692

Van mostanában egy elég nagy bajom.
Még nem fogalmaztam meg magamban, csak lassan körvonalazódik, körülkúszik egy érzés. Egy gondolat, mely az utóbbi idők találkozásaim hatására bontakozgat bennem. Mert minden ismeretlen és új ember tükör, amiben magam látom, legalábbis egy arcomat, ahogy ő lát, láthat.
Meg aztán az is lehet, hogy nem is igaz. Még nem volt időm/erőm/objektivitásom ezt megvizsgálni. lehet, hogy nem is kell. Csak mégis idevésem, mert sokat foglalkoztat…

Elvadultam?
Így lehetne ezt szavakba önteni.
Valahogy azt a benyomást keltem az emberekben, hogy én egy kemény csaj vagyok, egy hideg, maximalista nő, meg emancipált, meg sikeres, meg ilyesztő. Meg túl kerek, meg túlságosan sok mindent csinálok és túl sok mindenhez értek. Meg ilyenek. Mindez nem mindig kerül kimondásra, de érzem. De nem tudok tenni ellene. Pedig NEM EZ VAGYOK!!!

Tudsz gyenge és bizonytalan, támogatásra és megértésre szoruló nő is lenni??? – kérdezte nemrég valaki.
CSAK AZ VAGYOK, basszus. Csak nem értem még egészen, hogy ez miért nem jön le, hogy miért látják mindig csak az egyik oldalamt. Lehet, hogy mert félelemből csak azt mutatom? Vagy csak skatulyáznak? Vagy csak mert nem nyafogok meg hisztizek örökké? Vagy mert kényszerből, megállok a saját lábamon, és eltartom magam? Vagy mert rákényszerít az élet, hogy bármi jön, feltaláljam magam? Ez a büdös nagy Élet, az teszi az embert ilyenné. Ha az ember tizennyolc éves korára ott áll az út szélén egy bőrönddel. Nem azért csinálok meg és érek vagy viselek el sok mindent, mert én olyan kurva kemény és erős vagyok. Hanem mert muszály. Mert különben rég elpusztultam volna. Vagy kellett volna hozzámennem az első gazdag palihoz, hogy ne legyen ilyesmire gondom?
És az, hogy ez a sok hülyeség mellett meg keserű sem lettem, és még örülök is az Éltenek – na ez már általában sok. Innentől én már valami megközelíthetetlen amazon vagyok.
Csak az a nagy büdös helyzet, hogy én belülről ugyanolyan esetlen és törékeny vagyok, mint kislány koromban. Aki szívesen lerakná, megosztaná a terheit. Nem lehet, hogy akin sok a pakk, az erős ugyan, de még jobban kell neki a támogatás, a segítség, a szeretet, mint aki csak kis csomagot lóbál? Nem lehet, hogy nem erőnléti edzésnek cipeli azt a sok szart a hátán? Miért kell úgy megijedni?!
Majmóca panaszkodott régen, hogy manapság mi nők már mindent meg tudunk csinálni, és nincs is már rájuk, férfiakra szükség. És teljesen egyetértek vele. Csakhogy. Amíg nincs férfi (merthogy a férfiak meg csatangolna, és rettegnek a kötöttségtől), addig nem cseréljem ki a villanykörtét? Vagy jöjjek össze egyel, hogy kicserélje? Szóval összetett itt a probléma.

Mostanában pedig már nem is beszélek magamról. Se jót, se rosszat. Tudom, hogy bennem van, hogy szeretem a saját történeteimet, de már tudom, hogy ez ilyesztő. A mai tunya, döglötthal világban már félelmetes. Ezért aztán hallgatok. Csak kérdezek és hallgatok, mert mindenki szereti a saját történeteit. Meg mert különös dolgokat tudhat meg az ember.
De valahogy mégis mindig itt lyukadunk ki. Talán a nézésem. talán már eleve azzal is baj van, hogy mosoly bujkál a szemeimben, mikor hallgatom őket. Talán már az is elárul.
Aztán meg persze kérdeznek. És arra már csak válaszolni kell….

Ehh, otthon mindig azzal riogattak, hogy téged sose fognak befogadni a világba. Te mindig más leszel, ki fogsz lógni a sorból. És akkor azt hittem, hogy azért, mert mindenkinél butább és esetlenebb és tapasztalatlanabb vagyok, és nem ismerem ezeket a kinti játékszabályokat. És ez akkor így is volt. És minden erőmmel igyekeztem megfelelni mindenkinek, és megtanultam millió dolgot, és megfigyeltem százezret, csak hogy megcáfoljam ezt a próféciát. Sok évem ment rá. Csak rájöttem, hogy bárkinek megfelelhetek, ha magamnak nem: akkor lőttek az egésznek. És felhagytam ezzel, nem akartam többé megfelelni mindenkinek.
De most, így, még sokkal jobban érzem, hogy mindig, mindig ki fogok lógni a sorból. Mindig lesz bennem valami rejett valami, ami elárul – okok és felsorolható tények nélkül. Egyszerűen csak nem odavaló.

Mostanában olykor megkísértődök, hogy valahogy meg kellene erőszakolnom magam, és átvedleni valami rózsaszín, naív kis pipinek, (csodálkozó szemű kis pipnek – ahogy Popper mondaná) ha manapság az a kelendő.  Ha ennyire ilyesztő az, ami vagyok.
Aztán eszembe jut a nagyravágyó feketerigó is a meséből. Nem akarom magam zöldikének meg gólyának meg sárgarigónak festeni.
Mert mi van, ha hátha, mégis, esetleg, valakinek mégis így kellek?! Pont így?!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum