593

Ritkábban látott barátai nem nagyon akarják elhinni, hogy jól vagyok így. Nem hiszik el, hogy nincs rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy egyedül vagyok, és noha én is szeretnék párt, nem rágom le a körmeimet otthon nagy elkeseredésemben, és nem csak udvariasságból vagy megszokásból teszek fel mosolyt az arcomra. Igen, vannak nekem is rossz napjaim, én is vagyok szomorú, ideges, csalódott, elkeseredett is néha, olykor több napra is – de ezek legnagyobb része ugyanígy jelentkezne akkor is, ha épp kapcsolatban élnék. Mert nem fenékig tejfel az élet, hanem hullámvasút, és nem tudom, miért gondolják azt az emberek, hogy egy párkapcsolat megoldja mindenki minden jellegű problémáját. Hogy csak úgy, egyedül nem lehet boldognak lenni, mert az természetellenes állapot. Az nem normális.
Miért? Az ember nem lehet önmagában kerek és egész, harmonikus? Legyünk csak egy cseppet őszinték: sokan miért ragaszkodnak annyira egy kapcsolathoz, miért kell? Mondjuk a hódítás, a tetszés és tetszeni vágyás, a visszaigazolások és bókok – ilyenből így is kijut, lehet, hogy még több is. Szeretni és szeretve lenni, fontosnak lenni valakinek – hát igen, ez valóban fontos, de ezek nagy hányadát jól meg lehet élni közeli barátokkal is. Persze az nem ugyanaz. De ez sok hosszú kapcsolatban már szintén nem működik. A társaság, hogy valaki legyen otthon, legyen kivel foglalkozni – az is van. És még sorolhatnám.
Szóval az én életemben is nagyon rangos helyen áll egy jó és tartós kapcsolat, de nem hiszek benne, hogy azon áll vagy bukik a boldogságom. Még akkor sem, ha az a kapcsolat a létező legideálisabb. És akkor még nem is beszéltünk azokról, ahol két ember csak megfolytja egymást, kölcsönösen egymás idegeire mennek, tele vannak sértődéssel és nehezteléssel, elvárással és keserűséggel – szóval miért is kell az egyedüllétre úgy tekinteni, mint valami rettenetes állapotra? Sok kapcsolat ezerszer szörnyűbb. Hogy Poppert idézzem: finoman cizellált pokol.

Reklámok

594

Majmóca filmjéhez keresek – meglepinek – két könyvet.

Érdekes lenne felvenni az emberek arcát mikor rákérdezek: A Bujaság szonettjei vagy a Bujaság története. Fiúk és lányok, fiatalok és idősek egész másképp. Voltam már két tucat antikváriumban és ugyanannyi boltban. Némelyik csodálkozik, más vizsgálódva az arcomba néz, a harmadik elpirul, a negyedik becsmérelve pislog, az ötödik természetes, a hatodik huncutul mosolyog… már eleve erről le lehetne forgatni a filmet. Talán javaslom is majd neki…

595

Miminden történt.

          Voltam szigorlaton, borzasztó volt, de azért végigültem, de nem is kételkedtem az egyesben.

          Utána ünnepeltünk egy nagyot Huszonháromévessel, sör és kocsma

          Becsiccsente találkoztam egy barátommal, aki kicsit mintha nem csak barátként viselkedett volna, talán nem tudta, hogy ha iszom, nekem akkor is penge éles a megfigyelőkém. Másnap megkérdeztem, hogy ugye nem akar semmit?

          Voltam Huszonháromévesnél, aki nem akart semmit, de nála voltam és cukkinit sütöttünk meg fotókat nézegettünk. Kezdem jobban megérteni és becsülni meg kedvelni.

          Végre leszedtem a karácsonyfát és kilomtalanítottam a lakást.

          Vásároltam egy vörös selyemblúzt és örömmel konstatáltam, hogy még jó rám az öt éve vett nadrágom.

          Benyújtottuk a fizetésemelési (bocs, bérkorrekció) igényünket, és hajszál híján felmondtam a reakciójuk miatt. Aztán csak írtam a főnökömnek egy levelet, amiben a nyakába zúdítottam a sérelmeimet. Aztán szóban is, mivel már nincs nagyon mit veszítenem

          Végre van idő kényelmes baráti társalgásokra, étkezési vétségekkel egybekötve (és ugye mégis feljön a nadrág)

          Hosszú kirándulás csapattal és Majmócával. Új emberek és új beszélgetések, nagy mókák. És nagyon nagyon nagy kérdések. Azt hiszem, várom a február végét, hogy hazajöjjön.

          Gyorsbüfék, gyorsnők – jó kis film, félálomban

          Tönkrement számítógép – se kép se hang.

          Fura, idegen érzés, hiányérzet, világ- és céltalanság. Olyan, mint a nagy utazások utáni depresszió. Boldog vagyok, hogy újra kinyílt a világ, de most hirtelen nem találom benne a helyem.

 

596

Még két nap… és végre vége…

Addig még van egy szigorlatom, úgyhogy most éjt nappallá teszek…

Nem akarom ragozni a dolgokat… életem egyik legstresszesebb időszkában vagyok. Nem elég a vizsgaidőszak, még a munkahelyemen is elszabadult a pokol. Jelnleg minimum két ember munkáját végzem el, folytogatnak a hatáidők, a főnökeim verik az asztalt az eredményekért. Mind a százért. És közben nem hagynak dolgozni, prezentációkat csináltatnak meg tárgyaltatnak… mondtam kész, vége, ezt így nem lehet tovább. Négy embernek négy dolog kell moströgtönazonnal. Verekedjék ki egymás között, hogy akkor most kié a fontosabb. Azért késő estig az irodában ülök…

Mimóka azonban nagy vigaszomra van. Olyan megállíthatatlanul nő, mióta új üvegháztat csináltam neki! Lassan az egész irodát magába bolondította… már megérdemelne egy átültetést is. Olyan édesen mozgatja a leveleit!

Visszatérve a szigorlathoz: nagyon szeretném, ha sikerülne, mert még akkor is lesz hátra kettő. Viszont Majmóca azt ígérte, ha átmegyek, minden kívánságom teljesíti. Egy csillivilli vacsora után. Mármint a nem anyagiakat, és kizárólag kettesben.
Annak ellenére, hogy ez így nagyon kecsegtető, és sokat viccelődünk is a részletekkel, kicsit szorongok… Már a múltkor is, amikor ajándéknak öltözött, akkor is ez volt. Ültem mellette a kanapén, és halvány gőzöm sem volt, hogy ő akkor most mit is akar: vicc vagy komoly. Mindenki másnál nagyjából tisztában lennék a szándékokkal, de rajta nem bírok kiigazodni. (Meg persze magamon sem.) De vele valahogy ez a téma nagyon vékony jég vagy ingó palló. Ő nem az a fajta, aki csak úgy az ágyába rángat egy nőt. De lehet, hogy most csak azért csinál úgy, mintha, mert meg karja mutatni, hogy ő mégis igen, a korábbi tapasztalatokkal ellentétben. De lehet, hogy csak fel akar vidítani. Vagy pedig tényleg akar valamit. Nem tudom, hogy mi most mik is vagyunk egymásnak. Két kereső ember, akik egymásra akarnak találni? Vagy barátok? Exek? Nextek? Vagy éppen tényleg itt rejlik egy boldog kapcsolat esélye, egy második esélye, csak még nem merem elhinni? Mindegy, nem is akarok ezen filozofálni. De kéremszépen, egy ilyen kesze-kusza viszonyban mit lehet kívánni a bármit kívánhatsz-ra? Jó, persze, nekem is élénk a fantáziám, nem azért. Csak most akkor…

Na jó, inkább visszatérek a váltó leszámítoláshoz… ahhoz is totál hülye vagyok, de az valahogy mégis átláthatóbb…

597

…üzenet: kurzus teljesítés rögzítve…. Lassan jön be az oldal… bejelentkezés… szinte hallom a szívem… éjjel már erről álmodtam: meg kell lennie, muszáj… cikázik a szemem a sorok közt: kettes!!! Olyan ujjongásba meg tapsikolásba kezdtem, hogy még most is zsibbad a tenyerem!

Pedig nem volt sok esélyem, hiába tanultam éjjel nappal: a vizsgán teljesen mást kérdeztek, mint ami meg volt adva, és amit a szemináriumon direkt kiemeltek hogy ez és ez nem kell: na a vizsga fele abból állt. Úgyhogy tegnap megint dúltam-fúltam, hogy már megint csak rohadt almákat kapok. (Ez Majmóca példája volt, miszerint a tudás olyan gyümölcs, amit nehéz megszerezni, és közben bizony elkerülhetetlen, hogy az ember fejére ne pottyanjon egy-egy rohadt alma, de ki kell tartani a nemes cél érdekében. Mondta, hogy itt sokszor nem csak potyognak a kis rohadékok, hanem direkt dobálnak velük. És az azért már nem járja.)

Most ettől sokkal jobb kedvem lett, pedig már a végelgyengülés határán vagyok: tegnap este a Rossmanban kis híján összeestem, és noha kiutaltam magamnak egy hastánc-edzést, hogy hátha megjavul a hátam, de csak rosszabb lett, este már gyógyszert vettem be, de fél éjszaka így sem aludtam. Rettegek attól, hogy teljesen legyengülök és ágynak dőlök, és nem tudom majd letenni a vizsgáimat, és munkám is határidős, és ilyenkor nálunk be van tiltva a betegeskedés. Rabszolgatartás.
Úgyhogy literszám öntöm magába a mézes teát, meg a C vitamint, meg multivitamint, és sűrűn fohászkodom.
Például a ma délutáni vizsgámért…
Nyolc nap alatt négy vizsga az milyen???

598

Lassan olyan állapotba kerülök, mint amikor magas lázam van: sajog a hátam, már semmi sem jó, nem tudok se ülni, se feküdni. Folyamatos szenvedés a lét. Végülis nem csoda: hetek óta szinte mást se csinálok, csak ülök. Ülök a munkahelyemen, ülök a vonaton, ülök az iskolában, és az összes fennmaradó időben ülök és tanulok. Vagy fekszek és tanulok. Vagy fekszek ás alszok. Meghalok egy kis mozgásért… Ma ki akartam menni, mert az mégsem járja, hogy a vaksötét szobában ülök egész nap, és csak akkor látom a szikrázó kék eget, ha az ablak mellett kitekeredett nyakkal felsandítok az ötödik emelet felett kikandikáló kis csíkra. (Állítólag egyszer már besütött ebbe a lakásba a nap.)De aztán magával ragadott a kilencedik fejezet, a finanszírozási döntések meg a tőkeszerkezet. Jó, nem ragadott magával, csak bosszantott, hogy nem boldogulok. Úgyhogy sorba gyomroztam a feladatokat. És ha szünetet tartok, addigra olyan fáradt vagyok, hogy nem mozdulok. Pedig ez így már nagyon nem jó. Már az agyam is beteg: álmomban is számolok, összevegyítem a tantárgyakat, zakatol az agyam, nem tudok így pihenni. Mindezek ellenére (még) meglepő iróniával kezelem a dolgot. És újabb két vizsgám van meg. Most jön a két legnehezebb: hétfőn és kedden. Sikerülnie kell! Aztán szombaton mégegy, meg kellene egy szigorlat… és egyszer vége lesz… vége kell legyen…

599

Házi nyúlra nem lövünk – szokta mondani Bojóc. – Csak ha a puska elé áll…- teszi hozzá vigyorogva…
Az utóbbi idők kellemetlen és kevésbé kellemetlen tapasztalatai után én is még komolyabban veszem az ilyesmit. Bár nem tudom még arra a kérdésre a biztos választ, hogy mi van, ha a nyúl ugrik rád. Akaratod ellenére. Hm?

Mindenesetre a tegnap esti megbeszélésre az egyik nem jött el, a másik meg lapított – és az jó.

Ez az este számomra kötelező jelenés volt, de jól esett egy estét kivételesen nem a tankönyveim erdejében telt. Bár az egy doboz sör is a fejembe szállt, úgyhogy késő este az angol házi megírása okozott egy kis nehézséget, de végül jól sikerült.

A megbeszélés konklúzióit még nem ismerem, azaz hogy jövőre milyen utakat fogok vinni és hová, de annak nagyon örültem, hogy a két önálló ötletem a vezetés körében is sikert aratott.
Nagy út, hosszú nyaralás lehet, hogy egyáltalán nem lesz. De még az is előfordulhat, hogy minden idők legnagyobbika. Mondjuk a Himalájába…?

600

Mindenütt falakba ütközöm. Egyre inkább olyan hangulatom van (már megint), hogy itt hagyom ezt az egész fertőt, amit fejlett társadalomnak tartunk, és elmegyek valahová a világ végére teknősbékatojásokat őrizni. Az az igazság, hogy lassan már nem is bosszant. Hol undorodom, hol röhögök. Lehetőség szerint ez utóbbit…

Jó hírem most nincs, maximum annyi, hogy szépen nő a mimózám. Tegnap új melegházat is csináltam neki.

601

” A nő nem bólogató majomra, és nem is egy vérengző fenevadra vágyik, hanem arra, hogy vele s mellette sétáljon a tigris.” Nem tudom, ídéztem-e már ezt, de szerintem A.J.Christian-tól az évszázad mondása. Mármint nekem. Ha kitekerik a nyakam sem tudom jobban megfogalmazni. Persze folytatja is, a teljesség kedvéért: “Természetesen van olyan női-egom amelyik a nála gyengébb férfi-ego társaságát keresi, mert csak így érzi biztonságban magát…” stb. De rám ez szó szerint igaz. És még egy jó, ha már itt van a könyv: -Mi a baj a véleménnyel? -Önmagában semmi. A baj az, ha komolyan veszed…

602

ó hogy ******** ez a *********** iskola! (csillagok helye kisípolva) Ma délután közel álltam hozzá, hogy módszeresen kiirtsam az összes körülöttem lévőt. De legalább, hogy kitépkedjem az illetékes haját. Vagy ilyenek. Végtelenül találékony voltam a kínzási módszereket illetőleg, de most nem akarom részletezni. Hátha egyszer kiskorúak kezébe keül kreativitásom e vitathatatlan bizonyítáka…. KÉt hete tanulom. Sőt, már ünnepek előtt is foglalkoztam vele. MÉg a buszon és a vécén is tanulok. Lemondom ma a németekkel való szörnyenfontos tárgyalásom. Sok forintot áldozva leutazom az iskolába. Aholis közlik velem, hogy elegendő jelentkező hiányában a vizsgát törölték. csak épp elfelejtettek szólni róla. Írni, vagy telefonálni, vagy legalább a honlapra kirakni. Ááá, minek. A drága halgató jelentkezzen egy másik időpontra. Hát elég gyilkos hanglatom kerekedett, fél háromkor az A épület fényes aulájába… Ráadásul itthon meggyőződtem róla, hogy a következő időpontra sincs annyi ember, mint amennyit szeretnének. Kvázi még ha hajlandó volnék még egy napot feláldozni, az sem segítene. lehet, hogy nem tudok emiatt levizsgázni??? A szigorlatnak emiatt már lőttek, azt látom már most. Lehet, hogy plusz egy félévet jelent az iskolában… Estére már csak bőghetnékem volt. Mert töröm magam, igyekszem mindent csinálni, és mindent jól csinálni, és a legjavát azért, mert kell, mert muszály, mert magamra vagyok utalva, és egyébként felkopik az állam, vagy nem kapok normális munkát. De ez így nem megy: nappal munka, tárgyalások, csak terhelnek és terhelnek (a fizetésem elveszik), és ha hazjövök, nem rogyhatok le, hanem tanulás éjfélig, aztán hajnalban kelés, munka előtt dupla óra angol, este megbszélés másodállás ügyben, pedig tanulni kéne… és már dugig is van a nap, és még hol marad a hastánc, a mozgás, a kikapcsolódás, a barátok, a család, vagy csak az, hogy feltegyem a lábam, és egy kicsit lelkifurdlás nélkül bámuljam a tévét??? És február végén megint költöznöm kell, de még arra sincs időm, hogy laás után nézzek. Úgy érzem, hogy sok, hogy ebbe a *** világban senkit nem érdekel, hogy akarsz, hogy teszel is valamit a boldogulásodért, és hiába akarok, és hiba küzdök, hogy becsülettel, jól éljek, hogy jól csináljam, nem megy, sok, elég, elegem van, nem bírom… Gyesre akarok menni, és három évig otthon lenni. Valaki segítene???

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum