524

Először kicsit szokatlan volt ez az egész: elmesélni mindenkinek, válaszolni a még válsztalan kérdésekre: mikor lesz az esküvő. Esetleg meggyőzni egyeseket, hogy ez nem meggondolatlanság meg könnyelműség.

Aztán ott vannak az új megszólítások. Még jó pár napig ízlelgettük, mint valami új csemegét: Vőlegényem. Menyasszonyom. Még most sem mindennapi. De hát van még emellet ezernyi más név.

Aztán a leendő hhétköznapi dolgok: költözés, együtt élés. Tényleg jó lenne már karácsonykor ott lenni.
Ez egyrészt kicsit elszomorít, mert annyi mindent itthagyok, és kicsit felold, mert már nem idegesít annyira a munka, mondván, hogy úgyis itt hagyom, és kicsit félek, mert annyi lesz az új és ismeretlen és szokatlan, és másrészt meg örülök, hogy együtt leszünk, közös otthonban.

Anyu biztos nagyon örül: Húgom szerint az utóbbi években már nem is azért imádkozott, hogy megtérjek, hanem hogy találjak egy rendes férjet. (Nem tudom, melyik ijeszt jobban. Az utóbbi inkább: oylan színben tüntet fel, mintha rajtam már csak az ima segítene).

Reklámok

526

Nem vagyok jó. Folyton van valami bajom, nyűgös vagyok, veszekedős, fáradt, ingerült. Nem vagyok jó. És ez még zavaróbb úgy, hogy az emberek velem jók.

Én nem a szokásos erkölcs vagy vallás, vagy társadalmi szokás alapján választom szét a jót s a rosszat, a bűnt és az erényt.

Az én szememben haragosnak lenni nem bűn. Olykor kell. De mikor tudom, érzem, hogy nem kéne – akkor nem szabad. Ha rossz napom van és nyavalygok, mert ráléptek a tyúkszememre, az nem rossz. De rendre negatívnak lenni, az rossz. Olykor utálni az összes embert és a hátam közepére se kívánni, az nem rossz. De igazságtalanul bántani valakit, az az. Olykor a párom agyára menni az nem. Sorozatosan igen.

És még csak senki nem is bánt ezekért. Phi vígasztal és segít, más meg helyettem kér bocsánatot.

Jó, elviekben mindig igazam van. De engem nem az elviek érdekelnek. Hanem az, hogy ha azt érzem utána, hogy ezt nem kellett volna. Ha nem vagyok tőle nyugodt. Ha saját magamnak nem tetszik a viselkedésem. Ha még napokig azon rágódok, hogy kellett-e, és ha igen, biztos, hogy így? Nem lehetett volna szeretetteljesebben dorgálni?

Ez volt hétvégén is, egy fura emberkével. Igen, megérdemelte, mert egész úton ökör módjára viselkedett, mert senki nem mert beszólni neki, mert a munkánkat tette tönkre. Még veszekedni se akartam vele, de kihozta belőlem, és hiába volt igazam, utána mégis cefetül éreztem magam. Mert valahogy nem volt jó ez így. Mert egy érett, normális, tudatos ember nem így kellene viselkedjen.

A minap Phi-vel beszéltünk, igaz, minden este beszélünk, de a fáradtságtól már néha az sem megy. És ilyenkor nem bírok vicces és vidám lenni, hanem vagy hallgatok, vagy úgy mint legutóbb, csak nyelem a könnyem a kagyló innenső végén. Mert mondjuk épp a fentieken rágódok. És ez így nagyon rossz, mert ezzel még a beszélgetést is elrontom.

 

Nem tudom, hol és mikor veszett el a bennem lévő harmónia, amit oly annyira tiszteltem. Rövidebb időkre még mindig vendégem, de azt hiszem, tavaly november óta nem tudtam igazán elengedni. Igen, akkor az iskola volt meg a vizsgák, és aztán jött Phi. Aki – félreértés ne essék – nagyon nagy kincs az életemben, és többre tartom, mint egy lottó nyereményt. De valahogy azóta még annyi időm sincs, hisz egész héten munka, most még messzebb lakok, lassan napi három órát tömegközlekedek. Este fél hét előtt sose érek haza. Péntek este jön Phi, és akkor hétfő hajnalig ünnep az élet, de mégis mindig bennem motoszkál, hogy mennyi dolgom lenne, de valahogy ilyenkor nem lehet dolgozni meg tennivenni meg tanulni, hisz itt van, és olyan keveset látom. De a maradék négy este, négyszer négy óra. Az tizenhat. Ennyi szabadidőm van egy héten. Ebből egy este a kötelezettségek: mosni, mosogatni, takarítani, virágot ápolni, ágyneműt húzni, mittudomén. Marad tizenkét óra. Ebből egy este tanulni, új utakkal foglalkozni, dolgozatot írni, diplomamunkára készülni. Marad nyolc. Szabadidő. Ha nem túlórázok.

Jogsit kéne csináltatni, elmenni a családomhoz, mert épp itt a húgom Németországból, varrni, sportolni, cikket írni, gépet installálni…

És most még kitaláltam, hogy újra megyek hastáncra, tegnap a régi oktató írt, mint egy jel gyanánt. Tudom, hogy ezzel még a kevesebb lesz a kevés is, de az segített, hogy kiegyensúlyozottabb legyek. Aztán meg remélem, hogy lassan körvonalazódni fog a jövő, hogy merre visz. Keressek-e állást az ország azon felén, mi vár rám ott, hogy tudjuk megcsinálni, be merem-e vállalni. Tegnap épp ezen töprengtem, és rájöttem, hogy én úgy, de úgy félek. Phi családjától. Ó, nem, nagyon aranyosak, és szeretnek meg minden. Csak lakni… azt nem. Azt nem bírom. Tíz éve a magam lábán állok. De ez majd egy másik téma.

Szóval valamit kellene csinálnom magammal, mert nem tetszik az az összepréselt szájú lány a tükörben. Nem szeretem azt, aki mostanában vagyok.

527

Színt vallok…

 

 

Ettő a 259 daraból. Kitartó vagyok, ha valamit a fejembe veszek…

A képek 100%-on íriszdiagnosztikai elemzésre is alkalmasak. Alkalmaztam is. Kár volt: e szerint baj van az agyammal…

 

 

528

Reminder 

Ne felejtsd el, hogy mennyire hiányzott, mikor nem volt veled. Mikor egyedül feküdtél és keltél a széles nagy ágyon, mikor megosztottad volna Vele a sok pillanatot. Ne feledd a torok-fojtogató érzést hétfő hajnalonként, mikor újabb hétre – vagy úgy mint most – két hetekre távozott. Ne feledd a hosszú, sóvárgó esti telefonbeszélgetéseket. Ne feledd, hogy mennyire vágytál Rá.

Ne feledd akkor se, mikor majd nap mint nap Vele kelsz, mikor minden nap reggelit készítesz neki, ha majd mindennapos lesz a jelenléte. Ne vágyj ilyenkor majd a szabadságra – hisz a szabadságodban is Rá vágytál. Ne vágyj a függetlenség, a korlátlan önakarat után. Ne vágyj arra, hogy ne kelljen esténként főznöd vagy egyezkedni a távirányító használatáról.

És most, most hogy még így van, értékeld ezeket! Ne azt gyászold, hogy nincs itt, hanem értékeld a vágyakozó szerelem magasztosságát. Értékeld a várakozást, értékeld, hogy ünnep minden perc – és ne légy elégedetlen és telhetetlen ezekkel. Örülj, hogy most még szabad vagy, mert nem lesz mindig így: sőt ha valóban családotok és gyermeked lesz, nagyon-nagyon sokáig nem lesz ezután így. Élvezd, hogy esténként oda mész, ahová akarsz, és ne bánkódj a sok tennivalód miatt. Értékeld nagyra ezeket a hónapokat, használd ki őket és örülj nekik – és ne zsarold sietséggel az időt.

Mert eljönnek azok a napok is, amikor a maiak után fogsz sóvárogni. Azokban a napokban, amikor beteljesültek mostani sóvárgásaid!

529

Szörnyű, milyen ritkán főzök mostanában. A sütésről már ne is beszéljünk.
Néha napján egy kis zöldséges csirke, tojás rántotta, omlett (lassan mesterük leszek), bundáskenyér, turmix. Szóval rémes.

Eddig mindig azt hajtogattam, hogy nincs kire. Most meg azt, hogy nincs mikor.
Napi tizenkét órát töltök házon kívül, ebből három óra tömegközlekedés – ami legalább annyira kiszipolyoz, mint a nyolc óra munka.

Van, hogy még akkor is csak meredten bámulok kifelé a fejemből, mikor itt van Phi.
Kerestem feléjük állást de nagyon nincs, legalábbis nem nekem való. Ő meg itt nem talál jó ajánlatot. Aztán szeptembertől kezdődik a suli, szigorlat meg diplomamunka.
Nem tudom, mi lesz így, hogy lesz így. Valahogy mindig van. Most is azt hittem, hogy két hétig nem fogunk találkozni, és lám: pénteken is egyzsercsak beállított: pár óra kedvéért is vette a fáradtságot, aztán hajnalban kivitt a busz indulásához. Tegnap meg félúton volt dolga, és nem állhatta meg, hogy este erre ne kanyarodjon. Azért mégis havi négy-hat alkalom az általános, ami annyira kevésnek tűnik. Tudom, elégedettnek kell lennem ennyivel is, sőt már csak azért is, hogy van. De ilyenkor az ember mégis többet akar.
Azért mégis tudom, hiszem, hogy megoldódik majd, és nyílik valamilyen lehetőség.
Furcsa, hogy már a gyerekeinkről beszélünk, de még nem töltöttünk együtt többet négy napnál.

530

Egy évvel öregebb lettem. Na nem egyszerre, csak úgy. Nem is veszem észre.

Néha úgy rohan az idő, olyan, mintha tegnap lettem volna húsz. Hát még ha valami határidős feladatról van szó! Nem is beszélve a hétvégékről.

 Ellenben hogy döcög: mint egy öreg szekér, ha a következő találkozást várom, ha azt nézem, hogy még csak alig több mint négy hónapja vagyunk együtt… mintha ezer éve ismerném – s mégis új.

Olyan dolgokról beszélgetünk nyíltan, amiről máskor, mással sose, mert nem lehet, csak gondolni. És annyira jó egy az egyenesség, ez a nyíltság…

 

Innen jut eszembe: Majmóca válaszolt egy régi kérdésemre, amit így fél év távlatából már fel mertem tenni. Kiderült, hogy a nagy játszmákban meg védekezésekben (nem adom ki magam, hogy ne legyek sebezhető és társai) oly mértékben félreértettük egymást, hogy nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mindegy, így történt. Nem tudom, mi történt volna akkor, ha azon az estén, vagy valamelyik hasonlón, nyíltan felvállaljuk magunkat, olyan egyenes szavakkal, mint most, így, hosszú idő biztonságos távlatából.
Nem latolgatni akarok, mert minden így jó, ahogy van. Nagyon jó. Csak örülök, hogy most nem kell játszani és tetteni.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum