553

Már csak hat nap!

Reklámok

554

Annyira örülök Neked! – Mondta Phi – jobban, mint eddig bárminek. Jobban, mint… mint…. mint anno a dömperemnek! J

555

Annyi mindent kéne, mégsincs időm írni. Felemészt a munka, hiénaként üldöznek a főnökeim, és bármekkora eredményeket is érek el, csak percekig tudok örülni neki: utána rögtön jön a de, hogy és mi van ezzel meg azzal. Az Agyközpont olyan tevékenységeket kényszerít rám, melyek ugyan nagyon modernek, azonban a magyar piacon halálra vannak ítélve. De már megadtam magam. Csinálom, amit kell, még ha előre tudom is, hogy nagy balhé lesz a vége. És én fogom leginkább meginni a levét. Már nem érdekel.

Tegnap a német kollégáim csodálkoztak, hogy ezt is meg azt is én csinálok. Aztán mikor erre felsoroltam, hogy még mi mindent, nevetésbe törtek ki, azt hitték, viccelek. És mikor később még egy önálló tevékenységi körről is kiderült, hogy az én munkám, akkor már hangosan röhögtek. Kár, hogy nem volt ott a főnököm. De én már rojtosra beszéltem a számat….

És most ugye szabira akarok menni. Vagyis megyek. És hallgatom, hogy miért most, mikor ilyen sok a munka. Azért, mert ha az ember négy helyett dolgozik, akkor mindig sok a munka. Elegem van. Kezdek Észak-Európának szurkolni…

Innen mindenesetre sürgősen le akarok lépni. Ha lehet, fél éven belül. Nem ér meg annyit, hogy tönkretegyem az egészségem. Hogy a párom mellett feküdve is ez jusson eszembe. Hogy ne legyen időm semmire. Hisz ez csak munka. És nem ebből áll az élet. Főleg ennyi pénzért nem.

Na, munka téma lezárva…

 

Phi-vel minden csodálatos. Komolyan. A múltkor ő is azt mondta, hogy eddigre már neki is hosszú hibalistái szoktak lenni. Nekem is. És most nincs. Egy se. Hihetetlen jó.

Hétvégén csak vasárnap reggelig voltunk együtt, de az időt így is nagyszerűen kihasználtuk. Voltunk szigetelni, meg a hegyekben, meg ahol felnőttem, mert látni akart mindent: hova jártam óvodába és melyik úton bandukoltam az árokban hazafelé.
Még mindig nem tudjuk, mit hoz a jövő, hol lesz az új munka. De már eltűnt belőlem minden feszültség, és tudom, hogy jó lesz. Bárhogy is…

Hétvégén Luxemburgban leszünk, testvér-látogatóban. Aztán érkezés után lesz egy napom csomagolni, és indulok Alaszkába!!!

Igaz, hogy arra nincs sok időm készülni. Összeszedem a legszükségesebbeket: betömetem a lyukas fogam, veszek fel pénzt, ellenőrzöm a telefonom kinti kompatibilitását, kérek hálózati átalakítót, tervezem elkészíteni az adóbevallásom, olvasom a Lonely-t, veszek füldugókat, szótárat. Módosítom a bankkártya limitem, feltöltöm a kontaktlencse folyadék készletem….

Hazafelé azt hiszem, elkezdem a pakolási listámat is.

És igyekszem a munkám az irodában hagyni, még gondolatban is. (Emiatt tegnap is fél tízkor mentem haza.)

Fő tevékenységként pedig számolom az órákat péntek estig, már vasárnap este óta.

Egyébként tegnap számoltam ki, hogy már több mint egy hónapja együtt vagyunk. Furcsa: valahogy sokkal többnek tűnik. Remélem, még nagyon-nagyon sok, hasonlóan boldog hónapunk lesz. Nem is csak remélem, hanem úgy is érzem.
Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy van. Hogy szeret, és hogy szerethetem. És ennek a valószínűsége – főleg az én életemben – olyan nagyon nagyon kicsi, hogy az már szinte nem is lehet véletlen. Valahogy akkora esélyt adok ilyen tökéletes találkozásra, mint a … nem is tudom mire. Szóval hogy létezik egy olyan valaki, aki számomra a tökéletes, ennek az esélye nagyon kicsi. Hogy valaki számára én legyek az – még kisebb. Annak meg, hogy ez a kettő még egyszerre találkozzon is: iciripiciri. És éppen ezért végtelenül nagyra értékelem, és még boldogabb vagyok, mert tudatában vagyok, hogy felbecsülhetetlen értékű kincs birtokosa lettem.
A lottónyeremény ehhez képest bakfitty.

556

Kiköltöznél velem, ha úgy adódna? – kérdezte, mi közben kiszálltunk az autóból.
Mennék én a világ végére is, de racionális, öreg róka is vagyok, és a számat már nem hagyják el felelőtlen, nagy igenek. Csak hallgattam, mert nehezen jött számra a szó. Nem találta a nyelvem az irányt. – Szóval nem. – mondta, és megölelt. –De, igen, azt hiszem.
Persze ő is tudta, mondta, hogy ezt nem itt és így kellett volna feltenni. Csak gondolom kibukott. De nem is baj. És ő is tudja, legalábbis valamennyire, remélem, hogy ez mennyi mindent jelenteni. De egyenlőre semmi konkrétum.
Ma van a másik interjú. Te ennek szurkolsz, ugye? – kérdezi. Nem, és ezt nem csak úgy mondtam. Tényleg azt szeretném, hogy arra a helyre menjen, ahová valóban igazán szeretne, és ahol jól érezné magát. Persze nem bánnám, ha valami délebbi országba nézelődne, nem egy ilyen hideg szürkében. Vagy amelyiknek beszélem a nyelvét, és van rá esély, hogy én is munkát találjak. De nem kívánságműsor. És nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon szeretem, a világ bármely pontján, és végtelenül hálás vagyok – bárki is intézte – hogy megtalálhattuk egymást.

Az az érdekes – nem tudom, el bírom-e mondani – hogy bízom benne. Hogy bármi lesz, jó lesz. Rá merem bízni magam. Ebben is, és minden másban: tánc közben (szoktunk csak úgy, otthon, a nappaliban is) bármennyire hátra dönthet, elengedem magam. Van ilyen bizalom-tréning is, azt hiszem, csak most nem jut eszembe a neve. Valami liszteszsák. És mindezt én, aki mindig tudom, hogy mit akarok, akinek konkrét céljai, elképzelései és tervei vannak, aki öntörvényű, és azt tanulta, hogy ebben a büdös nagy életben csak magára számíthat. És szívesen kelek korábban reggel, hogy szendvicset kenjek, örömmel vasalom az inget… Nem nem jó, ez így nem fejez ki semmit. Szóval, tudod, mint a régi, magyar filmekben ahogy mutatják a nőt: aki mindenben támogatja az urát, alátolja a széket, lábujjhegyen jár, ha alszik, és olyan odaadással és rajongással veszi körül… Persze erre nincs is olyan szükség, mert Phi nagyon jól feltalálja magát, és nem fél önmaga teljes körű ellátásától, csak a lelkület, most csak arról beszélek. És arról, hogy én gyárilag nem annyira vagyok ilyen, én egy marhanagy egoista vagyok. Persze így se vesztem el az életem: nap közben majdnem úgy nézek ki, mint egy karrierista nő, ugyanúgy tanulok, jövök-megyek, folytatom a dolgaimat – de ez, hogy én ilyen tudok lenni mellette… ez fantasztikus.
Néhány hete, még a bakonyi kirándulás előtt felütöttem egy könyvet, én valami olyasmit találtam, hogy a két legnőiesebb tulajdonság az odaadás és az alázat. Most nem a meghunyászkodó alázatról beszélek, hanem mikor nem te vagy a világ közepe.
És  azon a hosszú hétvégén figyeltem magam. És sajnálattal vettem tudomásul, hogy egyik sem vagyok. Ó, nagyszerűen elő tudom adni, ha kell, de legbelül öntörvényű és akaratos vagyok. És sokszor szentül meg vagyok győződve arról, hogy én ezt is meg azt is jobban tudom, mint bárki más. És ez a felismerés akkor kicsit elszomorított: miért nem tudok a magam fontosságáról megfeledkezni, és valaki mást magam elé helyezni? Odaadás. Annyira szép és mély szó.

És lám, megy ez, csak a megfelelő személy kell hozzá. Aki mellett tudok gyenge és törékeny is lenni. És ez fantasztikus érzés.

557

Forradalmi bent a hangulat.
A munkaterhek folyamatos növelésének és a megbecsülés-kompenzálás-motiválás csökkenésének veszélyes következményei vannak, és nálunk a közhangulat most érte el a határt.

Én ezen már túl vagyok – én csak fáradt vagyok, és nem érzem valami jól magam, mert nem vagyok képes a rám rótt –négy embernek való – feladatok maximális ellátására.

De a többin már csak röhögök.
Pocok még döbbenten mered ilyenkor maga elé – én meg jobb híján kifigurázom a helyzetet, és betegre nevetem magam magunkon meg az egész abszurditásán. Már reggel ezzel kezdtem, mikor a főnököm rám aggatott még egy további embernek való munkát. Aztán mikor a németek jöttek az elméleti baromságaikkal, majd mikor kiderült, hogy a legújabb juttatásokról is lemaradtunk… Közben lemondtam az otthoni internetet is. Meg elhagytam a cipőm sarkát. És letárgyaltam pár néhánymilliós szerződést… És annyit nevettem, mint már régen. 

  

Majmóca is hihetetlen. Most, hogy x hónap után először nincs esélye nálam, írt egy levelet, miszerint rájött, hogy a legjobb lenne, ha elvenne feleségül. Épp az erkélyen voltam, mikor olvastam, és ezen már megint kacagnom kellett: hát ez az Élet tényleg hihetetlen. Díjnyertes. Ezen nem lehet mást, csak nevetni.

Amúgy pedig két hét múlva indulok Alaszkába. Szorgosan készülök abban a néhány pillanatban, mikor épp nincs valami nagyon fontos dolog. Most úgy néz ki, a Denali parkhoz ragaszkodunk, de a többit a környékre tervezzük. Lesz pár teljes napunk, és jó néhány olyan, mikor csak nekem lesznek szabad egész- vagy félnapjaim.
Egyre jobban tetszik, egyre több a terv és cél, és már most úgy érzem, hogy ez a 10 nap nagyon kevés lesz, mert annyi minden volna. Viszont másik szemszögből tíz nap hosszú idő, főleg az én ismerkedési intenzitásommal rengeteg mindent lehet látni, tenni, menni.
Minden csak szemszög kérdése.
Mindig.

558

Vattacukor, játszótér, éjszakai görkorcsolyázás, pitypang koszorú, meg rózsaszín köd – aztán Phi mától három napos állásinterjún Európa északi felén. Az a szerencsém, hogy tegnap túl fáradt voltam már ahhoz, hogy gondolkodjak. Amúgy hétvégén, főleg vasárnap este, két falat ananász között is sírva tudtam volna fakadni. Legszívesebben kimentem volna a térre üvölteni. Mert ez a bizonytalanság meg tétlen várakozás… Persze, mosolygok, de közben majd meg döglök.
Pénteken is mesélt ezekről, meg a munkával és jövővel kapcsolatos várakozásiról. Mosolyogtam, és tényleg megértem őt, és igazat adok neki, és drukkolok, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretné – mert megérdemli. Csak ez lehet, hogy azt is jelenti, hogy elveszítem, épp most, mikor megtaláltam.
A tekintettel persze nehezebb hazudni, Phi meg nagyon jó megfigyelő, észreveszi a legkisebb rezdüléseimet is. Most is egyszer csak megfogta a kezem, hogy De látom, hogy ez téged mennyire nyugtalanít.  És hogy nem tud most még semmit mondani, csak annyit, hogy ne féljek, majd úgy csináljuk, hogy minden jó legyen.
Most nem akarok belemenni a részletekbe. De nem tudom, hogy mi az, ami nekem ebben az esetben jó lenne. Végiggondoltam mindent. Mindenesetre kész vagyok áldozatokra, bármilyen áldozatra. Lehet hogy hülyeség, de így van. Csak egyre nem: távkapcsolatra. De most tényleg nem akarok találgatásokba bocsátkozni. Azon vagyok, hogy ne szorítsa el nagyon a gombóc a torkomat.
Így reggeltől estig tárgyalások érik egymást, munkába fojtom magam, meg tart még a fotós tanfolyam is, aztán meg szerencsére itt vannak a barátok… bár ma nem vagyok a legjobb társaság.
És állítólag hétvégére minden kiderül. Ítélet születik… felettem is…

559


Nem lenne tisztességes azért imádkozni, hogy ne a külföldi munkát kapja meg. Így csak azért imádkozom, hogy had’ maradjunk együtt, bármiképp is.
Az első kérdésben igen, de a másodikban nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod…

560

Péntek este nála voltunk, és a szülőkkel. A nagyija hasonlít az én Juliska nénimre, nagyon aranyos. A szülei is, és szeretettel fogadtak, és jó nagyot ettünk, meg rögtönöztünk egy borkóstolót is. A széna-ízű nyert.
Másnap hatékonysági mutatónknak megfelelően a reggeli indulás dél felé csúszott el. A Gu-féle hatékonysági mutató olyan változó, mellyel a normálisan szükségeltető időt megszorozva megkapjuk a tényleges használati időt, Phi és Bogár esetében. Ez a mutató a hely jellegétől, a búcsúig hátralévő időtől, a viselt ruhadaraboktól és egyéb ismeretlenektől függ. Nagysága általában egynél nagyobb szám, viszont a végkifejletben csak ritkán akadályoz: a cél ha utóbb is, de megvalósul (evés, indulás, stb.).

Szóval aznap elfoglaltuk gyönyörű, virágzó kis birodalmunkat a múlt századi házban. Délután Szlovákiába kirándultunk, de csak kisebb kört, mert a Gu-mutató itt is működött, és a határt ötkor lezárták. De jót sétáltunk, piknikeltünk, fotóztunk, összekötve haladtunk… Este vacsi és tűzrakás meg kemence…
Aztán a sötétben faluzásra indultunk, mesélt mindenkiről, és a rét közepéről bámultuk a csillagokat.

Vasárnap is kirándultunk, minden csupa virág, méz és illat, madarak, szerelem… Az egész világ velünk dalolt. Olykor szó szerint is.
A magas hatékonytalansági mutató ellenére felértünk a csúcsra is, a kilátóban süttettük magunkat, meg csináltunk közös képeket. Aztán még egy kerülőt is bevállaltunk, és estefelé, fáradtan de boldogan értünk haza.
Vacsi, tűz, fahordás
J
, pezsgő…
Reggel nagy alvás, hancúrban akkorát reccsent az orrom, de szerintem nem tört el. Locsolás vízzel, és csomót csak léteztünk, egymás mellett, meg-megállva…
Egy vers való ide:

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Kosztolányi Dezső: Szerelmesek 

Aztán kószáltunk a környéken, csudacsinicsajjalcsiliscsokiscsúcscsók…

Voltunk a leseken, amit az apja csinált, hihetetlen. Mind ügyes és dolgos emberek. Nagyon sokat tettek azért a környékért. És nem utolsó sorban a saját környezetükért is.

Aztán szinte száguldottunk a vonthoz, épp csak beköszöntünk a szülőknek. És már itt is volt a búcsú.
Nagyszerű hétvége volt. Igazán boldog vagyok, hogy egymásra találtunk. Egy álom. Mondtam is neki, hogy ő a cáfolat azokra, akik mindig győzködni próbáltak, hogy érjem be kevesebbel, ne akarjak olyan sokat. Pedig Phi-re megérte várni, ezerszer is megérte.

561

Van egy férfi. Szeret. Szeretem.
Minél jobban megismerem, annál jobban szeretem. Pedig mindig azt hiszem, jobban már nem lehet. És nem csak szeretem, hanem sokra tartom, tisztelem, becsülöm, büszke vagyok rá… Ez hihetetlen…

Jók, amik eszembe jutnak:

Fára mászik velem. Tud tüzet rakni. Ragyog a szeme. Nem fél valamit elővenni a hűtőből. Megérti, ha valamit egyedül akarok csinálni. Ért az apró jelekből, rezdülésekből. Okos. Szépnek tart (állítólag a legszebbnek). Mélyérzésű. Értékeli a kis figyelmességeket. Tizennyolcas karika miatt cenz. Nem szégyelli az érzelmeit. Jól tűri a fájdalmat. Szeret játszani. Beágyaz. Szeret kócosan, teli pocakkal és smink nélkül is. Jóban van önmagával. Jó a munkájában. Szerény, nem kérkedik, még ha lehetne se. Tudja, hogy egy tárgy az csak egy tárgy. Figyelmes. Gyönyörű. Bemutat a szüleinek. Csuda hobbíja van, sok tudással. Tesz a világért, a környezetéért. Úton-útfélen csókol. Szereti a gyerekeket. Felszedi az erdőben az eldobott dobozt. Szereti a szüleit, és olyan kedves a nagyijával. Gyönyörű a hangja. ….

Rosszak, amik eszembe jutnak: –  

Körülmények, amik nem egyszerűek, de nem biztos, hogy rosszat jelentenek: esetleg tényleg a külföldi munka jön be. Vigyáznom kell, hogy ne kezdjek el rettegni azon, hogy elveszítem. Nem gondolok erre.
Nagyon szoros, napi a kapcsolata a szüleivel. Sok napot együtt is vannak. Mennyire lesz szabad mozgásterünk? De nagyon-nagyon kedvesek és jóindulatúak, és amennyit a hétvégén megtudtam róluk, nagyon jó emberek.
És nem utolsó sorban egy fantasztikus embert neveltek fel, amiért végtelenül hálás vagyok nekik.

 

Meg kell most néznem a fényképeinket, mert már vagy 30 perce nem láttam Őt…J

562

Néhány napja azon gondolkodom, hogy mi legyen ezzel a bloggal. Kicsit veszélyesnek érzem. Phi miatt.

Egyrészről igen, az vagyok, ami itt van, vagyis inkább az is vagyok. Amit írtam, őszintén írtam, jót s rosszat, keserűt s édeset egyaránt. De valamennyire mégis minden kiragadott és pillanatnyi. Az akkora vonatkozik, olyan, mint egy fényképalbum: pillanatfelvételek sokasága. És kőbe van vésve az is, amit talán már nem úgy gondolok, ami csak hiányosan van leírva, ami csak akkor volt igaz… de egy külső ember számára vajon mit mutat meg? Milyennek látszom én innen, a karakterek oldaláról nézve?
Felvállalok mindent, nincs szégyellni valóm. De mégis. Ott a másik oldal.
Mi van, ha egyszer megtalálja (ha eddig nem. Mert mindig mindenki megtalálja, akinek nem kéne is), és esetleg az egészet nem úgy érti, ahogy írva lett, ha olyanok is kiderülnek ebből, amiről amúgy nem szoktunk kérkedni…

Szóval nem akarok én hazudni, se félrebeszélni, se másnak mutatni magam, mint aki vagyok – távol álljon tőlem. De nem beszélünk mindig mindenről a régi dolgokból.
Viszont olyan visszás dolognak érezném, ha most egyetlen gombnyomással titkosítanám a múltam – még ha csak azért is, mert annyira szeretem, hogy nem akarom, hogy bármi közénk álljon.  Másrészt igen, vállalom, ez (is) vagyok én, halandó, földi esendő, és nem szégyellem: felvetem a fejem.

De ez magával hoz még egy harmadik kérdést is: mennyire fogok tudni vele kapcsolatban őszintén írni? Mennyire lehet? Mennyire szabad?

 

Tegnap Stuttgart rém unalmas volt: véget nem érő megbeszélések, és fontos emberek véget nem érő sora. Egy termosz kávét megittam, aztán este nem engedtek le a repülőről, mert a sztrájkoló dolgozók nem hoztak lépcsőt. Nekem is sztájkolnom kéne.

De most nincs kedvem. Most nagggyon boldog vagyok, a keblemre ölelném az egész világot. Reggel a kolléganőm is szóvá tette, hogy most úgy süt rólam a boldogság, hogy még őket is felvidítom. Így hát kacag az egész iroda…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum