630

2006.11.27

Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Egyszer csak jön egy levlé a semmiből…
Újra egy érdekes embert ismertem meg, került az utamba. Pottyant – mondhatni. Mégsincs véletlen érzésem.
nem vártam semmit, és ezért nem is tartottam a csalódástól, mivel nem volt tétje. Mégis jól tettem, hogy elmentem.
No nem mintha a városról olyan sok infót szolgáltattam volna. Viszont egy csomó más érdekes dologról beszélgettünk. Magyarokról, németekről, munkáról, emberekről, utakról, párkapcsolatokról, vallásokról. Könyvet ír – most a Tugend-Ethik-ről. Had’ ne magyarázzam most. Egyébként valami filozófus-pszichológus végzettségű, de élt Brazíliában, volt Thaiföldön buddhista egy darabig, aztán nagyvállalatoknak tartott és tart alkalmazottfejlesztői tréningeket, és most Budapestre költözik – fél évre vagy örökre – írni, az asztrológia és az erények kapcsolatáról. (Tisztára mint Sziddharta Hessétől. nem hiába az a kedvence…) Merthogy nekünk, magyaroknak még van mélységünk. Hát az van. Csak az van. Bár ez legtöbbször szerintem csak az öres kút mélysége, nem a tartalomé.

És jó volt végre használnom a nyelvet is, bár csalódottan veszem észre, hogy ugyan még most is könynedén elbeszélgetek bármiről, de a kiejtésem olyan pocsék lett, folyton összekócolódik a nyelvem…

Mindenesetre az utolsó villamostól dudolászva bandukoltam haza. Nem akarok semmit. Csak jó volt egy érdekes embert megismerni…

Reklámok

631

Ma vakrandim lesz, egy brazil gyökerekkel rendelkező német íróval. Na nem úgy, szóval csak infókat szeretne a városról, mert gondolkodik rajta, hogy tavaszig ide költözzön, írni. De mégis vak, ha nem is randi, főleg ha egy harmincötéves fiatalemberről van szó. Persze lehet, hogy van otthon öt gyereke, egy felesége és egy hűséges tekintetű labradorja, csak túl nagy otthon a ricsaj…

632

Az ismerkedés mindig bajos dolog. Ha akarod, azért, ha nem, azért.

Velem most ez utóbbi esett meg. Mert az egy dolog, hogy elvileg a fittness terem szaunáját az isten is ismerkedésre teremtette, de mi van, ha az embernek nincs gusztusa? Mondjuk, ha egy halom olyan ember-féleség van, akiknek nincs semmi kedvem válaszolni? Mondjuk, egy ilyen elmedús kérdésre, hogy na kicsi lány, nehezek voltak a súlyok? Ehhez tudni kell, hogy az illetők kb 40 percet töltöttek a terembe, és csak a kar- és mellizmaikkal voltak elfoglalva, közben pedig valami kétes színű folyadékot kortyolgattak. Az mindegy, hogy a hullámzó hasukat alig bírja el a pipaszár lábuk, de mi vagyunk a mucsó-macsók, mert jó vastag karunk. Félreértés ne essék, nem a külsejük miatt nem érzek indíttatást beszélgetni velük, de szerintem az a hozzáállás is tükrözi kicsit a jellemüket. Na de szerencsére nem csak ilyen emberek vannak, csak én ezeket fogtam ki.
Meg egy edzőt, akiről csak az öltözőben állapítottam meg, hogy nő… Pedig két órán át ott izzadtam a teremben, mert ha már ott vagyok, megadom a módját. Sőt, még a lépcsőző géppel is jó barátságot kötöttem, melyben nagy szerepet játszott, hogy végre felfedte titkait.
Aztán farkas éhesen hazajöttem, és befaltam a hűtőben talált lejárt szavatosságú sonkát.

Bratapfel ... Shift+R improves the quality of this image. CTRL+F5 reloads the whole page.És ha már az étkezésnél tartunk: ma sült almát csináltam a vendégeinknek, egészen új módon, és nagy sikere lett. Az almákat félbevágva és kicsumázva megtöltöttem mazsolás-fahájas-olvasztott vajas-almaleves-kekszporral, aztán meglocsoltam almalével, és megsütöttem. Mire ÖregBarátosnémék megjöttek, már illatozott az egész lakás. Azt hittem, meg fog maradni, de végül mind befaltuk, tejszínnel. Marad a kellemetlen rész: a ragacsos tepsi…
Pedig ma karácsony volt: egy egész szatyor ajándékot hoztak magukkal. A jövőre nézve az ilyesmit betiltottam…

633

Háát, menyi minden van volt s lesz… mára elegem van a munkából, végeztem, írok.

Hétfő. Hastánc, izomlázzal, végre kamera nélkül. Kedd: újra lányok, mostanában úgy látszik, csak lányokkal találkozom, bár ebben az esetben módosítottunk egyes számra, mert a kedvenc kismama barátnőnk sok-fronti hatások miatt otthon kellett maradjon. Pedig már örültünk neki… de majd bepótoljuk.
Aztán egy héten született egy kisleány, így már mindanégyen vagyunk, de most már nincs rám olyan fura hatással, mint másfél éve – most csak simán együtt örültem.

Aztán hét elején még úgy volt, hogy ugrik a tervezett szilveszter, szerencsétlenkedés miatt, aztán csaptam egyet az asztalra, és kerestem szállást, mert utálom a töketlenkedést, de addigra meg nem kellett, mert megint fordult a kocka, lényeg a lényeg, hogy fertelmes kavalkád után tisztázódni látszik a jövő, már ami a az utazásokat illeti:

Jövő hétvégén Schneeberg bejárás, utána túra, szilveszterkor Tátra, közben pedig vizsga, vizsga, vizsga. A jövő hét vége különösen jónak ígérkezik: csupa olyan emberek, akiket szeretek, többek közt Pöttyös, akivel idén ez lesz az utolsó közös utunk, mert a többit le kellett mondania.

 

 

Aztán tegnap volt fent Majmóca, ez a szerda már hagyománnyá lett. És ilyenkor végre van kire főznöm, és ezt maximálisan ki is használom.
Múltkor mondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, tudom, hogy utálják a férfiak a lelkizést, de egyszer azért kíváncsi lennék, hogy ő hogy is látta a köztünk tavaly ilyenkor lezajlott eseményeket. Tegnap magától tért a témára, de azt mondta, hogy ha hiszem, ha nem, neki a január teljesen kiesett, semmire nem emlékszik. Biztos így van. De én azért elmeséltem az én szemszögemből. Párszor elcsodálkozott, hogy fúúú, nem mondod, ilyet mondtam – de sokat beszélni így nem tudtunk.
Furcsa volt, hogy beszélek róla, pont vele, és jó lett volna ezt egy kicsit kitárgyalni, de így csak kiköptem, mint egy régen rágott falatot, emlékszem gyerekkoromból, mint a levesben főtt csirkemell, amely annál szárazabb és fojtóbb, minél többet rágod. És kicsit megkönnyebbülés volt, de rossz is, mert felszakadt minden, és ültem a sötétben, és azért csak kifolytak a könnyeim és teljesen elesettnek éreztem magam. Persze addigra Majmóca már másról beszélt, talán a zenéről…

 

Tulajdonképpen a vele folytatott, őszinteségről szóló beszélgetéseim ébresztettek rá, hogy mennyire megváltoztam az utóbbi időben. Hogy mennyire fel tudom vállalni magam, hogy mennyire nem számít már, hogy mások tökéletesnek hisznek-e. Hogy mi lesz a véleményük, ha kiderül, hogy nem csak a fenékig tejfel oldalam van, hogy én is rossz vagyok, hibás, erkölcstelen, buta, szerencsétlen vagy elesett is néha.
Ehhez azt hiszem, egyrészt a barátok segítettek hozzá, vagyis az az egy-kettő, aki elfogadott így is, hogy ismer. Emlékszem, hogy pl. Korzikán is szinte könnyekig meghatódtam ezen…
Aztán meg a blog. Arra is emlékszem, mikor másfél éve egy elég vad történetet nem akartam publikálni, és mégis kiment, és aztán nem működött a net, és nem bírtam visszavenni, és ültem a munkahely előtt kint a lépcsőn, és vertem a fejem a falba, és úgy rettegtem, mintha legalábbis kiderült volna, hogy halálos beteg vagyok. Iszonyú volt. És aztán felfedeztem, hogy így is megy tovább az élet, és nem dől össze a világ, maximum a saját jól felépített imidzsem.
És vannak emberek, akik így sem ítélnek el, viszont így mekkora megkönnyebbülés, hogy nem kell a terhet cipelni, elfojtani. És ha belekóstol az ember az őszinteség ízébe, akkor hamar kiderül, hogy nem is olyan borzalmas, sőt. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha tökéletesek és jók vagyunk, szeretni fognak, és amint kiderül, hogy ez becsapás, hogy hibásak, gyarlók és rosszak vagyunk, akkor mindenki ferdén fog ránk nézi. Ezzel szemben épp akkor lel az ember barátokra, épp akkor kerül közel a másikhoz, mert végre nem egy imádni való szobor lesz, hanem húsvér ember.

És csak forgattam a szemem, mikor azt mondta, hogy könnyű nekem, hogy én ilyen vagyok, hogy ki merem adni magam. És akkor jöttem rá, hogy ténylegegyre inkább ilyen vagyok, de nem gyárilag, sőt. Két évvel ezelőtt még ugyanolyan rettegve bújtam én is a szépen festett sáncaim mögé.
Hová lettek?

634

Sajog minden porcikám az izomláztól… Merthogy nehezen szánom rá magam az elindulásra, de utána annál lelkiismeretesebben és megszállottabban edzek. Most találtam egy új termet, mindössze egy saroknyira, ahol így vasárnap kora délután alig lézengtünk. Hát igen, a számkivetettek, akiknek nem jut házi húsleves… de ez a mozgás most legalább annyira jól esett.


Aztán haza érve még helyre kellett raknom Huszonháromévest.
Két hét után most találkozunk először az iskolában, örültem, hogy nem haragszik rám a múltkori elküldésemért. Erre estig lerendezett egy olyan magánszámot sms-ben, hogy ezt az előadást egy fene hisztis nő is megirigyelné. Először kedves, bókoló üzenetek (az elsőre még válaszoltam), aztán lelkizős kérdések, aztán mikor mondtam, hogy na ezeket ne már 160 karakterben, kinőttem már a gimiből, akkor megsértődött, és elküldött a francba, és soha többé nem ír, aztán ez reggelig tartott, hogy azért mégis kíváncsi, mit akartam mondani, aztán meg hogy találkozzunk este. Na és ennek véget kellett vetnem, mert a hisztit még nőktől is nehezen bírom, nemhogy férfiaktól. Végülis azt hiszem, megértett.

 

Az esti lánybulinak indult összejövetel mégis kicsit vegyes lett, és sokkal jobban sikerült, mint vártam. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy én jóval korábban megérkeztem, mert én voltam a szakács, így már jóval korábban elkezdtünk iszogatni, Martinit, pedig sose szerettem, de most jó volt. Aztán megjelent Pöttyös, és örültem neki, Marokkó óta nem láttam, na és minket nem kell félteni: nagyon jó kis páros vagyunk. Nagyon nagy kár, hogy csak ilyen ritkán találkozunk (mindig közbejön valami), mert kevés lánnyal, sőt kevés emberrel tudok ilyen jól szórakozni vagy együtt lenni. Gyorsan meg is szerveztünk pár közös utat – biztos ami biztos. Pl. hogy vissza kéne menni Marokkóba. Vagy elmenni egy világkörüli útra. Meg is beszéltük, ha két éven belül nem lesz társ vagy barát, pakoljuk a hátizsákot… Merthogy ő is hasonló cipőben jár, mint én. És fel nem foghatom, hogy miért: kedves, okos, aranyos, csinos, értelmes, belevaló lány. Talán épp ezért. Ez már túl sok. Szóval van közös cipőnk is…

635

Életemben először féltettem anyut. Nem, ez nem igaz, talán még apu halála után is.
Inkább úgy mondanám, most éreztem, hogy már mennyire sebezhető, hogy lassan öreg. Ó, nem, még biciklivel jár bevásárolni, és reggeltől estig talpon van, egy ősz hajszála sincs, és makk egészséges.
De mikor a múltkor, mikor este a buszhoz kísértem, és ahogy sietett mellettem az apró lábain (állítja, hogy nem ment össze), a kátyús járdán belém nyilallt, hogy ha most itt elesik… mert előfordul mindenkivel az ilyesmi, még velem is, de én maximum káromkodok egyet, vagy lehorzsolom a térdem, de nála már biztos combnyaktörés lenne. Vagy ilyesmi.
Lopva figyeltem minden léptét, és fohászkodtam. Nem mintha bármikor elesne. De tudatosodott bennem, hogy el is eshetne. Igen.
Ez az egész így olyan abszurdul hangzik… de valahogy… valahogy eddig mindig ő volt az anyám, az erős, a törhetetlen, a rendíthetetlen, én pedig a gyermek, akire vigyázott, aki aggódott, aki a szigorú és sebezhetetlen szülő volt. És ez most olyan furcsa, hogy most én vagyok az erős, és nekem kell vigyázni rá, aggódnom kicsit érte. Meghatódtam a saját érzéseimtől.

És tavasszal Amerikába megy. Kanada, USA, vagy két hónap, a nővéréhez. És most a kicsi asszony követségekre szaladgál és vízumot intéz, nyugdíjas papírt szerez, meg bizonyítékot, hogy esze ágában sincs örökre itt hagyni egy tucat gyerekét meg kétésfél tucat unokáját. És kicsit féltem, hogy ilyen messzire megy, ráadásul épp Amerikába. De egyben örülök is, és büszke is vagyok rá, igen, erre a hatvankét éves kicsi asszonyra, aki az anyám.

636


Nem elég megborzongni
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni
Fagyot is bírjon el,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
 
Nem elég álmodozni,
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
Hogy milyen kor jön el;
Jövõnket? tudni kell!
 
Nem elég a célt látni;
Járható útja kell!
Nem elég útra kelni,
Az úton menni kell
Egyedül is! Elsõnek,
Elöl indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
Aki vezetni mer!
 
Nem elég a jóra vágyni:
A jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell:- az értelem!
Mit ér a hûvös ész?!
Több kell: -az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
De seb és szenvedély,
Keresni, hogy miért élj,
Szeress, szenvedj, remélj!
 

Váci Mihály: Még nem elég!

637

A hullámvasút meg csak megy… hétvégén eléggé el voltam anyátlanodva. Nem, elfoglalom magam, meg csinálok magamnak programot – életemben először Füvészkert, Múmiák és Bányavirágok, Egérfogó meg frissen sült libacomb – , csak a korábbi nagy nyüzsi és esetleges esélyek meg sziporkázó remények után ordító volt a csönd, meg susogott az énsenkineksekellek.
Aztán új hét, új napok, új dolgok, és újra minden a helyén. Ehhez kellett az a bizonyos vasárnap esti beszélgetés is, ami kicsit helyrerakta az önbizalmam. Nem mintha elhinném, hogy van alapja a hogy lehet egy ilyen lány egyedül, mint te – kifakadásnak a beszélgetés végén, mert nagyonis tisztában vagyok magammal. De jó, hogy van, akinek kellek, akinek jó, hogy vagyok, így ahogy vagyok.
Meg az is a helyzet, hogy nagyon szép ez az új lakás, és még szebbé tettem, de innen valahogy jobban hiányzik valaki. Maguk a falak, a szekrények, a kanapé, a fürdőszobapolcok – mind még emberért kiáltanak. Nem is normális egy embernek egyedül egy lakásban lakni. Az már olyan, mint a csigaház.
Persze ettől függetlenül kiélvezem az előnyeit: reggel zenére pakolok, újra főzök, és végre jó szívvel hívok vendégeket is…

638

Natural Predators such as Hawks provide no cost vole control.

Pocok kicsit felbosszantott…?

http://www.voles.com/How_to_Kill_Voles.htm
http://www.caussade.com/anglais/prod/gamme/camul.htm – ilyenekkel vígasztalom magam. Asszem, építek neki valami házi patkány fogót. Bocsánat, pocok-fogót.
Holnapután ha minden igaz, egész nap össze leszek vele zárva egy autóba, utána pedig, ha nem akarom magam nagyon leégetni, meg kell kérnem (sajnos nem vagyok ebben a pozícióban), hogy a helyszíneken ha lehet, ne szólaljon meg. Vagy megetetem valami iszonyú erős cukorkával, hogy ne tudjon beszélni. Vagy megetetem egy sassal…

639

Ajajajajajj… a Jóisten óvjon meg mindenkit Dorinától… Engem nem óvott, így még benne is leszek a tévében. Sose hittem volna, hogy a hastánccal valaha is képernyőre kerülök… éreztem én, hogy tegnap nem kellett volna elmennem…

Ugyanis épp az átöltözés közepén tartottunk, mikor megütötte a fülem, hogy már itt az operatőr is. És jött Dorina lelkem, és felvették az órát, hálistennek főleg őt. Nem tudom, mi lehetett a szövegkönyvben, de kizárólag ilyen mondatok hagyták el a száját: jááááááájj, de cilli-villi, cuki-muki, ügyi-bügyi… Tragikus módon nem tudtam elég hamar elmenekülni, így pont mellettem állt, bent az intim szférám közepén. Még egy ilyen idegesítő tyúkot életemben nem láttam… próbált velem cseverészni, de megpróbáltam holmi meditatív ábrázat mögé menekülni, hogy nagyon ne látsszon azért a hányinger rajtam.

Úgyhogy óra végére nem harmónia maradt meg, hanem ideg, hogy ha még egyszer megszólal, kivágom a csukott ablakon. De biztos sikítok. Hangosan.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum