktól, esetleg stressztől, felszabadít, salaktalanít. A mozgástól kitágult tüdő érzése a hideg zuhany után… de jó is az. Meg ugye, ahogy mindani szokás, ép testben ép a lélek…

Este itthon is rendet tettem, meg elhatároztam, hogy mostmár tényleg beszélek Dina2-vel, hátha nem tudja, hogy a szemét nem megy le, a mosogató nem ürül ki, és a vécé nem pucolódik ki magától.
És hogy mégjobban élvezzem a házi internet előnyeit, bepótoltam párat a tetemes levélelmaradásaimból, ami nem sikerült túl hatékonyra, mert a gmail legújabb áldásos szolgáltatását kihasználva bejelentkezett csevejre két barátom is. Azt még nem találtuk ki, hogy lehet-e konferenciabeszélgetni. De jó volt…

Most meg ugye kisregényt írok ide, pedig be kéne fejeznem, és aludni térni. Előtte összeszedni a holnapi cuccom, mert úgy határoztam, holnap reggel edzéssel kezdek. Itt van két háznyira, leszaladhatok kisgatyában, és munka előtt még lesz is negyed órám itthon összekészülni, megúszva ezzel az egész napos edzőcucc-cipelést. Már ha fel tudok reggel kelni… nem tudom, meddig fog tartani a lelkesedésem…
Szóval csak annyi a lényeg, hogy lassan újra rendbe teszem magam, és kibékülök a világgal meg mindennel.

719

Már a második zápor ma.
Az első épp akkor kezdődött, mikor az ebédről visszajöttünk. Annyira jól estek a hatalmas, meleg cseppek, hogy kimentem a tetőteraszra, és mezítláb tapicskoltam a forró kövön keletkezett pocsolyákban. Épp az a fajta nyári zivatar volt, amit megbocsáthatatlan vétek volna csak bentről szemlélni, mégis abba kellett hagynom az örömködést, mert így is hülyének néznek. Mintha az eső fertőzne vagy tönkretenne. Pedig maximum csak a frizurát. De nekem még azt se.
Aztán hívott Patrik. Na, ő megértene, sőt. Beszélgettünk, és furcsa, de már megszoktam, hogy megint egyet érzünk, egyre gondolunk. Amiről tegnap is írtam, a magas lécről, hogy olykor mennyire idegenül érezzük magunkat az átlagos, normális emberek közt, mi tizenharmadikok, és hogy aki már egyszer kiment a fényre, azt már nem elégíti ki a homály. Hát igen.

Ma megint motorral jöttünk. Kollega reggel hívott, hogy üljek le nyugodtan reggelizni meg kávézni, jön és visz.
Újabban mindenki össze akar boronálni vele.

720

Valami nincsen egészen rendben, itt bent, de nem tudom mi, és nem tudom miért. Csak érzem, hogy nincs, meg észlelem a tüneteit.
Tüneteket, mint pl. hogy már nem szeretek egyedül lenni. Hogy ennek ellenére mégsincs kedvem ezen változtatni. Hogy ennek ellenére mindent akarok, mégpedig most azonnal. Hogy most nem hiszek benne eléggé, hogy megtalálom, amit keresek. Vagy mittudomén. Csak érzem, hogy nincs rendben, nincs egyensúly. Persze ez sem állandó állapot, csak úgy előjön, időközönként, csak gyakrabban, mint kellene.

De pl. tegnap boldog voltam.
Tegnapelőtt meg zavaros. Már itthon igyekeztem némi semmittevéssel kipihennei az egész hetes hajszát, mikor telefon, hogy találkozzunk. Jó, találkozzunk, végülis a múltkor is jól éreztem magam, meg egyébként is esélyt adunk Istennek. Veszünk lottót, mint a viccben.
Indulás előtt még hívott P, és úgy örültem neki! De egyben újra azt is az eszembe juttatta, hogy nagyon magasra van téve a léc. Oda tettük.
De még egy kicsit ezzel a legutóbbi kalamajkás szívzűrös esetemmel is. Mert így már nem tudom bemesélni magamnak, hogy nem létezik, és be kell érni annyival, ha a sors egyáltalán az utamba kerget valakit. Van bizonyíték, hogy van más, hogy lehet másként. Mát tudom, milyen az.

Az este egyébként akár nagyon szép is lehetett volna. Római part, most kivételesen nem sörözés a haverokkal, hanem andalgás a Duna-parton, meg kagyló gyűjtés, meg iddogálás meg beszélgetés… aztán a Hármashatár, éjszaka, megmutattam a siklóernyős starthelyet, és ültünk a fűben éjszaka, a csillagos ég alatt, és a repülésről beszélgettünk.
És mégsem volt jó, mert nem az a személy ült mellettem, akinek kellett volna, mert bármennyire is hülyén hangzik, olyan volt, mintha az öcsém ült volna mellettem, és ölelt volna át, mert már hűvös volt a szél….
És szégyelltem, hogy a kocsihoz menet mindig épp akkor kezdtem el hevesen gesztikulálni, mikor a szemem sarkából láttam, hogy meg akarja fogni a kezem, és búcsúzáskor hogy hajtottam el a fejem… És már megint magyarázkodhatok, mint a Kisfiú a Nagyravágyó feketerigóban, hogy Ne haragudj, de nem ilyenre gondoltam… és még csak meg sem tudom magyarázni, hogy miért.

Aztán tegnap felkerestük a hugommal a dorogi Palatinus tavat. Az éjszakába nyúló randevút és a korai kelést egyórás vonat út követett, majd közel félórás gyaloglás (az eltévedéseket is beleszámítva) a forró napon. Egyre csak fogadkoztam, hogy én ugyan ide sohatöbbet, de csakhamar felülbíráltam eme fogadalmamat. Persze ehhez kellett az is, hogy a húgom előző nap megemlítse, hogy milyen jó lenne gumimatracot vinni, és hogy vegyek is gyorsan kettőt a Tescoban, darabját 259 magyar pénzért.
Még nem ismertük a helyet, így a strand mellett döntöttünk, de így utólag már tudjuk, hogy hová érdemes még menni. De úgysem voltunk túl sokat a szárazföldön… fogtuk a matracokat – tűző napon felfújni nagy élmény volt – és beeveztünk a tóba.
A víz isteni… Tiszta, felül kicsit melegebb, alul kellemesen hűvös. A parttól eltávolodva már csak a halk zsivaj hallatszott, mint egy messzi kaptár, úgy döngicsélt a nép. De jobbra-balra nézve csak zöld víz, a távoli parton nyárfák és nádas… órákat ringatóztunk így a vízen. Lábunkat a vízbe lógatva hagytuk magunk sodortatni, olykor eveztünk egy sort a kezeinkkel, beszélgettünk vagy hallgattunk, vagy a fele fürdőruhánkat lekapva úsztunk egy nagyot a csillámló, selymes tapintású vízben.
Egyszer, mikor épp a parton ebédeltünk, csörög a telefon, Gy. Barát az, kérdezi, nem vagyok-e épp külföldön (ismer már, mint a rossz pénzt). Mert este rendezvény, lemondta az embere, és nagyon-nagyon kellene valaki. Este nyolcra. Elvállaltam, leginkább a barátság miatt.
Odafelé kétszer is megnéztem a menetrendet, tudtuk, mivel akarunk menni. Öt körül indultunk útnak, még mindig nagy forróságban, aztán az állomáson kiderült, hogy elnéztem a kiírást, és még egy órát ültünk (én már feküdtem a váróteremben), míg jött a vonat. Nyolcra így nem értem volna már be, ezért telefonáltam, és az egyik szervezőt odarendeltem 19:50-re a ház elé. Ha nekik fontos, hogy ott legyek…
Végül 19:41-re értem haza. Mint az őrült előkapkodtam a szépruhát, vasaltam, kontaktlencse, fésülködés, smink, retikül, mindez kilenc perc alatt… a bőrőm ragadt a napolajtól, a hajam a fifikás csatok ellenére is kicsit zilált… de nem jutott már idő másra.

Csak ott tudtam meg, hogy a rendezvény a karate nemzetközi kupa záróünnepsége és díjkiosztója. Vagy mi. De ezen már tavaly is voltam.
Száznegyven fő, csak bukóra nyíló ablakok, negyven fok… de legalább a hangulat jó volt. Utálom az olyan rendezvényeket, amikor mindenki csak depressziósan pislog maga elé. Nem, nem őrül módjára buliztak, csak jól érezték magukat. Bár amennyit a szlovének ittak… igaz a németeket se kellett félteni. Viszont normálisak maradtak. Ellenben a meghívott japán többszörös világbajnok seggrészegre itta magát perceken belül. Imádja az Unicumot, na.
Aztán láttam még egy csillagszeműt. Tizenhat éves ha lehetett. Úgy nézett ki, mint az ifjú Sziddhárta. És olyan szeme volt, mint egy feneketlen gyémántkút. Ha tényleg ez a lélek tükre… Kicsit tanítottam magyarul.
Ami még vicces volt, hogy a szlovének emlékeztek rám tavalyról. Egyébként ők voltak ott a legszimpatikusabb nemzetiség. Hajnal fél négy lett, mire befejeztük.
Leírhatatlan fílingje van, mikor az ember hajnal háromkor söprögeti a kiürült termet, a levegőben még ott a tánc közben kipárolgott testek nyoma, de olykor besurran már az éjjeli szél. A szoknya az ember combjához tapad az izzadtságtól, és kiürült söröspoharak gurulása visszhangzik a helyiségben.

Épp hazaindultunk volna, én már felállni sem tudtam a fáradtságtól, mikor kiderült, hogy Gy.barát elvesztette valahol a kulcsát. Ötig azt kerestük, hiába. Többek között végigtúrtuk az összes szemeteszsákot, a vacsora maradékaiban turkálva, mert az volt az egyik lehetséges hely, ahová az ingje zacskójával együtt esetleg kidobhatta.
Na ez is leírhatatlan érzés: öt hullafáradt jómadár díszmagyarban túrja a kukákat egy autó fényszórójának világosságában….

Mikor hazaindultunk, épp pirkadhatott, de városban ez nem látszik. Hogy elszakadtunk a természettől… kicsit bántott, hogy hiába lesek be minden utcába, mindig újabb falakba ütközik a tekintetem.
Itthon lezuhanyoztam, kikapcsoltam a telefonokat, és azt terveztem, hogy délig alszok.
Persze Dina2 fél kilenckor ébresztett tévézajjal és tányércsörgéssel. Ölni tudtam volna…. Ez a mai napom nagyjából erre ment rá.
Kicsit pakoltam, angolt tanultam, de belealudtam a könyvbe, kicsit kimentem, kicsit tévéztem, meg főképp nyűglődtem. Most kezdek felébredni, most, mikor lassan le kéne feküdni. És holnap hétfő.
De mostanában nem bánom a hétfőket, a hétköznapokat. Azok problémamentesebbek, kezelhetőbbek, zajosabbak. Nem kell gondolkodni.
Persze tudom, hogy ha egy lakásban nagy rendetlenség van, és az embert ez zavarja, akkor nem az a jó megoldás, ha sose megy haza, hanem ha rendet tesz. Na hát nekem is ezt kéne odabent.
Vagy megy ez magától?

721

Juhééé… van itthon is internet… csináltam… bár nehéz szülés volt.

Nem akartam erre nagy összeget fordítnai havonta, albérletbe többéves hűségnyilatkozatot meg pláne nem, így vettem vodafone előfizetést, a legegyszerűbbet, és ezzel együtt netet, havi 1-3 ezer forintért. Igaz, hogy lassú, mint a csiga, de erre jó, meg a levelekre, ilyesmi.
Tegnap egész nap installálgattam fel-le az ehhez szükséges szolgáltatói szoftvert, az ügyfélszolgálattal is csevegtem párszor (fél órás várakoztató zenehallgatások mellett), mégis mindig hibaüzenetekbe ütköztem. Aztán ma rájöttem, hogy ezek a bárgyú ügyfelesek nem szóltak, hogy az én telefonomhoz egyáltalán nem is jó ez a szoftver. Mint ahogy azt ma megtaláltam a honlapjukon… Úgyhogy beállítottam rendes modemként, én hülye amatőr, és most megy…

Városban voltunk pizzázni meg csavarogni, és most vettem észre, hogy megint van Tér Zene fesztivál, vagy hogy hívják, a Parlement előtt. Én ezzel legelőször Bécsben a Rathausplatz-on találkoztam, aztán tavaly itthon is, bár elég gyenge volt a program. De az ezévi sokat javult, kifejezetten megéri. Most épp az István, a király ment, nem hallgattam végig, mert nemrég láttam, meg ugye várt a modem beállítás, de jó. Még most is az zümmög a fülemben.
Egyébként is, ezt nem jó nyilvános helyen hallgatni, mert én szeretek hozzá énekelni…

…de furcsa, hogy itthonról írok…. még szokatlan érzés…
…igen, betárcsázós… és igen, ugyanazt eszi, mint mi… 🙂

722

Ma vettem részt az eddigi legveszélyesebb extrémsporton…

A magashegyi via-ferrata, de még a siklóernyő is smafu ehhez képest…

Ma motorral hozott be a kollégám dolgozni. Valami böhöm nagy gép, gyorsul és lassul mint az állat, és ahogy cikázik a városban az autók között…
És még ők ájuldoznak a Dolomitok képeim láttán, hogy húúú, hogy mered….  Hát ha valami veszélyes, akkor ez az.
Mindemellett viszont nagyon jó volt, mondtam, hogy menjünk még egy köööört….:) Csuda jó dolog!
Volt is nagy ováció, mikor feljöttem az irodába a motoros cuccokba! A dzsekit is ő adta, protektoros meg minden, azt mondta, ez olyan, mint a Hamupipőke cipője. Akire jó…

 

723

 

Hááát, hol is kezdjem…

Először is volt egy jó kis családi hétvégém. Pénteken strand az unokahugikkal és öcsikkel. Kár, hogy olyan ritkán veszem a fáradtságot, hogy találkozzak velük, mert annyi örömet képesek az életembe lopni! Stramm, csillogó szemű kis lurkók, és noha a legnagyobb sincs még hat éves, nem győztem őket a vízbe hajigálni…

Szombaton húgom családja a Bakonyban, vasárnap meg szintén húggal Velencei tó… Érdekes, én annyira irtóztam ettől a „menjünk hétvégén a tóra strandolni” dologtól, mégis nagyon jól éreztem magam. Fúj a szél, süt a nap, lehet beszélgetni, nagyokat olvasni, gondolkozni…. Szóval jó volt.

Ami a legutóbbi szívműködési rendellenességeimet illeti, az okozó illető jelentkezett, miszerint ő rögtön válaszolt a szóbanforgó korábbi levelemre. Megegyeztünk, hogy elküldi mégegyszer. Azóta se jött semmi. Végülis már tényleg lényegtelen. Bár azért kicsit kíváncsi lettem volna, már csak azért is, hogy tudjam az okokat. Hogy én rontottam el valamit, vagy ő, vagy csak így jött ki, vagy mittudomén.

S a többi? Satöbbi. Tegnap is találkoztam valakivel. Teáztunk, beszélgettünk késő estig. De ugye nekem mindig van valami nyavalyám. Most pl. az, hogy minden csudaszép, de valahogy nincsen szikra, és nehezen tudnám elképzelni másnak, mint barátnak. De már megtanultam legutóbb a leckét, hogy ne a kis listámhoz ragaszkodjak, úgyhogy nincs ezzel még lezárva semmi, bár van olyan jó fantáziám, hogy ha valakivel nem tudom elképzelni… Majd meglátjuk. Legalább már nem menekülök…

Csak hát ugye már megint ez a sakkjáték…

MásikFelem is elutazott, jó darabig nem fogunk találkozni. Azért hiányzik. Viszont ha ügyesen csinálom, akkor idén augusztus végén megint együtt megyünk Andalúziába, és noha elvileg munka lesz, tavaly is nagyszerűen szórakoztunk.
Lehet, hogy megint találkozom a kedvenc sétáló vízesésemmel?

A munka nagyon sok, ez az átka, ha valaki valamit jól csinál. Mert az előzőekkel ellentétben ezt jól csinálom. Nem lehetne inkább fordítva?

Szóval alig kezdtem el ezt az új területet, egyre több és nagyobb dolgokba vonnak bele, melyek ugyan érdekesek, de elvonnak a többi munkámtól. Azért jólesik, mikor visszahallom a külsős nagyvezértől, hogy mennyire szeret velem dolgozni, meg milyen okosügyes vagyok. Pedig nekem ez se szakmám, se tudományom… Viszont sikerült elérnem azt, hogy havonta néhány napra kapok majd egy embert, aki ilyenkor besegít, hogy tartani tudjuk a határidőket.

Mert én minden vagyok, csak munkamániás nem, és nem vagyok hajlandó rendszert csinálni a túlórákból.

Most láttam először olyan koldust, akinek a táblájára ez volt írva: Munkát keresek.

724

110 karakter… és ezzel pontot tettem a dolgok végére én. Leadom a CD-d az irodába…
Hihetetlen, hogy képes vagyok az embereket ennyire félreismerni. Vagy nem kinézni belőlük ilyesmit.
Tegnap persze nem jött el. Nem is az volt a csúnya. Hanem hogy nem hívta fel a házigazdát valamilyen alibivel, hanem hagyta, hogy az hívogassa őt egész este, majd este kilenc körül kegyeskedett felvenni, hogy bocs, teljesen elfelejtette. (Ja, tegnap óta…)
Én meg kurvára nem csípem a nem egyenes embereket. Ok, nem az a lényeg, hogy abban mondjon igazat, hogy miért nem jön, de miért nem lehet felhívni a házigazdát, aki már napok óta erre készül, és egy hordónyi sört hűt két napja, hogy bocs…
Rólam meg már ne is beszéljünk.

Mindegy, mondom, én ezt ma lezártam, ilyen is volt, tanultam valamennyit belőle, már megint bölcsebb lettem, csak ezzel együtt egy kicsit fásultabb is. Az ilyen dolgok eredményezik azt, hogy már nem hiszek az embereknek, már félek, visszabújok a csigaházamba, hagyjon engem mindenki békén, úgyis mindenki csak átgyalogol rajtam.

De még ez sem igaz. Valami csoda folytán annyira szívós bennem a hit és az optimizmus, hogy bármilyen lelombozó és illúzióromboló eset után mégis mindig visszatér. Olyan, mint a tarack. Nem lehet az életbe vetett hitet kiirtani…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum