720

Valami nincsen egészen rendben, itt bent, de nem tudom mi, és nem tudom miért. Csak érzem, hogy nincs, meg észlelem a tüneteit.
Tüneteket, mint pl. hogy már nem szeretek egyedül lenni. Hogy ennek ellenére mégsincs kedvem ezen változtatni. Hogy ennek ellenére mindent akarok, mégpedig most azonnal. Hogy most nem hiszek benne eléggé, hogy megtalálom, amit keresek. Vagy mittudomén. Csak érzem, hogy nincs rendben, nincs egyensúly. Persze ez sem állandó állapot, csak úgy előjön, időközönként, csak gyakrabban, mint kellene.

De pl. tegnap boldog voltam.
Tegnapelőtt meg zavaros. Már itthon igyekeztem némi semmittevéssel kipihennei az egész hetes hajszát, mikor telefon, hogy találkozzunk. Jó, találkozzunk, végülis a múltkor is jól éreztem magam, meg egyébként is esélyt adunk Istennek. Veszünk lottót, mint a viccben.
Indulás előtt még hívott P, és úgy örültem neki! De egyben újra azt is az eszembe juttatta, hogy nagyon magasra van téve a léc. Oda tettük.
De még egy kicsit ezzel a legutóbbi kalamajkás szívzűrös esetemmel is. Mert így már nem tudom bemesélni magamnak, hogy nem létezik, és be kell érni annyival, ha a sors egyáltalán az utamba kerget valakit. Van bizonyíték, hogy van más, hogy lehet másként. Mát tudom, milyen az.

Az este egyébként akár nagyon szép is lehetett volna. Római part, most kivételesen nem sörözés a haverokkal, hanem andalgás a Duna-parton, meg kagyló gyűjtés, meg iddogálás meg beszélgetés… aztán a Hármashatár, éjszaka, megmutattam a siklóernyős starthelyet, és ültünk a fűben éjszaka, a csillagos ég alatt, és a repülésről beszélgettünk.
És mégsem volt jó, mert nem az a személy ült mellettem, akinek kellett volna, mert bármennyire is hülyén hangzik, olyan volt, mintha az öcsém ült volna mellettem, és ölelt volna át, mert már hűvös volt a szél….
És szégyelltem, hogy a kocsihoz menet mindig épp akkor kezdtem el hevesen gesztikulálni, mikor a szemem sarkából láttam, hogy meg akarja fogni a kezem, és búcsúzáskor hogy hajtottam el a fejem… És már megint magyarázkodhatok, mint a Kisfiú a Nagyravágyó feketerigóban, hogy Ne haragudj, de nem ilyenre gondoltam… és még csak meg sem tudom magyarázni, hogy miért.

Aztán tegnap felkerestük a hugommal a dorogi Palatinus tavat. Az éjszakába nyúló randevút és a korai kelést egyórás vonat út követett, majd közel félórás gyaloglás (az eltévedéseket is beleszámítva) a forró napon. Egyre csak fogadkoztam, hogy én ugyan ide sohatöbbet, de csakhamar felülbíráltam eme fogadalmamat. Persze ehhez kellett az is, hogy a húgom előző nap megemlítse, hogy milyen jó lenne gumimatracot vinni, és hogy vegyek is gyorsan kettőt a Tescoban, darabját 259 magyar pénzért.
Még nem ismertük a helyet, így a strand mellett döntöttünk, de így utólag már tudjuk, hogy hová érdemes még menni. De úgysem voltunk túl sokat a szárazföldön… fogtuk a matracokat – tűző napon felfújni nagy élmény volt – és beeveztünk a tóba.
A víz isteni… Tiszta, felül kicsit melegebb, alul kellemesen hűvös. A parttól eltávolodva már csak a halk zsivaj hallatszott, mint egy messzi kaptár, úgy döngicsélt a nép. De jobbra-balra nézve csak zöld víz, a távoli parton nyárfák és nádas… órákat ringatóztunk így a vízen. Lábunkat a vízbe lógatva hagytuk magunk sodortatni, olykor eveztünk egy sort a kezeinkkel, beszélgettünk vagy hallgattunk, vagy a fele fürdőruhánkat lekapva úsztunk egy nagyot a csillámló, selymes tapintású vízben.
Egyszer, mikor épp a parton ebédeltünk, csörög a telefon, Gy. Barát az, kérdezi, nem vagyok-e épp külföldön (ismer már, mint a rossz pénzt). Mert este rendezvény, lemondta az embere, és nagyon-nagyon kellene valaki. Este nyolcra. Elvállaltam, leginkább a barátság miatt.
Odafelé kétszer is megnéztem a menetrendet, tudtuk, mivel akarunk menni. Öt körül indultunk útnak, még mindig nagy forróságban, aztán az állomáson kiderült, hogy elnéztem a kiírást, és még egy órát ültünk (én már feküdtem a váróteremben), míg jött a vonat. Nyolcra így nem értem volna már be, ezért telefonáltam, és az egyik szervezőt odarendeltem 19:50-re a ház elé. Ha nekik fontos, hogy ott legyek…
Végül 19:41-re értem haza. Mint az őrült előkapkodtam a szépruhát, vasaltam, kontaktlencse, fésülködés, smink, retikül, mindez kilenc perc alatt… a bőrőm ragadt a napolajtól, a hajam a fifikás csatok ellenére is kicsit zilált… de nem jutott már idő másra.

Csak ott tudtam meg, hogy a rendezvény a karate nemzetközi kupa záróünnepsége és díjkiosztója. Vagy mi. De ezen már tavaly is voltam.
Száznegyven fő, csak bukóra nyíló ablakok, negyven fok… de legalább a hangulat jó volt. Utálom az olyan rendezvényeket, amikor mindenki csak depressziósan pislog maga elé. Nem, nem őrül módjára buliztak, csak jól érezték magukat. Bár amennyit a szlovének ittak… igaz a németeket se kellett félteni. Viszont normálisak maradtak. Ellenben a meghívott japán többszörös világbajnok seggrészegre itta magát perceken belül. Imádja az Unicumot, na.
Aztán láttam még egy csillagszeműt. Tizenhat éves ha lehetett. Úgy nézett ki, mint az ifjú Sziddhárta. És olyan szeme volt, mint egy feneketlen gyémántkút. Ha tényleg ez a lélek tükre… Kicsit tanítottam magyarul.
Ami még vicces volt, hogy a szlovének emlékeztek rám tavalyról. Egyébként ők voltak ott a legszimpatikusabb nemzetiség. Hajnal fél négy lett, mire befejeztük.
Leírhatatlan fílingje van, mikor az ember hajnal háromkor söprögeti a kiürült termet, a levegőben még ott a tánc közben kipárolgott testek nyoma, de olykor besurran már az éjjeli szél. A szoknya az ember combjához tapad az izzadtságtól, és kiürült söröspoharak gurulása visszhangzik a helyiségben.

Épp hazaindultunk volna, én már felállni sem tudtam a fáradtságtól, mikor kiderült, hogy Gy.barát elvesztette valahol a kulcsát. Ötig azt kerestük, hiába. Többek között végigtúrtuk az összes szemeteszsákot, a vacsora maradékaiban turkálva, mert az volt az egyik lehetséges hely, ahová az ingje zacskójával együtt esetleg kidobhatta.
Na ez is leírhatatlan érzés: öt hullafáradt jómadár díszmagyarban túrja a kukákat egy autó fényszórójának világosságában….

Mikor hazaindultunk, épp pirkadhatott, de városban ez nem látszik. Hogy elszakadtunk a természettől… kicsit bántott, hogy hiába lesek be minden utcába, mindig újabb falakba ütközik a tekintetem.
Itthon lezuhanyoztam, kikapcsoltam a telefonokat, és azt terveztem, hogy délig alszok.
Persze Dina2 fél kilenckor ébresztett tévézajjal és tányércsörgéssel. Ölni tudtam volna…. Ez a mai napom nagyjából erre ment rá.
Kicsit pakoltam, angolt tanultam, de belealudtam a könyvbe, kicsit kimentem, kicsit tévéztem, meg főképp nyűglődtem. Most kezdek felébredni, most, mikor lassan le kéne feküdni. És holnap hétfő.
De mostanában nem bánom a hétfőket, a hétköznapokat. Azok problémamentesebbek, kezelhetőbbek, zajosabbak. Nem kell gondolkodni.
Persze tudom, hogy ha egy lakásban nagy rendetlenség van, és az embert ez zavarja, akkor nem az a jó megoldás, ha sose megy haza, hanem ha rendet tesz. Na hát nekem is ezt kéne odabent.
Vagy megy ez magától?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum