Tegnap Operaház fantomját néztünk. A színfalak mögül, közül, alul.
Nagyon vicces élmény volt!
Még a helyén volt a csillár, és az akasztott ember is békésen várta sorsát a színpad feletti hídon. Lent díszletekkel futkorásztak, öltöztek, csevegtek, irányítottak. Fent a büfében ettek-ittak – velünk együtt. Fent a lámpákkal és függönyökkel, díszletekkel bűvészkedtek. Az odúban zenekar játszott. A színpad díszletei között színészek rejtőztek.
Olykor nagy dimenziós, gyors folyamatok zajlottak pillanatok alatt: egy függöny fel, kettő le, díszlet be, háttér ki, Fantom fut… bocsánat, Fantomok futnak. Mert egy előadásban nem mindig ugyanazt a szereplőt látjuk: sokuk ketten van, mert nem érnének oda egyik helyről a másikra. De csak egy énekel.
Láttam, hová zuhan be a csillár, hogy áll fel a temető, honnan jön a füst és hogy működik távirányítással a csónak.
Szeretek benézni a színfalak mögé. Nem csak a színházban.
