691

Telepakolva állnak az útitáskák a sarokban.
Törülközőbe csavart fejjel végzem még az utolsó simításokat.
Aztán holnap reggel újra útra kelünk.
Rámfér…
Tegnap Művezető megkérdezte, hogy akkor most hétfőtől szabin vagyok? Mondom igen. Mennyit? Két hét. Mennyiiiiiii? -De hát nincs munka? De, van munka, de ha csak akkor mennék szabira, mikor nincs, akkor örökké itt ülnék. Csóválgatta a fejét, hiába mondtam neki, hogy de hisz ő is volt két hetet… (különben is, egy nullával kevésbé vagyok motiválva, mint ő). 
Mondtam, nagyfőnök aláírta, és ezzel lezártuk.

Barcelonában 28 fok, délen meg 30 fölött. Kicsit megtoldjuk a nyarat…
Kívácsian várom, hogy ez az út mennyivel lesz másabb, mint a tavalyi. A program ugyanaz. Én nem. Meg a többiek sem.
De most is azt mondom, mint a tavaly út előtt: ez egy jó szorkozás, egy kiváló kikapcsolódás, de egben egy esély, egy lehetőség is. Másképp csinálni. Mást is csinálni. Nem mintha a tavalyi út nm lett volna csodálatos… de pl. a munkával kapcsolatban a végén kaptunk pár visszajelzést, amit most megpróbálhatok másképp. Pl. jobban figyelni a többiekre, akár a munkán felül is.
A másik aspektus, hogy mostmár sok kötelező látványosságot nem kell végigjárni, legalábbis párat ki tudok hagyni, és talán marad idő más szemszögből is megismerni ugyanazt.
Szóval érdekes helyzetnek tartom, hogy másodjára is egy nagyon hasonló élethelyzetbe kerülök, másodszor is egy hasonló leosztás a játékban, és lássuk, mi jót hozok ki belőle….

Na, megyek, mert még nincsenek kész a szndvicseim… holnap reggeltől a következő kb. 28 órás buszozásra.
Merthogy ilyen nyalánksággal kezdünk….

Reklámok

692

Van mostanában egy elég nagy bajom.
Még nem fogalmaztam meg magamban, csak lassan körvonalazódik, körülkúszik egy érzés. Egy gondolat, mely az utóbbi idők találkozásaim hatására bontakozgat bennem. Mert minden ismeretlen és új ember tükör, amiben magam látom, legalábbis egy arcomat, ahogy ő lát, láthat.
Meg aztán az is lehet, hogy nem is igaz. Még nem volt időm/erőm/objektivitásom ezt megvizsgálni. lehet, hogy nem is kell. Csak mégis idevésem, mert sokat foglalkoztat…

Elvadultam?
Így lehetne ezt szavakba önteni.
Valahogy azt a benyomást keltem az emberekben, hogy én egy kemény csaj vagyok, egy hideg, maximalista nő, meg emancipált, meg sikeres, meg ilyesztő. Meg túl kerek, meg túlságosan sok mindent csinálok és túl sok mindenhez értek. Meg ilyenek. Mindez nem mindig kerül kimondásra, de érzem. De nem tudok tenni ellene. Pedig NEM EZ VAGYOK!!!

Tudsz gyenge és bizonytalan, támogatásra és megértésre szoruló nő is lenni??? – kérdezte nemrég valaki.
CSAK AZ VAGYOK, basszus. Csak nem értem még egészen, hogy ez miért nem jön le, hogy miért látják mindig csak az egyik oldalamt. Lehet, hogy mert félelemből csak azt mutatom? Vagy csak skatulyáznak? Vagy csak mert nem nyafogok meg hisztizek örökké? Vagy mert kényszerből, megállok a saját lábamon, és eltartom magam? Vagy mert rákényszerít az élet, hogy bármi jön, feltaláljam magam? Ez a büdös nagy Élet, az teszi az embert ilyenné. Ha az ember tizennyolc éves korára ott áll az út szélén egy bőrönddel. Nem azért csinálok meg és érek vagy viselek el sok mindent, mert én olyan kurva kemény és erős vagyok. Hanem mert muszály. Mert különben rég elpusztultam volna. Vagy kellett volna hozzámennem az első gazdag palihoz, hogy ne legyen ilyesmire gondom?
És az, hogy ez a sok hülyeség mellett meg keserű sem lettem, és még örülök is az Éltenek – na ez már általában sok. Innentől én már valami megközelíthetetlen amazon vagyok.
Csak az a nagy büdös helyzet, hogy én belülről ugyanolyan esetlen és törékeny vagyok, mint kislány koromban. Aki szívesen lerakná, megosztaná a terheit. Nem lehet, hogy akin sok a pakk, az erős ugyan, de még jobban kell neki a támogatás, a segítség, a szeretet, mint aki csak kis csomagot lóbál? Nem lehet, hogy nem erőnléti edzésnek cipeli azt a sok szart a hátán? Miért kell úgy megijedni?!
Majmóca panaszkodott régen, hogy manapság mi nők már mindent meg tudunk csinálni, és nincs is már rájuk, férfiakra szükség. És teljesen egyetértek vele. Csakhogy. Amíg nincs férfi (merthogy a férfiak meg csatangolna, és rettegnek a kötöttségtől), addig nem cseréljem ki a villanykörtét? Vagy jöjjek össze egyel, hogy kicserélje? Szóval összetett itt a probléma.

Mostanában pedig már nem is beszélek magamról. Se jót, se rosszat. Tudom, hogy bennem van, hogy szeretem a saját történeteimet, de már tudom, hogy ez ilyesztő. A mai tunya, döglötthal világban már félelmetes. Ezért aztán hallgatok. Csak kérdezek és hallgatok, mert mindenki szereti a saját történeteit. Meg mert különös dolgokat tudhat meg az ember.
De valahogy mégis mindig itt lyukadunk ki. Talán a nézésem. talán már eleve azzal is baj van, hogy mosoly bujkál a szemeimben, mikor hallgatom őket. Talán már az is elárul.
Aztán meg persze kérdeznek. És arra már csak válaszolni kell….

Ehh, otthon mindig azzal riogattak, hogy téged sose fognak befogadni a világba. Te mindig más leszel, ki fogsz lógni a sorból. És akkor azt hittem, hogy azért, mert mindenkinél butább és esetlenebb és tapasztalatlanabb vagyok, és nem ismerem ezeket a kinti játékszabályokat. És ez akkor így is volt. És minden erőmmel igyekeztem megfelelni mindenkinek, és megtanultam millió dolgot, és megfigyeltem százezret, csak hogy megcáfoljam ezt a próféciát. Sok évem ment rá. Csak rájöttem, hogy bárkinek megfelelhetek, ha magamnak nem: akkor lőttek az egésznek. És felhagytam ezzel, nem akartam többé megfelelni mindenkinek.
De most, így, még sokkal jobban érzem, hogy mindig, mindig ki fogok lógni a sorból. Mindig lesz bennem valami rejett valami, ami elárul – okok és felsorolható tények nélkül. Egyszerűen csak nem odavaló.

Mostanában olykor megkísértődök, hogy valahogy meg kellene erőszakolnom magam, és átvedleni valami rózsaszín, naív kis pipinek, (csodálkozó szemű kis pipnek – ahogy Popper mondaná) ha manapság az a kelendő.  Ha ennyire ilyesztő az, ami vagyok.
Aztán eszembe jut a nagyravágyó feketerigó is a meséből. Nem akarom magam zöldikének meg gólyának meg sárgarigónak festeni.
Mert mi van, ha hátha, mégis, esetleg, valakinek mégis így kellek?! Pont így?!

693

Mikor szolgának telik esztendeje (2002. Magyar dokumentumfilm)
Véletlen akadtam bele tegnap késő este. Nem tudom, hogy mennyire dokumentunfilm vagy mennyire színészet.
És nem is az fogott meg, hogy szerencsétlen, tönkrement családból származó gyerekeket már ötévesen pásztornak szegődtetik. Hogy tizenéves korára már sok-sok szolgaév áll mögötte, és hogy márkás edzőcipőért való nyafogás helyett kapcába tekeri a lábát, és kaszál napkeltétől napnyugtáig. Vagy hogy az egésznapi szolgálat után a pajtában heveredik le, azt a csekélyke pénzt pedig, amit vagy kiadnak neki, vagy nem – de végülis úgysem elég semmire – talán újra az anyja nyeli el. Az, akitől már elvették a többi gyermekét.
Hanem az a tekintet, az fogott meg. Tizenéves fiú, ilyen körülmények között, és annyi életbölcsessség és tisztaság áradt belőle. És persze belső szomorúság. Végignézek mirajtunk, és szégenlem magam. Végignézek magamon – és akkor is. Mert százmilliárdszor jobb sorom van, és mégis képes vagyok zúgolódni, hogy keveset fizetnek, vagy hogy nem telik új fürdőruhára.
Mellettem az ágyon hever az új kalapom, amit csak úgy vettem, és kéthetes utazásra készülök épp.

Ma megint jó film lesz: 21 órától a Kandahar c. film, amiről már írtam egyszer korábban, csak akkor nem láttam sem az elejét, sem a végét.

694

„Te vocamus, quod sic plasmavisti hominem
et hominem itidem vocamus, qui tamen debet
praestare seipsum… percipe hanc altercationem
in corde nostro diabolicam, Domine! Et oculos
sanctos Tuos in inopiam nostram conjicere non
gravator, sed conspice portentum clam nobis
abditum, in extris… accedit, quod allectationes nutriunt
ipsum velut alece. Et ne nos inducas in tentationes,
supplicamus ad vesperum, peccatum
tamen ostium pulsat intratque domum et intrat
prorsus ad mensas. Amove ergo sartaginem igneam,
qua caro siccatur, nam animal in me debile crebro.”

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted
az embert s az embert szintúgy szólítjuk,
hogy önmagáért mégis ő felelős… tekintsd hát
ezt is, az ördögi feleselést emberi szívünkben,
Uram! És ne tartóztasd meg szent szemeidet, hogy
meglássák e nyomorúságot, de a szörnyeteget is,
amely a bensőnkben rejtve lakik, mert hozzájárul
ám az is ehhez, hogy a kísértések úgy etetik őt,
valamint mikor hallevest adnának eléje.
És ne vigyj minket a kísértésbe, könyörgünk
estefelé, csakhogy a bűn az ajtón kopog ám,
sőt bejön a szobánkba, sőt egész az asztalig
jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt,
amelyen ég a húsunk, lévén az állat énbennem
oly igen esendő.”
(Egy középkori könyörgésből.) Mottó Füst Milán: A feleségem története elején.

695

Még három nap, és ANDALÚZIA
… ismét.

dén korábban kezdtem a szervezést és tervezést, a szokásos utolsó napi káoszokat elkerülendő.
Elővettem a tavaly bevált pakolási listát is.
Már nagyjából összekészítettem az anyagokat az utasoknak (kb. három kilós dosszié), feltöltöttem az elemeket, vettem füldugót, kifosztottam a DM-et, felpróbáltam egy csomó fürdőruhát (mégse veszek?), kiírtam az összes lakással kapcsolatos utasítást Dina2-nek, bevásároltam a szükséges tartós élelmiszert, és vettem fel Eurot.

És tegnap hazafelé menet vettem egy kalapot! Imádom a kalapokat. Persze egy sincs (se volt). Ez se teljesen igazi, szóval nem olyan keményített, de széles karimás. Andalúziában milyen jó lesz! Igaz, hogy a buszon nem tudom, hová fogom tenni, és az első szél le fogja fújni a fejemről – de akkor is. Este abban csináltam vacsorát….

És betértem egy friss faillatú antikváriumba is (ez mindig veszélyes terület), persze nem vásárolni, dehogy…
Aztán hirtelen beugrott egy cím, Füst Milán: A feleségem története. Már jó ideje kerestem, de nem volt, csak a Libriben, ropogós-hideg fehérben, érintetlen lapokkal… idegen volt. Azért emlékszem, a boltban álva sokáig olvastam anno.
Végigböngésztem az F betűt, de semmi… és akkor megakadt a szemem egy, a könyvek tetején keresztbe fektetett sárgásbarna köteten. Az volt.
A papírborítja már itt-ott beszakadt, de jó mély illata van, és puha sárga lapjai.
Egyénisége van.

Hogy egy óra múlva mégis letettem, annak az volt az oka, hogy még aznap nem etettem meg a macskát. Merthogy most másfél hétig én vagyok a macskafelelős elutazott barátnőméknél – úgyhogy biciklire ültem. Már jó ideje nem tekertem – hol a meleg, hol a szél, hol a várható vihar tartott vissza. Ilyenkor azonban minig rájövök, hogy milyen jó, főleg így késő este, a kissé kihalt, hűvös városban.

Szóval még vagy három nap, és ismét kiszakadhatok innen 16 napra….

696

” Nehéz olyan valakit találni, aki kedves hozzánk, és megbízunk benne annyira, hogy rábízzuk a gyerekeinket, de attól sem fél, hogy odakenje az embert a falhoz és tetőtől talpői végignyalja.” Tori Amos

697

Háááát.. ez már megint egy fura hétvége volt.
Kezdődött egy pénteki találkozóval, a pénteki találkozóval. Kicsit olyan volt, mintha már száz éve ismerném. És örültem, hogy nem valamelyik szokásos flancok kávézóba mentünk, hanem frissen nyírt pázsiton heveredtünk el beszélgetni, és közben pótcselekvésként gazdagon megvacsoráztattam a szúnyogokat.
Egyetlen baj van csak: hogy hülye vagyok. Van egy csomó dolog, amit megfogadok, hogy sohatöbbet, vagy hogy így vagy úgy, aztán ilyenkor leblokkol az agyam, legalábbis az az agyam, ami a megfontolt cselekvésért felelős, és ilyenkor csak vagyok, minden mesterkélt és mesterséges megfontolás nélkül. Ami jó, mert amúgy mindig mindenbe belepofáznak az észérveim, és azt már nagyon unom. Azért viszont rossz, mert így előfordulhatnak olyan dolgok, melyeket az ember – a józan megfontoláshoz visszatérve – esetleg nem lát helyesnek. Enyhén szólva. Magyarán verheti a fejét a falba. Egyébként nem biztos. Nem biztos, hogy rossz az, ami rossznak látszik, mégha a logikai patikamérleg azt is állítaná.

 

Végülis lényegtelen. Most már edd meg, amit főztél. Vagy főzz a hozzávalókból, amiket bevásároltál.

698

Aki nem motorozik, az nem férfi. – állítja Schobert Norbert egy motoros szóróanyagon…
Schobert Norbert motorral sem férfi….

699

Ma egész nap szerelmi tanácsokat adok. Több csatornán egyszerre.
Baromi érdekes és tanulságos végighallgatni az eseteket. És sokat lehet tanulni belőle, főleg így férfiaktól. Mert látom a másik oldalt, a másik szemszögből.

Már csak egy dolog hibádzik: az hiszik, hogy én jó tanácsokat tudok adni. Persze, jó a beszélőkém (meg ilyenkor a hallgatókám is, és az ilyenkor még fontosabb), de nézzünk már végig az életemen! Tényleg úgy nézek ki, mint aki ért a szerelmi életekhez? Valahol olvastam a minap egy példát, ez is olyan: mint mikor a béna tanítja ugrándozni a sántát. Szóval nem biztos ám, hogy az én tanácsaimat kellene megfogadni! J

700

Pocok még mindig meglep… először azzal, hogy – feltételezésemmel ellentétben – tényleg rosszindulatú. Még mindig nehezen hiszem. Hétfőn még úgy jöttem be, hogy letisztázok vele pár dolgot, aztán ássuk el a csatabárdot – végtére is együtt dolgozunk.
De azóta volt pár olyan húzása, hogy lassan hányingerem lesz tőle.
Tegnap a kolléganőmnek pusmogta az átkait rólam, de rossz helyen kopogtatott, mert a kollegina inkább arra figyelmeztette, hogy gondolkodjon el egy kicsit magán, mi lehet az oka, hogy mindenkinek vele van összetűzése.
-Ezzel azt akarod mondani, hogy hibás vagyok?

No comment.

 

Én bezzeg elgondolkodom, nem is keveset. Az utóbbi tíz évben sok helyen dolgoztam, de valahogy többé-kevésbé mindig kijöttem mindenkivel, és sose fajultak a dolgok a szarral dobálózásig, mint itt. És én erre nem nagyon vagyok hajlandó.
És igen, én igenis elgondolkozom azon, hogy mi a valós abból, amit állít, mit csinálok – akaratlanul is – rosszul. Megmondom őszintén, nem vagyok hozzászokva, hogy hosszútávon utáljanak. Mert ki szoktam békülni. És mert így a végén tényleg úgy érzi az ember lánya, hogy igaz az, amit állítanak, és valóban kiállhatatlan és utálatos vagyok. És ez rohadt szar érzés.
Persze, azért a lelkem mélyén remélem, hogy a sok rossz tulajdonságom ellenére sem ilyen tragikus a helyzet, hiszen senki más nem panaszkodik – sőt. Ha már több helyről hallanám, nyilván több okom volna nekikeseredni, de hát így sem túl virágos itt a kedvem.
Igyekszem változtatni azokon, amit hibának érzek, hogy a megnyilvánulásaim lehetőleg ne értsék félre, hogy jobban figyeljek a többiekre, hogy ne legyek mindig olyan kurva okos, és ne hangoztassam mindig mindenről a véleményem, akkor se, ha van..
De elszállt belőlem minden kedv és lelkesedés, már ami a munkámat illeti. Nagy ívben…
És valahogy ez sem jó. Nem jó, ha cseppet sem érdekel az, amit csinálok.
Mindegy, lassan átállítom az agyamat, és akkor könnyebb lesz hideg szemmel nézni az egészet. Például nagyszerűen kihasználhatom a munkaidőm arra, hogy felkészüljek Andalúziából, térképeket gyűjtsek az utasoknak, és egyéb hallatlanul haszon tevékenységet végezzek.
Most ezt teszem… Barcelona, Sevilla, Gibraltár és Cádiz már kész…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum