565

Csokor tulipán figyel a konyhaasztalon.
Az jó, ha a harmadik találkozón az a téma, hogy kinek milyen hibái vannak? Szerintem jó…

Viszont kiderült egy kis turpisság is… egy lezáratlan, de állítólag kevés jelentőséggel bíró kapcsolat. Azonban maga hozta szóba, és nem azért, mert folytatni akarná. És emellett kiderült, hogy ezt mindketten komolyan gondoljuk, és hogy mindketten attól tartottunk, hogy valami nagy rémség fog kiderülni a másikról, mert ez így gyanúsan jó… de állítólag már nincs más. Se három feleség, se négy gyerek… És elárulta egy nagy titkát is, nem mondhatom el, de olyasmi, amit azt hiszem, minden nő hallani szeretne.


Soroljak most jó tulajdonságokat?

Elkezdhetném a hosszú listát, de egy tavalyi idézetem röviden is összefoglalja a mostani érzésvilágom:

Nehéz olyan valakit találni, aki kedves hozzánk, és megbízunk benne annyira, hogy rábízzuk a gyerekeinket, de attól sem fél, hogy odakenje az embert a falhoz és tetőtől talpig végignyalja.

Tori Amos 

566

Akinek csak egyszer is mondták életében: „Aludj a karomban!”, az ne kérdezze, hogy minek élt a földön.

Ancsel Éva

567

Valahol a huszadik és huszonötödik palacsinta sütése között feljött Majmóca, és beszállt a pusztításba. Én a juharszirupost, ő a Nutellást részesítette előnyben. Aztán beszélgettünk kicsit a magánéletünkről, az enyém sem maradt rejtve, pedig nem akartam beszélni még róla. De ismer. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna rám nézett, és csak annyit kérdezett: most ismerted meg vagy már régebben?
Aztán tettünk egy újabb sikertelen kísérletet az internetem beállítására, pedig ő még ért is ehhez.

Aztán a huszonnyolcadik és harmincadik palacsinta között telefonáltam egy órácskát. (Kéne már neki nevet adni.) Mesélt a nagymamájáról, akit épp most vitt kórházba, és annyira szép volt, ahogy beszélt róla… kevés ember szavain üt át a szeretet. De nem is az a lényeg, hogy mit beszéltünk, hanem hogy utána a maradék húsz palacsintát mosolyogva sütöttem ki.
Egyszerűen csak boldog vagyok. Nem akarom tovább ragozni meg ecsetelni.
A kollégák meg ma azok, mert megkapták a rakás palacsintájukat.

568

Furcsa dolog ez az elégedettség. Az meg még furcsább, hogy ezt jobban szoknom kell, mint a káoszt meg a nyakatekert dolgokat.
Persze ilyenkor valahogy sokkal lassabban telik a hét… mert azért annyi csalafintaság van a dologban, hogy leginkább csak hétvégén tudunk találkozni. De az ilyesmit már fel sem veszem: nem probléma…  A vicc kedvéért még hozzátehetném, hogy igen, de stockholmi állásinterjúra megy… de ez se probléma. Semmi sem az… Csak örülök hogy van, és kész…

 

Este megsütök 60-80 palacsintát a kollégáknak, másnapra. Közben pedig meghallgatom Majmóca aktuális szerelmi ügyeit.

569

Van egy imám, ami majdnem mindig meghallgatásra talál, amire választ kapok. Nagyon egyszerű, de csak ritkán használom. És sokszor csak egészen kicsi dolgokra.

A múlt vasárnapira két választ is kaptam.
Az első az volt, hogy még aznap este írt Majmóca, magáról, őszintén, aminek az lett – néhány levélváltással és beszélgetéssel később – a vége, hogy le tudtam zárni magamban. Olyannyira, hogy most én adok neki szerelmi tanácsokat, és beszélem rá a felbukkant régi szerelmére. És még talán barátok is maradhatunk.

A másik válasz az volt, hogy ahol bezárult egy ablak, ott kinyílt egy ajtó.
Ráadásul úgy, hogy ez már egy áthelyezett időpontú találkozó volt. És ha az első, eredeti időpontban találkozunk, akkor még nem lettem volna nyitott minderre.
És ugye a múltkor siránkoztam, hogy a statisztika szerint már nekem is kellene valami kevésbé abnormális lap jusson. És tessék, lehet, hogy jutott? Nem tudom, mi lesz ez, hogy lesz, merre, miért, meddig… de nem is baj. Van, és jól van úgy ahogy van. Két délutánt-estét töltöttünk eddig együtt, igazi klasszikus vacsorálós-sétálós-napsütéses-Városligetes-kávézós órákat, és rég éreztem már magam ennyire jól, ennyire normálisnak. Valahogy minden a helyén van.

Pedig – hogy Ancsel Évát idézzem:

Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük felmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.

De most nincs így…

570

Na, sikerült megint jó nagy hülyét csinálni magamból. De az embernek olykor hülyét kell csinálnia magából, hogy ne szálljon el.

De egy cseppet se bánom. Végre, vége. Majdnem. Bennem igen.

Mert nem volt alaptalan az a felvetésem, hogy ha Majmócáról van szó, akkor a tutiban sem lehet biztosnak lenni, ennek megfelelően tegnap ígérete ellenére sem válaszolt.
Viszont annyi kiderült, hogy épp aznap került elő a régi, legeslegnagyobb szerelme, és most kivan. És ahogy mondta, meg hogy most nem tudja, mi lesz, meg miegymás, de majd valamelyik délután üljünk le beszélgetni – onnantól már nem is volt szükségem válaszra. Ha az ilyesmin már ennyit kell gondolkodni, számolgatni, amíg ennyit jelent egy régi – addig semminek nincs értelme. Legalábbis nálam.
De örülök, hogy beszéltem, mert így tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy én megtettem, ami rajtam állt. Három volt a magyar igazság.
Ráadásul most valahogy minden olyan könnyű és tiszta lett: hosszú hónapok játszadozásainak lett vége.

 

És töredelmesen be kell vallanom, hogy erre a gondolatra megkönnyebbültem. Mert lehet szeretni valakit, de az még nem jelenti azt, hogy vidám dolog volna az együttélés. És tudom, hogy minden érzéseimtől függetlenül az agyamra menne. Például – csakúgy mint legutóbb – a számára kellemetlen, vagy magyarázatra szoruló dolgokról megfeledkezik. Vagyis nem is megfeledkezik, hanem vagy tagadja a létezésüket, vagy emlékezetkiesést színlel. Most pl. egyáltalán nem emlékezett a januári leveleire… Kísértést éreztem, hogy ezeket csokorba gyűjtve elküldjem neki, de aztán rájöttem, hogy ez maximum a büszkeségemnek adna egy csókot, de a tényeken semmit sem változtatna.

 

De nincs ezzel semmi baj. Az volna a baj, ha tragédiát kreálnánk a szeretet bármely formájából. Az az abszurd. Pedig hányszor tesszük ezt! Holott ez az egyik legnagyszerűbb dolog a világon, mégis rögtön hozzá ragasztunk egy csomó egót megbirtoklást, meg elvárást, és onnantól már semmi nem marad az igazi, tiszta, önmagáért való érzésből.

Így most tegnap este mégis beszélgettünk egy darabig, aztán elköszönt és ment, és pedig – és nem hazudok – végigkacarásztam a lefekvésig hátralévő időt. Olyan vicces volt ez az egész, ahogy történnek a dolgaim, az újabb váratlan fordulatok… Ezek szerint a statisztikai valósínűség sem jött be… A legsorsszerűbb a sok évvel ezelőtti ex napra pontos felbukkanása volt. Komolyan, csupa meglepetés az élet. És igen, az utóbbi időben mindig én voltam az ő helyében: mindig nekem kellett nemet mondani a hódítási hadjáratokban. Hát most szerepcsere van: engem küldenek. Na és? Nagyon szomorú lennék, ha mindig csak a régi szerepem osztanák rám. Persze, nagyon nem bánnám, hogy ha a következő hasonló esetben valami kölcsönös érzelem alakulna ki. Csak a változatosság kedvéért J

Majmóca épp azon kesergett tegnap este, hogy az utóbbi időben nem tudja irányítani az életét, és hogy mit kéne tennie, hogy újra ő határozza meg azt. Viszont én most, a jelenlegi tapasztalataim és megfigyeléseim tükrében úgy látom, hogy nem lehet mindent iránytani. Én a sok váratlan fordulatból, regénybe illő csavarból épp azt tanultam, hogy nem lehet. A Játékmester oszt, és kész. Igen, rengeteg mindent teremtünk, ezer dologra vagyunk hatással, sokkal többre, mint azt valaha is hinnénk, de nem mindenre. Van valami más is, végzet, sors, karma, akármi, amire nincs. Ilyenkor csak arra, hogy ebből mit hozunk ki, hogy oldjuk meg, hogy járunk el, hogyan viszonyulunk. De nem hiszem, hogy pl. azt iránytani lehet – vagy egyáltalán kell – hogy most mindenki szeressen belém, most meg senki…  vagy jó, ezt még talán valamennyire igen, de pl. akkor miért halt meg Apu???

Igen, vannak viselkedések, beállítottságok, gondolatok, amik sok mindenre hatnak, de nem úgy, mint egy egyszerű váltókapcsoló, csettintésre. 
Én legalábbis magamtól ki se tudtam volna találni az életem fordulatait. Ez még az én kreativitásomon is túltesz.

De hogy mit hozok ki ebből? Rajtam áll.
Lelkem frissen fürdött, mosolyog.

 

24 frissen sütött csokis muffin illata terjeng a lakásban…

571

Úgy lehet, hogy ma minden kiderül. Vagy sok minden.
Majmóca ma felhozza a gépem, ami azt jelenti, hogy a tegnapi nagy őszinteségi rohamunkat azzal fejezte be, hogy személyesen folytatjuk, és most ez személyes…

Hiába van kicsit gyomorgörcsöm, mégsem félek, mert nem akarok semmit. Most tényleg úgy érzem, bárhogy lesz, úgy lesz jó. Nem ülök összeszorított szemmel koncentrálva, hogy csak ezt mondja, vagy csak az legyen a vége, vagy hogy amúgy alakuljon. Leginkább csak kíváncsi vagyok. Hogy most vajon milyen lapokat oszt a Játékmester.

Őt ismerve biztos valami nagyon furcsát és eszementet, mert szeret engem cseszegetni, de ebből sem indulok ki: végülis egyszer – legalább statisztikailag – nekem is oszthat normális lapokat.

Ha már drukkolni kell valamiért, az már csak egyedül az, hogy kapjak valami választ, hogy legyen valami, hogy – ha nem is járunk a végére – de legalább lépjünk egyet.

572

Mit nevetgélsz? – kérdezték a kollégáim.
Most töltöttem le a hosszú hétvége képeit. Annyi kedves emlék szakadt fel bennem a kis lurkókról, és némelyik fotó olyan jól visszaadta azt a mérhetetlen huncutságot és életerőt, hogy nevetnem kell, már csak a képek láttán is.

Nem vagyok szakember, de lett egy csomó kép, ami nekem nagyon-nagyon tetszik.

Pedig gyakran van úgy, hogy jónak hitt képekről letöltve kiderül, hogy nem sokat érnek.

 

Visszatérve a gyerekekre:

Tegnap nem sokat írtam erről. De olyan hihetetlen ajándékot kaptam tőlük, és olyan végtelen mértékű szeretetet. És miért? Semmiért. Csak úgy.

Első nap még volt egy kis távolság közöttünk, de már akkor is együtt, énekelgetve róttuk az utat. Előkapartam az emlékeimből a gyerekdalokat, de a kis négyéves is megtanított párra, például a nagy sikert arató Tarka szárnyú pillangó-ra.

A következő napokban végig velük voltam. Ennek több különböző oka is volt, de a legnyomósabb a gyerekek iránt való szeretetem.
Múltkor Patrikkal beszélgettünk arról, hogy visszagondolva mikor voltunk, általában milyen helyzetekben voltunk igazán nagyon boldogok. Olyan túláradóan. Három nagy csoportot tudtam felállítani. És ezek közül az egyik a gyerekekkel töltött idő és a tőlük kapott szeretet és egyszerűség volt.

Most is, pl. a második nap után, mikor a négyéves odajött hozzám, és azt mondta halkan, szemlesütve: Figyelj, Bogár, én különben téged szeretlek a legjobban! És tudom, hogy ebben nekem semmi érdemem, és hogy sok embert tuti jobban szeret, meg ez nem azt jelenti, stb, de ez az őszinte, hamisítatlan szeretet, és amit ugyanígy viszonozni is lehet, nem tartva semmitől… Ez a felnőtt világban annyira nem létező valami… és az ilyesmi nem büszkévé vagy felmagasztalttá, hanem alázatossá és meghatottá tesz. Nem tudom így leírni.
Vagy amikor a kis öntörvényű másféléves először fogja meg önként a kezed. Vagy el mer veled menni egyedül homokozni. Virágot szed neked. Vagy mikor a homokozó szélén ülsz, és egyszercsak kitárt karral odaszalad, és megölel. És már megy is tovább homokozni. Na ilyenkor könnybe lábad a szemem. 

És szeretnék ilyen egyszerű, tiszta és őszinte lenni. Ennyire bízni, és nem latolgatni… mert bennük még érzik valami kincs, valami igazi és valódi, egy darabka a menyországból…

 

573

Tegnap este Alaszka-megbeszélést tartottunk.

Számos előnye mellett az egyik az volt, hogy nem otthon jártattam az agyam. Bár így a takarítás meg mosás meg muskátli-ültetés is elmaradt, de bánja kánya.
Szóval Alaszka.
Már van meghívó-jellegű papírom a kinti kutató központból. Van repülőjegy, költségigazolás, kontaktszemély, alibi. Kell még fénykép, befizetés, bankszámlák, munkaigazolás, iskolalátogatási igazolás, index, bizonyítványok, előző útlevelek, vízumkérő űrlapok, és minden, bizonyítja, hogy szoros gazdasági, szociális és családi kötelékek fűz a hazámhoz, amelyek az ideiglenes kint tartózkodásomat követően az USA elhagyására késztetnek. Aztán néztünk egy halom szállást. Legyen olcsó, közel a konferenciához, és mindenekelőtt akadálymentes. Fürdőkád előny, légkondi, hűtő, mikro nem szükséges.  Kint tartózkodás ideje: 2007.05.03-2007.05.14-ig. Időeltolódás 9 óra, utazás időtartama 20 óra, kétszeri átszállással. Tartózkodás helye: Anchorage, Alaska. Ma felhívtam a követséget időpontért, ahol 400Ft+áfa/perc-ért felolvasták nekem még egyszer a honlapot, még jó hogy bentről hívtam. Aztán az április 10-i időpontot lealkudtam április 4-re. Tehát április 6-án már elvileg tudni fogom, hogy mehetek-e. Addig viszont tervezni kell, megkaptam a házi feladatot is. És ha nem engednének ki, akkor ennyi tervezgetés után biztos nagyon szomorú lennék, de hát ez is benne van a pakliban. Úgy lesz, hogy lesz konferencia előtt meg után is 2-2 teljes napunk, amikor nagy túrákat szervezzük, akár kétnaposat is. Nagyon örülök, hogy közös az a vágyunk, hogy a McKinley hegy (6194 m) közelébe férkőzzünk. Meg pár nemzeti park, még nem tudni, melyik. Ez még az én feladatom lesz, mint gyakorló túraszervező- és vezetőé… Izgalmas munka lesz! 

574

Legutóbb azt kérdeztem, mennyire abszurd dolog az őszinteség. Nagyon az. Most az van soron. Acélosan ijesztő és mégis megnyugtató, hiába teremt káoszt, mégis elsimít, megkönnyebbít.

Persze először magammal szemben kell őszintének lenni. Addig nem megy más felé sem. Az utóbbi pár hetem szabad percei nagyjából Majmócára mentek rá.
Az utóbbi négy napban aztán végképp – hogy is tehettem volna másképp, hisz egymás közvetlen közelében voltunk. Olyan volt, mintha ezeket a napokat egyfajata önkívületben éltem volna meg: nem voltam ura magamnak vagy a hangulataimnak. Nem voltam józan, csak hagytam magam, és figyeltem. Mint egy testen kívüli állapot.

Aztán a harmadik nap végére megértettem magam. És egyben elértem a mélypontot is. Addigra már olyan szintű abszurditásba keveredtem, hogy azon vagy nevetni, vagy sírni kellett. Én a soknapi feszültség miatt ez utóbbival éltem. Jóformán átbőgtem az éjszakát, de reggelre megtisztulva ébredtem, jókedvűen – elfogadtam a sorsomat.

Persze délutánra megint felkaparhatnékom lett, és el kellett mennem otthonról, hogy be ne dilizzek. De nagyon hálás is vagyok, mert estére meghallgatásra került egy imám.
Levelet kaptam, önkéntest és őszintét. És még ha nem is értem minden sorát, sőt az egész mondanivalóját sem, mégis válasz volt. És egyben felhatalmazás nekem is, az őszinteségre, a válaszra.
Mondanom sem kell, hogy így ma éjjel se aludtam sokat. Hajnalban választ írtam, jó hosszút. De a leglényegesebb legalább kijött. Utálom így pellengérre állítani magam, kiszolgáltatott vagyok és félek, mégis valahogy megkönnyebbülés a hosszú bujkálás után, bármi is lesz belőle.

Mindenesetre az a nagy büdös helyzet, hogy minden észérv, logika, tapasztalat és miegymás ellenére szeretem. Hosszú, nagyon hosszú ideig küzdöttem ez ellen az érzés ellen. De nem lehet.
Eljutottam odáig (főleg mostanra, vagyis pár héttel ezelőttre), hogy nem hagyhatom, hogy a félelem miatt ne éljek. Hogy elnyomjak magamban mindent. Mert nem ilyen vagyok. Mert szerintem igenis kockáztatni kell. Akkor is, ha benne van a pakliban a pofáraesés. Ha tudom, hogy esetleg fájni fog. Mert ha ezt nem vállalom, hogy tudnék
igazán élni??? Akkor csak biztonsági vegetálás lenne.
Néztem a hétvégén a tipegő kislányt, ahogy esik és kel, de közben mennyivel többet át is él… kiszedi a tenyeréből a tüskét, néha sír egy sort, de mégse keseredik el vagy hagy fel a járással.

Persze ebből az sült ki, hogy hétvégére ott voltunk együtt, karnyújtásnyira, és mégis távol, és mégsem tehettem semmit. . . És szenvedtem, mint a kutya. És mégsem, mégsem bántam meg, hogy érzek, szemernyit sem bántam, még akkor sem, ha benne van a pakliban, hogy ezzel az érzéssel egyedül maradok, és hosszú idő lesz, míg felejteni tudok. De nem baj. Mert legalább ÉLEK, és nem kell majd arra visszagondolnom, hogy vajon mit szalasztottam el gyávaságból vagy félelemből vagy a sok filozofálás meg okoskodás miatt.
És persze a hétvége emellett sokszor nagyon szép volt, és sokszor nagyon boldog voltam.

De azt is tudom, hogy nekem is vannak határaim. És ezen gyakran túllépnek azok az alkalmak, mikor együtt vagyunk, és mégsem. Igen, én is tudok vonalat húzni, csak akkor inkább elmegyek a vonaltól, mert direkt azért én sem szeretem kínozni magam. Ezért ha ez az egész félreértés volt, vagy részéről már elmút, akkor kénytelen vagyok eltávolodni, lazítani a napi kapcsolaton és az ilyen hosszú együtt töltött időkön.

És még egy. Valami sorsszerűséget vagy nem tudom mit, szóval valami nagy erőt érzek, ami minket ennyi év után is újra és újra egymás felé hajt. Nem tudom, mi ez, és mi végre, de annyira határozottan az az érzésem, hogy ez nem véletlen. Persze, semmi sem véletlen. És akkor úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy erőnek erejével ellenszegüljek. Bármi is lesz vagy nem lesz ebből: semmi, egy éjszaka, vagy egy élet…   

Ja, és mire volt ez válasz? Nem tudom pontosan. Nem értettem pontosan a levelét. Csak azt, hogy benne is nagy a káosz, hogy ő sem semleges (de hogy menniyre nem, azt fene se tudja), és ő is küzd, hogy jól csinálja. De inkább vonalat húz, és megáll a barátságnál, mert nem akar nekem fájdalmat okozni.
Persze nehéz ilyenkor bármit is értelmezni, mert az ember lánya képes minden sorba mindent, meg annak az ellenkezőjét is belemagyarázni.

És mi volt a válasza az én irományomra? Álleesés. Hogy sok mindenre gondolt, mi játszódik le bennem, de erre nem. És majd személyesen folytatjuk. Magyarán semmivel nem lettem okosabb, de nem baj, mostantól már nem az ész és nem a jövő számít. Mindegy, mi lesz. Valami lesz.

Most idézzem már megint az előző verset: Minden te éretted van???   

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum