651

 

Rajta Isten, szórakozz csak… ezt most biztos baromi viccesnek találod, mi?
Ki kell hogy ábrándítsalak: lassan már én is.

Biztos különösen kedvelt figurád lehetek, valami drámai karakter, hogy folyton én vagyok soron, másnak meg olyan rémesen unalmas az élete. Elég csak itt bent körülnéznem: a hat embert együtt nem packáztál, mint velem. Igaz, lehet, hogy nem is volt annyi boldogságuk.
Tudom, dícséretnek kellene felfogni, hogy annyit foglalkozol velem (még ha nem is mindig kellemes), és szabadságra sem nagyon mehetek tőled, de végülis meg kell hagyni, eredeti rendező vagy. Olyan fordulataid vannak, hogy a nézők (ha néznének), meglepetten morajlanának fel, és ha ismernék a darabjaid, bezsebelnéd az összes díjat.

 

Pedig csak egyetlen telefonhívás volt…

652

Szinte könnyekig meghatódnék.
És eszembe jut az egyik egy évvel ezelőtti bejegyzésem.

Mert máig kb hat ember szólt, hogy szívesen segít költözésnél, szóljak, bármibe, kipakolás, bepakolás, furikázás, takarítás….  És tegnap még dobozokat is kaptam, házhoz szállítva.

Nem tudom, ez lehet, hogy valakinek természetes, de nekem nem. Pedig most nem is nagyon kell segítség, mert nagyon sok a holmim, személyautóba nem férne be több kanyarral se, a költöztető cég meg küld fogdmegeket is.
Úgyhogy javarészt csak hálálkodok meg köszöngetek, de tényleg-tényleg szívből. Annyira jó érzés, hogy vannak emberek, akikre számíthatok… És nem csak ezek…

 Hogy a költözésre visszatérjek, a szobámba tekintve olykor az az elképzelésem, hogy a szekrényekben tágul a tér (gondolom, szerdán épp ellentétes véleményen leszek, kipakolásnál), mert a felhalmozott doboz-középhegység holnapra magas hegység lesz, és mindez egyetlen szobából.
Százmillióegy elintéznivalóm van, de szerda délre minden kész kell legyen, addig van másfél estém, a pakolásra, a takarításra, a számlák rendezésére meg a főbérlőre, de ha minden sikerül, két nap múlva beköltözöm tíz évtársbérlet és tíz lakhely után, huszonnyolcésfél évesen az első saját albérletembe!
Haladok, nem?

653

Az iskolai padra borulva aludtam (a péntek éjjel keletkezett alváshiány miatt), mikor megjött Huszonhároméves. Sokat beszélgettünk aznap, végül már kávé mellett, és megerősödött bennem az érzés, hogy tényleg egy nagyon értelmes, korához képest főleg kivételes fiú.
Lassan eljutok odáig, hogy már nem tiltakozom előre gondolatban, hanem már majdnem semleges tudok lenni.

654

-Olyan szerelmes voltam beléd, mint az állat… 

-Gyönyörű vagy… – válaszol.

És ezzel a mondattal, akkor és ott, le tudtam zárni őt.

655

Majmóca mondja, hogy már egy éve múlt, hogy elkezdünk valamit – amit persze aztán záros határidőn belül abba is hagytunk. Nekem is ugyanez jutott tegnap eszembe. Pedig mintha csak két hónapja lett volna…
Aztán este levél, hogy pár hét múlva osztálytalálkozó. Tíz éves. Majd’ lefordultam a székről. Mindig vén csotriknak tartottam azokat, akik tíz- húsz meg mégtöbb éves osztálytalálkozókról mesélgettek.
Egy évtized.

Tessék, adj számot.
Hm… Otthagytam a családom, saját lábra álltam tizennyolc évesen. Volt jó néhány barátom, többnyire komolynak induló kapcsolatok, de végülis előbb-utóbb mind zátonyra futott. Most fogok tizenegyedszerre elköltözni. Főiskolára járok, negyedéves levelező, felsőfokú nyelvvizsga, nyelvtanulás. Volt hat-nyolc állásom, olykor kettő egyszerre, ugyanannyi foglalkozásom. Van egy jónak mondható munkahelyem normális fizetéssel (ez azért nem gondolom komolyan, csak mondjuk a minimálbérhez képest), ami elég a létszükségleteim fedezésére. Vannak barátaim. Nem sok, de annál jobbak. Utazok, szinte havonta van legalább egy kisebb út, sőt előléptettek túravezetővé is. Gyerekem, állatom nincsen. Volt három komoly haláleset, mindegyikhez sok idő kellett, hogy túléljem. De csak az egyikről vagyok hajlandó beszélni. Tudok főzni, gyereket nevelni, két évig élem Bécsben. Van pár száz könyvem, lassan teljes a túrafelszerelésem. A családommal 6-7 éve újra szóba állunk egymással. Rút kiskacsa voltam, most – ha nem is hattyú – de legalább rendes kacsa lettem. Az érzelmi, életérzési vagy hogy mondjam milyen skálán megtapasztaltam a legmagasabb csúcsokat és legmélyebb szakadékokat is. Persze lehet hogy vannak még magasabbak s mélyebbek. Bizonyos tekintetben naív maradtam, igen, az a copfos kislány, akit ismertetek, másrészt többet éltem, mint legtöbb hasonkorú, ami ironikussá, kételkedővé tett.  Edzett lettem, de kemény is, meg mégis optimista, és pár hete egy mimóza-palántát nevelgetek az asztalom mögötti cserépben. Jártam magas hegyeken, röpdöstem siklóernyőn, ráztam hastáncon, tollasoztam, teniszeztem, futottam vakokkal, neveltem vagy harminc gyereket, végighallgattam száz ember életét, párnak segíteni is tudtam, elkoptattam pár cipőtalpat, kontaktlencsém lett, vannak új koronáim és kilyukasztattam a fülem, ránc látszik a szemem és a szám körül – remélem nevetőránc.

 

Ennyi? Egy arasznyi szöveg?
Ja, és ca. Két és fél éve van egy blogom.

 

Furcsa, hogy az osztálytársaim közül a legtöbben élni szerettek volna, kalandokat, sikert, végzettséget, karriert… én már akkor is családot…. Most a legtöbbnek már családja, gyermeke van… nekem karrierem, kalandom, szabad életem…

656

Délután elmentem ruhát venni, és hazajöttem két könyvvel.
Jellemző…
Már csak azt nem tudom, vajon felvehetem-e őket holnap estére?
Előre egy regény, hátra egy verseskötet – vagy fordítva?

657

Meg lettem feddve, hogy még mindig a kosárfonás a vezércikk, és azóta semmi újdonság… J

Hát akkor. Téma Huszonhároméves: Annak ellenére, hogy közös megegyezéssel a barátság mellett döntöttünk, naponta irogat, és iszonyú kedves, én meg egyre hülyébben érzem magam, hogy ebből bizony semmi jó nem fog kisülni. Szombaton az iskolában találkozunk, tartok tőle… mégis kell, hogy szembesüljek vele, meg szembesítsem az érzéseimet is, miszerint ez nekem nagyonnagyonnem… Most ez nagyon idiótán fog hangzani, mert egy kifejezetten jól kinéző, szimpatikus fiatalemberről beszélünk, de – megpróbáltam nem egyszer – erőnek erejével sem tudom magam elképzelni vele… hmm.. intim helyzetben. Pedig van fantáziám, istenbizony.

 

Aztán a nagy csöndnek az is oka volt, hogy pénteken nem átallottam ellógni a munkából (úgyis annyit dolgozom mostanában, mint az igavonó haszonállat), és bevállaltam egy négy napos utat. Egyrészt mert rámfér, másrészt mert szeretek utazni, harmadrészt mert mindig jó tanulnom a túravezetésről, negyedrészt meg mert jól jön a pénz is.

Két nap Prága jó volt, bár ikszedszer meghallgatni ugyanannak az idegenvezetőnek ugyanazon poénjait… másnap esett az eső, az utasoknak szabad program volt, így mi a városban csavarogtunk, vagy az eső miatt hol kávéztunk, hol meg fel-alá villamosoztunk.
A Szikla-labirintus azonban a következő nap gyönyörű volt! A falevelek ezer színben játszanak, égbetörő sziklatűk, kristály vizű tó, mely megkétszerezi az egész fantasztikus képet… Negyedik nap improvizánunk kellett, ami nem kevés fejtörést okozott, de teljesen jól sült el.
Mindent összegezve jól éreztem magam, megérte elmenni, bár nem ez volt életem legfergetegesebb hétvégéje. Egy-egy beszélgetés az ért dobott rajta, és sokat tanultam is a társamtól, aki egész másképp dolgozik, és jó más oldalt is megismerni. Jól az agyamba véstem pár dolgot. Persze van, amit én sose fogok tudni: például szelíden fogadni az okoskodókat, akik defekt esetén mind a busz köré gyűlnek, és fontoskodnak meg szakértenek, közben meg majd’ elüttettik magukat. És ilyenkor mindig morgok magamban, hogy hú, de nagyon okos ilyenkor mindenki, miért nem mennek kávézni, ő pedig kedvesen megköszöni a segítséget.
Azért alső nap reggel elérte, hogy megállt bennem az ütő. Valamit beszélgettünk útközben, mikor csak úgy nekem szegezte a kérdést: Neked van blogod is, nem? Jó, hogy félre nem nyeltem. Nekem? – kérdeztem. Hát, találtam egyszer egyet, ami akár a tiéd is lehetne. Majd átküldöm a címét – folytatta bizonytalanul. Szóval megint lebuktam. Nem mintha pl. ő egyetlen szóval is jelen lenne ebben a virtuális naplóban, vagy szégyellnék előle valamit, de miért talál meg folyton mindenki?! Mostanra már – ha máskor nem, akkor e sorokat olvasva – biztos rájött, hogy ez tényleg az enyém. Nincs mit tenni. Nem tagadom. De beszélgetni azért nem szeretnék róla.
De az is lehet, hogy már el ki is ment a fejéből, és nem olyan kíváncsi, mint mi nők (mi biztos azonnal végigolvasnánk az összes évfolyamot), és el van felejtve. Az lenne a legegyszerűbb. Persze én hirdetem nagy szájjal, hogy ugye extrém sport…

 

Majmócával jókat beszélgetünk (írásban) egymással. Szegénykének nem áll túl jól a kapcsolati szénája. Néha majdnem hogy olyan érzésem van, hogy így, megváltozott körülményekkel, akár… 
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elolvassam az akkori kesergős naplóimat, és megszabadítsam magam az illúzióimtól…

 

Aztán mi van még? Ja, elsején költözöm.
Igaz, hogy még se költöztetőm, se dobozaim, se szabad időm csomagolni, de megoldom. Lennénk már túl rajta… Pocok naponta borzolja bent az idegeinket, a kolléganőm ma már haza akart menni, vagy hányni, egyiket a kettő közül, én tegnap voltam így ezzel.
 Most valahogy úgy felhalmozódott minden, nincs időm semmit tenni és ez fáraszt, ma már éjjel is felébredtem. De egyszer ez is elmúlik…

Szép idő van, és az ablakomból látom, amint egy ragadozó madár mozdulatlanul szitál a levegőben, majd fejét leszegve hirtelen zuhanni kezd, mint a kő: lecsap a zsákmányra. Azt már nem látom, mennyire sikeresen…

658

Mégis kellett fonnom este egy kis kosarat. De legalább jól sikerült, olyan, mintha nem is az lenne.

Történt ugyanis, hogy este írt Huszonhároméves, hogy most nagyon nem tudja, mi van, mert nagyon jó volt tegnap, meg minden (a bókokat most kihagyom), és most nem tudja, mi van, vagy mi legyen, udvarolhat-e, mert azért legalább barátság mindenképp legyen. Na bumm. Keresgélhetem a vesszőket a fonáshoz….
Mondtam, hogy akkor egyenlőre maradjunk is ez utóbbinál, lévén hogy én öreg vagyok hozzá, mint az országút. Ez azt hiszem, kicsit rosszul eshetett neki, mert úgy érezte, hogy komolytalannak és éretlennek tartom, de aztán megmagyaráztam, hogy közénk sokkal inkább a szülési szabadság óhajtott időpontja, mint az érettség áll.
Csak valahogy nem tudom értelmesen és nem bántóan elmagyarázni, hogy ő bármennyire jó és szép és szimpatikus, én mellette nem lennék nő, hanem anya vagy nővér. Még a korkülönbségen túl is nagyon erős egyéniség, és elég sokat élt lélek vagyok, és ahhoz, hogy valaki mellettem férfi legyen (és én mellette nő), nem lehet anyámasszonykatonája. Persze, ő nem is az, és tíz év múlva olyan csuda férfi lesz, hogy nocsak, de most mellettem egy aranyos fiú. De ezeket nem így mondtam el…
Végülis megértett, és csudanagy békességben váltunk el, mintegy ezer karakterrel később.

Csak épp megint pocsékul éreztem magam. Már megint valaki, aki nagyon jó, de mégsem. Ennyire hisztis picsa lennék, aki mindenkiben egetrengető problémát lát? Túl fiatal, túl öreg, túl messze, túl üres, túl buta, túl unalmas, túl tökéletes…. (És ha netántán én mondom azt, hogy ó igen, végre, akkor szó nélkül elhagy az első együtt töltött éjszaka után).
Mindössze annyit tudok felhozni mentségemre, hogy ezek mind csak üres kifogások, mert ha szerelmes lennék, nyilván kétszer ennyi akadály sem tántoríthatna el. De ha valaki konkréten nekem szegezi a kérdést, hogy akkor most járunk-e, akkor erre mit mondjak? Annyit tudok csak, hogy valaki többé vagy kevésbé szimpatikus. De a java rögtön fejest ugrana (pedig én is ilyen vagyok), és a keresztkérdés előtt nincs időm se megismerni, se megszeretni, és már döntenem is kell. És én már nem vagyok érdekelt röpke kis kalandokban.
Érdekes, az ma reggel jutott eszembe, hogy az utóbbi jó másfél évben azzal az egy-két emberrel volt csak közelebbi kapcsolatom, akit volt alkalmam megismerni, mielőtt bármi is elkezdődött volna, vagy válaszút elé kerültem volna. Úgy látszik, nem csak kifogás, valóban öregszem….
De most  megint: ha neked szegez egy nálad öt évvel fiatalabb fiú egy ilyen kérdést, mit válaszolsz?!

Pedig ha nem teszi, talán van esélye, hogy megismerjem, hogy kialakuljon valami, hogy meghódítson, a fenébe is, a férfiak mind erre panaszkodnak, de ez már nem divat, csak feltesszük a kérdést (jó esetben), hogy akkor most együtt? Vagy úgyis mindegy? Egyáltalán, a szerelem befolyásolható? Számít, hogy én hogy állok hozzá, vagy mik a kifogásaim? Nem kéne az igaz szerelemnek elsöpörnie mindent? Vagy én magam vagyok, aki ezt meggátolom?
Ébredezik bennem egy sanda gyanú, hogy nekem nincs ki mind a négy kerekem… Valahogy nagyon rosszul állhatok ehhez az egész párkapcsolat kérdéshez (vagy túl jól), de valahogy sehogysem normálisan, ahogy az emberek szoktak. A normális emberek. De végülis úgysem vagyok az….

659

Fellélegeztem – egyelőre.  Nem kellett megint kosárfonásra adni a fejem.
Pedig féltem, mert manapság miért akar egy fiú egy lánnyal moziba menni, vagy beülni valahová.
Már akkor hulla fáradt voltam, amikor találkoztunk, mert egész nap vidéken voltam, három telephely meg ötszáz kilométer volt a hátam mögött, és csak azon rimánkodtam magamban, nehogy virággal állítson ide. Közben a Hit Gyülekezet gondoskodott a szórakoztatásról: az aluljáróban népszerűsítették a Vidám Vasárnapot. Még közvéleményt is kutattak, nálam is. Igen, láttam már, nem, nem nézem, nem, nem tudom, nem, nem küldtem imakérést, nem, nem akarok menni, és igen, akár hihetek is istenben, és igen, aki abban hisz, azt biztos meg is váltotta Jézus, és kérlek, hagyj most már békén, ismerem a szövegetek, meg a Bibliát, én is vallásos családban nőttem fel. Ja, persze, nem ebben, de ezt is ismerem, úgyhogy köszönömszépen, de további szép estét…

 

Szóval találkoztunk a Huszonháromévessel, csavarogtunk a kivilágított városban, meg beültünk teázni, és késő estig váltottuk meg a világot. Ritka értelmes és normális, a kora ellenére, ahogy Soma mondaná (akit persze ki nem állhatok), édespofa.
Csak persze még gyerek. Én már lassan a szülési szabadságomon gondolkodnék, egy huszonháromévesnek meg az ilyesmit egyenesen megtiltanám.

A talpig tükrös vécében nyúzott valómat szemügyre véve aztán megnyugodtam: nem vagyok olyan formában, hogy bárkinek bármi eszébe jusson…

Azért búcsúzáskor köszönés után gyors iszkirivel kereket oldottam, hogy még csak esélyt se adjak…
Imígyen megmenekedvén hálát adtam a sorsnak, mert ha nem akar mást, akkor végülis nagyon jó, mert olyan ritkák az ilyen normális, értelmes, gondolkodó emberek. Még ha nem is tizenharmadik, de tizenkettedik.
Aztán persze este írt még sms-t, hogy milyen jól érezte magát, meg hogy gyakran ismételjük ezt meg. Jó.
Bojóc cukkol, hogy mit kényeskedek, örülhetnék, hogy ilyen vén banya létemre is érdeklődnek huszonháromévesek.

660

Nagyonrégen járt ide be hozzánk, évek óta nem láttam, már alig emlékeztem rá, maximum ha a kezembeakadt a névjegye. Csak annyit tudok róla, semmi mást.
És ma, mikor előre mentem, épp jött ki a szemközti irodából, és kész csoda, hogy annyit ki tudtam nyögni, hogy szia. Megismert.
És újra a szokásos: ő bámul, én bámulom, vagy úgy teszek, mintha nem, minden indok nélkül járkál keresztül az irodán, és néz azzal a gyönyörű szemével, és csak épp orra nem bukik a nagy nézésben, és én igyekszem nem túl idétlenül vigyorogni, és melegem van, és nem merek előremenni az ebédrendeléssel, mert hátha még itt van, közben azt akarom, hogy itt legyen…
Sose beszélgettünk még.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum