725

Jól lehűtötték a harcias kedélyeimet odafentről… de hatásos volt.

Az imént kisétáltam a tíz percre lévő hipermarketbe, hogy az esti sütögetést némi sörrel támogathassam, és visszafelé a derült, napsütéses égboltról olyan zivatar szakadt rám, hogy száraz ruhadarab nem maradt rajtam. Lehet, hogy hülyén hangzik, de most jól esett. Éreztem, ahogy folyik végig az arcomon, a testemen a víz, a lábam alatt szinte gőzölgött az aszfalt… és megkönnyebbültem. Tuti, hogy ez a mai zápor miattam volt, direkt nekem.

Most itt ülök a száradó ruháimban, elfogadva helyzetem, és amit az este hoz. Bármit is tartogat még számomra.
Már nem veszem olyan véresen komolyan. Csináljon mindenki amit akar: az élet akkor is szép, még ha olykor nehéz is. Talán épp attól szép…

 

….Erőszakkal cselekedni pedig olyan, mintha a vízen lévő hullámokat deszkával akarnánk elsimítani, mint kőműves a betont…

Héjjas István: Buddha és a részecskegyorsító

726

Na most törni-zúzni tudnék…

Jó-jó, még semmi sem biztos, csak valami olyasmi jutott a fülembe, mely szerint ma sem lesz egyszerű dolgom, ha le akarom zárni az egy hete függőben lévő dolgokat. Nevezetesen a lezárandó illető nem óhajt megjelenni az esti összejövetelen.
Márpedig ha így lesz, akkor Isten engem úgy segéljen, de nem fogok neki addig békét hagyni, míg hajlandó nem lesz két mondatot beszélni velem. Tudom, nem szép dolog, de ha valakivel nem lehet értelmes felnőtt módjára viselkedni, akkor nem értelmes felnőtt módjára fogok viselkedni. Mert erre már nagyon mentséget sem tudok találni neki.

No de ne szaladjunk az események elé… Nem akarok most olyan dolokon idegeskedni, melyek még egyáltalán be sem következtek. Majd ráérek akkor. De ha képes lesz gyávaságból távolmaradni, és hagyni, hogy egyedül menjek egy családos emberhez grillpartyra, akkor kitekerem… mindenét…
Az hiányzik még csak, hogy gyanakvó feleség-tekintet mellett töltsem az estém, mondván, hogy mi az, hogy a férje egyszál csinos nőt hoz haza vacsorára. Ismerem az ilyesmit, sőt meg is értem. Csak nem szeretek résztvenni benne.

Húú,. nagyon nem szeretném, ha most nekem kellene megmutatni, hogy mi a magyarok istene… pedig nagyon kikívánkozik belőlem. Mert ennyi emberség legyen már  bennünk! Gyáva vagyok meg zavarban vagyok, és inkább elfutok, és elbújok?!
Két válaszmondat egy egyszerű kérdésre. Ok, legyen csak egy. 
Ilyenkor legyünk kurva kemény erős fiúk!

727

Nem volt igazam tegnap. Mégsem mindegy, hogy válaszol-e. Mégis csak kell az a lezáráshoz.

Pillanatnyilag ingadozom a biztoszavarbanvanésnemtudjaerremitmondjon és a rohadtszemétmégerreseképes között. Még nem foglaltam állást. És ma is azt mondom, amit tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt is hittem: holnap úgyis minden kiderül.
Vagy nem.

Tegnap este biciklizni voltunk barátokkal, meg a Rómain, sörözni, de végül bort ittunk. MÁr csak így találkozhatok velük: kitiltottam magam a Klubból, G. miatt. Nem írtam még, de múlt hétfőn lementem a Klubba, hogy könnyítsek egyet a lelkemen beszélgetés és esetleg némi alkohol segítségével. Erre az lett a vége hogy összefutottam G-vel, és vagy négy órát beszélgettünk. Először szidott, mint a bokrok, és ott próbált belém rúgni, ahol tudott. De aztán látta, hogy hagyom magam, és még csak nem is védekezek, hanem biztos igazad van, így felhagyott vele. Végül egész normálisan elbeszélgettünk. Valahol megértem, annak ellenére, hogy az ilyen viselkedésre nincs mentség. Értem a lelkét, az indítékait, de azt is látom, hogy szenvedni akar, és a csírája sincs meg benne az akaratnak és a hitnek, hogy egyszer jóra fordul az élete és ez is elmúlik.
Véleménye szerint hazugság, hogy én jól érzem magam, ez csak pótcselekvés, bebeszélem magamnak, és iszonyú nagyot fogok koppanni. Mondtam, hogy szoktam is koppanni, ehhez kétség sem fér (mint pl. most is), de az élet kockázatos. Senki nem állította, hogy nem az. És én inkább vállalom időnként a hullámvölgyeket, ha ez az ára egy minőségibb életnek. Ő azt mondta, inkább marad a biztonságos langymelegben, ha így megkímélheti magát a fájdalmaktól. Bár szerintem így sem.

Mindegy, az lett a vége, hogy mondtam, mondja meg, mivel tudnék segíteni neki. Azon kívül, hogy megszűnnék létezni, és mondjuk nagyvonalúan felkötném magam. Azt mondta, hogy pedig az lenne a legjobb. Mondtam, ezt a szívességet nem teszem meg neki, mondjon mást.

Megegyeztünk, hogy átengedem neki a Klubot, és nem fogok többé lemenni. Az iskola az ő dolga: azt nem fogom abbahagyni, ha a feje tetejére áll sem. Ha nem akar látni, ne jöjjön.

Még így is azt hiszem, ekkora áldozatot régen hoztam bárkiért is. Hogy én nem menjek többé a barátaim közé… Jó, máshol találkozhatok velük, de az már bonyolult, már nem ugyanaz…

Szóval, még ilyenek is voltak a múlt héten, ha a többi nem lett volna elég…

Tegnap este olyan gyönyörű volt a telihold, ilyennek még nem is láttam. Nagy volt, szabályos kerek, sárga, és aranyhidat vont a Duna fekete tükrére, melynek vége beért a vízbe hajló faágak közé. Főben járó bűn ilyen estéket kihagyni. Az lenne. Csak a háromlábú széknek egyik lába hiányzik. A  kivel. De legalább láttam, még ha csak pár percre is…

728

Tegnap írtam egy levelet. Kicsit, egyszerűt, őszintét, nem bántót vagy számonkérőt.

És azóta megnyugodtam, teljesen elcsendesedtem. Már nem vagyok ideges, még csak várakozó sem. A válasz sem számít, az sem, hogy lesz-e, és az sem, hogy mi.

Már tudok csendben ülni, vagy csak feküdni, és bámulni az egy szál pókhálót, mely a plafonról lóg. Aztán kiderül, hogy nem is pókháló, csak egy vékony csík, melyet a tapétába karcoltak. Csak dimenzióváltás kell, s mindjárt minden másnak látszik.

Kívül csend és belül csend. Az a jó fajta csend.

729

De most már legalább rájöttem, hogy mit tanulhattam belőle.
Persze ehhez az is kellett, hogy átrágtuk az egészet a MásikFelemmel, pont vele, akivel nem kellett volna, aki elől el akartam hallgatni, hogy nehogy bántsam. Mégis pont vele, mert mi másért volna a MásikFelem, ha nem azért, mert megérti az összes őrültségem, nyavajám, indíttatásaim és gondolataim, jobban, mint bárki más. Épp ezért hallgatni sem okos, de beszélni sem mindig az. A kimondott szavak olykor nagyobbat ütnek, mint a csak tudottak, és a nyomuk is túl sokáig megmarad.

Mindenesetre most már tudok tanulságot levonni. Például hogy ne hagyjam magam olyan könnyen sodortatni, hogy ne csak alkalmazkodjak, hanem merjem feltenni azt az egy-két kérdést, ami a legfontosabb. Hogy legyek egyenesebb, mutassam bátran a másik, a hátsóbb, a kevésbé népszerű de sokkal mélyebb oldalamat.
Persze ilyenkor is femerül bennem az ellenvetés, hogy de hát hová lesz akkor az egész szépsége és meglepetése, ha tudatosan akarom kihámozni belőle a lényeget, vagy irányítani.
És ami a harmadik dolog: soha nem ígérte senki, hogy érzelmek kockázat- és fájdalommentesek. Ez ezzel jár. Ez a mellékhatás. Hogy pofára lehet esni és hogy fájhat. De épp ezért lehet olyan szép is.
És most nekem épp ez előbbi jutott.

Pénteken egyébként azt hittem, hogy ezzel a legjaván túljutottam. De nem. Akkor még olyan sok minden történt, hogy nem tudtam rendesen kezelni, feldolgozni magamban.
Aztán jött a hétvége, elvileg szép nyugodt rendezgetős, de most épp ez nem hiányzott. De ennek is így kellett lennie. A genny kilöki a tüskét.
Szarul éreztem magam, üresen, csalódottan. Próbáltam tenni ellene, hosszabb-rövidebb időre meg is feledkeztem, de mégis. Csak járkéltam az üres lakásban fel s alá, nem találtam a helyem.
Nem, nem tudom, hogy ha hatalmamban lenne minden, akkor mit akarnék. Nem akarom, hogy visszajöjjön, de azt se, hogy eltűnjön.  Nem szeretem és nem utálom. Csak bánt.
Aztán vasárnap este végre elbőgtem magam, és ez segített, kijött, és nyugodtan aludtam el.

De most még mindig itt van bennem a bizonytalanság: jó lenne ha tudnám, hogy mit is akarok. Vagy kell azt tudni? És lehet, hogy lépnem kéne, hogy ne essem az előző hibámba, kérdezni, beszélni, és rendesen lezárni. Vagy nem?

Ez is elmúlik egyszer. Ha akarom. Akarom? Mit akarok? Számít az, hogy mit akarok?

730

-Magának nincs családja?  – kérdezte az asszony.

Az öreg befalt egy marék puliszkát, lassan megrágta, levest hörpölt rá. Evett. Mintha nem is hallotta volna a kérdést. Aztán letette a kanalat a tányér mellé.

-Tudod. Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyermekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.

-Hát mi tartja össze?

Az öreg lassan fölállt a székről. Tarisznyájából előkotorta a pipát, a dohányzacskót, és visszaült a kemence mellé.

-Semmi. Ha nem úgy indultak, akkor semmi.

 

Wass Albert: A funtineli boszorkány

731

Na, ezt a játszmát elvesztettem…

Még csak azt sem mondhatom, hogy legalább tanultam belőle.

Hacsak nem annyit, hogy mindig jön újabb játék, játék… játék… játék az egész élet…

732

Na és vajon milyen könyv akadt a kezembe?

Popper: Az Istennel sakkozás kockázata…

 

733

Pocok kolléga ma pattanásig feszítette a húrt. Négyen voltunk tanulmányi üzemlátogatásokon (többek közt az Audi gyárban), de délre már mindhárman azzal mulattuk az időt, hogy különféle kínzásnemeket találtunk ki részére. Arról már nem is beszélve, hogy az én arcom ég miatta, mert olyan abszurd a viselkedése a civilizált közegekben… Na mindegy…

Ami kevésbé az, hogy ma jön a mindent (legalábbis remélem) eldöntő találkozás. Már sok napja gyomorgörcsben élek, hol örülve, hol aggódva, de mindenképp elfogadni igyekezve. Sajnos még a mai találkozónk is elcsúszott pár órával, úgyhogy most már pattanásig feszült a húr. Esküszöm, hogy a kardomba dőlök, ha ma sem fogok megokosodni kettőnket illetőleg. Mármint hogy lehet-e rólunk mint kettőnkről beszélni.

Aztán itt van még egy csomó másik találkozás. Ugye elhatároztam, hogy most már elég volt a nagy egyedüllétből, nyitni fogok. Esélyt adni. Hát már hetek óta adogatom az esélyeket…
A baj csak az, hogy valahol van valami baj. Csomó olyan emberrel találkoztam, akinek semmit, de semmit nem lehetett a szemére vetni. Jól néz ki, kedvesokosaranyosszimpatikus meg minden, de semmi. Nem mozdul meg bennem semmi. Sok nő szerintem öngyilkos lenne ha látná, hogy milyen férfiakat küldök vagy kerülök el. Nem, egyáltalán nem azért, mintha én olyan jó volnék vagy jobbat érdemelnék, dehogy. Talán épp azért, mert én ennél hülyébb vagyok. Nekem kell egy emberben a magasság és a mélység is. Nem tudom ezt szavakkal kifejezni. Egy sor jutott eszembe a Kishercegből:
Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek….

Hát így állunk most.
Ez ma nem lesz üres. Csak lehet, hogy ebbe meg bele kell halni…

 

 

734

2006.06.29-07.02 Dolomitok 

Még egy utolsó e-mail, egy utolsó kattintás, és már szól is a telefon: kezdődik a hosszú hétvége, vár a nagy kaland. Pedig akkor még nem is tudtam, milyen nagy.

 

Ennek az útnak két lényeges aspektusa volt, és most az egyikről mesélek.

 

 

Délután négykor indultunk, végülis csak négyen, és én egyedül lány. Ausztriában eltereltek bennünket kis utakra, ahol olyan felhőszakadás és jégeső kapott el bennünket, hogy csak lépésben lehetett haladni, vagy úgy sem. Szabályos kis folyók, tavak képződtek perceken belül az úton és mellette. Azonban így is megérkeztünk tizenegy körül. Igaz, hogy a cortinai Olimipa kemping már zárva volt, de felvertük előtte, a játszótért melletti placcon a sátrainkat. (Úgy látszik, mostanában minden út játszótért melletti csövezéssel indul.)

Éjjel eleredt az eső, és reggel sem hagyta abba: az eget vastag, szürke paplan borította, és csendesen, de kitartóan esett.

A sátrainkkal átcihelődtünk a kempingbe, megreggeliztünk és kupaktanácsot tartottunk. Volt egy dolomitos ferrátás könyvünk, abból válogattunk. Esőben nem akartunk sokat gyalogolni, viszont sajnáltuk volna túra nélkül hagyni a napot, így a fiúk úgy döntöttek, hogy a közvetlenül a kemping mellett álló hegyet fogjuk aznap megmászni. Nos, hátrahajtottam a fejem, és felnéztem az 1000 méterrel magasra törő iszonyú meredek fal tetején lévő csúcsra. (Punta Fiames, 2240 m) Haha. Én, oda? Hahaha.
És mégis.

Igaz, hogy mire felértünk a törmeléklejtő tetejére az esőruhában szaunázva, már akkor reszketett a térdem. Na, mondom, már az első nap beégek, szép lesz. Beöltöztünk: sisak, beülő, miegymás. Addigra az eső is elállt.

És nekivágtunk. Nem volt annyira nehéz, mint amilyennek tűnt. Persze, meredek volt, de nem csúszott annyira, és jó lépéseket – fogásokat lehetett találni. Persze, ha az ember közel függőlegesen halad, hamar elfárad. Kora délutánra már apró pók volt alattunk a falu, és egyre kevesebb látszott fölfelé. Viszont új, sötét felhők gyülekeztek túloldalon, és vizesen közeledtek felénk. Nem sokkal később az eső is eleredt. Már nem figyeltem semmire, csak haladtam az előttem levő mögött, mindig csak épp a következő lépést keresve: lép, csatol, lép, csatol… a lábamra vizesen tapadt a nadrág, folyt az arcunkról a víz, még némi jég is esett. Aztán dörgött, villámlott. Márpedig ha villámlik, akkor nem szabad ferrátázni, mert olyan, mintha a villámhárítóba kapaszkodnál.

Utolsó erőmmel bevonszoltam magam a többiek melli egy sziklaáthajlás alá.
Aznap ráadásul a szememmel is bajlódtam, mert reggel a kontaktlencse folyadék (melyet egy kis arclemosós, kimosott üvegbe töltöttem) úgy szétmartra a szemem, hogy alig láttam. Hiába öblögettem vízzel meg Visine szemcseppel, aznap már nem lett tökéletes.

Szóval így ültünk a szikla alatt, én ettem, meg majdnem legurítottam a zsákom a mélységbe, de a vihar csak nem akart szűnni. Pedig már közel volt a csúcs. Végül úgy döntöttünk, mégis felkerekedünk, mert így a vizes ruhákban megfagyunk.

Már valóban közel volt, tán húsz perc alatt felértünk. Már láttuk a kis gallból tákolt csúcskeresztet, de nem nagyon akaródzott oda menni, a villámok meg a csúcs-effektus miatt, ugye. Aztán mégis odaosontunk laposkúszásban, gyorsan két fotó, és mars lefelé.

Ami nagyon érdekes, új élmény volt számomra, hogy nem féltem a haláltól. És örök életemben rettegtem tőle, mármint nem mindennapi szintem, hanem hogy maga a halál az szörnyű. És most olyan békés voltam. Úgy éreztem, hogy még nincs itt az ideje, és nem fog villám csapni belénk. De ha esetleg mégis? Akkor vége, aludni, nyugovóra térek. És cseppet sem volt félelmetes ez a gondolat. Nem, nem keresem a halált, és nem vagyok önpusztító: szeretek élni. Csak most fedeztem fel, hogy már nem félek tőle.

Lefelé legalább annyira elfáradtam, mint fel. A közel ezer méternyi szintet szinte egyenesen tettük meg egy törmeléklejtőn. Akkor mér nem esett, de a térdem – bokám így is megsínylette. Bevallom, még nyafogtam is, hogy meddig tart már ez a hülye törmelék, mikor lesz már rendes ösvény, mert rohadtul unom. Hát nem lett: szinte a kempingig tartott.

 

Megérkezve első utunk a zuhany alá vezetett. Majd – ha már reggel megvettük a hozzávalókat – főzésbe kezdünk. Paradicsomos-cukkinis-hagymás-tonhalas-sajtos-penne, fakanál helyett illatos fenyőgallyal kevergetve, hozzá fémbögréből vörösbor. A fiúk is segítettek, hamar kész lettünk, és szerintem fenségeset vacsoráztunk.

 

Másnap reggel, kiadós reggelit követően, autóval indultunk útnak. Pár percre megálltunk a Missurina tónál, aztán a fizetős hegyi úton egészen 2000 méter környékéig felautóztunk. A környék csodálatos volt, az idő gyönyörű, az ember sok. Mivel a parkolótól is kényelmes, kevéssé meredek út vezetett a Locatelli menedékházhoz. Útközben félig megkerültük a Tre Cime csoport, a Három Nővér szikláit. Hihetetlen volt, ahogy a semmiből hatalmas kőtáblákként felszökelltek a magasba. A menedékháznál megtízóraiztunk, megcsodáltuk a közeli kis tengerszemeket, és felkerekedtünk.

  

Már megint a tegnapihoz hasonló helyzetbe kerültem: mikor megmutatták azt a meredeken felszökellő sziklatornyot ( Toblin torony), hogy oda megyünk, megint megkörnyékezett a hitetlenkedő mosolygás, de a tegnapiak után már hittem nekik.

A beszállás nem volt messze. De az út…. Hát ez tényleg függőleges volt. Annyira nem technikás, mint első nap, mert sok volt a beépített létra, de a fal…. Hát ott jött a Singer varrógép… remegett a térdem erősen. Hiába volt biztosítás, de mikor az ember bakancsának orr egy néhány centis sziklapárkányon támaszkodik, a sarka alatt meg van párszáz méter mélység – na ott megugrik az adrenalin. Mondom, nem volt nehéz, de pszichésen nagyon durva…  De egy óra alatt felértünk. Csudajó volt egy sziklatorony tetején ülni…

 

Némi pihenés meg gyönyörködés és fejenállás (!!!) után lefelé indultunk, és kevesebb, mint egy óra múlva ismét a menedékháznál voltunk. Megebédeltünk, majd megtanakodtuk, hogy mi legyen. Mert még egy másik csúcsot is meg akartunk mászni, viszont már eléggé elment az idő, és a fiúk este meccset akartak nézni. Gondoltunk, legalább nekivágunk, aztán majd lesz valahogy… A beszállástól nem messze találkoztunk egy apukával, aki két kislányával jött lefelé, a kicsiken rózsaszín beülő… németek voltak, szóba elegyedtem velük. Azt mondták fentről jöttek. Nem akartam hallani a fülemnek, a lányok pedig büszkén mosolyogtak.

Az út első szakasza alagútban kapaszkodott fel. Ezek mind egykori katonai, háborúból visszamaradt kiépítések, az egész ferrata út.

Következett egy havas szakasz is, azon túljutva azonban olyan elképesztő látvány tárult elénk, hogy jelzőket se találtunk, de komolyan. Lélegzetelállító….

Tettünk egy kis kitérőt egy másik útra is, nem győztünk gyönyörködni. Maga a paradicsom….

Aztán fogtuk magunkat és felkaptattunk a fő csúcsra – Monte Paterno, 2744 m. Másztunk, mint a majmok, addigra már úgyis csak Csita néven szólítottuk egymást (Később lett ezekből Csittína, meg Cerkóf, meg miegymás, amit épp kínunkban kitaláltunk). Angaba, Csíta – szólt a fényképezéshez való felhívás.

Na szóval felmásztunk, már alig volt italunk, de akkor is megérte… Had’ ne mondjam mindig, hogy mennyire szép volt…

Viszont addigra már hat körül járhatott, úgyhogy nem időztünk sokáig. Szinte robogtunk lefelé, és újra csodáltuk a reggeli tájat – most más megvilágításban, más színekben.

Otthon ismét főzött vacsi, valami borsós-csirkés-paradicsomos-rizses izé sikeredett.

Addigra már fájt minden porcikám, mert ugye mindkét nap rengeteg szintet mentünk, és volt bőven izommunka is. Márpedig az én izomzatom… szinte körülérem a karom az ujjaimmal…. Nem is tudom, hogy volt annyi erőm, de komolyan.

      

Pedig akkor még nem is tudtam, hogy mi vár ránk következő nap….

Akkor is kétezer körülről indultunk, ragyogó napsütés, varázslatos táj… És virágok, virágok mindenütt!! Még sose jártam ilyen szép tavaszon magashegységben, és elvarázsoltak a havasi legelők, a buja, vadvirágos mezők. Még vadliliomot is láttam! Már csak maga a szó is: vadliliom!

Először itt is szép hagyományos gyalogszerrel kaptattunk fel vagy 600 méter szintet. Már szinte görcsölt a lábam, a fenekem, úgyhogy a levegőt ritmusra véve, etapokat kitűzve küzdöttem magam egyre feljebb. Gyenge vagyok, no. Vagy csak nő. Szóval előbb-utóbb felértünk a beszálláshoz. Itt is alagúttal indult az út, persze az én fejlámpámban addigra lemerült az elem, úgyhogy az előttem menő fénykörében botorkáltam a kövek között.

Aztán egyszer csak kiértünk egy kijárathoz, kimentünk körülnézni a környéken. Aztán vissza, tovább az alagútba, melyből végleg kiérve szinte ugyanoda jutottunk, mint mikor a másik kijárattól elmentünk körülnézni.

Ez a hegy nem tűnt (akkor még) olyan legyőzhetetlenül nagynak. Olyan volt, mint egy bazi nagy emeletes torta. Haladtunk egy szintet függőlegesen, aztán egy párkányon vízszintesen, és így tovább. Hihetetlen mélységek és tájak tárultak elénk, repkedtek a csókák, sütött a nap, volt kis vízesés, mely alá bemásztam és csupa víz lettem, de megérte, ittunk a kristálytiszta tócsákból, mely rejtett, ősi érzéseket sejtetett.

Minden annyira szép és tökéletes volt….

Egy volt csak a bökkenő: már kora délután volt, hulla fáradtak voltunk a melegben meg az előző napok után, és még mindig volt hátra 6-800 m szint.

Mikor azt mondom fáradtak voltunk, ez rám mindig hatványozottan volt igaz: én voltam a legcsenevészebb.

Nem akarom sokáig részletezni: este hatra értünk a csúcsra. Előtte még megküzdöttem utolsó erőmmel a legdurvább szakaszokkal. Hogy valóban ez a terep volt-e a legnehezebb, vagy már csak annyival fáradtabb voltam – nem tudom. Az is megviseli az embert, ha órákig függőleges falakon, brutális mélységek felett járkál. Olyan kis sziklapárkányokon ültünk le pihenni, amin épp csak a fenekünk fért el, alattunk-felettünk szikla. És ne feledjük, hogy akkor már 3000 m környékén jártunk, itt már kevesebb a levegő, jobban fárad az ember – amúgy is.

 

   

 

A legutolsó szakasz már sima út volt, nem ferrata, de olyan lassan haladtam, mint egy beteg csiga. Már csak az éltetett, hogy hallottam a hangokat, hogy valaki felért már.

Egyébként szinte egész nap nem találkoztunk emberrel, mindössze kettőt láttunk távolról, ez is nagyon tetszett.

Szóval felértünk. Tofana di Rozes – 3225 m.

 

Lefelé szinte gurultunk a törmeléklejtőn, és meg sem álltunk a parkolóig: féltem, hogy ha egyszer megállok, soha többé nem fogok tudni elindulni. Így is valami kilenc körül értünk le. Lent a házban ittunk egy pohár méregdrága sört, de megérte, mert így a teraszról feltett lábakkal néztük végig a naplementét.

Otthon a kemping éttermében ettünk, ahol a helyi Luka fiú az előző napokhoz hasonlóan végigkóstoltatta velünk a bárpult különlegességeit. Az egyik olyan volt, mint a folyékony, alkoholos bocskorszíjj. A színe is.

 

Utolsó nap mondtam, hogy én már nem megyek sehová, megvárom őket a hegy lábánál. A vége az lett, hogy felvonóval felmentünk a Lorenzi házig, ott túráztunk kicsit a függőhídig, majd vissza. Aztán nekirugaszkodtunk még egy ferratanak, mely a Cristallo egyik csúcsára vezetett, de olyan sokan voltak, csupa iszonyú lassú kezdő (mintha én nem az volnék…), hogy nem lehetett rendesen haladni, úgyhogy inkább megittuk a csúcssört és visszafordultunk.

 

Gyönyörű volt ez a hétvége, minden szempontból. Megérte, ezerszer is meg. És itt is azt mondom, mint Marokkó után: azt hiszem, nem utoljára jártam itt….

 

A másik aspektust talán egyszer máskor…

 

 

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum