616

 

 

A fájdalomban már jó vagyok. Olykor már lételememnek tekinthető. Nem mondom, hogy megszoktam, de jól ismert vendég.
De van, ami még ennél is rosszabb: fájdalmat okozni másnak, aki jó hozzád. Ebben egy nyüszítős tacskó vagyok, nem megy…
És most megint kellett. És ezt annyira utálom, olyan, mint apuval volt: szeretsz valakit és nagyra tartod, még is bántanod kell, muszáj, még akkor is, ha tudod, hogy a velejéig hatol, és hosszú ideig nem heveri ki. És mégis kell, mert nem tudsz megfelelni, mert az azt jelentené, hogy meghasonulsz önmagaddal.
Úgyhogy ma is összeráncolt homlokkal, dühödten rugdosom az utcaköveket, mert az gyalázat, hogy épp azt az embert, aki oly mértékben képes szeretni, mint én soha, épp azt az embert kell bántamon. Nem tudom, hogy voltam-e valaha olyan önzetlen és tudtam-e valaha olyan feltétel és ész nélkül szeretni, mint ő. Nem hiszem. És mégis, mégis ezek az emberek kapnak. Most épp tőlem. Persze, nem mondom, én is kapok jóócskán: most is perlekedek az éggel: miért, miért nem vagyok képes viszont szeretni? Hisz erre vágytam az idők kezdetétől… és  most hitványul megfutamodok. Vagy bátran vállalom önmagam, az egyedüllétet is, de meg nem alkuszom? Magam sem tudom.
Jobban megvisel, mint gondoltam: üres fejjel bámulom a kapucsínóm habját, és remélem, hogy ennek az egésznek van értelme.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum