512

…azt akarom, hogy a lehető legjobb férjed legyek…
Azt hiszem, ez a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem. Phi volt az, péntek este.

Szóval hogy valaki, ráadásul férfi létére ilyeneken gondolkodik… mindegy, ezt nem tudom most így kielemezni, mint az iskolában az Ady verseket. Ezt érezni kell.

És ilyenkor annyira szégyellem magam, hogy én meg tele vagyok félelmekkel meg kételyekkel meg rossz tapasztalatokkal. Mert hisz itt van isten lába a kezemben!

Ennek ellenére vasárnap még volt egy kis mosolyszünet.

Merthogy távolléte utolsó napjaiban nagyon mérsékelten adott jelt magáról, és mikor a végén betegen és fáradtan felhívtam az volt a válasz, hogy most nem tud, mert még tart a buli. És bennem ott akkor valami nagyon-nagyon összetört. És hiába vártam csinosan, mosolyogva a reptéren – addigra már olyan volt, mintha nagy szakítás után békülgetnék lassan újra.

Nem, nem csinált semmi rosszat, nem rosszabbat, mint bárki más. Mert mit kellene tennie? Ülnie a szállodai szobában és szomorkodnia utánam? Kötelességtudóan írogatni nekem? Nem. Egyszerűen csak valami nagyon fájt. Tudod, azok a tipikus női gondolatok. Hogy mi az istenért nem tud öt percet rám szánni. Vagy reggel felhívni. Vagy napközben.

És nem is ez volt a legrosszabb, hanem hogy ez által tudatossá vált bennem, hogy mennyire függővé tettem magam tőle.

Évek óta megálltam a lábamon, megvoltak a receptek a nyavalyáimra, esténként nem a telefon kijelzőjét nyomkodtam vagy füleltem még a vécén is csöngetések után. Nem. Megoldottam. Most pedig annyira függ a kedvem, a kedélyállapotom attól, hogy ír-e, hív-e, mit mond, miért… Levetettem a jó kis védőöltözetem, kiszolgáltattam magam, és úgy éreztem ott és akkor, mint akit pőrén az utca közepén hagytak.

Felelős vagy a rózsádért, akit megszelídítettél. Lehet, hogy nem kellene ennyire megszelídülnöm. Ennyire függenem.

Mondtam ezt neki is itthon, mert szóba került, mert nem tudtam titkolni a rosszkedvem, főleg miután végignéztem a képbemutatót is, amiből kiderült, hogy mivel és kikkel volt elfoglalva ezalatt.

De Phi épp azt nem akarja, hogy távolodjak. Ő is annyira akarja a közelséget, és bizonygatja, hogy mennyire szeret. És én el is hiszem neki. És én is így szeretem. Csak ez kevés. Vagyis sok. Nem volna szabad ennyire függnöm.  Nem befolyásolhatja ilyen nagyon a kedvem, vissza kell nyernem önálló emberségem. Miatta is, főleg miatta. Mert egyébként nem lesz vége a rosszkedveknek, a szemrehányásoknak, a nehezteléseknek, sértődéseknek. Hogy miért nem velem van, miért teszi vagy nem teszi azt vagy azt. És ezzel mindkettőnket tönkretenném.

Nem tudom, mit csináljak vagy hogy. Sőt, nem is nagyon akarok „csinálni”.

Mert a lényeg kettőnkben van. Hogy mindketten komolyan vesszük és odafigyelünk. Hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat.

És hogy így gondolkodik, ahogy kezdtem: a legjobb férj lenni.

Igaza van, mikor azt mondja: ha nekünk nem sikerül, akkor senkinek. Akkor el van átkozva ez a világ.

Én pedig ennyi minden után elhatároztam, hogy méltó leszek hozzá. És én leszek a legjobb felesége…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum