487

Nincs is kedvem most a további panaszkodáshoz. Már saját magam is belefáradtam.

Úgyhogy csak néhány szóban:
Tegnap Anyóska bejött és lehívott, hogy beszéde van velem, vessünk számot. Ő elmodja hogy hol fáj, meg én is, mert neki így elege van. Beleegyeztem, mert nekem is csak egy gyomrom van, meg mert ha most nem teszem, akkor jogosan lehet rám mondani, hogy rosszindulatú vagyok.
Na de amit én ott kaptam… röviden a lényeg, hogy ők tárt karokkal befogadtak, és nem tudják, mivel érdemelték ki a viselkedésem. Pl. hogy folyton beállok a helyükre (!!!) a garázsba, és az ő hatmillás kocsijukat csak nem képzelem, hogy az udvaron fogják parkírozni, ha itt vannak.
Válasz: Phi mondta, hogy oda álljak, csak oda van kulcsom.) Hogy az ő szobájuk nem raktás, már háromszor vagy négyszer is szólt, hogy ne oda teregessek (nekem egyszer se, csak Phinek egyszer, akkor rögtön ki is vittem), már így is adtak nekünk (!!!!) három szobát, férjünk el. Ők harminc négyzetméteren is elfértek. Mondtam, és is boldogabb voltam idáig a magam harminc négyzetméterén, de tudtommal ez már Phi háza, vett fel rá jelzálogot, hogy kfizesse a hugát – havonta nyögi a részleteket.
Erre legyint, hogy az nem úgy van, ahogy én gondolom, alig vett fel hitelt (épp csk 15 évig fizetjük még), és ezt csak úgy odaadták, hogy lakjon itt. (ÁÁÁÁ!! Erre azért kívácsi vagyok, mit mondd erre Phi) és itt minden egyes dologért keservesen megdolgoztak, úgy nézzem (kvázi én csak egy elkényeztetett picsa vagyok, aki betette a seggét a jóba). És neki nagyon fáj, hogy ezek után így bánok velük. Igen, majd ki fognak költözni, de addig az ő otthonuk is (tudtommal nem itt laknak). És hogy milyen udvariatlan vagyok, hogy ott volt a főztöm a hűtőben, és nem kínáltam őt. (Bakker, otthon sem voltam! Kérvényt kell benyújtani, hogy egyen? Más területen nem ennyire gátlásos!) és vasárnap is simán csináltam reggelit magunknak, és őt nem hívtam be, hogy gyere anyuka hamizni. (Majd még katonákat is készítek, nem?) És vasárnap is csak utánaszóltam, hogy egyen, de nem elég kedvesen. És így neki már nem is volt kedve. És nem beszélgetek vele, csak köszönök (ez csak az utóbbi hétre igaz. De szerintem így is ügyes vagyok, mert kibírom, hogy bokán ne rúgjam). Hogy nem jelentem be neki, hogy mikor jövök Pestre (miért, ő szólt valaha is, hogy mikor dönt úgy, hogy pár napot nálunk héderezik? Erre azt válaszolta, hogy azt sose tudja előre). Szóval ilyenből még volt jópár, a lényeg, hogy ők a jóindulatú szentek, én meg a kis boszi, és áruljam el végre, mi bajom.

Hát elárultam, a kajától kezdve a mindenlébekanálságig mindent. És hogy tudtommal én Phihez költöztem, és nem hozzá. És mindent feladtam ezért a helyért, ami az otthonom kellene legyen, de nem az. Hogy én nem leszek soha az ömlengős és csacsogós pipi. Hogy nem fogok neki semmihez kérvényt benyújtani. Hogy az ő lelkén szárad majd a gyomorfekélyem, és az, hogy Phivel örökké csak miatta veszekszünk. És hogy ő ne beszéljen nekem, hogy miért nem beszéltük meg, mert ő is csak most borított mindent a fejemre.

Mindezt azért viszonylagosan udvariasan adtuk elő. Én mégsem könnyebbültem meg: inkább még jobban elkenődtem. Mert most már látom, hogy ők hogy gondolják. Ők még mindig a saját házuknak látják, és ebben a házban nem csak ketten élünk Phivel, hanem ők is jogot formálnak rá. Továbbá pedig a sarokban a helyem, az arcomon mosoly legyen, különben coki.

Én már ebbe is belementem színlg. Mit hozhatnék fel? Én győzzem meg őket Phi helyett? Nekem itt tényleg semmi közöm semmihez. Nem az enyém. És még egy nyüves feleség sem vagyok. Nem nekem kell ez ellen harcolnom. Ebből csak rosszul jöhetek ki, és ha most megkeményítem magam, az biztos, hogy örökre elvesztem. Hát felajánlottam egy közös kávét meg összeborulást meg ígéretet, hogy a jövőben megbeszéljük, mi zavar bennünket.

Hát ez volt. Aznap m ég mosolyogva végighallgattam hatszor – mert ugye juhééé, már minden ok – hogy Anyóska milyen fáradt, stb. Nehezen bírtam, de vigyorogtam. Látványosan kínáltam a kajával, és cetlit írtam neki, hogy boltba megyek.

És már láttam előre, hogy Phi hazajön, megnyugszik, hogy minden rendben, és azt hiszi, hogy minden ok. Hát kurvára nem.

Úgyhogy tartottam magam az elhatározáshoz, hogy eljövök pár napra, hadd gondolkozzon. És hogy ne tépjük ki egymás maradék haját is. Röhej – anyós miatt. Eddig szinte sose veszekedtünk…

Phi hamarabb jött haza, mint gondoltam. Nyűgös volt, hogy ő ezt mennyire nem bírja. Mert én igen, mi? Még csak egy napja ideges, de már meg akar halni.

Mondtam neki, hogy ne idegeskedjen, most boldog lehet, elérte, amit akart: szent a béke Anyóskával, volt kávé meg összeborulás, bocsánatot kértem minden elkövetett és el nem követett bűnömért is. De azt nem tudom elfelejteni, hogy ebben az egész hercehurcában egyszer sem állt mellém, hanem mindig csak Anyóska lelki békéje felett őrködött. Még mikor betegen feküdtem az ágyban is azon járt az esze, hogy azért menjek csak le beszélgetni. És nem hogy pihend ki magad, Kedvesem. Vagy tarts ki, majd megolgjuk. Nem. Csak Anyóska… és ez nagyon sajog. Úgyhogy elmegyek pár napra.

Azt mondta, hogy ő egyáltalán nem ezt akarta, hanem hogy mindenkink jó legyen.

Hát persze. Én is. Csak már az ovi után nem sokkal megtanultam, hogy ilyen nincs. Az embernek választania és döntenie kell…

488

Ez az 1000-edik. Bejegyzés.
Nem akarom elrontami nyafogással.
Az élet szép meg minden…

492

Idén még nem is írtam. Ezerszer nekiültem, és millió szót fogalmaztam meg magamban elalvás előtt, vagy a mosógépet töltve, autóban utazva, pakolás közben… Lássuk csak, párat hátha vissza tudok adni.

Az ünnepek: hazudnék, ha azt állítanám, jól teltek. Inkább udvariasan. És lelkiismeretfurdalással telve, hogy ez kevés. Nem Phinek, hanem a családjának.
Én épp éltem egyik legnagyobb változásán megyek át, ők pedig idegen emberek, akik ilyenkor zavarnak. És akik akaratlanul is tele vannak elvárásokkal: mikor egyél, mikor kelj, hová menj. Én pedig ezt köztudottan rosszul bírom.
Mondjuk reggel arra ébredsz, hogy a ház hurka és sültkolbász szagban fürdik. Majdnem a lepedőre hányok. Ha felkelsz, rosszul leszel. Ha nem, bunkó vagy.
Huszonhetedikén még visszamentünk Pestre, és összeszedtük a maradék holminkat. Aztán itthon pakoltunk minden nap – megszüntetendő a káoszt és a dobozhegyeket. Szilveszter itthon, újév Lilafüreden. Az szép volt. P
hi nagyon kedves és megértő, és próbál segíteni. Csak ugyanilyen megértő a szüleivel szemben is, és így széjjelszakad. Ja, és mivel nekem van folyton valami bajom, én vagyok a rossz. Egyértelmű.

Átlag napi egyszer bőgtem.Aztán jöttek végre a hétköznapok. Hogy valami jót is mondjak: autó. Még csak egy kis talicska, amíg nem kapom meg az újat a cégtől, de akkor is. Nincs fagyoskodás, tolakodás, cipekedés…. Kánaán, komolyon. Imádom.
Másodikán rögtön visszajöttem az irodába – olyan volt, mint egy oázis. Ugye, hogy minden mennyire relatív? Azóta pedig hol úton vagyok, hol otthon dolgozom, és mindeközben ellátok egy k*va nagy háztartást és egy végtelenül elkapatott férfit (akit persze imádok). Ezekről majd máskor, mert most épp az anyós témánál tartok.
Anyóska az a típusú nő, aki nagyon kedves, nagyon harsány, hangosan nevet és folyton beszél. Még ha csak magának, akkor is. De jobb szereti közönségnek. Rettenetesen gondoskodó, figyelmes, áldozatkész. És ezért összeteszem a két kezem és imádom. De tényleg, komolyan.
Másrészt viszont – és azt a kisfia szerintem nem látja – örökké beszél, de semmit sem mond. Túl hangos, felszínes, sokat mártírkodik és irritáló a folytonos igyekezet meg gondoskodás. Engem speciel megfolyt. Szóval alapvetően jó természet (Phi mindig dicsekszik, hogy az anyukájával milyen könnyű jól kijönni), engem viszont képes az őrületbe kergetni.
Én azt szeretem, ha valaki akkor beszél, ha van mondanivalója. Több mint tíz éve állok a saját lábán, és tudom, mikor elég a kaja, vagy mikor fázom.
De nem is ez a bajom. Hanem talán az, hogy nincs otthonom.
Mondhatni hajléktalan vagyok. Jó, van egy átmeneti szállásom. Ahol mindenki keresztül járkálhat, olykor rajtam is.Annyi minden mozdíthatatlan itt. Ha valamit mégis mozdítani kell, mert pl. nincs hely számomra a fürdőszobában, akkor mozdítanak, de ez adomány, és megalázó. Ez olyan, mintha kitúrnám a másikat. Pedig elvileg én lakok itt, Phi háza, és a szülők csak heti egy-két napot – bár ugye azt ígérték, hogy ha én ideköltözök, ők kiköltöznek. De valahogy mégis úgy érzem, hogy meghatározzák az életünket.
Múlt hétvégén menjünk ki, fotó kell. Most disznótor. Ma itt vannak, a disznót kell szétpakolni. Holnap is, mert azt üzemben kell dolgozni. Holnapután is, mert…
És meg kell hagyni, Anyóska direkt csendben motoz most a konyhán, hogy ne zavarjon. De itt van. Itt van valaki, akit te zavarsz. Pedig csak otthon vagy. Minden másnap főzök, mindig van hideg-meleg kaja, mégpedig jók. Múlt héten jön, én Pesten voltam. Este szaporán liheg, szét van esve, de dicsekszik, hogy főzött. De baromira elfáradt a sok munkában. Aztán betesz egy rahedli kaját a hűtőbe „Most már végre van mit enni” felkiáltással. Aztán megy a kukába, amit főztem. Aztán az is, amit ő.
Nem mondom, pár év múlva biztosan marhára örülnék annak, ha valaki főzne helyettem, mert dolgozó nőként ennyit… de az azért túlzás, ha friss menyecskeként próbálsz maximálisan helytállni és mindent megcsinálni – és meg is csinálsz, és akkor ilyen beszólásokat kapsz.Hát ilyenek vannak most.
Phit imádom, és ő a legeslegeslegjobb a világon, és tényleg annyira igyekszik, és meghallgat és megért… de mit tegyen?
Nekem lelkifurdalásom van, hogy zavarnak a szülei, meg hogy nem lehetünk önállóak. De neki ők a szeretett szülei. És előbb-utóbb magam ellen fordítom, ha folyton panaszkodom. És ezt nem szeretném.De nyelni sem tudok. Ez már sok. Meg az embernek nehogy már a saját otthonában is nyelni kelljen…
Ő erre aztmondja, csak egy év, és végleg kiköltöznek.  Szülők már másfél-kettőben gondolkoznak. Én meg lassan, főleg ilyenkor – albérletben.
Egy év – több, mint amióta együtt vagyunk! Az nem két nap, még akkor sem, ha egyessel kezdődik!
Úgy érzem csapdába estem. Annyira vártam, hogy végre túl legyünk a költözésen meg az ingázáson, hogy végre egyenesbe jöjjön az életem, ehhez képest totális a káosz.

A szívdobogásom egyre rosszabb. Már minden nap van, esténként. Orvoshoz még nem volt időm elmenni. Phi utánaolvasott annak, amit úgyis tudtam: ennek majdnem mindig lelki, idegi okai vannak. Nem újdonság.
Most itt áll előttem két-három családi nap. Azon gondolkodok, hogy inkább felmegyek Pestre, bekéredzkedek újra a húgomhoz. Még meg se melegedett a lábam alatt a talaj, és máris menekülnöm kell??

Ne higgyetek nekem, most nyűgös vagyok…

493

Kellemes Karácsonyi Ünnepek… na igen. Milyen rég volt már, hogy gyerekként, sokhetes várakozás után telve izgalommal vártuk a kis csengőt, ami a jel volt. Ugyanaz a magas, csilingelő hang, ami azt jelentette, hogy a Karácsony megérkezett, a szobáinkból kilépve már láttuk a nappali ajtóüvegén átszüremlő ünnepi fényeket. A csillagszóró illata, a tágra nyílt szemek, a meglepetés örömkiáltásai, játék éjfélig… immár csak távoli emlékek. Mára csak a rohanás maradt, a megfelelés, a fáradtság… már magam díszítem a fát, tudom, hogy furat van a törzsében. Az ajándékaim igyekvők és nagyvonalúak, de fényévekre van a saját magam barkácsolta kis könyvjelzőktől és kis semmiségektől – melyek anno sok szeretettel és gondoskodással készültek, napokon, sőt heteken át. Tavaly még volt egy kis karácsonyi hangulatom, néhány órára, míg az ajándékokat csomagoltam. Idén egy csepp sem. Elveszett a költözésben, a sietésben, az idegen családban, amit a családomnak kellene éreznem.  De nekem csak Phi az…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum