Én már komolyan csak röhögök…. De nem fogom megkönnyíteni az életét, arra esküszöm. Pocok.
Tegnap a céges megbeszélésen már megint az én dolgaimmal hencegett (a sajátja nem volt kész), és miután kicsit lehűtöttem, a helyünkre visszatérve válaszoltam neki, hogy nyugodtan dolgozhat helyettem, de akkor máskor szóljon, mert nem strapálom magam. Erre aztán úgy berágott, hogy csak úgy mennydörgött.
Ma az egyik külsős kollégának az egész kintlétük alatt szidott bennünket, mindannyionkat, hogy milyen szemét alávaló banda vagyunk, és semmit nem csinálunk, és szorgalmazni fogja a főnökeinknél a teljesítményarányos bérezést.
Na itt tört ki belőlem a röhögés, hogy az jó lesz, mert még kilóra is négyszer annyit dolgozok mint ő, nem hogy teljesítményre. De hogy valaki ekkora nagy marha legyen…
Ráadásul a kolléganőm mostanában egész normális volt vele (azaz szóba állt vele), mert sajnálta – de ez az istenbarma nem becsüli, őt is ugyanúgy szidja. Na erre persze a lány érthető módon úgy berágott, hogy azóta rá se néz. Én speciel a pár hónappal ezelőtti húzása óta nem szólok hozzá csak munkaügyben, és akkor is csak tőmondatokban. De Pocok kitűnően ért hozzá, hogy mindenkivel megutáltassa magát, és aztán kerek szemekkel feltegye a kérdést, hogy azt akarod mondani, hogy én is hibás vagyok?
Csak egy dolgot nem értek, de sehogy: a főnökeim hisznek neki, vagyis neki hisznek. Mindenki megőrül már tőle, a munkáját nem tudja elvégezni, akkorákat hibázik, hogy beleremeg a föld, tárgyalásra már nem megyek vele, mert leég miatta a képemről a bőr: mégis neki hisznek.
Engem meg már nem érdekel, röhögök, és ezzel halálra idegesítem.
A kolléganőm ma ment állásinterjúra. Azt mondta, ő ezt így nem csinálja. És én leszek a következő. És akkor ez a részleg szép csendben összedől.
De addig legalább jót nevetünk. Kínunkban.