661

Én már komolyan csak röhögök…. De nem fogom megkönnyíteni az életét, arra esküszöm. Pocok.
Tegnap a céges megbeszélésen már megint az én dolgaimmal hencegett (a sajátja nem volt kész), és miután kicsit lehűtöttem, a helyünkre visszatérve válaszoltam neki, hogy nyugodtan dolgozhat helyettem, de akkor máskor szóljon, mert nem strapálom magam. Erre aztán úgy berágott, hogy csak úgy mennydörgött.

Ma az egyik külsős kollégának az egész kintlétük alatt szidott bennünket, mindannyionkat, hogy milyen szemét alávaló banda vagyunk, és semmit nem csinálunk, és szorgalmazni fogja a főnökeinknél a teljesítményarányos bérezést.

Na itt tört ki belőlem a röhögés, hogy az jó lesz, mert még kilóra is négyszer annyit dolgozok mint ő, nem hogy teljesítményre. De hogy valaki ekkora nagy marha legyen…
Ráadásul a kolléganőm mostanában egész normális volt vele (azaz szóba állt vele), mert sajnálta  – de ez az istenbarma nem becsüli, őt is ugyanúgy szidja. Na erre persze a lány érthető módon úgy berágott, hogy azóta rá se néz. Én speciel a pár hónappal ezelőtti húzása óta nem szólok hozzá csak munkaügyben, és akkor is csak tőmondatokban. De Pocok kitűnően ért hozzá, hogy mindenkivel megutáltassa magát, és aztán kerek szemekkel feltegye a kérdést, hogy azt akarod mondani, hogy én is hibás vagyok?

Csak egy dolgot nem értek, de sehogy: a főnökeim hisznek neki, vagyis neki hisznek. Mindenki megőrül már tőle, a munkáját nem tudja elvégezni, akkorákat hibázik, hogy beleremeg a föld, tárgyalásra már nem megyek vele, mert leég miatta a képemről a bőr: mégis neki hisznek.

Engem meg már nem érdekel, röhögök, és ezzel halálra idegesítem.
A kolléganőm ma ment állásinterjúra. Azt mondta, ő ezt így nem csinálja. És én leszek a következő. És akkor ez a részleg szép csendben összedől.
De addig legalább jót nevetünk. Kínunkban.

662

Most megint van körülöttem egy csomó érdekes ember.
Nem, sajnos semmiféle kapcsolatról nincs szó, de én módfelett örülök az érdekes embereknek is.

 

Először is éljenek a tüntetők, mert az ő jóvoltukból tudtam újra találkozni egy kedves barátommal. Mostanra talán barátnak is nevezhetem, mert noha épp csak párszor találkoztunk, a beszélgetéseink mélysége mégis megindokolja ezt a nevet – barátság.

Nagyon szomorú volt pénteken, mikor találkoztunk: náthás volt és elhagyta a barátnője. A kocsma kockás abrosza fölött kortyolgattuk a forró teát, s ő beszélgetés közben egyre többször nevetett fel. Mentegetőzött, hogy engem traktál az összes nyűgével, de ha egyszer úgy érzi, hogy amit mondok rá, mintha belőle jönne?
És nem tudta, nem hitte, hogy mennyire felüdítő nekem ezt hallani, a hozzáállását, a hitét, az őszinte, egyenes tartását. Mikor lát, hall manapság ilyet az ember… És most, hogy neki kicsit megzuhant a hite, az enyém megerősödött, hogy igen, van még ilyen ember…
Azóta olykor beszélünk, sőt, két hét múlva talán még Prágában is összefutunk….

 

Aztán szombat, iskola, ismerős ismerőse, kedves fiúcska, bejelölt a wiwen, azóta irogatunk, csak úgy, iskoláról. Meglepően értelmes és normális a korához, és az egész emberi nemhez képest. Szombaton sokat beszélgettünk, ebédeltünk. Ma jön a kérdés: szombaton suli után mozi? 23 éves…

 

És van ugye a lentebb említett ismerős (el kellene már nevezni őket), akivel a múlt héten vacsoráztam, meg a dolomitokban voltunk, hál istennek nem akart semmit, legalábbis nem vettem észre, azóta kozmológiát is olvasok, és voltunk vasárnap kirándulni meg fotózni. Gyönyörű időnk volt, Prédikálószék és Vadalló kövek, csuda szép táj és képek… a vissza úton improvizáltunk: egy szimpatikus gerincen indultunk le, úttalan utakon, saccra, mert arra is szép sziklákat láttunk. A végén már majdnem gurultunk, olyan meredek volt… A faluban potyogott a vadgesztenye.

Van remény, hogy barátok, kirándulótársak lehetünk. Egy feleség két gyerek.

 

És a hastánc…. Nagyon jó húzás volt. Most azt akartam írni, hogy életem egyik legjobb húzása volt, de aztán pillanatok alatt elöntötték az agyamat a képek, hogy mennyi ilyen jó húzás volt még, úgyhogy inkább nem rangsorolom.

De tény, hogy a mostanság szokásos agybeteg munkatempó, milliónyi intézni-szerződni-tárgyalni-kimutatni való mellett fantasztikus.
Már napközben jó a kedvem, mert tudom, hogy már csak néhány óra, és a végigtárgyalt nap után is mosolyra húzódik a szám tánc közben, és dudolászva megyek haza.

 

És ma megint jó barát és holnap is…. Érdekes, hogy hajlamos vagyok azt képzelni, hogy nekem nagyon kevés barátom van. Közben láss csodát: micsoda gazdagság!

663

Tegnap felmondtam a lakás-részem. Utálom az ilyesmit, de végülis simán ment.

Az új lakás azonban kicsit kacifántosabb, mint vártam: sajnos csak márciusig tudják garantálni, hogy kiadó. Aztán meg kiderül.
Ez kicsit lelombozott, de úgy göntöttem, mégis belevágok. Egyrészt hátha mégis tovább bérelhetem, vagy hátha addig történik valami. Mert mindig történik valami. És már amúgyis kezd nagggyon elegem lenni a mostani lakás szituációmból, meg Dina2-ből. Úgyhogy kezdem a dobozgűjtést… ilyenkor jár nagyon rosszul az a költözködő, aki nem ékszereket gyűjt, hanem könyveket…

664

Tegnap sokáig vártalak, nem jöttél, és a telefonod is ki volt kacsolva… ugye élsz még?

A hónap díjnyertes félreértése.
Történt ugyanis, hogy tegnap kaptam egy levelet, hogy ráérek-e holnap egy találkozóra. Napközben meg is beszéltük a részleteket, fél hat, melyik sarok, stb.
És erre ez a levél.
Atyaisten-esett le – ő az első levelét még tegnapelőtt este írta, tehát az abban szereplő holnap a tegnap, én meg mentem volna ma…

Ráadásul tegnap hastáncon voltam, a telefon kikapcsolva…

Kicsit tartok ugyan ettől a találkozótól. Mert mi elvileg barátok vagyunk, vagyis ez inkább ismerős kategória, de kedvelem, és jó fej, meg jókat lehet vele beszélgetni, mostanában könyveket cserélgetünk, most is hoz nekem egyet. Voltam náluk otthon, megismertem a feleségét és a lányát. Tehát miért ne ülnénk le beszélgetni egyet.

Viszont ilyenkor szokott kiderülni, hogy azért nem egészen csak barátságról lenne szó, és nem lehetsz ennyire naív, hogy azt hitted…
És ilyen helyzetekben nagyon dühös és csalódott tudok lenni: mert utálatos dolog ilyenkor visszakozni meg magyarázkodni, hogy legyünk csak barátok; meg mert ezzel elvesztek egy szimpatikus embert, meg mert hétpróbás nő létemre hiszékenynek és világidegennek érzem magam.

 

Aztán persze valószínű, hogy csak az ördögöt festem a falra, és jóízűen elbeszélgetünk, mondjuk a Buddha és a részecskegyorsítón – most hozza vissza. Adja isten hogy így legyen. Jó lenne barátnak. Még a Dachsteinre is kihívnám – persze kizárólag többedmagával.

Tényleg hihetetlen, hogy már több mint tíz éve kiszakadtam az otthoni, világtól elzárt burokból, mégis olykor ugyanolyan naívnak és butának érzem magam,  mint akkoriban – már ami az emberi kapcsolatokat illeti.
Vagy lehet, hogy ezzel más is így van?

665

Kezd halálosan elegem lenni ebből az iskolából…
Az idei évet azzal kezdték, hogy szombaton bementem reggel nyolcra (ehhez reggel ötkor keltem), és ott értesítettek, hogy az órarend megváltozott, bocs, kár volt leutaznom… épp csak elfelejtettek szólni.

Mindennek következtében ugrott az a hétvégém is, amire kirándulást terveztem.  A többi nyavalyám nem is sorolom, mert most ez is elég: nem tudom, mi legyen. Ki kellene menni még októberben a Dachstein túrát bejárni, megszervezni, mert utána már csak tavasszal lehet – de mikor? És kivel? Bizonytalanok a hétvégék, az időjárás, hogy meddig nem fog havazni, hogy ki tudna jönni, és honnan lesz kocsi… pedig olyan, de olyan szép helyeket találtam… harminc tó, kétezer méter fölött – és alig több, mint egy karnyújtásnyira tőlünk.

Most új térképet is kell vennem (újra), mert a mostanin csak a Dachstein van rajta, nekem meg kell Schladming is. Szálláslehetőség van bőve, nem is drágák.
Most szívesen kijelölnék egy lógásra alkalmas hétvégét, de még sok mindenen múlik, és addig másoknak se merek szólni.
Ajjaj, de lóg a levegőben minden….

666

s a gondviselés bélyege lesz minden tettemen. – idézhetném Patrikot, ő meg O.Cromwellt. (A mondatot az elejével együtt már kicsit soknak tartom).

De a gondviselés bélyege…. Igen, ezt éreztem.
Akkor, mikor vasárnap este megnyitottam még azt a pénteken íródott levelet, miszerint a főbérlő hajlandó kiadni nekem, hasonlóan jutányos keretek közt, az óhajtott lakást.

Ugrabugráltam meg köszöngettem örömömben a gép előtt.
Úgy érzem, kellett ez is, hogy csak két nappal később olvassam ezt a levelet, mert úgy érzem, akkorra értem el az ideális lelkiállapotot, azt a megmagyarázhatatlant, mikor akarom, és hiszem, és tudom, és mégis elfogadom a nem lehetőségét is.
Biztos nagyon hülyén hangzik… de nekem, aki ugyanúgy hisz a gondolat teremtő erejében, mint a lemondáséban, és mégis egyikben sem, szóval ilyen esetekben nem csoda…

 

A hétvége másik érdekes eseménye egy könyv volt. Néhány nappal ezelőtt eszembe jutott egy könyv, melynek egykor egy pár sorát elolvastam, most azonban nagy vágyat éreztem rá, hogy be is szerezzem. (Ma éjjel a valóságosnál valóságosabban kísértett álmomban a könyv főhőse.)
Feltúrtam a netet: régen lett kiadva, könyvesboltokban nincs, de antikváriumokban sem, mert a csekély példányszám miatt hamar eltűnik.
Három nap alatt elmentem az általam ismert antikváriumok javába(márpedig az nem kevés): vagy nem is hallottak róla, vagy legyintettek, hogy azonnal elviszik, ha jön egy példány.

Vasárnap a Keletiben még tettem egy kísérletet, noha tudtam, hogy az ottani kis asztalon javarészt csak népszerű krimik, kortárs irodalmak meg ilyesmik vannak. Állt az asztal mellett egy láda is, 100 forintos könyvekkel. Bele se akartam nézni, mert tuti nincs ott: ha ide keveredne, biztos nem dobnák ki egy százasért. Azért eltoltam a legfelső könyvet. És nem hittem a szememnek, szó szerint pislognom kellett: ott volt. 100 forintért.

És ilyenkor mindig elgondolkodom a véletleneken és nemvéletleneken.

 

Persze akkor felvetődhetne a kérdés, hogy miért nem nyerek sose a lottón, ha ilyen jól megy az imaginálás. De ha nagyonnagyon őszinte vagyok, akkor legbelül egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarok nyerni a lottón.
Csak egyetlenegy dolog nincs még, aminek ezen elmélet alapján lennie kéne…. Csak egyetlenegy…

667

Anyunak hosszabb haja van, mint nekem. Kontyba tűzve hordja, de a minap modellt ült nekem fotózáshoz. A derekáig ér, és sötétbarna. Anyu hatvankét éves.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum