531

Hiába áztatom munka után a hotel pezsgőfürdőjében a hátsó felem, hiába a nagyobb szabadság, a presztizs, a karrier meg az elismerés, ha az ember lánya éjjel a munkával álmodik és hánykolódik az ágyban, ha hulla fáradt, mire eljön a hétvége (hisz már hétfőn is az), ha a lakás koszos és a barátok elhanyagoltak.
De lehet, hogy rövidesen gyökeresen megváltozik az életem.
Ha nem, akkor megváltoztatom…

532

 

Néhány fotó a hétvégéről

 

 

533

Mától négy nap Phinél, haza, két nap itthon, három Stuttgartban, haza, kettő Ausztriában, haza, tíz nap az országban szanaszét. Nemnormális. Komolyan nem. Végülis utazni akartam, nem? Hát de, csak ilyenkor az ember lánya előtt végtelen nyaralások, pihenés, kalandok, hegyek és tengerek sejlenek fel, nem pedig unalmas üzleti utak meg munka. Na jó, Phi nem az. Meg Ausztria sem egészen. És esküszöm, hogy nem vagyok karrierista. Egy barátom most megkérdezte, hogy téged előléptettek, vagy mi? Olyan sokat dolgozol. Nem, simán csak sokat dolgozom. Ki se merem mondani, hogy mennyiért, mert hülyének néznek. Abba kéne hagyni. Az jutott most eszembe, hogy Phi olykor elálmodozik a lottó ötösről. (Ok, nekem még az ő fizetése is az lenne szerintem, bár nem beszélünk ilyenekről) Szóval, hogy most már csak az hiányozna. Mert most már vagyunk mi, ami fantasztikus, de milyen jó lenne, ha nem kellene dolgozni, és szabadok lehetnénk, és utazhatnánk, és azt csinálnánk, amit akarunk. Én mindig vitatkozom vele: hol hangosan, hol magamban. Mert én nem akarok lottót nyerni. Még ha olykor veszek is. De ha mélyen magamba nézek, akkor se nagyon akarok telitalálatot. Azt hiszem, többet ártana, mint segítene.Egyrészt – mint a mi példánk is mutatja – az embernek nem maga a sok a lényeg, hanem a több. Bármilye is van az embereknek, mindig az a folyamat a legboldogabb, amikor egyet lép felfelé. Amikor jobb lesz. Mert a jót nemigen becsülik, csak a jobbat. Tehát ha milliárdjaink volnának, egy idő után az se lenne új, boldogító. Hisz onnan hova tovább?

Aztán meg az én jelenlegi, legközelebbi álmaim nem a pénzhez, hanem valami egészen máshoz kötődnek, aminek semmi köze ehhez.
Sőt, a sok pénz még meg is gátolna ebben.
 Másrészt – azt ugyan nem mondom, hogy nem szeretnék jól keresni, és egy csomó szabit kapni, meg nem albérletben lakni, és egy autót fenntartani meg utazni meg ilyenek – szóval én azt vallom, hogy a boldogság nem a gazdagságban lakozik. Nézzük csak meg a nagy, gazdag, híres embereket. Isten óvjon tőlük. Hanem valami egészen másban, amit sokkal nehezebb elérni, mint a lottó ötöst. És én ebből kaptam egy kicsit. Vagy nem is olyan kicsit. Még ha sokszor nem is így látom, de már így is nyertes vagyok.
Mert van Párom. Tudod, olyan igazi, nagy P-és. Meg vannak barátaim. Aztán még beteg se vagyok, leszámítva a kis nyavalyáimat. Az anyám időközönként büszke rám. Szeretnek a gyerekek. Van lehetőségem egy csomó dolgot tenni, amit szeretnék. Igaz, hogy mostanában egy kicsit fáradt vagyok, de sok minden össze is jön. Aztán mindig keresek annyit, hogy megéljek. És ezek számítanak.
Nem tudom, meséltem-e itt az álmomat, mely után biztosra vettem, hogy meghalok. Tudtam, hogy meghalok, de nem bántam semmit. Viszont sajnáltam néhány dolgot. Hogy még nem volt, vagy hogy itt kell hagyni. És ezek egyike sem volt materiális. Egy pillanatra sem jutott eszembe semmilyen tárgy, vagyon, még utazás vagy egyéb sem: csak emberi kapcsolatok. Azok, akiket szeretek. Azok, akiket még nem volt akkor alkalmam szeretni. Semmi más.
Mégis erre fordítjuk a legkevesebb időt. 

 

534

Lassan felnövök. Vagy öregszem. Már nem rohanok ki fejvesztve egy kapcsolatból, és nem esküszök titkon szakítást, amint felmerül egy probléma. Mert merül fel.

Azt hittem, a hosszú hétvégénk – ugyan számomra munka is – de egy kicsit nyaralás, kikapcsolódás is lesz.
Ehhez képest a négyből három nap veszekedtünk. Nekem munka volt, meg barátok, meg elvárások meg megfelelés, neki meg elhanyagoltság meg kirekesztettség meg megfelelés. És mindketten rém hülyén viselkedtünk.

Lám, már ezt is többes számban mondom, és nem kenem rá.
Egymásnak olyan arcaival találkozunk, amilyenekkel még sose. Volt minden, mint a karneválon, csak ezek nem maszkok voltak, hanem odanőttek. Piros, kék, lila, narancssárga.
És veszekedtünk is. Sokat.
Milyen furcsa, most már azt is tudom, hogy veszekszik. Mi a stílusa, a hadviselés formája. Bár nem biztos, hogy mindig ez. Az enyém is eltért a megszokottól: én csak hallgattam, és tűrtem, mert nem akartam akkor és ott veszekedni. És nem akartam felindulásból olyasmiket mondani, amit később esetleg megbánok, vagy nagyon megbántom a másikat. Csak egyszer hördültem fel, amikor a barátaim ellen szólt. Mert ők a barátaim.

Aztán valahogy eltelt ez a négy nap. Gyönyörű kulisszák közt. Az egészet mintegy félálomban éltem meg. Négy helyre figyelni, négy csoportnak megfelelni. És ezt nem lehet. Valaki mindig elégedetlen lesz, ha beledöglök, akkor is.

Most újra, továbbra is szeretjük egymást. Én is, ő is. De valahogy többet tudunk, valahogy kicsit más így, és mégse. Az a hihetetlen, hogy – bár akkor nem éreztem így – de mindennek ellenére ugyanúgy szeretem.

Persze soha többé nem akarok ilyen helyzetbe kerülni, úgyhogy több ilyen út nem lesz. Mazochista azért nem vagyok…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum