574

Legutóbb azt kérdeztem, mennyire abszurd dolog az őszinteség. Nagyon az. Most az van soron. Acélosan ijesztő és mégis megnyugtató, hiába teremt káoszt, mégis elsimít, megkönnyebbít.

Persze először magammal szemben kell őszintének lenni. Addig nem megy más felé sem. Az utóbbi pár hetem szabad percei nagyjából Majmócára mentek rá.
Az utóbbi négy napban aztán végképp – hogy is tehettem volna másképp, hisz egymás közvetlen közelében voltunk. Olyan volt, mintha ezeket a napokat egyfajata önkívületben éltem volna meg: nem voltam ura magamnak vagy a hangulataimnak. Nem voltam józan, csak hagytam magam, és figyeltem. Mint egy testen kívüli állapot.

Aztán a harmadik nap végére megértettem magam. És egyben elértem a mélypontot is. Addigra már olyan szintű abszurditásba keveredtem, hogy azon vagy nevetni, vagy sírni kellett. Én a soknapi feszültség miatt ez utóbbival éltem. Jóformán átbőgtem az éjszakát, de reggelre megtisztulva ébredtem, jókedvűen – elfogadtam a sorsomat.

Persze délutánra megint felkaparhatnékom lett, és el kellett mennem otthonról, hogy be ne dilizzek. De nagyon hálás is vagyok, mert estére meghallgatásra került egy imám.
Levelet kaptam, önkéntest és őszintét. És még ha nem is értem minden sorát, sőt az egész mondanivalóját sem, mégis válasz volt. És egyben felhatalmazás nekem is, az őszinteségre, a válaszra.
Mondanom sem kell, hogy így ma éjjel se aludtam sokat. Hajnalban választ írtam, jó hosszút. De a leglényegesebb legalább kijött. Utálom így pellengérre állítani magam, kiszolgáltatott vagyok és félek, mégis valahogy megkönnyebbülés a hosszú bujkálás után, bármi is lesz belőle.

Mindenesetre az a nagy büdös helyzet, hogy minden észérv, logika, tapasztalat és miegymás ellenére szeretem. Hosszú, nagyon hosszú ideig küzdöttem ez ellen az érzés ellen. De nem lehet.
Eljutottam odáig (főleg mostanra, vagyis pár héttel ezelőttre), hogy nem hagyhatom, hogy a félelem miatt ne éljek. Hogy elnyomjak magamban mindent. Mert nem ilyen vagyok. Mert szerintem igenis kockáztatni kell. Akkor is, ha benne van a pakliban a pofáraesés. Ha tudom, hogy esetleg fájni fog. Mert ha ezt nem vállalom, hogy tudnék
igazán élni??? Akkor csak biztonsági vegetálás lenne.
Néztem a hétvégén a tipegő kislányt, ahogy esik és kel, de közben mennyivel többet át is él… kiszedi a tenyeréből a tüskét, néha sír egy sort, de mégse keseredik el vagy hagy fel a járással.

Persze ebből az sült ki, hogy hétvégére ott voltunk együtt, karnyújtásnyira, és mégis távol, és mégsem tehettem semmit. . . És szenvedtem, mint a kutya. És mégsem, mégsem bántam meg, hogy érzek, szemernyit sem bántam, még akkor sem, ha benne van a pakliban, hogy ezzel az érzéssel egyedül maradok, és hosszú idő lesz, míg felejteni tudok. De nem baj. Mert legalább ÉLEK, és nem kell majd arra visszagondolnom, hogy vajon mit szalasztottam el gyávaságból vagy félelemből vagy a sok filozofálás meg okoskodás miatt.
És persze a hétvége emellett sokszor nagyon szép volt, és sokszor nagyon boldog voltam.

De azt is tudom, hogy nekem is vannak határaim. És ezen gyakran túllépnek azok az alkalmak, mikor együtt vagyunk, és mégsem. Igen, én is tudok vonalat húzni, csak akkor inkább elmegyek a vonaltól, mert direkt azért én sem szeretem kínozni magam. Ezért ha ez az egész félreértés volt, vagy részéről már elmút, akkor kénytelen vagyok eltávolodni, lazítani a napi kapcsolaton és az ilyen hosszú együtt töltött időkön.

És még egy. Valami sorsszerűséget vagy nem tudom mit, szóval valami nagy erőt érzek, ami minket ennyi év után is újra és újra egymás felé hajt. Nem tudom, mi ez, és mi végre, de annyira határozottan az az érzésem, hogy ez nem véletlen. Persze, semmi sem véletlen. És akkor úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy erőnek erejével ellenszegüljek. Bármi is lesz vagy nem lesz ebből: semmi, egy éjszaka, vagy egy élet…   

Ja, és mire volt ez válasz? Nem tudom pontosan. Nem értettem pontosan a levelét. Csak azt, hogy benne is nagy a káosz, hogy ő sem semleges (de hogy menniyre nem, azt fene se tudja), és ő is küzd, hogy jól csinálja. De inkább vonalat húz, és megáll a barátságnál, mert nem akar nekem fájdalmat okozni.
Persze nehéz ilyenkor bármit is értelmezni, mert az ember lánya képes minden sorba mindent, meg annak az ellenkezőjét is belemagyarázni.

És mi volt a válasza az én irományomra? Álleesés. Hogy sok mindenre gondolt, mi játszódik le bennem, de erre nem. És majd személyesen folytatjuk. Magyarán semmivel nem lettem okosabb, de nem baj, mostantól már nem az ész és nem a jövő számít. Mindegy, mi lesz. Valami lesz.

Most idézzem már megint az előző verset: Minden te éretted van???   

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum