701

…már megint a virtuális tér…
ma ráakadtam az egyik legnagyobb – plátói – szerelmemre. Nem tudom, hány évig tartott (talán négy) tizenéves koromban. Valamikor az időszámítás felén volt egyetlen randevúnk s egy csók – más semmi. Azóta nem találkoztam vele. De a világ minden mentségét összehordtam számára, bizonyítandó magamnak, hogy ugyan úgy tűnik, hogy nem érdekelem, de valójában…. valójában szeret…
Életemben egyetlenegyszer rágtam le a körmeimet, akkor, miatta. Mikor a mi megállónkban szállt le a vonatról, és én ujjongtam, hogy most biztos jön hozzánk, hogy megmondja, hogy szeret. A szívem a torkomban dobogott, mikor elindult az utcánk felé.
És akkor megállt az utasellátó büfé előtt, és én vártam az aluljáró rejtekében, és figyeltem. És kijött egy lány, még ismertem is látásból, és kézen fogva elindultak a kockaköves járdákon…

Én pedig fatörzstől fatörzsig szaladva követtem őket hazáig, és akkor rágtam le tövig a körmeimet…

 

Most sem szeretnék találkozni vele. Valahogy elrondítanánk ezt a tiszta szép emléket, azon idők emlékét, mikor még nem húztak a realitás felé a tapasztalatok, mikor még ennyire naivan, feltétel és ok nélkül képes voltam szeretni…

Reklámok

702

Van egy nő. Gyűlöl. Szeret. – kezdhetnénk egy Esterházy novellával.
Van egy férfi. Gőzöm sincs, hogy mit érez. Folyton karakterekkel dobál. Én meg őt.
Mindig más.
Szenvedélyes. Otromba. Kedves. Nyers. Érdeklődő. Megnevettet, megijeszt, megszerettet, visszataszít.
Mindig más.
Két reménytelenül hülye, meg-megnyíló, pajzsok mögé búvó, sokat kapott mégis lábon maradt ördögök verbális körtánca.
Én is mindig más vagyok. Az ő tükrében látom magam, látom az arcaimat, bár leginkább csak az egyik fajtát.
Most viszont, így pár(száz)ezer karakter után úgy néz ki, kiállunk a porondra is. Egyetlen észérv sem áll mellette. De az észérveimnek már úgyis befellegzett. Meg legalább nem mondhatom később, hogy mégiscsak kellett volna.
Azt hiszem, valami tenni, ami később rosszul sül el, még mindig jobb, mint valamit nem tenni, ami jól is elsülhetett volna.

703

Hát, Horvátország megér egy misét, de arról majd holnap…

Az utóbbi időben hatalmassá dagasztottam a körülöttem, illetve rajtam keresztül áramló információmennyiséget. Először is a levelek. Olyan jó olvasni, és persze írni is. Barátok, akikkel egyszerűbb (és olcsóbb) így a kapcsolattartás. Van akivel naponta, mással hetente, havonta… már csillagozom őket, hogy egy se kallódjon el, és a napi feladataim közé tartozik x db. levél megválaszolása. persze a világért sem mondenék le róluk.
Aztán ehhez adódnak az alkalmi ismerettségek, kezdődő, esetleges kapcsolatok a maguk ezer oldalával.
Aztán itt a blog. Ez maga egy fejezet.
S most, hogy itthon is van net, a Messenger. Sőt, már a Skype is. (A wiw szerencsére kissé már lecsendesedett.) Ezek is mind csuda hasznos dolgok, mert olykor beszélgetek olyan ismerősökkel is, akikkel amúgy nem, vagy csak nagyon ritkán tenném.
Aztán gmailen beszélgetés ÚjKollégával, magánéleti események darabolgatása – az ilyesmit csak nem lehet munkaidőben. Hogy pl. ki érti a nőket…
Aztán a munkahelyi, belső chat.
Mivel Pocok kellőképpen rohasztja az irodai hangulatot, két kollégámmal ott beszélgetünk – vagy mint ma is – kapunk hasizomlázat a röhögéstől. Ki kell találnom új technikákat a nevetés visszafolytására, mert Pocok – amilyen savanyú – belém fogja döfni a levélbontó kést.
Szóval lassan úgy érzem, hogy a nyakam köré tekerednek az indák. Nagyszerű, társasági élet érzését kelti, de lassan már kicsit sok. Visszaveszek.
Persze a technikának hála, bármikor olvashatom a telefonon is a leveleket: a buszon, út közben, este az ágyban….
Azért mégis előnyben részesíteném az emberi, személyes kapcsolatokat. Csak sokan elszoktak tőlük. Manapság valahogy nem természetes, hogy az ember összül egy régi útitársával, kollégájával… barátokkal még csak hagyján. Mindenki rohan.
Pöttyössel pl. Marokkó óta nem tudok találkozni. Az ugye május eleje volt. Pedig rendre keressük egymást, hogy ekkor és akkor, vagy ide és oda.  De valamelyikünk mindig nem ér rá, két hülye egyedülálló nő, akik sose érnek rá… ne már… ez így nagyon vad… kicsit lassítani kéne. De mit hagyjak ki? Mi az, amit nem kellene? 
Utazás közben olvasok, olvasás közben eszek, evés közben internetezek, internetezés közben súlyzózok… minden kell, és minden jó, valahogy mégse normális.
STOP!

704

Ugye, hogy megéri bejönni dolgozni! Persze, nem a munka miatt, hanem mert tegnap fél tizenegy óta jobbnál jobb és vidámabbnál vidámabb levelekkel töltekezett fel a postaládám.
Persze, ezt otthonról is elolvashatnám, de ha már egyszer be kellett jönni, legalább értelmet adok az ittlétemnek… 🙂

Na most az, hogy pár napig nem írtam, az egy igen egyszerű okra
vezethető vissza: legutóbbi leveledtől kikészültem, többnapos
depresszióba estem és besárgultam az irigységtől (a hülye orvos, azt
hitte, a májam, közben meg csak az irigység!). Az, hogy gyerekkorodban
volt igazi gyurgyalagod (a világ legröhejesebb nevű madara. Ilyen
nevem lenne, nem mernék kirepülni a fészkemből…), még ha csak pár
napra is, azt még csak el tudnám valahogy viselni (“Hogy a fene essen
bele az ilyen mázlistákba! brrrrrrrrrr”). Hogy voltál a
Balatonfelvidéken, az már jobban betett (“Hogy a rosseb miért nem csap
bele a….?!!! argghhhhh”). De hogy aztán még ahhoz is volt eszed,
hogy a hülye értelmiségi onanizálás helyett inkább túrázni menjél, az
már mindennek a teteje (“%^&#@&*@*()#!!!”)
Hát már azzal sem nyugtatgathatom magam, hogy “Nézd a hülyéjét, ott van a világ egyik
legszebb természeti környezete meg minden, erre meg bemegy az ezernyi
barom közé tolongani, akik úgyis mind budapestiek és bármelyik este
megtekinthetőek a Szóda kertben, és még ráadásul fizet is érte!!
Csórikám!” — tenném hozzá lesajnálóan, de nem tehetem, mert kifogtál
minden szarkazmust a vitorlámból. Tessék, képzavarokba esem már,
annyira készen vagyok…

Milyen egyéb álmaimat kívánod még megvalósítani a közeljövőben?? A
Holdra akkor is én lépek előbb, ezt megigérhetem. Még ha tekernem is
kell odáig az űrben, akkor is! Csoda hülye látvány lennék egy
rakétameghajtású tolószékben… Vagy meg ne halljam, hogy kéktúrázni
készülsz! Andalúzia mehet, ott meleg van, azt már ismerem…

705

“…fene tudja, te egy igazi besózott seggű nő vagy, örökifjú. Férfi legyen a talpán, aki tudja tartani veled a tempót!!!”
Na kedvesem, rátapintottál a lényegre.
Az egyikre.
És tudom, hogy kedves volt a mögötte álló gondolat, és ez bóknak lett szánva, csak én már épp ezt kezdem unni. Hogy manapság már alig van valaki besózva. Vagy be van, de másféle sóval. Haverokbulifanta, meg ilyen sók vannak.
Néha, egyszer-egyszer úgy gondolom, hogy szeretnék halál egyszerű, normális nő lenni. De csak néha, egyszer-egyszer. Aztán rájövök, hogy inkább maradjon a besózott seggű. Meg az összes többi őrültség meg sötét bugyor meg fényes csúcs. Így van rendjén… 🙂

706

De hogy jó dolgokról is beszéljünk…

 

Tegnap pl. ahogy kitettem a lábam az irodából kaptam egy üzenetet, ami annyira jól esett, és kicsit más fénnyel vonta be a világot.
Aztán hazafelé még egy váratlan, de örömteli eseményként egy telefonbeszélgetés Marakech-be, és máris mosolyra húzódott a szám.
Aztán látogatás az AlpinSportba, és az akciós készletek kifosztása. Utoljára tavaly ilyenkor, Andalúzia előtt jártam ott, és azóta is kedvenceim azok a ruhák.
Következett a posta, értesítés csomagküldemény érkezéséről, anyus küldött ajándékot szülinapomra, szakácskönyv secc-perc receptekkel. Szegény sose tudja, mit adjon nekem, hisz alig ismer.

 

És a legjobb, amit még nem is mondtam: hétvégén megyek Horvátországba.
nem lesz nagy út, Lepkének kell ott valamit intéznie céges ügyben, és ha már úgyis megy, csatlakozom. Péntek éjjel indulunk, úgyhogy szűk két napunk lesz, és le kell menni Split-ig. De talán belefér egy kis nézelődés, meg egy túra a Paklenica NP-ba.

 

Na, megyek, ma hat cég jön hozzám, óránkénti váltásban… de sok lesz estig…

707

Még az előző történethez tartozó eszmefuttatás.

Pár hete a hugom mesélt valamit. Ő ugye még abba a gyülekezetbe jár, és ott sok a szervezési munka, rendezvények, gyerekek, miegymás, és ezek előkészítésében jobbára mindenki részt vesz. És nagyon sok felelős munkát az én családom tagjai végeznek, noha ez nem kinevezésre, hanem szorgalomra meg hozzáértésre megy, bárki teheti. Ezek szerint ők szorgalmasak és ügyesek.
Na és a kedves húgom összebalhézott a vezetővel, mert az azt találta neki mondani, hogy ti K-k (a családom) olyan hülyék vagytok, veletek nem lehet együtt dolgozni, mert ti nem tudtok senkivel együtt dolgozni, és mindig ti akartok vezetni. Valahogy így.

Na most ezen én is kiakadtam, de először azért, hogy egy gyülekezetvezető hogy lehet ilyen. Mint kiderült, már eluralkodtak az önös érdekek, a viszályok, és nyoma sincs benne annak a szeretetnek és bölcsességnek, ami egy vezetőt kellene jellemezzen. Szörnyen fáj, mert apám nem ilyen volt. Ő volt eddig az első és egyetlen vezető, míg meg nem halt, és olyan volt, mint amilyennek lenni kellett. Kedves, figyelmes, bölcs és meleg szívű. Soha nem mondott volna ilyet valakinek, nem azért mert illik, hanem mert ennél sokkal több szeretet volt benne mindenki iránt. Soha nem mondott rosszat vagy kritikát senkire, és ha mi tettük, minket is leállított, mert szerette őket. Ő igazi hívő volt. Ha létezik menyország, biztos ott van.
És fáj most látnom, hogy mi megy. Nem azért, mert annyira érdekel, már évek óta nem is jártam ott, és úgyis tudom, hogy előbb-utóbb mindnek ez a vége, ha egy gyülekezet intézményessé válik, és nem az azonos dologban hívők kis csoportja. Csak azért fáj, mert ez a kis csapat volt apám szíve csücske, az öröme és fájdalma, a kis kertje, amit nagy gonddal és odaadással ápolgatott. És erre jönnek a barbárok, és ahelyett, hogy folytatnák a munkát, letiporják a virágait.

De ettől eltekintve azért elgondolkodtunk a kritikán. Merthogy nem baj az, ha az ember az ilyesmit megvizsgálja, ha már lecsillapodott.
És arra jutottunk, hogy egy kicsit igaza van, de mégse.
Mi olyan családban nőttünk fel, ahol nem nyalták ki a seggünket. Már bocsánat. Szóva ha bármi volt, meg kellett oldani, kreativitásra, szorgalomra, kitartásra neveltek. Talpraesett kölkök lettünk, na.
És most, a munkánk során találkozunk egy csomó töketlen emberrel, akinek vagy ötletei nincsenek, vagy kitartása, vagy szorgalma, vagy mittudomén. És mi csináljuk, mert szívesen tesszük. És a legtöbb dolgot karakánul meg is oldjuk.
Most feltehetjük a kérdést, hogy jó, de mitől vagy te olyan biztos magadban, hogy te csinálod jól, és a te ötleteid a jók, stb.
nem tudom.
De az élet rendre igazol. Nem véletlen tartottak volna vissza egy kivételével az összes munkahelyemen, nem véletlen hallgatom álló nap, hogy Bogááár, segííííts.
Most ezt halál komolyan mondom, hogy nem büszkeség, egy cseppet sem, csak tárgyilagosan tudom, hogy így van. Nem tehetek róla. Van számtalam más rossz tulajdonságunk.

És nem igaz, hogy nem dolgozunk szívesen együtt másokkal, sőt. De rendre úgy van, és a húgom is arról mesél, hogy kap maga mellé egy szerencsétlent, aki megbízhatatlan, csak ül, mint egy rakás szerencsétlenség, vagy épp szorgalmában mindent összekuszál. És ez nagyon nemszeressük. Én sem. A talpraesett embereket viszont igen, szívesen, bármikor.

Beszéltük a hugommal, hogy olykor mindketten megpróbáltuk már a békesség kedvéért hülyének tetetni magunk. Nem mondani ki az ötleteinket, nem beleszólni, csinálják, ahogy akarják. De akkor meg szarul érzed magad, és inkább nem csinálod, és akkor megint ott tartunk, ahol az előbb, hogy már megint nem dolgozunk együtt.

Eh, sehogy sem jó ez így…

Pocok épp most küldte át, amit egész nap csinált, és épp azt, amit én mondtam neki, és nekem már megvan. És erre küldi a főnököknek, hogy lenne egy javaslata….

Visszaírtam csak annyit, hogy igen, Pocok, én is erről beszéltem.
És most berágott, és rondán beszél velem, hogy én nem vagyok elég segítőkész, hogy az a segítőkészséget kapja vissza tőlem, mint amit ő ad.
Csak hallgattam, ő választ várt, aztán csak annyit mondtam: Pocok, én nem veszekszem többet, kiszálltam.
Innentől még veszekedett egy jó sort, hogy ígymeg úgy, és hogy neki sokkal nehezebb, és hogy régen a kolléganőmmel is ez volt, és már megoldották.
Persze, mondtam. Mert ő is kiszállt.

Hát, ennyi. El fog múlni ez is, és nem ezek az élet legnehezebb dolgai, vannak sokkal fontosabbak is. Nem is azért írok róluk ilyen sokat, hanem azért, hogy ne csak a történések legyenek itt, hanem a lelkem lenyomatai is. Meg mert jólesik kiírni magamból a gondolataimat, ha már elmondani (itt) nem tudom.
Meg mert úgyis van időm bőven: hisz nem dolgozom :))

708

Pocok ma úgy, de úgy felidegestett… esküszöm, mindig kihozza belőlem az állatot.
Már szerdán is ezt művelte.
Csinálom a kis projektemet, épp most lép át a tervezés és adatgyűjtés szakaszból a megvalósításba, erre elmegyünk tárgyalni, és egy abszolút nem illetékessel hallom, hogy megegyeznek, hogy akkor majd ezt meg azt szerződtetjük. Ő, akinek semmi köze, semmi beleszólása, és nem is ismeri az ügyet. Azt hittem, hozzávágom a széket. 
Rohadt mérges voltam rá, az irodába visszaérve veszekedtem is vele, de másnapra lehiggadtam, és bocsánatot is kértem, mondván, hogy lehet ugyan, hogy igazam van, de nem kellett volna így felhúznom magam.

Erre ma fogja a munkám, elkezd beleszólogatni, majd csinálni az én dolgom, mindent összekavirnyálni, amit eddig csináltam, és a saját munkájával meg nem halad, csak sopánkodik, hogy semmire nincs ideje. Felhívom a Művezetet, hogy akkor most mi van, azt mondja, hogy egyeztessünk. Mégis hogy? Diktáljak neki számokat? Ketten elég nehéz tolni egy talicskát!
És ráadásul amilyen baromságokat kitalál… mert ha jó ötletei volnának, még ok. De ez sületlenség a köbön. Pl. egyetlen decemberi adatból hogy lehet éves statisztikát csinálni????

Remegett a kezem dühömbe. Tényleg nagyon ritkán és kevesen juttatnak el idáig, az utóbbi időben pedig szinte csak Pocok.
Nyugtatom magam, hogy héé, ne izgulj, csinálja csak, már megint fölöslegesen idegeskedsz… de nem megy, elég volt. Ha valaki ebédet főz, nem zavarja, hogy a másik csak úgy belekontárkodik, tesz bele ezt-azt, egy kicsit csípősebbre, még egy kis sót… ? és ráadásul az illető szarul is főz…?
Pocokkal nem tudok együtt főzni, kész. Az összes többi kollégámmal igen, de vele nem. És ezzel mindenki így van, a vezetőség mégsem tesz semmit.
(Bár Mókus fültanúja volt az öreg kolléganőmnek tett titkársági kirobbanásomnak, és próbált nyugtatni, hogy higyjem el, lesz valami, amiről nem beszélhet még, de állítólag jó lesz nekem is.)

Mint magánember nincs vele semmi problémám, jól elbeszélgetünk ebéd közben, sőt olykor nőügyi tanácsadója is vagyok, de a munkában nem megy.

Még lesz egy utolsó kísérletem a főnökeimnél (már volt egy pár), hogy rendezzük a sorokat, kinek mi a feladata, és ahhoz ők is tartsák magukat, és utána befejeztem. Azt a taktikát fogom választani, mint a kolléganőm.
Ő is igyekezett az elején, jól dolgozott, de Pocok neki is folyton keresztbe tett, és hiába mentek a vezetőkhöz, azt mondták, oldják meg maguk. És mivel ez nem ment, kollegina azt választotta, hogy nem csinál semmit.
Persze, amit nagyon muszály, azt igen, de az összes többihez ő hülye, csinálja Pocok, nem az ő dolga. Munkaidőben kijár edzésre, bevásárolni, fél nap internet, csalái kapcsolatok ápolása, miegymás.
Ilyet én is tudok.
csak kár, hogy nem veszik észre, hogy már a második jó és talpraesett emberüket "veszítik el". Mert minden büszkeség nélkül állíthatom, hogy azok vagyunk…

Úgyhogy ma is fogtam magam, és kimentem két órára csavarogni (meg mert majd elbőgtem magam dühömben), és azóta se tettem egy szalmaszálat se keresztbe. Van nekem elég írogatni meg tenni meg szerveznivalóm privátban is…
adios, munka!

709

Balaton-felvidék – Káli-medence 2006.08.05-06

 

Szép volt.
Olykor és helyenként beillene magyar El-Camino-nak. Javasolni fogom. És nem feltétlen kell hozzá öt hét.

 

A szombat reggel némi bonyodalommal indult.
Úgy terveztük, hogy ez egy teljesen spontán hétvége lesz: megyünk, amíg megyünk, amerre a lábunk visz, és ahol ottér az est, ott megalszunk. Egyedül odafelé járatot kerestünk, tetszőleges Zánka, Tapolca vagy Monostorapáti kiindulással. Mivel a monostori volt a legkedvezőbb, azt választottunk. Eredetileg úgyis a Művészetek Völgyében szándékoztuk tölteni az első napot, csak valami félreértés meg ugye a spontanitás úgy hozta, hogy mégse.

 

Sajnos a Volánnak köszönhetően ez nem valósult meg túl egyszerűen: az első veszprémi buszra nem fértünk fel, majdnem a másodikra sem, ami fél óra múlva indult. Lepke barátnőmet a Petőfi-hídnál fel se vették, várjon a következőre… Még jó, hogy ötkor keltem… nem akarom az összes buszos viszontagságot részletezni, de csókoltatom a Volánt…

Mindenesetre tizenegy körül (fél hétkor álltam oda az induló busz ajtaja elé a Népligetnél) megérkeztünk.
Ittunk egy jó kis kávét, megtartottuk a harmadik reggelinket, megvizslattuk a térképet, majd nekivágtunk az ismeretlennek. A célunk az volt, hogy a Fekete-hegyi Eötvös kilátó érintésével eljussunk Szentbékkállára vagy Köveskálra vagy valahová, az egyik faluba.
Gyönyörű időnk volt, sütött a nap, tavaszias szél és habos bárányfelhők… a szőlőket is elhagyva megkérdeztünk egy almaszedő embert, hogy merre az arra, aki elküldött bennünkte valami teljesen más irányba. Nem baj, biztos ő a helyi.
Innentől kezdve vagy két-három órát bolyongtunk a hegyeken. Jelzett út amúgy sem volt, de nekünk már jelzetlen se: csak mentünk úgy arra, amerre kevesebb a szederinda meg a csalán. Ha egy dombtető következett, felmásztunk rá, hátha ott a kilátó, vagy másegyéb. Persze nem volt. De nem aggódtunk, szép volt az erdő meg az idő, hát bóklásztunk.

   

Aztán egyszer valamikor kora délután kilyukadtunk egy völgy fölött, amiben nem volt csak rét meg cserjés, meg újabb dombok, de falunak nyoma se, semerre.
Nagyjából belőttük, hogy merre lehetnek a települések (és megfogadtuk, hogy beiratkozunk egy térképolvasó tanfolyamra). Aztán mendegéltünk, hatalmas, virágos mezőkön – térdig értek. Eszembe jutott Marokkó, mikor erre gondoltam, hogy de ritkán vagyok már ilyen helyen. Hát most itt voltam.
Közben beszélgettünk, vagy csak nézelődtünk, meg-megörülve egy különös virágnak, a köröttünk repkedő pillangóknak, madaraknak.
Eszembe jutott egy régi gyermek-mesénk részlete: jobb füle mellett pacsirta szállott, bal füle mellett tarka lepke szállott, így haladt az úton a szegénylegény.
Olyan békés, szelíd és mégis telt és eredeti volt a vidék. Valahogy minden a helyén volt. Az egész világ.

Aztán elértünk egy jelzést (ami nem szerepelt a turistatérképen) és egy tavat (a sással benőtt tavacskák egyikét, melyek a környéken találhatóak), és előtte a táblát, hogy Cserkás-tó.
Rájöttünk, hogy mi baromira nagyon eltértünk a tervezett útiránytól. De így is jó volt – ezeket épp csak úgy viccesen megállapítottuk, cseppet sem aggódtunk ilyeneken.
Aztán mendegétünk, és egyszer csak előbukkant a távolban a Balaton és kinyílt a völgy.
Nemsokára elértük a szőlők szélét is, és ezzel együtt a szedreseket. Onnantól kezdve igen jól voltunk tartva: degeszre ettük magunkat szederrel meg némi szilvával is.
Csodálatos volt a látvány, és mindig újabb érdekes és kedves dolog bukkant elénk: egy szép mandulafa, egy bájos, vadszőlővel befutott régi présház, egy régi kút – mindig más.

 

     

Köveskált csak kívülről érintettük, és maradtunk fent a szőlőknél, mentünk Szentbékkálla irányába. És ettük a szedret. Úgyhogy emiatt kissé szakaszosan közlekedtünk.
Aztán beértünk a faluba, egyenest a Kálváriához. Gondoltuk, hogy ugyan már nagyon éhesek vagyunk, de még menjünk el a közeli kőtengerhez, és vacsoráljunk ott – adjuk meg a módját.
Persze azt sem találtuk meg azonnal – mint ahogy semmit azon a hétvégén.
De legalább véletlenül láttuk a Velétei-palotaromokat meg egy helyes kis temetőt.
Aztán előbb-utóbb megtaláltuk a kőtengert, ahol összecsuklottunk és feltöltekeztünk elemózsiával meg energiával.

   

Addigra újra kibukkant a nap, és meleg esti fénnyel vonta be a sárga füveket és a tájat. Fantasztikusak voltak a színek és a fények, a kövek jó melegek és szép formájúak.
Nem vetekedhet a világ nagy csodáival, noha geológiai szempontból annak számít, mint a környéken itt mindennek, ennek is nagyon pozitív volt a hangulata.

Felmászkáltam pár nagy sziklára, meg kicsit elcsodálkoztam, hogy annak ellenére, hogy Lepke fotósulit végzett, annyira nem jó képeket csinált… Pl. kimásztam egy szikláról tíz méter magasan, vízszintesen kinyúló szikla-lapra, alattam tíz méter mélyen a semmi, és a képen csak egy közel portré, és semmi tér… hát, nem a papír számít…

 

    

 

Aztán egy lovastanya mellet elhaladva Mindszentkálla felé vettük az irányt, mondván, hogy még emberi időbe odaérhetünk, keresünk valami szállást, aztán vacsorázunk egyet valami vendéglőben. A falu alig két utca, de bájos, főleg így este. Virágok, kis házikók, roskadozó gyümölcsfák – és csend.
A kisbolt még nyitva volt. Betévedtünk reggeliért, meg némi információért. Melyet kaptunk is, miszerint vendéglő nincs, szállásnak meg van egy turistaház meg egy panzió, ahol a néni közvetít kiadó szobákat is, és nincs tovább.
na gyorsan megkétszereztük a vásárlandó kifli-számot, aztán nekivágtunk. Először a turistaházat kérdeztük meg, merthogy az biztos olcsóbb. De tele volt. A panzió is. A nénike viszont kicsit megsajnált mindet, és felhívta a húgát, az egyetlent, aki még rajta kívül szállást ad. Ő is le volt foglalva, de szerencsére az egyik vendége megbetegedett, így juhhéé, lett szállás. Ha ez nem jött volna össze, akkor bekéredzkedtünk volna valami pajtába vagy nem tudom, de nem aggódtunk.
A szállás nagyon szép volt, volt egy nagy, rétre néző balkon asztallal és székekkel, meg két heverővel. Ott megvacsoráztunk, aztán leheveredtem, beszélgettünk, és bámultam a távoli falvakat meg a kelő Holdat az egyre mélyülő sötétség felett. Fantasztikus volt.

 

    

Másnap reggel időben keltünk, és a kisbolthoz indultunk, mely a kocsmával egy épületben találtatott. A friss péksüteményünkkel és kávénkkal letelepedtünk a szolgáltató egység előtti padra a diófa alá, és jóízűen megreggeliztünk, majd útra keltünk.
Az eső kicsit szemerkélt, hol le- hol felvettem az esőkabátot. A nap olykor halványan és reménykeltően kirajzolódott a felhők mögül, de aztán mindig szégyenlősen visszabújt. Hiába énekeltem neki Süss fel nap, fényes nap kezdetű különféle rímeket (… mert a hátam a kabátba’ beizzad), nem nagyon használt. Mire Kékkútra érünk, már rendesen esett.

Az ősrégi templom és az aprócska kis falu megtekintése után még a kékkúti forrást is felkerestük, volna, de a palackozó üzem (Theodora) kerítésére felszerelt nyomógombos fémdoboz szörnyű lehangoló volt. Hogy egy ekkora cég nem képes egy normális kis kutat létesíteni… gusztustalan volt.

 

    

Egyébként a térdem már előző nap óta fájt, nem tudom, mi ütött bele, hisz nem volt olyan megerőltető a túra. Meg a bakancsom is tört, mint a rossz nyavalya, úgyhogy hamarosan a rossz idő ellenére is szandált húztam.

Lassan elhagytuk újra a falut, és célba vettük Salföldet.
Ez már a Káli-medence déli része. Egy óra múlva oda is értünk, és bekanyarodtunk a Természetvédelmi majorba. Nem volt nagy szám, pár háziállat, de viccesek voltak a szamárcsikók. Elücsörögtünk egy keveset a gémeskút társaságában, majd továbbálltunk. Ez már egy modernebb falu volt, sok házat felújítottak gazadag nyugatiak, mondjuk legalább az eredetihez hasonlóan, nádtetősen, miegymás. Egy padon a faluház előtt megebédeltünk, majd folytattuk utunkat. Már erősen fáradt voltam és a térdembe mintha kötőtűt szúrtak volna, de mégis jó volt a menés. Igaz, a hátizsákon lifegő bakancsom nemegyszer hátba rúgott. A hálátlan.

 

    

Ábrahámhegy felé először átmentünk egy hegyen, majd kilyukadva a gerincen elénk tárult a Balaton. Szép látvány volt. Majd jött a már jól ismert szőlős, szedres, szilvás séta.
A falu már nem érdemel sok regét, bár a kilátó szép volt, a kilátás meg gyönyörű. Addigra bárányfelhőssé lett az ég, vitorlások szelték az ezüstös vizet, és olykor a nap is kibukkant.

A partra nem tudtunk lemenni, mert vagy strand volt, vagy nádas, és az árakat látva a meleg étkezéstől és elment a kedvem. Maradt a zsömle, barack, jegeskávé. És mivel meleg se volt meg part se, a következő vonatra felszálltunk, és egy zsivajos gyereksereggel előbb-utóbb hazaértünk.

 

   

 

Szép volt ez a hétvége, Lepkével is jobban kijöttem, mint amire számítottam. Mert ugye más valakivel hetente egy órát találkozni, és más több napot együtt tölteni, egymástól függeni, együtt dönteni, alkalmazkodni.

Kifejezetten tetszett, hogy nem volt semmi tervezve, nem kellett sehová semikorra odaérni, sietni, idegeskedni. Minden volt valahogy, és minden jól volt úgy, ahogy volt.
Semmit nem találtunk meg és sikerült elsőre, viszont utóbb minden összejött, és sokkal jobban, mintha terveztük volna. Pl. a szállás. Állítom, hogy azért kellett így lennie, hogy ilyen szép balkonunk legyen. Kellett volna inkább idegeskednem az apartmanba, hogy úristen, mi lesz most, azonnal adjanak egy takarót meg egy szalmakazlat? És mennyi ilye szituáció volt még!

Az a vers jut eszembe, amit még odafelé a buszon olvastam, és ami nagyon megtetszett:

 

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a
lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

 

710

tegnap

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum