535

Megőrülök… tüskéket növesztett a mimózám!!! Az egész szára csupa tűske, tíz centinként.

És már több, mint hetven centi…

536

 

Ismered azt, mikor az ember már akkor sírj a el magát, mikor már elmúlt a baj? Megkönnyebbülésében, vagy mert akkorra eresztheti ki a levegőt, engedheti el magát – és akkor kijön minden, és könny szökik a szemébe? Majdnem én is így voltam.

Istenem… megint minden rendben. Pénteken mindent megbeszéltünk. Csak félreértés-féle volt, azt hitte, manipulálni akartam, pedig dehogy. Én már nem akarok semmi ilyesmihez folyamodni, főleg nem, hogy még okom se lenne: hisz annyira jó minden, miért is tenném. Csak mindannyiunkban élnek még részi félelmek, behegedt, de még nem feledett sebek, és most neki is ez jutott eszébe.

Ezt követően újra régi, csodás életünket éltük a hétvégén. Ilyenkor olyan messzire sodródnak a hétköznapok, mintha nem is lennének. Két napig tóparton vadkempingeztünk (támadt egy olyan ötlete, hogy verjük fel a sátrunk a tó közepén lévő stégre), és csak úsztunk, meg eveztünk, meg hasat süttettünk, meg hideg sörért jártunk, meg beszélgettünk, meg naplementét néztünk, meg felhőt számoltunk, meg ilyenek – második nap délután már a húgommal együtt.

És annyira de annyira örülök, hogy megint minden rendben… Épp most hív… J

537

Régen ki nem állhattam Düsseldorfot. Most egész megtetszett.
És meglepően kedvesek voltak az emberek. Az utcaseprő bácsi kellemes napot kívánt, miután felálltam a padról, és a mozgólépcsőn az idős bácsi megkérdezte, hogy segíthet-e, mikor látta, hogy a térképet böngészem.

538

Egy éve nem beszélgettem ennyit a húgommal. Tulajdonképpen tavaly nyár óta kétszer ha összefutottunk.
Zavar, hogy nem jut elég időm azokra, akik fontosak, akiket szeretek. Tegnap is ezért vettem fel a telefont, és az eredménye az lett, hogy éjfélig beszélgettünk, verseket olvastunk fel, együtt takarítottunk, felidéztük a gyerekkori vidám és kevésbé vidám történeteket, meghánytuk-vetettük az élet nagy dolgait meg a férfiakat. Az a furcsa, hogy ő úgy látja, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy nekem minden összejött. És végülis igaza is van, és én is így látom. Csak mégis kicsit másképp is, mert látom a sok árnyoldalt is, meg ami mindez mögötte van. A sok összeszorított fog, meg a leggyakrabban használt mantrám: Erősnek kell lenned, nagyon erősnek…
Másrész jó, hogy így látja, mert mindent annyiféleképp lehet látni: láthatom magam a legnyavalyatöröttebb sorsüldözöttnek vagy akár a legszerencsésebb lottónyertesnek is. De jó, ha az embernek a szemébe dörzsölik, hogy végtére is milyen jó dolga van.

Mert például vannak barátai. (Igaz, hogy sajnos nincs elég ideje rájuk, de vannak, és talán még ezt is megértik.) Hogy meg tudja valósítani sok álmát. (De hányat nem…) Hogy végtére is megél. (Ha szűkösen is.) Hogy egészséges. (Többnyire.) Hogy van párja, akit szeret, és aki szereti. (Még ha olykor sírás is a vége) És így tovább. Mert mindezek hajlamosak arra, hogy magától értetődőkké váljanak. Pedig nem azok. Nem szabad annak lenniük.

…és az este folyamán hívott Phi, és már jobb kedvű volt, bár még mindig igen távoli – épp csak halvány árnyéka a korábbiaknak.
Azt hiszem, most sok minden összejöhetett neki. Azt hiszem, itt most nem én vagyok a fontos, hanem ő, hogy most mellé álljak, és legalább velem ne legyen baj. Péntek.

539

Újabban a munkahelyemen support feladatokat is kénytelen vagyok ellátni.

És milyen böngészőt használ? – kérdezem végső elkeseredésemben.

Hátt, a google-t . Ott jó sok külföldi oldal is van. Ja, és a Startlapot. Igen, néha azt is…

ÁÁÁÁÁ!!!

540

Először sírtam Phi miatt. Vagyis vele, velünk kapcsolatban – nem miatta.

Nem tudom, hogy mi történt. Értetlenül állok az események előtt.

A hétvége elején kapcsolatunk elképzelhető legmagasabb csúcsait jártuk be, vasárnap estére pedig megtörtén az, amit sose hittem volna, amire abszolút nem számítottam: a nagy tökéletességben valami elromlott. És nem tudom, hogy hol vagy pont mi. Nem veszekedtünk. De azóta valami eltört nála. Nem tudom, hogy benne- vagy irányomba. Hogy hol követtem el hibát, mit kellett volna másképp tennem. Folyton ezt kutatom, mert biztos valami rosszat tettem.

E most elviselhetetlen, hogy majdnem a kimértség határán beszél, hogy mellőz minden becenevet és kedvességet, és egy sms 20 karakterben merül ki. Persze, ez akár teljesen normális és megszokott is lehet. De nem nálunk.
Iszonyatosan rossz, úgy érzem, kilöktek a menyországból, egy szintén nem olyan rossz helyre, de nem értem, hogy hogyan, vagy mik az okok. Mert biztos van valami ismeretlen, felszín alatti ok. Akkor nem csak a nők hajtogatják hogy nincs semmi baj, akkor is, ha van? Azt várja, hogy kiszedjem belőle? Vagy hogy kicsit békén hagyjam? Nehéz ezt így telefonon, távol egymástól.
Várom a pénteket, hátha egymás szemébe nézve, egymást megölelve megoldódik minden, és eloszlanak ezek a furcsa felhők. De az is lehet, hogy nem.

Pedig szeretem őt, ugyanúgy és ugyanannyira, sőt. Azt hiszem, sose volt még ilyen jó kapcsolatom. És nem akarom elveszíteni! Ő most a legfontosabb dolog az életemben… és nem tudom, miért tol el.

De most még intenzívebben látom, hogy milyen törékeny minden, főleg a boldogság. Hogy hiába hisszük, hogy minden szép és örökké tart – egy pillanat alatt szertefoszolhat.

És reggel, a nem alvástól kótyagos fejjel már megint pöröltem az istenekkel: nem akarom, hogy ez megint valami lecke legyen, hagyjanak már békén – adjanak nyári szünetet!

Csíkszemekkel kódorogva próbálok megfelelni a kötelezettségeimnek, és közben folyton azt kérdezem: Mikor van már péntek?

541

Rémes dolog ez a büszkeség. Hihetetlen mértékben megnehezíti és komplikálja az ember – amúgy sem egyszerű – életét. Mégis kicsit tartást ad neki.

Két hete is végig e körül járt az agyam, a Dolomitok felhőbe burkolódzott hegyláncai között.

Hol van a büszkeség egészséges határa? Mikor kell félretenni azt és egyszerűen szerénynek és szeretetteljesnek lenni? Mennyire szabad hagyni, ha le akarnak nyomni valami kellemetlent a torkomon? Miért fáj olyan rettenetesen sok – egyébként egyszerű – dolog, ami szimplán csak a büszkeségem sérti? Miért szorul össze ilyesmi miatt a torkom, hol dühömben, hol kétségbeesésemben, ha ilyesmi történik velem? Mit kell ilyenkor tennem, mi a helyes?
Persze, beszélni, megbeszélni. De azt sem lehet mindig. Van, amikor kimondva már a banalitás határait súroljuk, és ezzel, a szavakkal, a szóbahozással, eleve letesszük a voksunk a büszkeség mellé.

Meddig erény és honnantól gyengeség????

542

Igen, most erre se futja…

De ma lejelentkeztem a szigorlatról is, mert másfél hét alatt teljesen reménytelen lenne, főleg hogy egész nap szipolyozzák az agyamat. D már öt vizsgám megvan, egy van még hátra szombaton. Aztán végeztem nyárra.

És mivel ahogy elnézem, a cégtől semmi támogatást nem kapok, a mai nappal befejeztem a túlórázásokat is. Ami belefér a napi nyolcba, az ok, ami nem, hát nem.

És újra fogok hastáncra járni, mert már hónapok óta nem volt időm. És feltöltöm a web-albumaim, és megválaszolom a leveleim. És eljárok futni vagy biciklizni. Meg foglalkozom a vezetett útjaimmal. Hócipőm tele…

Ja, és abbahagyom a nyekergést, hogy semmire nincs időm…

 

De van egy csomó jó dolog is. A legfőbbet ugye  nem kell említenem. De pl. Voltunk hétvégén cseresznyét szedni. Meg piknikeltünk a lánchídi alagút tetején, szemben a város esti fényeivel. Meg úsztattuk magunkat gumimatracon a tóban. Meg ilyenek

Azt el sem mondom, hogy mit mondott pénteken…

Ajjjajj, el kell rendeznem az életem hétköznapi oldalát, hogy valóban ki tudjam élvezni ennek az időszaknak minden cseppjét. Mert ez kincs, ritka kincs.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum