603

Tegnap végre újra hastánc! Már majd egy hónapja nem voltam, vizsgák meg ünnepek miatt. Most is inkább tanulnom kellett volna, de akkor is kell ez a pár óra, a kikapcsolódás, a felfrissülés, a megtisztulás. Mindenki lelkes, meséli az élményeit.
A Jézuska so helyen hozott rázókendőt, szoknyát. Szilveszter tájt sokan küzdöttünk azzal, hogy mindenáron fel akartak léptetni bennünket. És többen is beszámoltunk arról, hogy a hastánc óta imádunk táncolni – bárhol, bármit.

Persze ma vizsgázom, az egyik legnehezebb lesz, de hiszek, legalábbis bizakodom.
Nem írom, hogy már a bögyömben van ez a vizsgaidőszak, nem akarom folyton ezt hajtogatni. Egyszer úgyis vége lesz…

604

Nem vagyok senki menyétkéje – mondja Amelie a filmben a házmesternének.
Ez a mondat mostanában gyakran eszembe jut. Hiába mondtam azt már rég, hogy hagyjuk abba azt, amit még el se kezdtünk. Állítólag mint kollégának ír, vagy barátként, de örökk így: Édes Kicsi Tündérkém!
Nem vagyok senki menyétkéje!

 

605

Nem, nem, nem, nem megy…
Hiába volna ő a realitás, a tökéletes, akivel (majdnem) minden álmom valóra válhatna: család, normális élet, közös hobbik, hasonló életfelfogás, esti beszélgetések, szabadság, hűség, külcsíny és belbecs… Sokra tartom, mint embert.
Bevallom, az utóbbi napokban tényleg el is játszottam a gondolattal. De nem megy…
Mert hiába tökéletes minden, ha nincs mögött érzelem. Az ilyen emberbe miért nem tudok beleszertni, és olyan őrültekbe meg igen, aki mondjuk először az első, aztán a második éjszaka után hagy ott, és még csak beszélgetni se tudok vele??? Nagyon rossz vicc ez így! És ez idegesít. Bosszant a saját lényem.
És aztán már ő is, a csacsogás, az örök idealizmus és töretlen mosolygás. Lelkes és mosolyog. Mindig.

Úristen.. az életemben utóbb felbukkant mindhárom férfival ez volt a bajom: Huszonháromévessel, Hősszerelmessel, Majmócával… kedvesek, lelkesek, mosolygósak, sőt, nagyszerű emberek, de tényleg, ritkaság számba menően, de nem érzem a Férfit!!!!
Lehet, hogy el vagyok tájolva, vagy az én vevőkémmel van a baj, vagy csak a véletlen műve, vagy a családomban megszokott férfiak különlegesek, vagy… vagy… vagy…. vagy nem vagyok normális!
De akkor is hiányzik valami. Az a csendes, belső erő vagy mi. Nem tudom elmondani. Az a valami, amitől hirtelen én, az amazon, gyenge és szelíd nővé tudok változni, kihozza belőlem azt a meghatározhatatlan érzést… Aki ha megölel, biztonságban érzem magam, kikötőben, várban…
Tudom, és se vagyok átlagosan normális. Ott van bennem a farkas. És ezért kell, hogy ez a másikban is meglegyen. És manapság ez kiveszett. A farkasok kihalnak.
Mert különben ideig-óráig elszórakoztatom magam a sok mosolygással, de egyszeriben az egész valahogy nagyon üres lesz.
Bennem ehhez túl sok a dráma…

606

Ülök a lecsúszott ágytakarón a könyveim között, még munkahelyi díszmagyarban, és valami bugyuta fimen hangosan nevetek, és közben örömömben idétlenül rukkapálok a lábaimmal.

Aztán lehervad az arcomról a mosoly. Ez egy ilyen. Biztos nem rugkapálnék idétlenül, ha ülne mellettem valaki.
Egy…  Elhatároztam, hogy teszek az aztalra egy cetlit, és ha eszembe jut valami, akkor arra felírom, hogy mi az, amit most csinálok, és kapcsolatban nem tennék.

És akkor rájöttem valamire.
Azért félek egy kapcsolattól (persze nem igazán, csak legbelül, ha épp analizálgatom magam), szóval azért, mert így, egyedül, már magtanultam ÉN lenni. Mertem Én lenni, mindenféle szerep, maszk és megfelelés-kényszer nélkül. Csak ÉN.
Tudom, ez nagyon egyszerűen hangzik, de aki figyel és tudatosan él, az tudja, hogy ez menyire nehéz. Felvállalni és szeretni magunkat önmagunk előtt, hibáinkkal, butaságainkkal, büszkeségünkel és pattanásainkkal együtt, minden mástól mentesen, tisztán és őszintén. Hisz oly sok ember soha-soha nem éli meg önmagát, sokszor magunk sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában, kik vagyunk, mikor nem alkalmazottak, barátok, szeretők, feleségek vagyunk, hanem hogy ki van bent.

Az is világos, hogy épp ez az első lépés egy működő kapcsolathoz: hogy a felek önmaguk legyenek, külön-külön is egész és harmonikus emberek. Mert egy kapcsolat önmagában üres: csak az van benne, amit beleviszünk.
Tehát eddig minden rendben is volna: megtanultam magam is kerek egész lenni, jajdejó. Akkor hát mi a baj??? Régen tartottam az egyedülléttől, és most hirtelen a kapcsolatoktól fogok?!
És akkor megértettem: attól félek, hogy egy kapcsolatban nem fogom tudni ezt így megélni, megtartani, hogy elveszítem a harmóniám és önmagam.
A fejem csóválom magamon és a felismerésemen. És most, hogy így megtaláltam és megneveztem, már nem is olyan félelmetes. Tudom, ki van a függöny mögött. Így már lehet valamit kezdeni vele.
Igen, ha az ember kapcsolatban él – és főleg az elején – majdnem mindig visel valami álarcot: a szexit, a háziast, a szelídet, a vadat, az okosat, a butát, a gazdagot, a szegényt, a szerényt, a büszkét, vagy leggyakrabban az egészet együtt: a tökéletest. Rám azt hiszem, ez a legjellemzőbb: mindenáron mindent jól, lehetőleg tökéletesen akarok csinálni, persze a másik számára, és merő szeretetből. Csak az a bökkenő, hogy az akkor már nem tökéletes. A tökéletes az, ami belülről fakad, a Valódi. Még ha nem is látszik annak. És ezért elkezdem törni a nyakam, mondom, merő szeretetből, talán azért is, mert azt hiszem, hogy nem lennék elég szerethető, a hibáim taszítanak, de így majd jobb leszek, tovább és jobban szeretnek. Így hát én is elkezdem gyártani a tökéletest (néha egész jó vagyok benne). Vagy az annak gondoltat. (Persze nem így tudatosan, direktben, nem. Mondom, ez csak olyankor derül ki, mikor mondjuk tanulás helyett vagy a hetes buszon mélységekig ható önanalízisekbe bonylódom.)

És ezzel együtt itt a kezemben a válasz és a megoldás is: Íme, itt egy újabb lpcső. Ne félj! Hisz meg tudod csinálni! Lehetsz tökéletesen önmagad úgy is, hogy mellette pár vagy és társ.  Úgy, ahogy ezt is megtanultad: ez egy újabb lecke egy magasabb szint felé. Nem könnyű, senki sem mondta, hogy az. De nem megéri?!
És hogy idézzek is egyet:

Sokkal többet tanulhatsz egyetlen párkapcsolatból, szakításból vagy szeretkezésből, mint tíz év vitából, száz év tanulásból vagy ezer év tibeti meditálásból. (A.J.C.)

607

Tegnap lefoglaltam a nápolyi szállást. Tulajdonképpen nem is Nápolyban van, hanem Sorrentoban, ami talán még jobb is: onnan indul a komp Capri szigetére, tehetünk kirándulásokat a környező hegyekbe, és ha város-látogatni akarunk, akkor ott a tömegközlekedés.
Persze a szállásfoglalás sem ment hiba nélkül. Már épp megdicsértem magam, hogy de jó kis hostelt foglaltam, mikor a fizetési igazoláson megjelent a foglalási dátum: január 9-12. Azért megoldottuk, és még a pénzt sem buktuk el.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz Bojóccal meg a barátnőjével. Főleg a barátnőjével. Ha éjjel-nappal veszekedni fognak, akkor inkább külön utakra megyek!

 

Meg az jutott ma eszembe, hogy milyen szórakoztató lenne, ha itt a céges pályáztatások is a lentebb vázolt udvarló-választási procedúra szerint zajlanának: a cégek megvívnának egymással, és minden nyertes menet után kapnak egy objektumra szerződést. Vicces lenne dolgozni járni!
Vagy az milyen könnyű lenne, ha a párválasztás volna olyan egyszerű, mint a nyertes pályázó kiválasztása. Néhány szempont: ár, megbízhatóság és a feltételeink elfogadása – és kész. És nincs ott az az örök kétely, hogy jó döntés volt?

 

És ha már itt tartunk: tegnap este arra jöttem rá, hogy túl jól érzem magam egyedül. Olyan lettem, mint az agglegények.
Persze, hiányzik egy társ, meg jó volna, de észrevettem valami érdekeset magamban: amint felbukkan valaki, rögtön elfog valami veszteség-érzés féle: nekem olyan jó így, nem akarom elveszíteni azt, nem akarok balhékat, nem akarok abnormálisan és hülyén viselkedni (mert ha szerelmes az ember, úgyis hóót hülye), és mi van, ha nem is ő az, és egyáltalán, minek bonyolítsuk a dolgokat: nem jó ez így???? Szóval hibbant vagyok, annyi szent.
Mondjuk még az lenne a kérdés, hogy ez mi miatt van? Azért tartok ettől, mert telebeszélem a fejem hülyeséggel, vagy azért beszélem tele a fejem, mert érzem, hogy valami nem jó? Fúú, nem folytatom, mert már most bele vagyok zavarodva. Hülye vagyok üssetek…

608

Álmomban kivirágoztak a csersznyefák.

 

 

609

…amennyiben felbukkan egy szőke herceg fehér lovon, aki a te meghódításodra érkezik, akkor feltétlen szólj nekem, hogy megküzdhessek vele; mert ugye január végéig így hátrányos helyzetbe kerülök, de egy esélyt elvileg a könyvek szerint még így is kell kapnom 🙂 jóóóóó? 
….. 

Nos, minden idevonatkozó kézikönyv szerint az udvarlók kezelésében be kell tartani az érkezési sorrendet, és akinek udvarolnak annak kötelező megbizonyosodás után választani (olyasféle ez mint a közbeszerzési pályázat). Na szóval ha bekopogtat a herceg hozzád, tájékoztatnod kell hogy már van egy sorbanálló, és ha ez nem rettenti el akkor kell például prábajhoz folyamodni. Na most már érted? 🙂

 

Hogy én eddig mennyi mindent nem tudtam…  

610

Atttyaisten, de bunkó emberek… hát most bepipultam, azt’ visszaszóltam. Nekem senki ne b*sszamegezzen meg k*va anyázzon a telefonba, akkor se, ha nem az én anyámról van szó. Ráadásul áruházvezetői minőségben… hát most elküldtem én is, és megmondtam, hogy legközelebb akkor vegyen telefont a kezébe, ha tud kultúrember módjára beszélni… Csodálkozunk, hogy itt tart az ország, ahol tart?!

 

És ha már az országnál meg a káromkodásnál tartunk: a minap én is kikeltem magamból, mert csak most tudatosdott bennem az a legutóbbi húzás a megszorító intézkedések közül, hogy már nam kapok diákjegyet, ha az iskolába utazom, és ráadásul az egész jegy árát is megemelték 16 %-al. Szerény számításaim szerint januárba mintegy 25%-al esik vissza fizetésem vásárlóértéke (ebbe benne van az adóemelés is). Tök jó.
Úgyhogy most szakszervezetet szervezünk. Nem tudom, hogy kell. De jó lenne sztrájkolni. Mert a főnökeim a németeknél mindig csak a maguk fizetésemelését járják ki. Úgyhogy harcolni fogunk, ha másért nem, legalább egy kis béren felüli juttatásért.
Bár kacérkodom a transzparens-festegetés és munkabeszüntetés gondolatával. Így vizsgaidőszakban különösen rám férne. (Ja, megvan a második vizsgám is).

De legalább a nyelvtanfolyamunkat biztosítják a jövőben is (milyen szerencse, hogy nálunk a titkárnő egyébként gyakorlott nyelvtanár). Viszont ma írtunk szintfelmérőt, és előírták mindenkinek az elérendő célokat. Nekem május környékén alapfok, év végén pedig középfok. Kicsit meg vannak hibbanva: egy év alatt középfok? Mindegy, hajtani fogok. Ez sokkal többet ér, mint ez a hülye főiskola. Az csak fecni. Ez meg legalább használható tudás. És úgyis lusta dög voltam eddig… Bár a nyelvvizsgák nem sokat érnek: tőlem se kéri senki a felsőfokú bizonyítványom, pedig olyan szívesen megmutatnám!
És akkor most év végén egyszerre kéne kézbe vennem a friss diplomámat meg a nyelvvizsga bizonyítványom?

611

Hagyd a világot szélként át- s átfújni
 életed lazaszövésü gyolcsán:
mint egy száradni kiakasztott ing,
lobogj, lebegj,hálásan szélszagusodva,
ellenállás nélkül
– hadd örüljön neked majd, ha ki fölvesz.

 

612

Olyan jól esnek a spontán, önkéntes pozitív visszajelzések… már eddig is bőven eleget kaptam a hétvégével kapcsolatban az utasoktól, és még most is jönnek levélben… ezért éri meg csinálni, szöszölni a lassabbakkal, kedvesnek lenni a bátortalanokkal, felvidítani az unatkozókat, és pörögni négy napon át: a mosolygós arcokért és nyújtott élményekért.
De nem, nem is csak ez van a visszajelzések mögött, inkább az az érdekes és megható, ha megkedvelnek mint embert. Tudom, miért ne lehetne, de az olyan örök kétkedő embernek, mint amilyen én vagyok, nagyon sokat jelent pár szó, egy kis jel, hogy talán nem vagyok annyira elveszett. Persze, lökött az vagyok, de legalább elviselhető 🙂

Majmócától olvastam, hogy két napja elkezdődött valami. Azt hittem, egy lány, és ezen furcsa és meglepő mód nagyon elszomorodtam. De nem erről van szó, mint kiderült. A reakciómat pedig – mint ígértem – nem elemezgetem. Most januárban pláne nem: nem engedhetem meg mamagnak azt a luxust, hogy egy újabb januárt és újabb vizsgaidőszakot áldozzak fel a .(?). oltárán. Eddig két vizsgán vagyok túl, de még csak az egyik eredményét tudom, ami várakozáson felüli. Még van hátra hat…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum