513

Tegnap Operaház fantomját néztünk. A színfalak mögül, közül, alul.

Nagyon vicces élmény volt!

Még a helyén volt a csillár, és az akasztott ember is békésen várta sorsát a színpad feletti hídon. Lent díszletekkel futkorásztak, öltöztek, csevegtek, irányítottak. Fent a büfében ettek-ittak – velünk együtt. Fent a lámpákkal és függönyökkel, díszletekkel bűvészkedtek. Az odúban zenekar játszott. A színpad díszletei között színészek rejtőztek.

Olykor nagy dimenziós, gyors folyamatok zajlottak pillanatok alatt: egy függöny fel, kettő le, díszlet be, háttér ki, Fantom fut… bocsánat, Fantomok futnak. Mert egy előadásban nem mindig ugyanazt a szereplőt látjuk: sokuk ketten van, mert nem érnének oda egyik helyről a másikra. De csak egy énekel.

Láttam, hová zuhan be a csillár, hogy áll fel a temető, honnan jön a füst és hogy működik távirányítással a csónak.

Szeretek benézni a színfalak mögé. Nem csak a színházban.

Reklámok

514

Próbálom magamba sulykolni a pozitív gondolkodást, de eddig elég mérsékelt sikert könyvelhetek el. Pl. tegnap a Széchényiben igaz, hogy az agyam kipihentettem, de cserébe jól megfáztam. Aztán tegnap majdnem felmondtam, mert a megrendelőnk idióta képviselője nem képes kultúráltan tárgyalni, nála az üvöltés az alap. Csak mert frusztrált. Na már most engem ne üvöltsön le senki, még akkor se, ha lenne oka. Pláne, ha még az sincs..
De nem üvölthetek vissza, mert ugye belőlük élünk, főleg a főnökeim. Utána bocsánatot kért az idegbetegje, hogy ne haragudjak, neki ilyen a stílusa, de ezzel nincs semmi elrendezve. Legközelebb felállok és szó nélkül kijövök, ha nem tudja a becses stílusát az ajtón kívül hagyni.
Az a szomorú, hogy csupa ilyenekkel dolgozom, mindenki idegbajos, és azt hiszi, használhat lábtörlőnek. Hát nem. –Ne vedd olyan komolyan – mondta utána Művezető. De veszem. Velem még anyám se üvöltött sose, másnak se hagytam – eztán se fogom.

Aztán tegnap elfogadták a diploma konzulens kérelmemet, de a témavázlat leadási határideje már holnap van. A konzulensem nem ér rá konzultálni. Így nyakig túrom magam a netben, és próbálok valamit csak úgy összehozni. (Most is azt kellene)

Phi pedig még mindig úton, néha ír, kétszer beszéltünk is. Csak ő tele van most rendkívüli és csodálatos élményekkel, én pedig épp a legrosszabb időszakom élem, és olyan nagy így a kontraszt. Tudom, hogy vele kellene örülnöm, hogy milyen szép és érdekes helyeken meg emberekkel van. De most leginkább csak azt szeretném, ha itt lenne és odabújhatnék hozzá. Nincs kedvem se csevegni se panaszkodni, se semmit: csak hallgatni. Most piszok nagy szükségem lenne rá…Holnap jön haza, és ki akartam menni elé a reptérre, és addigra nagyszerű pozitív hangulatba vágni magam (mert azért elég lelombozó lenne egy kedvetlen, elkámpicsorodott csajhoz hazajönni ennyi jó után), de nem tudom, menni fog-e.A lakástakarításig meg körömfestésig már eljutottam, csak a lelkem… Abban bízom, hogy ha holnap meglátom, akkor már nem kellesz erőltetnem a jó kedvet, hanem jönni fog magától.  Patrikkal tegnap pont arról beszélgettünk, amin már jómagam is napok óta gondolkodom: a pozitív gondolkodáson.
Az a baj, hogy most mindent olyan borúsan látok, és ezért minden olyan borúsan is alakul. Annyit mondom, hogy milyen nehéz, és milyen nehéz lesz, hogy hogy félek, és úgysincs munka, és utálni fogom azt a házat, és Phi hogy meg fog változni és milyen nehéz lesz ott, és eleve minden olyan nehéz és sok – hogy szó szerint magamba sulykolom.
De hisz nem ez vagyok én! Az igazi Bogár mit mond? Hogy kevés ott a munka, de tudom, hogy kapok majd egy jót. Mert eddig is mindig így volt. És ezt a mostanit már úgyis unom. És lehet, hogy idegen a ház, de végre kertes és nagy, és a párommal lakom benne. És biztos, hogy nem lesz örömünnep minden nap, de hisz mindketten olyanok vagyunk, akik tesznek egy kapcsolatért. Beszélünk egymással, megbeszélünk. És ezt miért ne tudnánk? Miért lennének szürkék és távoliak és elidegenedettek a hétköznapok? Miért ne lehetnének harmonikusak és szeretettteljesek, olykor érdekesek vagy viccesek, máskor romantikusak vagy izgalmasak. Miért nem erre gondolok? Hisz mi vagyunk a legjobb alapanyag hozzá!És ha így gondolkodom, akkor sokkal valószínűbb, hogy így is fog történni. Kapd össze magad, kicsi lány, és találj vissza önmagadhoz!

Tegnap arról is beszélgettünk, hogy kinek mi a következő, megvalósításra váró nagy feladat vagy lecke. Hisz mindannyiunknak más. Én most azt látom, amiről korábban is írtam már: a páros hétköznapokat értékesen és minőségien élni. Ez hosszú projekt. Nem látványos. És kevesen választják.
Nagyon keveseket ismerek, akinek sikerül. Akik lelkileg nem lustulnak el, kiknek szelleme nem szürkül be, kik nem menekvésnek használják a konyhát, a munkát, a médiát, a hódítást. Akik kialakítják és megőrzik a harmóniát. Kik ismerik, tisztelik, szeretik és támogatják egymást. És ketten együtt értékesebb éltet érnek el, egészebbek lesznek, mint külön-külön egymaguk.
Azt hiszem, sokkal több a sikeres üzletasszony és érdekes hivatású ember, az okos vagy kalandos, gondolkodó vagy szent életű, híres vagy díjazott – mint a boldog pár.
De mi lehetünk egy közülük.

515

Olyan, mintha már nem lenne. Már megtanultam élni nélküle; hogy mással osszam meg az örömöm, a bánatom, hogy más dolgokban keressem a szépet.
Pedig még csak tíz napja ment el.

Evolúciós képességem nem ismer határokat. Így éltem túl mindent: ha levágták a lábam, szárnyat növesztettem. A túlélésért mindent.

Tíz nap után csöngött a telefon, Phi hívott, és másfél hét után először beszéltünk. Vagyis főleg beszélt, mert én csak hallgattam, mint egy idegent. Idegenek voltak az élményei, nagy és gyönyörű élmények, amihez nem volt semmi közöm. Távoli volt és valószínűtlen, és valahogy nem olyan nyakbaugrós érzésem volt, hanem kicsit olyan jómostmitkezdjekezzel.

Pedig szeretem, nagyon szeretem. Úgy emlékszem.

516

A határidő a nyakamon, vadul kéne dolgoznom, ehelyett a nap felében olvasok, már kifolyik a szemem. Még nem értem a végére, de most annyira ezzel van tele a fejem. Mert annyira furcsa és megható és tanulságos látni, hogy másnak is vannak hasonló bajai, kérdései. Félelmetesen hasonlóak. De ez egyben vigasztaló is, hogy nem vagy egyedül, hogy nem vagy kivételesen nehéz helyzetben, hogy nem te vagy az egyetlen. Sőt valakinek lehet, hogy még nehezebb is… De ezekről majd, később…

 

Sokkal jobban kellene foglalkoztasson, hogy holnap matek szigorlatom lesz, és a hat tantárgy anyaga kaotikus állapotban zsibong az agyamban.
Phi édes volt, képeslapot küldött. Hogy szorít. Szerintem időzített volt (tőlem leste el), de nagyon jól esett. Imádom.

Még fél időnél se tart a távolléte, de már olyan eszméletlenül hiányzik. Még nyolcat kell aludni… Nem hittem volna, hogy ennyi rengeteget jelent az is, hogy máskor ha nem találkozunk, legalább beszélünk. Az a napi fél óra életeket ment. Sokkal jobban meg kell becsüljem.

Amúgy péntektől jobb lesz. Túl leszek a szigorlaton, és nem kell a lakásban tanulásra terrorizálnom magam.
Helyette két nap Alpok, túravezetőnéniként. Aztán egy nap pakolás, egy nap Anyu-látogatás, egy nap Patrik, egy nap színház. És már itt is lesz.

 

Jut eszembe, töretlenül török a csúcsra. Hétfőn a Madách színház színpadán álltam, ma pedig cikk jelent meg rólam a nemzetközi portálunkon. Ez utóbbiban az a legjobb, hogy bosszantani lehet vele Pockot, a legirigyebb és legnépszerűtlenebb kollégámat.

Mert az a képeslap sokkal többet jelent bármilyen publikációnál.

517

Majdnem olyan, mintha depressziós lennék. Nincs rá semmi okom, hisz megtaláltam azt, akire eddig vártam, aminek létezésében már majdnem kételkedtem. Phi. És minden olyan csodálatos…

És minden okom, mert feje tetején áll a munkahelyem, mert lelomboz, hogy mindig csak a sunyi gerinctelenek lehetnek nyertesek, mert a megszokott boltjaimban tapasztalatból már nem is nézem a polcok kínálatát, csak az akciós termékekét. Mert hideg van a lakásban, mert folyton tanulnom kell a pénteki szigorlatra. Mert annyi de annyi változást hoz a jövő, félelmetes változást, és nehéz meggyőzni magam, hogy még jó is lehet. Hogy jobb lesz, mint most.  Valahogy úgy látom – nem tudom miért – hogy egy nagy, sötét szakadék előtt állok, és muszáj beleugranom. Mert arra visz az út. Pedig rendben, hogy arra visz az út, de miért nem látom virágos rétnek?

És most nincs itt Phi sem, még beszélni se tudunk. Pedig azt hiszem, akkor minden helyére kerülne. Ha rám néz és átölel, akkor a szakadékban is virágok nőnek.

518

Elmegyünk vásárolni, kifelé eltűnik pár percre, majd jön egy szál virággal. Csak úgy.
El kell olvadni. 

Aztán szombat reggel elutazott két hétre. Az erkélyről integettem, ahogy szoktam, de most tudtam, hogy sokáig nem jön vissza, és addig beszélni se nagyon fogunk.
Úgy magamra maradtam, és annyira hiányzott, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire tud. Mondván, hogy mi az a két hét, máskor se találkozunk egy hétig, van elég tennivalóm, és végre otthon vagyok a kis kuckómban. Csakhogy. Ha valaki nincs, akkor nem úgy hiányzik, mint ha van csak mégsem. És még milyen sok nap van hátra… 

Múlt hét végén megtörtént a nagy bemutatkozás, Anyunál. Mindketten nagyon készültek.
Phi inget vasaltatott, borotválkozott, virágot vásárolt.Anyu főzési ötleteket kért, tegezésen gondolkodott, a lakást takarította.
Én meg csak bíztam bennük. Az este jól sikerült: Phi jól társalgott és kérdezgetett, Anyu nem lelkizett és nem kérdezgetett. Jó volt a hangulat, és még jobb, mikor a húgom csöpp lánya is felengedett, és előbb velem, majd később vele barátkozott meg.
Együtt repülőztek végig a nappalin, láthatóan imádták egymást, és én annyira büszke voltam.
Szóval azóta Anyu is boldog, meg mindenki.
Phi pedig mikor aznap este beszálltunk a kocsiba, csillogó szemekkel megkérdezte: ugye nekünk is ilyen gyerekeink lesznek?


Másnap otthon ülve fél délelőtt azon gondolkodtam, hogy milyen szerencsés is vagyok. Ok nélkül is szeretném őt, de ezer millió okom van rá.
Sose hittem a Nagy Ő-ben, és most tessék, itt van. Büszke vagyok rá, és kétség sem merül fel bennem, hogy Ő lett rendelve számomra.
Még akkor sem, ha nem mindig sétagalopp az élet.

519

Éjjel arra ébredtem, hogy sírok, és aztán reggelig nem tudtam visszaaludni. Kezdek hisztérikus állapotba kerülni. Egy tucat folyondár készül rám tekeredni. 
Phi tegnap, miután egy sort bizonygatta, hogy milyen szép kismama és milyen jó anyuka leszek, megkérdezte, hogy én mikor szeretnék gyereket.
Na ja. Már vagy tíz éve. Csak nem mindenáron. És csak most érettek meg erre a körülmények, vagyis most találkoztam Vele.
Vele, aki úgy tudja feltenni ezt a kérdést, annyi szeretettel a szemében, hogy elolvadok.

Két húgomnak is évekbe telt, hogy a kis jövevény bekopogtasson. Aztán nehéz, veszélyes szülés következett. Aztán újabb sokéves várakozás a következőre. Kicsit félek. Nagyon-nagyon félek. Csak nem mondom, sőt, igyekszem ezen a téren teljes nyugalomra jutni: nem diktálhatom magamba, hogy így történjen. Lesz ahogy lesz, és úgy lesz jó. Azonban most, hogy ilyen karnyújtásnyira vagyunk, olyan élesen rajzolódik ki, hogy mindez mit jelent majd. Vízválasztó. De ezekről majd még írok.  

520

Teljesen tanácstalan vagyok, összetört, zavarodott, szomorú, magányos. Ez mind nem lenne különös, ha nem épp most lennék itt, ahol  – várhatóan – az életem hátralévő részét kellene töltenem, és azzal akivel az életem hátralévő részét kéne töltenem. És a fentiek miatt úgy viselkedek, mint egy instabil idegzetű idióta, még magam is rosszul vagyok magamtól.
Kedden jöttem le. Mondván, hogy ha már úgyis tanulok és nem dolgozom, jöjjek, legalább szokom házat meg a gondolatot, meg legalább együtt vagyunk – úgyis ritkán látjuk egymást. Ehhez képest többet bőgtem, mint egész évben összesen.
Először azért, mert elvesztem ebben a nagy házban, mert annyira idegen tőlem, sötét és rideg, még ha modern is. Egyszerűen nem tudom megszokni, otthon érezni magam. Így az első nap azzal telt, hogy kóboroltam a kihalt házban, összeszorult szívvel könyörögtem: nem, én nem akarok itt lakni!
Aztán délután, mikor hazajött, gondoltam végre eloszlik magány. De nem: külön helyiségekben tevékenykedtünk, Phi élte a saját kis életét, meg pakol az utazásra, dolga van: ami ellen nincs egy szavam sem, csak én itt idegen vagyok és vendég egy utazótáskányi ruhával – és iszonyatosan magányos.
Ma füvet akartam nyírni – lenne egy kis sikerélmény meg friss levegő. Nem engedte, mert mit szólnak a szomszédok. Csak menj, melegíts egy kis levest. Vagy hozd ide a talicskát. Vagy gyere, tedd be ezt a hűtőbe.
És tudom, hogy hülyén viselkedek, és nem akarom őt bántani, mert semmit nem tesz rosszindulatból, és nem akarom elrontani a kettőnk közötti jó viszonyt, de ez így sok, túl sok.
És hogy őszinte legyek, rettegek. Iszonyatosan.
Nem attól hogy nem tudom majd csinálni. Hanem hogy nem tudok majd jól élni. Hogy az életem nem tudom majd jól csinálni. Iszonyatosan félek.
Eddig megszoktam már az egyedüllétet, és rengeteget tanultam, sok leckét a két év alatt. És szerettem az életemet, és emelt fővel hordtam.
Most attól tartok, hogy élni ugyan fogok, de szürkén, sápadtan, beletörődve, rutinszerűen. És azt nem akarom.
Rá kellett jönnöm, hogy egy párkapcsolatot úgy megvalósítani, hogy az valóban "minőségi" élet legyen, az sokkal nehezebb, mint ugyanez egyedül.
Mert míg csak magam vagyok, mindent úgy alakíthatok, ahogy a legjobb, ahogy a legjobban meg tudom oldani a problémákat, és minden egyedül csak tőlem függ.
Így viszont annyi váratlan helyzettel találkozik az ember, és nem zárhatja ki a másikat, nem lehet közömbös, nem kerülheti el: sőt, még a saját érzelmeivel is számolnia kell. Mint egy kétismeretlenes egyenlet.
És ami esetleg nekem régi bevált, jó módszerem vagy reakcióm, az esetleg egy kapcsolatban nem működik, vagy bántja a másikat.
És olyan könnyű valamilyen középszerű rutint megszokni, az ünnepnélküliséget, a létfenntartó vegetálást. Emlékszem még G. melletti panaszaimra: lehúz a langyos mocsár.
És ettől félek én is, hogy elkényelmesedek, nem a testem, hanem a lelkem. Hogy a kisebb ellenállás felé haladva majd marad a házimunka, mint rutin (mert azért azt is lehet szívvel is csinálni), a tévé vagy a számítógép, az érzelmi intenzitás leépülése. És azt nem akarom hagyni, nem akarok ebbe beletörődni – főleg ilyen hamar nem. Nem akarom, hogy már most csók nélkül megyünk el egymás mellett, hogy csak este az ágyban vagyunk együtt és figyelünk egymásra. Nem akarom, hogy zsörtölődős legyek, aki a másik agyára megy. Nem akarom, hogy mindketten más számítógép előtt töltsük az estéket. Nem akarok megszokott házicseléd lenni. Nem akarom, hogy ne tudjuk megosztani egymással a gondjainkat.
Tudom, hogy lehet. Tudom, hogy meg tudjuk csinálni, ha igazán akarjuk. Csak most az elején olyan, mint egy nagy vajúdás.
Folyton egymásnak ütközünk – nem tudjuk még jól csinálni. És mindketten más miatt. Ő azért, mert házon belül van, én azért, mert nem.
Ő azért, mert itt a megszokott ház, a megszokott falak, a megszokott rutin – és itt természetes. Számára változtatni volna természetellenes. Persze ha nálam vagyunk, egészen más. Akkor mézeshetek. De persze az sem tarthat örökké.
Én pedig mert berken kívül vagyok, nem találom a helyem az életében, sajátom itt pedig még nincs.

Nagyon-nagyon-nagyon szeretnék jó és kedves és vidám pár lenni. Nem elégedetlenkedni, nem mást akarni, nem máshogy akarni.
Csak az a baj, hogy épp ez visz előre: az akarás, a jobbra törekvés, a nem mindenbe belenyugvás.
 

521

… és csak egy-két tompa puffanás hallatszott, aztán emberek tűntek fel egy fél pillanatra a levegőben, az autó zöld motorháztetője fölött. Aztán csend, nagyon mély, halálos csend, mielőtt felhördült a tömeg.

Nem bírtam odamenni – olyan rosszullét lett rajtam úrrá, hogy alig álltam a lábamon, és majdnem hánytam. Nekem több rossz emlékem kötődik ehhez, mint a legtöbb embernek.

Mozdulatlan testek hevertek a zebrán. Merev tekintettel, olykor a baleset felé pillantva szöktem le a lépcsőn – szemem sarkából láttam, hogy már akadt elég segítő kéz.

Menekültem – a látvány és az emlékek elől.
Odalent fülledt melegben csengett az üvegxilofon vidám hangja, emberek jöttek-mentek sietősen, telefonálva, kézen fogva, mindennapin.
Mintha mi sem történt volna, zengett a dal – odafönt, pár lépésre pedig dolgozott a Halál.

522

Mi a jobb egy kapcsolatban, ha tudunk a múltról és beszélünk róla, vagy ha bebújuk a megnemtörténtség illúziója mögé, és hallgatunk?

Nyilvánvaló, hogy mindannyiunk mögött áll élet, történetek és szerelmek. De mennyire beszéljünk róla?

Az eddigi összes kapcsolatomban valahogy mindig beszéltünk ezekről, no persze nem sokat, csak úgy, ha épp jött. Most viszont – leszámítva az első napokban néhány tényszerű adatot – kerüljük a témát. Mindketten úgy érezzük, hogy rosszul esne a másiknak. De melyik variáció a jobb?

És így féltem ezt a karakterhalmazt is, amit itt összehordtam. Most számoltam meg: 620 oldal, több mint 200 ezer szó, majd másfél millió karakter. Iszonyat.

És félek, mert vajon mindez mit mondd el rólam a másiknak, ha véletlen kezébe kerül és elolvassa?

Most egy évet visszaolvastam. Néhol majdnem bőgtem, néhol mosolyogtam. De én ismerem a mögötte megbúvó történeteket, tudom, hogy ezek közül mi lett már múlttá, mit látok már másképp, ki bújik a kimondatlan nevek mögött, mi nem került leírásra.

Nem szeretném törölni. De ilyenkor tényleg félek, hogy esetleg nem lenne jó vége…

Viszont épp most találkoztam egy három évvel ezelőtti bejegyzésemmel, így hangzik:

 Azt hiszem, olyan kapcsolatra vágyom, ahol elolvasva a párom őszinte blogját még mindig szeretném őt.Nem tudom, van-e ilyen. 

És egy nap múlva:

 Tehát az előző gondolat folytatása:Azt hiszem, olyan párkapcsolatra vágyom, hogy a párom elolvasva az akkori blogomat még mindig szeressen.  

Nekem is nagyon tanulságos ez a kis múltidézés. Vakítóan élesen elhatárolódva látom az egyes fejezeteket – címszavakat, rövid összefoglalókat tudnék írni hozzájuk. Olykor egészen furcsállva vagy elnézően somolyogva szemlélem egykori önmagam.

A mostani énemre is ez a jövő vár?

Valószínűleg. De hisz éppen az a csodálatos, hogy folyton változunk.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum