475

Nő a sárgarépa, hüvelyesedik a borsó, kerekedik a paradicsom… Az élet apró kis örömei. Melyeket ki kell várni, és amiért meg kell dolgozni.

Mert először is türelem kell, végigélni azt a jó néhány évet városi lakásokban, mígnem egyszer lesz egy kert. Azután türelem kell, hogy jöjjön a tavasz, és türelem, hogy kihajtsanak a magból az apró kis levélkék – alig láthatóak, védtelenek, törékenyek. És még hol van innen a gyümölcs, az aratás… Jön a munka, a fáradtság: locsolni, gazolni, kötözni, kapálni. Törődés. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Vagy akit elültettél.De aztán, egy jó adag munka és verejték után, lassan látható, sejthető lesz az eredmény.

És egyszer eljön a szüret ideje is…

Ha egy szál répához, egy bokor borsóhoz is ennyi türelem, munka és odaadás kell, akkor miért várjuk el az életben annyi mindentől, hogy azonnal és tökéletesen működjön, minden befektetés nélkül? Például egy kapcsolattól?

Persze a kicseszés az, ha a sokat ápolt kis növénykét bezabálja a csiga, vagy pudvás lesz, mert nem tetszett neki a talaj – mint ahogy az én kis retkeim is tették (ezért hívják reteknek? J )

Szóval ilyen is van a pakliban. De akkor most egyáltalán ne kertészkedjünk?!

Remélem, hogy a mi kapcsolatunk ahhoz a tő paradicsomhoz fog hasonlítani, melyen már most zöldellnek a kis bogyók, ellenáll mindennek, és csak nő…

Azért kaptam egy jó tippet is Nagyikától: pár hetente tejes vízzel kell meglocsolni a leveleket és a tövet, akkor nem rozsdásodik be. Teljesen bio eljárás. Kár, Nagyikának csak a zöldségekre vonatkozólag vannak ilyen kincset érő tippjei.
Mert Phi nem hiszem, hogy értékelné, ha olykor tejes vízzel locsolgatnám. Vajon Nála mi ez a csodaszer?

 

Jut eszembe, a muskátliét is tudom. Vagy sejtem. 

Merthogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy nekem van a legszebb muskátlim messze földön. De a faluban biztos – sőt még a megyét is megkockáztatom.

Három tövet ültettem egy ládába, és hónapok óta ládánként 12-18 darab, két öklömnyi tűzpiros virág van rajta. Nem tudtam mire vélni. Mert jó, hogy szép és drága töveket vettem, és biztos tápozták is őket – de hol van az már. Tőlem meg csak esővizet kapnak. Viszont! Mikor ültettem őket, raktam mindegyik ládába 2-3 db tömör vasdarabot. Após lomtárából túrtam, hogy nehezékként szolgáljanak, le ne fújja a ládát a terasz széléről a szél.  És szerintem ez lehet a tettes,  a vas. Erre egy tápoldat összetevőinek böngészése közben jöttem rá. 

Szóval paradicsomnak tej, muskátlinak vasdarab.

És Phinek?

Na jó, elég a hülyeségből, megyek tanulni. Szombaton szigorlat. Brrr….

Phi pedig Görögországban konferenciál. Jövő héten meg Németországban. Csütörtökön pedig megyünk Svájcba interjúra. Utána pedig Bécsbe egy másikra…

De ez hétpecsétes….!  

Reklámok

476

Lassan lejár a határidő. A fejlemények vegyesek és nehezen megítélhetőek. Édesanyám imádságai – melyek az én magánéletemre vonatkoznak – lehet, hogy meghallgatásra kerülnek.

Phi beláthatta, hogy nem tréfálok, mert hosszas töprengés és viaskodás és kétség után beadta az önéletrajzát arra a svájci állásajánlatra, amivel már hónapok óta üldözöm. Pedig mintha rá szabták volna… és ilyen nagyon kevés van az ő szakmájában. De nála mindig nagyon sok a DE, és a MIVANAKKORHA. Még nem válaszoltak. Viszont tegnap megkereste egy magyar fejvadász cég is (itt kezdtem gyanúba fogni jóanyám imáit). Velük holnap reggel találkozik. Anyós azóta kétszer volt, nem kommunikáltam vele, ő pedig nem aludt ott. (Félek, hogy ma ez megváltozik, de akkor félek, hogy bevetésre kerülnek az új, megerősített körmeim).

Szóval itt tartunk most. Kicsit úgy érzem, sarokba vagyok szorítva. Vagyis történt annyi, hogy legyen okom maradni, de annyi nem, hogy ne legyen okom elmenni.

Mert a munka- és lakóhelyváltás is lehetséges megoldása jelenlegi sanyarú körülményeinknek. Az egyik legjobb megoldása. És Svájc jó ország (igaz, Gréta? J) meg németül is tudok. De még egy másik magyar város is megoldás lenne.

Viszont mi van, ha történetesen egyik lehetőség sem jön össze valamilyen okból? Akkor megint ugyanott vagyunk, mert Phi átlag félévente ad be egy önéletrajzot. Azt pedig nincs kedvem kivárni. És akkor új határidő, újra költözéssel fenyegetés? Nem akarok fenyegetőzni, se határidőket tologatni a végtelenségi, mert olyat már csináltam, és nem jött be. Viszont igazságtalan volna azt állítani, hogy nem tett semmit, és hülyeség lenne költözni, ha esetleg pár hónap múlva már Vele lehetne.

Na itt legyünk okosak…

477

Nem azért nem írok, mert nincs mit. Hanem mert már halálosan unom a saját, ismétlődő történeteim. Csak körbe-körbe, mindig ugyanaz.Kb. így néz ki egy kör: Anyós épp hanyagol minket. Mi Phi-vel imádjuk egymást, boldogabbak már nem is lehetnénk. Élvezzük a napokat, persze van rengeteg munka, de megyünk fotózni, utazni, kirándulni, kertészkedünk, biciklizünk, társasjátékozunk, miegymás.
Aztán jön Anyós, és bekvártélyozza magát. Első nap/alkalommal még kedves vagyok, csak belül gyűlik az ideg. Anyós tuti boldog, hogy minden ok, ő a világ közepe. Aztán egyszer már nincs hová gyűljön az ideg, és akkor már nem vagyok olyan kedves, ami olyasmiben nyilvánul meg, hogy nem csevegek vele, nem sajnálom a jajdefájafejemjajmeghalok különszámainál, és rosszul viselem, ha délutánra traccspartit szervez a barátnőjével a nappalinkba – természetesen a tudtunk nélkül.
Aztán mivel én már nem körülötte forgok, kezd megsértődni, jön az engem nem szerettek illetve az egész életemet a családra áldoztam és ezt érdemlem című felvonás. Én itt már totál kiakadok, követelem Phi-től, hogy történjen már valami, mert így megőrülök. Meg mindannyian együtt. Erre ő kiakad, hogy mit tehetne, sajnálja magát, hogy milyen szar az élete. Aztán néhány napig haragszik az egész világra és utálja az életét.
Aztán lehiggad, és ígéretet tesz, hogy majd beszélünk a szülőkkel vagy keres másik munkát. Én ezt mindig elhiszem, és így, hogy van kilátás, jobban viselek mindent. Anyóst is. Anyós így újra boldog, lubickol a középpontban, és én tűröm. Phi pedig elégedett, hogy minden rendben, így hát nem tesz semmit. Megy minden tovább, és kezdődik egy újabb kör…
 

Hát megelégeltem, főleg, hogy Anyósnak egyre durvább lépései vannak, és ez egyre inkább negatívan hat a kapcsolatunkra. A legutóbbi nagy balhénál mondtam, hogy na akkor költözés. Ha akar, együtt, ha nem, akkor én. Attól való félelmére, hogy jaj, akkor földönfutó lesz, felajánlottam, hogy én fogom fizetni az albérletet, kigazdálkodom, akárhogyan is. Nekem ennyit megér. Kerestem is szép, nagy, szépen berendezett lakásokat. Itt az ilyesmi sem olyan drága, mint Pesten.
Másnap kijelentette, hogy gondolkodott, és ő nem akar költözni. Mert kert az kell, és a kocsival is mi lesz garázs nélkül, meg neki semmi kedve albérletbe menni. Érted, nincs kedve!!!!Mindegy.
Nem mondtam semmi olyasmit, hogy ezek szerint a kocsid fontosabb, mint a kapcsolatunk. Csak kérdeztem, hogy akkor hogyan tovább. Nem tudja, és utálja ezt az egészet, meg az életét, és hagyjam békén. Ugyanaz a sztori, mint G.-nél. Szóról szóra. De most nem vagyok hajlandó négy évet várni. És ezt mondtam neki is.
Május végén megy két hétre külföldre céges ügyben. Előtte való napot tűztem ki, hogy addigra döntsön. Ha nincs értelmes válasz, és nincs mögötte tett, én elköltözök egyedül. Beírtam a naptárjába is. Elég. Vége.  

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum