563

Van amerikai vízumom!

Igaz, hogy olyan gusztustalan az egész folyamat, hogy magamtól sose vetemednék ilyenre. Két hetem ment rá a hozzávalók beszerzésére, de azzal még nem lenne sok baj. Csak a bánásmód, az bosszant. Hosszú sorok az utcán, kordonok mögött és fegyveres őrökkel, kordonkapu, újabb sor, motozás, hideg pultok… valahogy nagyon gyorsan elérik, hogy az ember egy utolsó kis csúszómászónak érezze magát. Legalábbis azon vannak, de nem hagyom magam. Ismerem a módszereket, tanultam magam is.

Néhány óra várakozás meg sor után a konzulnál már széket is kapok. Vagy nagyon megnyerő a fizimiskám, vagy a mozgássérült személy miatt, vagy épp ez a válasz volt soron, de alig pillantottak a papírjaimba, kérdeztek három rövidet, levették az ujjlenyomataim, és mire megmelegedett volna a szék a fenekem alatt, már közölték is, hogy a konzul úr elfogadta a kérelmemet. Úgyhogy nyitva az út Alaszkába…

Kint aztán egy kellemes meglepetés karjába futottam – szó szerint. Phi jött szembe a parkban, épp akkor végzett, így aztán bepótoltuk, ami reggel kimaradt: reggeli, kávé… Kávé, az mostanában nagyon kell. De nem bánom, az alvásidő megrövidülése egy csomó nagyszerű dolog meghosszabbodását jelenti.

564

A nők egyszerre menstruálnak, mi meg egyszerre leszünk szerelmesek – állapítja meg Bojóc a tényeket a reggeli munkába menetelnél. A negyven perc úgy telik, hogy csupa felsőfokban ecseteljük a hétvégét, meg rózsaszín a szélvédő, ésatöbbi…

Mert az úgy van, hogy el se akarom hinni (épp az előbb számoltunk utána), hogy mindössze másfél hete kezdődött. Annyi, de annyi minden történt azóta, és annyi mindenről beszéltünk és olyan mélységekig jutottunk, mint normál esetben több hónap után – vagy sose.

A lezáratlan azóta lezárult, egyetlen hétvége alatt csókolóztunk hat hegycsúcson, számon tartja, hogy szeretem kiskanállal inni a teát, vannak közös fotóink, egymásról fokozzuk feljebb a felsőfokokat… oké, nem ömlengek.
Nem tudom, hogy van ez, de nagyon jó. Valami nagy-nagy áldás, ami felett talán még mindig nem tértem napirendre. Talán sose fogok. Talán nem is szabad.

 

Most elmegyek Stuttgatba – szólít a munka. De péntektől négy nap meg Aggtelek a miénk. És az se baj, hogy nem lakik olyan közel, mert lám, így is sokat találkozunk, mindig adódik alkalom, vagy akár egy meglepetés telefon, hogy jön…  

 Tegnap megkérdezte, hogy én mit szeretnék, ha lehetősége lesz, melyik állást fogadja el. A magyar közelit vagy a svédet. Hát igen, jó kis kérdés. Tudom, hogy milyen fontos most ez az állásváltoztatás, és milyen ritka, esetleg életre szóló lehetőség és döntés. És ezért nem szeretném semerre irányítani. Nem tudnék annak súlya alatt élni, ha bármit csak miattam tenne, és aztán esetleg bánni fogja.
Másrészt tényleg az az érzésem, hogy van valami Gondviselés vagy mi, hogy mindig kialakul valahogy és lesz egy út, lesz lehetőség, megoldás – bárhogy is lesz. Nem tudom, mi lesz, és mi lehet ez a megoldás. Hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, és nem véletlen. És éppen ezért olyan nyugalom tölt el – tényleg nem aggódom emiatt. Pedig normál esetben már lehet, hogy a körmöm rágcsigálnám. Még csak kívánság vagy óhaj sincs bennem, hogy melyiket kapja meg. Csak annyi, hogy ha lehet, had’ maradjunk együtt. És akkor nincs se határ se távolság se áldozat. Persze, tudom, hogy egy svéd munkával nagy kérdésekkel találnánk szembe magunkat. De tudom, hogy ha így lesz, akkor is lesz valami megoldás. Mert Tudod, hogy érted történnek mindenek…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum