506

Most büszke vagyok magamra: sikerült. Jó, tudom, ez még csak egy első tyúklépés – de lépés. És nem is nehéz, csak el kell kezdeni, hisz ez egy öngerjesztő folyamat, kár pozitív, akár negatív irányban.

Pénteken közel állt a szám a görbüléshez, mert rettenetesen elveszve éreztem magam a sok ember között, akiket én nem ismertem, és ugyanazok a fényképek között, ahol soha nem jártam. De megembereltem magam, s hazafelé menet nem kezdtem el keseregni, és azt hiszem, ez volt az első lépés egy nagyszerű hétvégéhez. És a pozitív életszemléletem visszaállításához.

Még a leendő ház-beosztás megbeszélése sem szeghette kedvem. Sőt, sikerült végre elmagyaráznom azt, hogy mit szeretnék, azt a gondolatom egy saját szoba kialakításáról, legalább ideiglenesen, amely egy kis kuckó lenne, egy lányszoba, egy darabka otthon. Amíg nem érzem mindenütt otthon magam.
Azt hiszem, Phi megértette, milyen fontos ez nekem. És beleegyezett. De már nem is biztos, hogy annyira ragaszkodom ehhez.

Hét hónapja vagyunk együtt. És még mindig egyre jobban szeretem.

507

Megérett bennem az elhatározás: jó leszek!

Fenyegetőzöm, hogy most aztán bokán rúgom magam, ha nem viselkedek.

Tegnap Pöttyössel arra próbáltunk rájönni, hogy mi, okos-intelligens-értelmes lányok, miért változunk hibbant tyúkokká egy kapcsolatban. Mintha nem volna egy csepp eszünk sem. Pedig ha valaki másról van szó, annyira végtelenül és felülmúlhatatlanul okosak tudunk lenni.

De valahogy ilyenkor átveszik az érzelmek az uralmat. És sokszor előfordul, hogy hiába tudom az eszemmel, hogy nincs igazam, vagy nem kellene így vagy úgy viselkednem, esetleg megbántódnom – a józan eszem nem bír felülkerekedni az érzelmeimen, és minden tudatosságom ellenére képes letaglózni a szomorúság, a csalódottság, a büszkeség, a szemrehányás. Nem nagy dolgok, apró kis szösszenetek csak, a másik fél olykor talán észre sem vesz. Talán egyedül csak én.

De én tudom, hogy mit kellene tennem, és mégis tehetetlen vagyok.

És már ott is tartunk, ahol Pál apostol is (félreértés ne essék: ettől még nem leszek hívő és nem beszélek bűnről, de az alapproblémája már neki is ez volt):  Mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.
Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.
Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bûn.  
Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bûn megvan bennem.
Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belsõ ember szerint;  De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bûn törvényének, mely van az én tagjaimban.  
Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testébõl?
Már egész napjaimat elfoglalják ezek a gondolatok. Mert fáradt vagyok és nyúzott, és emiatt túl sok mindenből csinálok problémát, és aztán pedig a problémázásom miatt érzem magam rosszul… és így megy a mókuskerék.De ki akarok szállni. Meg akarom tanulni, hogy tudom átvinni az egyedüllét tudatosságát a kapcsolatba. Hogy tudok jól élni, hogy tudok kontrollt gyakorolni az érzelmeim felett anélkül, hogy érzéketlenné válnék. Nagy feladat. A legtöbben neki se kezdenek. De én marha büszke ember vagyok, és úgyis piszkálni fogja a csőröm, amíg meg nem valósítom…

508

Állás megoldva. Na jó, nem teljesen, csak félig, de úgy néz ki, sikerül a cégnél maradnom.
Szegények, mikor a beszédem bevezetőjében taglalni kezdtem, hogy lassan költözni fogok, már fogták a fejüket. Maguk is tudják, de én is elmeséltem még, hogy milyen lehetetlen vállalkozás erre a területre szakembert találni, hát még ilyen talpraesőset. Aztán szépen felvázoltam az ötletem a régióvezetőségről, és láthatóan kezdtek felengedni a vonásaik.

Konkrétumok még nincsenek, nem is kell – csak ezt kértem, hogy egy héten belül válaszoljanak, hogy kellek-e, mert egyébként elkezdek sürgősen munkát keresni a lakhelyemen.

Azonnal válaszoltak.

 

Közben Phi is hazajött, azt hiszem épp Nizzából. Most Németországba tart. Tiszta bolondokháza. Rossz, hogy épp most nincs sehol, amikor nagyon kéne, amikor szükségem van rá. Ellentétes pólusokon létezünk. Persze, megoldom meg átvészelem, mint ahogy eddig is de ehhez annyira el kell vágnom magam tőle, annyira nem tűrhetem, hogy rászoruljak – hogy mire végre betoppan, már szinte idegen. Legalább egy nap, míg megszokom. Hisz egész eddig azt duruzsoltam magamban, hogy nyugi, bébi, megy ez egyedül is, most meg hirtelen megint párban vagyok. Aztán újra nem. Eh, csak jő majd valami nyugisabb idő is…

Mindenesetre ez a munka dolog jó. Nem, nem a munka, mert az idegtépő lesz. De jó, hogy tesznek egy autót a fenekem alá, hogy nem leszek irodába zárva, hogy visszajárhatok ide, és a városba – akár hetente.

Legkésőbb január egytől. Új év – új élet…

509

Nézőpont kérdése…

 

 

 

 

 

 

 

510

Elkezdtem azzal szórakoztatni magam, hogy szép menyasszonyiruhákat meg tetszetős virágkompozíciókat gyűjtök – ötleteknek. Sose foglalkoztam ilyesmivel, sőt határozott elképzelésem se volt sose. Csak hogy szép legyen.
Most már lassan gyűlnek az ötletek, de még bőven van időm.

Phivel még nem beszéltünk a részletekről, de mondanom sem kell, hogy nekem már jó előre jár az agyam. Például hogy az én szeretett kis családom alsó hangon is negyven fő. És ebben nincs benne se unokatestvér, se barát. És ez még csak az enyém. Aztán ehhez jön még, hogy az én oldalamról senki nincs nagyon eleresztve – enyhén szólva. És nem is szeretnék egyetlen este alatt eltapsolni egy kisebb vagyont amúgy sem. Ha volna is lenne jobb helye.

Aztán meg – továbbra is szeretett – kis családom ugye nem tartozik az egyszerű esetek közé, és valószínűleg módfelett frusztrálva éreznék magukat egy "világi", táncos-mulató-vőfélyes esküvőn. Kicsit én is. Továbbá népes kis családom hatvan százalékát gyermekek teszik ki, akik folyton az anyjuk fegyelmezését hallgatnák egy csillivilli helyen: ne húzd le az abroszt, egyél rendesen, nem kiabálj.

Úgyhogy azt sütöttem ki, hogy egy jó kis kerti-partit kellene csinálni mindenfajta kötöttségek nélkül. Hely az van. Kis pavilon meg asztalok, szépen feldíszítve, grill vagy bogrács, esetleg házi készítésű, mindenki hoz egy tálca sütit, a lurkók kacarászva rohangálnak a fűben, a felnőttek csoportokba verődve beszélgetnek, és mindenki vidám. Nincs ültetési rend meg forgatókönyv, mindenki jön-megy és jól érzi magát. Így el tudnak jönni a barátok is (akik sokszor többet jelentettek, mint a család). Nem szervezzük betegre magunkat fél éven keresztül, hanem egyszerűen csak élvezzük az ünnepet. Hisz valahol erről szólna, nem?

511

Na, most már vége az ígérgetésnek, hogy pozitívan fogok gondolkodni, nem pedig rémüldözni meg ördögöt festeni a jövővel kapcsolatban.

Ma elkezdtem listát írni, hogy miért is lesz jó nekem. Már van tizenegy pontom.

Legszívesebben kiragasztanám otthon valahová, hogy mindig lássam, és bővíteni tudjam, de ha Phi látná, biztos elszomorodna, hogy nekem sulykolnom kell magamba a boldogságot. Pedig vele nincs is semmi baj: ezek csak az én felhőim.

512

…azt akarom, hogy a lehető legjobb férjed legyek…
Azt hiszem, ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem. Phi volt az, péntek este.

Szóval hogy valaki, ráadásul férfi létére ilyeneken gondolkodik… mindegy, ezt nem tudom most így kielemezni, mint az iskolában az Ady verseket. Ezt érezni kell.

És ilyenkor annyira szégyellem magam, hogy én meg tele vagyok félelmekkel meg kételyekkel meg rossz tapasztalatokkal. Mert hisz itt van isten lába a kezemben!

Ennek ellenére vasárnap még volt egy kis mosolyszünet.

Merthogy távolléte utolsó napjaiban nagyon mérsékelten adott jelt magáról, és mikor a végén betegen és fáradtan felhívtam az volt a válasz, hogy most nem tud, mert még tart a buli. És bennem ott akkor valami nagyon-nagyon összetört. És hiába vártam csinosan, mosolyogva a reptéren – addigra már olyan volt, mintha nagy szakítás után békülgetnék lassan újra.

Nem, nem csinált semmi rosszat, nem rosszabbat, mint bárki más. Mert mit kellene tennie? Ülnie a szállodai szobában és szomorkodnia utánam? Kötelességtudóan írogatni nekem? Nem. Egyszerűen csak valami nagyon fájt. Tudod, azok a tipikus női gondolatok. Hogy mi az istenért nem tud öt percet rám szánni. Vagy reggel felhívni. Vagy napközben.

És nem is ez volt a legrosszabb, hanem hogy ez által tudatossá vált bennem, hogy mennyire függővé tettem magam tőle.

Évek óta megálltam a lábamon, megvoltak a receptek a nyavalyáimra, esténként nem a telefon kijelzőjét nyomkodtam vagy füleltem még a vécén is csöngetések után. Nem. Megoldottam. Most pedig annyira függ a kedvem, a kedélyállapotom attól, hogy ír-e, hív-e, mit mond, miért… Levetettem a jó kis védőöltözetem, kiszolgáltattam magam, és úgy éreztem ott és akkor, mint akit pőrén az utca közepén hagytak.

Felelős vagy a rózsádért, akit megszelídítettél. Lehet, hogy nem kellene ennyire megszelídülnöm. Ennyire függenem.

Mondtam ezt neki is itthon, mert szóba került, mert nem tudtam titkolni a rosszkedvem, főleg miután végignéztem a képbemutatót is, amiből kiderült, hogy mivel és kikkel volt elfoglalva ezalatt.

De Phi épp azt nem akarja, hogy távolodjak. Ő is annyira akarja a közelséget, és bizonygatja, hogy mennyire szeret. És én el is hiszem neki. És én is így szeretem. Csak ez kevés. Vagyis sok. Nem volna szabad ennyire függnöm.  Nem befolyásolhatja ilyen nagyon a kedvem, vissza kell nyernem önálló emberségem. Miatta is, főleg miatta. Mert egyébként nem lesz vége a rosszkedveknek, a szemrehányásoknak, a nehezteléseknek, sértődéseknek. Hogy miért nem velem van, miért teszi vagy nem teszi azt vagy azt. És ezzel mindkettőnket tönkretenném.

Nem tudom, mit csináljak vagy hogy. Sőt, nem is nagyon akarok „csinálni”.

Mert a lényeg kettőnkben van. Hogy mindketten komolyan vesszük és odafigyelünk. Hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat.

És hogy így gondolkodik, ahogy kezdtem: a legjobb férj lenni.

Igaza van, mikor azt mondja: ha nekünk nem sikerül, akkor senkinek. Akkor el van átkozva ez a világ.

Én pedig ennyi minden után elhatároztam, hogy méltó leszek hozzá. És én leszek a legjobb felesége…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum