633

Háát, menyi minden van volt s lesz… mára elegem van a munkából, végeztem, írok.

Hétfő. Hastánc, izomlázzal, végre kamera nélkül. Kedd: újra lányok, mostanában úgy látszik, csak lányokkal találkozom, bár ebben az esetben módosítottunk egyes számra, mert a kedvenc kismama barátnőnk sok-fronti hatások miatt otthon kellett maradjon. Pedig már örültünk neki… de majd bepótoljuk.
Aztán egy héten született egy kisleány, így már mindanégyen vagyunk, de most már nincs rám olyan fura hatással, mint másfél éve – most csak simán együtt örültem.

Aztán hét elején még úgy volt, hogy ugrik a tervezett szilveszter, szerencsétlenkedés miatt, aztán csaptam egyet az asztalra, és kerestem szállást, mert utálom a töketlenkedést, de addigra meg nem kellett, mert megint fordult a kocka, lényeg a lényeg, hogy fertelmes kavalkád után tisztázódni látszik a jövő, már ami a az utazásokat illeti:

Jövő hétvégén Schneeberg bejárás, utána túra, szilveszterkor Tátra, közben pedig vizsga, vizsga, vizsga. A jövő hét vége különösen jónak ígérkezik: csupa olyan emberek, akiket szeretek, többek közt Pöttyös, akivel idén ez lesz az utolsó közös utunk, mert a többit le kellett mondania.

 

 

Aztán tegnap volt fent Majmóca, ez a szerda már hagyománnyá lett. És ilyenkor végre van kire főznöm, és ezt maximálisan ki is használom.
Múltkor mondtam neki, hogy nem akarok tolakodni, tudom, hogy utálják a férfiak a lelkizést, de egyszer azért kíváncsi lennék, hogy ő hogy is látta a köztünk tavaly ilyenkor lezajlott eseményeket. Tegnap magától tért a témára, de azt mondta, hogy ha hiszem, ha nem, neki a január teljesen kiesett, semmire nem emlékszik. Biztos így van. De én azért elmeséltem az én szemszögemből. Párszor elcsodálkozott, hogy fúúú, nem mondod, ilyet mondtam – de sokat beszélni így nem tudtunk.
Furcsa volt, hogy beszélek róla, pont vele, és jó lett volna ezt egy kicsit kitárgyalni, de így csak kiköptem, mint egy régen rágott falatot, emlékszem gyerekkoromból, mint a levesben főtt csirkemell, amely annál szárazabb és fojtóbb, minél többet rágod. És kicsit megkönnyebbülés volt, de rossz is, mert felszakadt minden, és ültem a sötétben, és azért csak kifolytak a könnyeim és teljesen elesettnek éreztem magam. Persze addigra Majmóca már másról beszélt, talán a zenéről…

 

Tulajdonképpen a vele folytatott, őszinteségről szóló beszélgetéseim ébresztettek rá, hogy mennyire megváltoztam az utóbbi időben. Hogy mennyire fel tudom vállalni magam, hogy mennyire nem számít már, hogy mások tökéletesnek hisznek-e. Hogy mi lesz a véleményük, ha kiderül, hogy nem csak a fenékig tejfel oldalam van, hogy én is rossz vagyok, hibás, erkölcstelen, buta, szerencsétlen vagy elesett is néha.
Ehhez azt hiszem, egyrészt a barátok segítettek hozzá, vagyis az az egy-kettő, aki elfogadott így is, hogy ismer. Emlékszem, hogy pl. Korzikán is szinte könnyekig meghatódtam ezen…
Aztán meg a blog. Arra is emlékszem, mikor másfél éve egy elég vad történetet nem akartam publikálni, és mégis kiment, és aztán nem működött a net, és nem bírtam visszavenni, és ültem a munkahely előtt kint a lépcsőn, és vertem a fejem a falba, és úgy rettegtem, mintha legalábbis kiderült volna, hogy halálos beteg vagyok. Iszonyú volt. És aztán felfedeztem, hogy így is megy tovább az élet, és nem dől össze a világ, maximum a saját jól felépített imidzsem.
És vannak emberek, akik így sem ítélnek el, viszont így mekkora megkönnyebbülés, hogy nem kell a terhet cipelni, elfojtani. És ha belekóstol az ember az őszinteség ízébe, akkor hamar kiderül, hogy nem is olyan borzalmas, sőt. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha tökéletesek és jók vagyunk, szeretni fognak, és amint kiderül, hogy ez becsapás, hogy hibásak, gyarlók és rosszak vagyunk, akkor mindenki ferdén fog ránk nézi. Ezzel szemben épp akkor lel az ember barátokra, épp akkor kerül közel a másikhoz, mert végre nem egy imádni való szobor lesz, hanem húsvér ember.

És csak forgattam a szemem, mikor azt mondta, hogy könnyű nekem, hogy én ilyen vagyok, hogy ki merem adni magam. És akkor jöttem rá, hogy ténylegegyre inkább ilyen vagyok, de nem gyárilag, sőt. Két évvel ezelőtt még ugyanolyan rettegve bújtam én is a szépen festett sáncaim mögé.
Hová lettek?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum