497

Az milyen, amikor az ember lánya a délelőtti HÉV-en fut össze azzal a barátjával, akivel már egy éve nem találkozott, és elvileg Írországban él? Soha rosszabbat. Örülök.

Amúgy jogosítványt intézni voltam, merthogy újra van. Holnapra már papíron is. Hát, mit mondjak, nem fogom visszasírni a BKV-t. Maximum az olvasást. Mert ez az egy előnye volt a sokévi tömegközlekedésnek: hogy kivonjam magam a tömeghisztériából, koszból, büdösből, egy másik világba, a könyvek világába menekültem. Így aztán heti egy-két könyvet biztos elolvastam. Elolvasok.

Találtam egy jó antikváriumot is, a kiskörúti Alexandra tetején. Általában öt-hat könyvvel jövök ki, mégsincs kifosztva utána a pénztárcám.

Nem tudom, a jövőben mennyit fogok olvasni. Talán olykor esténként. Vagy délelőtt munka helyett? Talán majd később, otthon, gyesen, vagy a játszótereken. De most még más lesz: házimunka, számítógép, közös esték. Vagy nem tudom mi. Csupa rejtély a jövő.

 Már a könyveim egy része is elment. Üresen tátong a polc.

498

Elmentek már a nyári ruhák. El a szandálok, a pince-cuccok, a varrógép, a fényképek, a csecsebecsék. Útra keltek a használaton kívüli díszpárnák, takarók, függönyök. A kabátok és a táskák. (A könyveket még tartom. Nem bírom sokáig nélkülük). Elmentek a karácsonyfadíszek is. Mind el, az új otthonomba. Merthogy karácsonyra már ott leszek.

499

A malacok nem tudnak felnézni az égre. 
A patkány nem tud hányni.

Érdekes, nem? Kiváltképp egyes embertársaimra gondolva…

500

Ma éjjel egy kisgyerekkel álmodtam, de nem jót. Feltehetőleg azért, mert most épp a Jákób lajtorjáját olvasom, Jókai Annától.
A történet ugyan sok mindenben eltér a velem megesettektől, de a gyermekes emberekkel való új kapcsolatot – a gyermek anyjához fűződő kapcsolattal kiegészítve – annyira igazul és valódian írja le minden igyekvésével, kínjával és lehetetlenségével együtt, hogy újra elevenedik előttem minden.

Három-négy-öt ember, akik elkeseredetten vágynak és törekszenek a boldogságra, de nem megy. Az új nő igyekezete és kirekesztettsége, a régi irigysége és félése, és középen, az apa széjjelszakítottsága: mert mindenkinek megfelelni nem lehet. Ellentétesek az érdekek.
Biztos van, akinek sikerül. Ismerek is ilyet. De én sohatöbbé. Kettő elég volt. És már úgy is itt van Phi…

501

Én úgy látom, hogy nem fogunk tudni együtt dolgozni, de ő megretten ettől a gondolattól. Pedig szerintem nem kell félni ettől, hanem egyszerűen beosztani az életünket.
Mert Phi harmonikus-közösmunka gondolata nehezen lesz megvalósítható. Persze nem mondom, hogy lehetetlen. Csak eddig még nem sikerült. Mindketten túl erős akaratúak, érvényesülés-függőek vagyunk. És baromi okosak.
Azért igyekszem nő lenni, és engedni, és hagyni, és dicsérni – no de meddig?

Vasárnap, az újabb szőnyegezés-projekt alatt gondolkodtam ezen. Hogy ha managerből lefokoznak asszisztensé, azt még bírom, ok. De ha postázóvá vagy takarítónővé – azt már nehezen. Nem, én azt akarom, hogy Ő legyen a főnök, de én meg egy megbecsült beosztott szeretnék lenni. Mert így valahogy mindig azt érzem, hogy szerencsétlen, buta, és béna vagyok, akinek semmi más hasznát nem lehet venni. És én ebbe az érzésbe hosszú távon belerokkannék. Vagy kiszakítanám magam. Mert tudom, hogy tudok okos, értelmes és ügyes is lenni. Vagy annak érezni magam.

Itt van például a fotós honlapom. Már évek óta csinálom sikeresen és működőképesen. És szeretem, mert amolyan kis csemetén, és sikerélmény, hogy ilyet is tudok. De Phi rendelkezik, hogy az én szerkesztőm rossz, gubancosak a html kódok és majd ő megcsinálja jobbra. És tudom, hogy csupa szeretetből, mert azt akarja, hogy nekem jobb legyen, mert át akarja adni a tudását nekem.

De én nem akarom, mert még ha nem is tökéletes, amit csinálok, akkor is az enyém. Még ha ronda és savanyú is. Ugyebár a csúnyácska gyerekünket se cserélnénk le szebbre. Mert a miénk. És a legszebb.

És mindezt nehezen tudom úgy kommunikálni, hogy ne bántsam meg, mert tényleg csak jót akar. Hogy ne érezze azt, hogy nem becsülöm és nem ismerem el a tudását. Vagy hogy én akarnám hordani a nadrágot.

 

Na, ennyit erről. Ezt sem panaszkodásból mondom, csak emlékül, hogy majd ha minden gördülékenyen megy, tudjam: honnan indultunk.

502

Hogy nekem milyen gyöngy anyósom van!

Péntek este, mikor megérkezetem Phi-hez, a frissen szőnyegezett szobába egy szék volt állítva, rajta egy kis csomag színes masnival, alatta pedig egy kézzel írott levélke. Melyben arról biztosít, hogy reméli, hogy nagyon jól fogom itt érezni magam, és ők is megtesznek majd mindent ennek érdekében. Illetve a kis csomagocska és tartalma azt jelenti, hogy mindig legyen kenyerünk, sónk és pénzünk.

Komolyan, annyira aranyos!

És mindezt úgy, hogy tudja – vagy még nem gondolt bele, nem tudom – hogy miattam egy jó darabot el fog veszíteni a fiacskájából. Phi erre azt mondja, hogy szerinte örül neki, mert így kevesebb dolga lesz, de szerintem ez az asszony is azok közé tartozik, akiket az éltet, hogy gondoskodnak a szeretteikről. És ez hiába fárasztja őket – e nélkül nem érzik hasznosnak maguk.

Akárhogy is: ez egy okos asszony. Menyek és anyósok háborúja sok házasságot, sok családot rontott már meg.

Aztán persze ilyenkor kicsit szégyellem magam, hogy annyit aggódok miattuk, vagyis a miatt csak, hogy hogy fogjuk az életünket megszervezni, meg mennyire fognak teret hagyni nekünk, és valóban kiköltözni.

Most így olyan ígéretes minden.

 

503

Recseg a fülem és sajog az orrom. És mindezt a lengyel társcégünk kedves képviselőasszonya miatt. Itt ül már három napja a karrierista vénlány. Olcsó parfümszaga már az ajtó előtt, öt helyiséggel a tartózkodási helye előtt megcsap. Az összes kolléga fintorogva lép a szobába és fejvesztve tépi fel a legközelebbi ablakot. Eli – mert így hívják – ma reggel csodák csodájára nem bűzlött. Már kezdtem azt hinni, hogy titkon mégis ért magyarul, és tegnap szíven ütötték a szagára vonatkozó, bántó szavaink. Ám ebéd után, egy óvatlan pillanatban bűzborzocska esmét előkapta az üvegcsét. Pechemre mellém ült le a megbeszélésen.

A megbeszélés német nyelven folyik. Összesen hatan vagyunk, de Elli feltartóztathatatlanul beszél. A területek szakértőit okítja. Magyaráz vég nélkül, emelt hangon, és úgy recsegteti az R-betűket, hogy zizeg tőle a dobhártyám. Némelyik úriember már nem győzi hallgatni a szóáradatot, és – bár illetlen, de érthető módon – beszélni kezd a szomszédjához. Az ügyvezető már csak röhög. Elli az én karomat érinti, hogy legalább én figyeljek rá (remélem, a szag nem ragadt át rám). Mindent mindig egyes szám első személyben mond: megcsináltam ezt, megszervezetem azt. A főnököm majdnem csodálta is már az ügyességét, míg fel nem hívtam rá a figyelmét, hogy itt az „én” egy nyolc tagú csapat, egy komplett részleg.
 És csak beszél, beszél, mint egy öreg, zakatolós varrógép: ratttata és ratttara és ratttatta…

504

A nap legjobb híre: jön a Tchibo Magyarországra!

Na, nem a kávé, mert az már van, hanem a kávézó és a mindig váltakozó kínálatú üzlet (www.tchibo.de ). Rengeteg jó cuccot vettem náluk. Például egy tiszta bőr sportcipőt, amit évek óta hordok – 10 Euroért.

Sajnos azt állítják, hogy hozzánk speciálisan ránk szabott dolgokat hoznak, ami engem nem megelégedettséggel, hanem inkább félelemmel tölt el. Lássuk. Jövő csütörtöktől az Aréna Plázában.

505

Nemrég olvastam egy könyvet, Egy muszlim asszony a címe. Ezt emlegettem tegnap Phi-nek, illetve azt a jelenetet belőle, mikor a Londonban élő bangladesi, örök reménykedő családapa esti olvasásához két lánya közül az egyiknek mindig mellé kell ülnie, és lapozni illetve a könyvet tartani az apa számára.

Ez a rész gyakran eszembe jutott a hétvégén, amíg Phi-vel együtt dolgoztunk: kertészkedtünk, térköveztünk, szőnyegeztünk, lakást terveztünk.

Minden jó volt, de még csiszolódnunk kell – mindkettőnknek.

Nekem azért, mert a sok-sok év alatt (nem csak az egyedüllét, hanem gyengébb férfiak mellett is) megszoktam, hogy önálló vagyok, hogy mindent magam csinálok, meg tudok csinálni, jól meg tudok csinálni. És ugyan a munka több volt, de szabad kezem volt, és enyém lehetett a tervezés, az alkotás öröme, a sikerélmény. Most viszont van egy férfi mellettem, aki igazi férfi, és ő az okos, az ügyes, aki mindent meg tud csinálni. És ő is akar mindent: ő is megszokta. Na de én vagyok a nő, és alkalmazkodnom kell e szerepemhez, azaz hagyni a férfit érvényesülni.  Tehát ezt kell megtanulnom. Félretenni a büszkeségem és a mindentudásom, és hagyni őt.

Jó. De meddig, milyen mértékig? Teljesen tehetetlen bénaságnak kell lennem, aki semmire sem alkalmas? És ezt meg Phi-nek kell megtanulni, hogy nekem is hagyjon ezt-azt, ami még belefér a klasszikus szereposztásba. Mert ő meg folyton kivesz mindent a kezemből, hogy majd ő. Én pedig csak vigyem odébb, fogjam meg, vigyem ki a szemetet, de leginkább csak legyek ott és nézzem őt. De azt mindenképp. Mert ha elmegyek, mondván hogy én ott már nem tudok mit csinálni, így inkább más munka után látok, akkor elmegy a kedve neki is. A legédesebb, mikor ülök mellette, és nézem, hogy mit ügyködik a számítógépen. De üljek ott.

Na és itt jutott eszembe a lapoztatós muszlim ember a regényből.

 

Hát, szóval itt van még tanulnivalónk.

De ezeket azért nem emlegetem most problémaként, mert csak akkor lennének azok, ha nem tudnánk beszélni róla, ha nem tudnánk megoldani, változni. De szerencsére beszélünk, beszélek, és nem ellenségesen hanem elviccelve, és lassan megoldjuk még ezt is, mint minden mást.

Azt mondtam, ha békességben és szeretetben végig tudjuk csinálni a lakás átalakítást, a költözés meg az esküvő szervezést, akkor minden mást is meg fogunk tudni oldani az életben.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum