494

Utolsó nap, bkv-vel keresztül a városon. Ég veled kék metró, ég veled hetes busz… hazudnék, ha azt mondanám, hiányozni fogtok… a préselődés, a passzír, a tornaöltözők szaga…

Utolsó éjjel volt egyedül a lakásban. Leszek még itt pár napot, de nem egyedül. Vagy olykor egyedül, de nem itt. Ez azért kicsit biztos hiányozni fog: a függetlenség, a szabadság. Nem azért, mert mostantól el leszek tiltva bármitől is, hanem inkább hogy nem kell másra tekintettel lenni, a felelőtlenség. Ha nincs kedvem vagy nem vagyok éhes, hetekig nem kell főznöm, olykor a hűtő felé se nézek. Ha éjfélig akarok olvasni, senkit nem zavar a lámpa, vagy hogy tele van a szennyes, vagy hogy csak reggelente vasalok, és nem egyszerre. Hazaértemkor ledobhatom magam a kanapéra, de nekiállhatok tizenegykor is takarítani. És senkit nem zavar, ha egész héten csak késő este érek haza.

Isten veled, függetlenség…

Nem bánkódom. Tudom, hogy annyi minden mást fogok kapni helyette. Épp csak búcsúzom.

Egyébként Phi-vel azt beszélgettük a minap (ó, azok a hosszú, esti beszélgetések… azok se lesznek már. Vagyis de, csak nem telefonon), hogy ez a lépés most nagy mérföldkő lesz. Szerintem nagyobb, mint a házasság. Mert ez fog igazi változást hozni. A házasság már csak egy ünnep lesz, egy esemény az együttélés közepén: utána nem lesz akkora a változás.

Én laktam már együtt mással is. De az össze sem hasonlítható ezzel. G.-nél csak ott ragadtam: Bécsből hazajövet átmenetileg cuccoltam hozzá, amíg nem találok valamit, de ő rábeszélt, hogy minek, maradjak.

Ez most nem kényelmi funkció, nem útlerövidítés vagy rezsispórolás. Itt már ki van mondva a holtomiglan-holtodiglan. Még ha pecsét nincs is még rajta.

495

Még két nap. Ennyi a külön élet, a külön lakásban töltött éjszakák, a saját otthon. Aztán minden közös lesz.Milyen érzés? Nem tudom. Nincs időm érezni, csak kapkodni meg rohanni. Tüzet oltani, intézkedni, készülődni.Hétvégén ugyan lelassítottunk egy kicsit, és lett egy csodaszép gardróbszekrényünk – saját készítés, de szebb, mint a bolti. Komolyan. Phi bebizonyította, hogy nem csak a szavak embere: meg is tudja valósítani. Aztán van még szőnyeges szobám (itt a szőnyegen van a hangsúly: Phi nem szereti, de miattam…), sőt már a könyvek is benne vannak. Van hely számomra a ruhásszekrényben is. Sőt, talán még egy fél garázs. És fél hely a dolgozószobában.És van még két szülő.Nem szeretnék előre félni, de mégis teszem. Rettegek…
Egyrészt elhessegetem a gondolatokat, hogy ne rögtön negatív érzésekkel kezdjek, másrészt próbálok gondolkodni rajta, okos lenni, hogy már a kezdetektől hogyan viselkedjek, milyen „szabályokat” állítsak fel.
Metrhogy hétvégén beszélgettünk Phivel a leendő közös életünkről. Épp azt ecseteltem, hogy vajon mi lesz a kávézási szokásommal, ha ott nem lesz automata, mint most itt bent. Lesz-e kedvem főzögetni reggelente. Erre ő azzal reagált, hogy majd kialakítom, de arra kérne, hogy ha a szülei ott lesznek, akkor ne kezdjek ott friss kávét gőzölgetni, mert nagy nehezen leszoktak ugyan, de még mindig kísértésbe esnek, és nem tenne jót nekik. És amíg együtt lakunk, addig …. stb. Együtt lakunk?????? Mit csinálunk????? Erről nem volt szó! Ittlétről igen, meg a szobájukat is megtartjuk nekik, de együtt lakni???? Phi erre azt mondja, mint várok, nem teheti ki őket egyik pillanatról a másikra. Na itt szakadt el a cérna.
Egy. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem augusztusban döntöttük el, hogy odaköltözöm. És hogy a szülők végleg kiköltöznek.
Kettő. A ház az övé, mi fogjuk még évtizedekig fizetni a részleteket. A szülőknek van saját.
Három. Ha ezt előre tudom, és nem állítja azt, hogy elmennek, akkor biztos, hogy nem költözöm ide. Halálbiztos.
Na itt Phi csodálkozott el, hogy miért. Hát igen. Neki szülei. Nekem kedves idegenek. De az ember nem lakik kedves idegenekkel. Nagyon kedves idegenekkel sem.
Továbbá amíg a szülei fennhatósága alatt van a ház – ő nem bánta, így kevesebb gondja volt – addig én ott csak vendég leszek. Amíg nem cserélhetem le a terítőt, amíg anyós ültet a balkonra virágot, és a fürdőszobaszekrény az ő holmijukkal van tele.
Másrészt már jó párszor átéltem a saját bőrömön is, hogy a legkedvesebb barát is rövidesen keserű ellenséggé válik, ha nemkívánatosan tartózkodik a lakásban huzamosabb ideig. Lásd 2004-2005 eleje. Köszönöm, nem kérem. Főleg szülőkkel nem.De Phi nem nagyon érti meg. Csak hajtogatja, hogy nem teheti meg, majd megszokom. Én meg úgy elkeseredtem, hogy még mosogatás közben sem tudtam abbahagyni a bőgést. És a szülők ottléte csak az érem egyik oldala. A másik, még fájdalmasabb, az Phi hozzáállása volt. Ugyanaz, mint mikor a páromnak gyereke volt. A gyerek, a szülő szent és sérthetetlen. Ha nekem valami panaszom van ezzel kapcsolatban – pl. hogy a szülő ígéretéhez híven ne lakjon velünk – akkor én vagyok a problémás, a hisztis, a gonosz, aki elüldözi a szerető szülőket a lakásból, pedig ők annyira kedvesek, és olyan könnyen ki lehet velük jönni. Ők a jók, Phi a mártír, én a boszorkány. Gyűlölöm ezt a felállást. Én nem gonoszságból nem akarom őket. Hanem mert otthont szeretnék. Egy kis OTTHONT, ha már minden mást felrúgok: karriert, lakást, szabadidőt, ismerős helyeket, közelséget, hobbyt… Ez így, szülőkkel már túl sok volna. Nem vállaltam volna be. Így is épp eléggé félek, hogy mennyi marad belőlem…. Pár miszlik…Aztán csak beszéltünk róla. Próbál megérteni. De nem megy. Neki húsa és vére. Feladom. Nem akarok többet erről beszélni vele.
Egyrészt mert annyira igyekvő és kedves minden más területen – én pedig ilyenkor még inkább hálátlan dögnek érzem magam. Másrészt aki ilyesmit még nem élt át, nem tudhatja. Harmadrészt a családi szeretet nem bűn, sőt.
Magam fogom a dolgokat kézbe venni, ahogy tudom. Majd ha sokat vannak ott, és kellemetlen lesz számomra, kellemetlenné teszem én is. Éreztetem, hogy zavarnak, hogy ez itt már egy otthon, más emberek otthona. Még ha az történetesen a saját fiuk is. Ügyes nő csak megoldja valahogy… még ha egy kis sértődés is lesz belőle, megéri.
Phi kérdezte, hogy jobb lenne, ha valami kis lyukban szorongnánk, egy-két bútorral, albérletben? Gondolkodás nélkül és őszintén válaszoltam, hogy igen. Mert nekem a szabadság mindig többet ért a gazdagságnál. Mindennél nem, de a gazdagságnál igen. A szeretetnél nem. És szeretem Phit. Ezért megyek oda, mindennek ellenére…
 

496

Rakoncátlankodik a szívem. Hétfőn kezdődött az egész napos tárgyalás kezdetén. Nem voltam se ideges, se fáradt, se éhes. Csak olykor – néha percenként, néha tíz percenként – elkezdett iszonyú erősen verni a szívem. Nem gyorsabban, csak erősebben, mint ami ki akar ugrani. Egész nap. Elég félelmetes volt. De nem vagyok paranoiás, inkább a frontra fogtam. De tagnap is volt. Talán kevesebbet és gyengébben, de volt.

Phi nagyon aggódik. Én még nem. Ilyenek miatt csak egy-két hét tünet után szoktam.

 

Másik.

Hét elején, azt hiszem épp a szívdobogós napon városi ajándék-kereső körutamon (brrr) betértem egy Kátay üzletbe. Épp csak néhány perce voltam bent, mikor megszólított egy normális kinézetű, normálisan öltözött úriember, hogy mi ismerjük egymást. Ja, ezt angolul mondta. Én meg válaszoltam, hogy nem hiszem. Ő meg hogy de, én vagyok az az újságíró. Mikor ellenkezésül felhoztam, hogy nem, én egy német irodában dolgozom, akkor áttért a német nyelvre. Kiderült, ismeri az anyavállalatunkat Düsseldorfban.  Aztán szó szót követett – kiderült, ő (állítólag) valami újságíró, kultúráról meg művészetről, blabla. De hogy nem tudnék-e német magyar fordítást vállalni neki. Meg segíteni egy pár magyar dologgal kapcsolatban. És hogy adjam meg a számom, mert holnap felhívna. Én megadtam. Nem azért, mert mindent elhiszek mindenkinek, vagy annyira naiv lennék. De miért kell rögtön átvágásra gondolni? Mi van, ha épp rajta keresztül indul meg egy szerencsesorozatom? Ha pedig kamu az egész, akkor mit veszítek? Nyilvános a számom, céges telefon, az összes levelemen és névjegykártyámon rajta van.

Este Phi-nek meséltem az esetet, mert módfelett viccesnek találtam.
Hát ő nem.
Jó egy óra érvelés után is elég rossz hangulatban tettük le a telefont. Mert ezen a területen mi annyira különbözünk. Ő mindenre gyanakszik. Még a szomszédra is, aki benéz a kertbe (biztos lopni akar). Legszívesebben bekameráztatná a házat, és ellátná a legmodernebb riasztókkal. Szerinte ez az ember is tuti rám fog akaszkodni, követni fog, fenyegetni, zsarolni – ha nem rosszabbat. Pedig ezt bárki más megtehetné.
Sőt, messzebb megyek. Ki nem volt még úgy, hogy friss szerelmét fel ne hívta volna a lakására egy-két (vagy fél) találkozás után? És nem gondolt arra, hogy az illető bármily kedves is volt, most aztán megkötözheti, megerőszakolhatja, kirabolhatja és felgyújthatja a házat? Bárki átverhet, tönkre tehet, végezhet veled. Elég csak kimenni az utcára. Elütnek még a zebrán is. De miért örökké csak a horrortörténet???

Én alapvetően nem szeretem az embereket. A java részét a gerinctelen puhatestűek családjába sorolnám. De azért mégis bízom bennük.
Phi szeretni az embereket, és jó ember. De mindenkire gyanakszik. Én simán beengedtem a lakásba couchsurfinges ismeretlent aludni, soselátott emberekkel kávéztam és beszélgettem esténként, ezeréves barátságokat kötöttem interneten vagy vonaton. Sértetlenül. Tíz éve, Pesten, egyedül (jó, nem mindig egyedül). És csak legyintgetek a rémtörténetekre. Na nem mintha nem hinnék bennük. Csak éppen azt nem hiszem, hogy a baj nem következik be, ha rettegünk tőle. Persze, az ember legyen éber és elővigyázatos. De a félelem, a gyanakvás inkább csak még több félelmet szül, sőt tovább mennék: szerintem amiben ennyire hisz az ember, az meg is történik. Aki nagyon fél, annak több baja esik. Talán.

Meg aztán itt a média, a híradó. Nem véletlenül nem nézem. Mert különben naponta végignézhetnék egy gyerekgyilkosságot, pár feldarabolt utcalányt, megvert politikust, lelőtt postást, megerőszakolt diáklányt – legalább hatfélét naponta. Mert ezt a szenzáció, ezt eszik az emberek. Mert ezt lehet drámaian ábrázolni, mert ezen lehet szörnyülködni anélkül, hogy az ember saját maga meg ne ítéltessen.

 

Phi-vel nem fogunk ebben közös nevezőre jutni. Talán kicsit közelíteni. De hagynunk kell egymást, engedni. Kell hagynom, hogy számára továbbra is fontos legyen a biztonság, de ő is kell hagyjon engem a hitemben és a szabadságomban. Remélem, ezen a téren nem fog megváltoztatni. Nem akarok félni.

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum