466

Voltunk itt nemrég:

http://www.lathatatlan.hu/

Felkavaró. Kijössz, és másképp csicseregnek a madarak, és rájössz, hogy lengedeznek a fák.

Eszembe jutott a nyár, amikor a siketvak gyerekeket tanítottam futni. A”nevem” a tenyerükbe rajzolva. Dani kacagása.

Ezekhez képest olyan banálisak a problémáim…

Reklámok

467

Végigolvastam vagy húsz ún. Bakancslistát. Érdekes. Valahogy sose hittem volna, hogy embereknek ezek a legfontosabb dolgok. Hogy ezek hiányoznak leginkább. Könyvírás, ejtőernyős ugrás, hírnév, utazás…

És innen eszembe jut az én valódi lista-szerűségem erről a napról, amikor valóban szentül hittem, hogy meg fogok halni.

Csak két dolog maradt. Semmi más nem számított. Semmi más. És annyi minden lett apró, és teljesen jelentéktelen, ami addig nagy fontossággal bírt…

Vajon hogy mósosulnának az emberek listái, ha tényleg szemtől szembe találnák magukat a Véggel?

 A múltkor a döntés nehézségéről beszélgettem Jellel. Azt mondta, az az igazás fontos, amit akkor tennél, ha ez lenne az utolsó napod. A többi maximum lényeges.

Sajnos ezzel sem segített, mert pont az említett listám két pontja közül kell választanom – legalábbis úgy érzem.

Attól viszont kicsit tartok, hogy már talán nem lenne ilyen nyugodt a lelkem. Ma már nem tudom egészen biztosan, hogy valóban a lehető legjobb tudásom szerint, mindent beleadva, odafigyelve élek, vagy csak sodródom…

468

A napokban lettem harminc éves.

Á, nincs olyan nagy jelentőssége. A jelentősség nem az ikszekhez kötődik.

Szerettem volna azonban az alkalmat megragadni, és összehívni a barátaimat egy kis sütögetésre, de a magánéleti krízishelyzetem elvonta az energiáimat. Sebaj, majd talán egy harmincésfelediket vagy harmincegyediket.

No de lássuk csak, mi is volt.

Phi romantikus rózsaszirmos csomagolású ajándéka. Anyóskáék újra, napokra nálunk, pedig mostanában látogatjuk is őket. (Ja, meséltem a csúcspontot? Hoztak maguknak SAJÁT wc-papírt… nem ragzom. De Phi szerint ez normális…)

Aztán Phi tortája, majd welness a hotelben, pezsgő a pezsgőfürdőben… és mindeközben magyarázkodás, hogy miért vagyok olyan távolságtartó.

Érted? Ülök egy luxus hotel medencéjében, jégbe hűtött pezsgőt hoz a pincér, mindenki sárgul az irigységtől, mellettem a férfi, akivel le akarnám élni az életem, aki gyermeket szeretne tőlem – és nem vagyok boldog. Kibaszás. Bocsánat.

Igaz, a fényűzés engem nem vesz le a lábamról. De talán ha más fényűzne, megbocsátanám. Talán csak a kifogásokat keresem. 

Reggel hozzá bújok, már megvan a helyem, mintha oda lenne öntve. És olyankor úgy érzem, itt a kikötő, a rév. Mesél a terveiről, a közös gyermekeinkről – és én immár biztos vagyok benne, hogy Vele akarom leélni az életem, hogy maradok. Semmi más nem számít.

Aztán eltelik egy csepp idő – egy óra vagy egy nap. Beszélek hozzá, a legbelsőmről, és nem ért. Hallgat, vagy szóba hozza az ebédet.

Vagy kiderül, hogy hetek óta még mindig nem írta meg az önéletrajzát magyarul. Nincs kedve. Vagy jön egy telefon, egy olyan igazi beszélgetéssel. Vagy közeledne hozzám, a testemhez, és én ok nélkül elbőgöm magam. Mert nem bírom megcsókolni. És akkor biztos vagyok benne, hogy mennem kell innen, most azonnal, mert ez már abszurd.

Aztán újra jön a reggel, vagy egy kedves bók, egy ölelés, és kezdődik elölről.

Azt mondják, harminc felett jobban érvényesül az aszcendens, ami nekem Mérleg. Kérem vissza az Oroszlánom!!!

És mindemellett kettős életet élek. Az egyikben él az eszem és a jövőm, a másikban a szívem meg az ösztöneim.

Augusztusig el akartam dönteni, mi legyen. Nem sikerült határozott állást foglalnom.

Úgyhogy annyit tudok tenni, hogy feladom most az egyiket. Azt, ahol a szívem van. Miért azt? Mert azt a könnyebb. Mert az a csalókább. Pedig lehet, hogy nagyon rosszul teszem. Persze, tudom, fájni fog. Ismerem már.

De így talán még van esélyem, ez még talán egy lehetőség, hogy visszatérjek Phi-hez. Tudom, hogy ez a döntés kívülről elég hülyén fest. De nagyon nehezen válok meg attól, amit annyi éven át vágytam, és ami most karnyújtásnyira van: a család lehetőségétől. És ha megteszem, biztos akarok lenni. Olyannyira biztos, hogy vállaljam érte akár a családtalanságot is.

Úgy, mint mikor anno elköltöztem otthonról. Olyan szilárdra érett az elhatározás, hogy azt mondtam, eljövök akkor is, ha örök életemben vajas kenyéren kell majd élnem. Aztán nem kellett sokáig. De nem ez a lényeg, hanem a döntésbe vetett hit és akarat. És most ide is az kell, mert túl nagy a tét.

Pedig minden ellene beszél. Itt a sok program, hétvégi meghívások, barátok, és persze a Jel – most olyan könnyen fel tudnék állni a szakításból…

Lehet, hogy csak gyáva vagyok?

Nem jó nekem ott. De nem bírok eljönni.  

469

Tegnap Nagyinál voltam. Nem az enyém, csak kölcsön nagyi. De jó.

Ritkán megyek hozzá, mert nem lehet órán belül szabadulni, viszont ha van idő, megéri.

Az elején még könnybelábadt szemmmel panaszolja, hogy tizenkétezer volt e hónap is a gyógyszer, de aztán lassan felcsillan a szeme, és mesélni kezdi, hogy róla mindig is azt tartották, hogy takarékos. Büszke rá nagyon. Mert ő most is ilyen. Kenyeret, tejet ott vesz, ahol olcsóbb. Zöldséget maga termeszti – kapál naphosszat nyolcvannégy évesen.
-Nem tékozlok ám, meg nem fagyizom el a pénzt! – húzza ki magát. Ennél a mondatnál azért elszégyenlem magam. Mennyire jól megy a sorom…

Aztán elkezdi mesélni, hogy varrt régen. Még most is azokat a ruhákat hordja. Dícsérem a fekete pettyest, mondom is, hogy nagy divat, nekem is van ilyen. Csak úgy kacag, nem hiszi. Azért hordja ki sorra a ruháit, amit maga varrt. Térül fordul percenként. Dicsekszik, mint egy kisgyermek. Dícsérem, boldog.

Ragyog a szeme, úgy mesél; lépdelünk lassan vissza az időben. Mint egy mesekönyv. Mit varrt régen, mit hortak az emberek.
Mert nem lehetett ám készen kapni. Ünnepnapok előtt mind sorban álltak Nagyinál. Varrta a súlytásos ingeket, gatyákat. Asszonyoknak fél kötőt. Még a minta is megvan. Oldalt kigyütt szépen, mind a harang. Oszt srégben szegtük, szépen, négy centin, olyan gyönyörűn állt, hogy csuda. Oszt fiam, tudod, hátol az nem ért össze, hanem vót egy-egy arasz hely, ott kilátszott a szoknya.

Meséli a pólyát, a rékliket, a kelengyét, a fonodát. Háborúkat, dagasztást, termést, téeszt – mindig mást. Nem panaszkodik, mesél.
Régi, ismeretlen szavakat is haszál. Az aratás, a házimunka szakszavai. Történelemkönyv, tájház, népmese az az asszony.

De legjobban a szemét és a mosolyát szeretem. Tiszta, fényes, huncut.

470

Szerveztem egy hosszú hétvégét magunknak, amolyan szeressükmegegymást újra.

Siker faktor: mérsékelt.

Phi ugyan olyan, mint a földre szállt angyal: kedves, figyelmes, bókol, igyekszik. Sajnos ő sem tud kifordulni önmagából, így nem is tűnik fel neki a folyamatos negatív hozzáállása. Miért süt a nap. Miért nem. Hogy néz már ki emez, milyen bénán ül a kocsiban amaz.

De azért igyekszik. Túlságosan is. Már-már rátelepszik, nyomaszt. Én még nem tartok itt. Képtelen voltam vele még csókolózni is, ő meg egész hétvégén az ágyba húzott volna.

Valami nagyon eltörött bennem, amit már nem lehetett két kedves mondattal helyre hozni. Álltunk együtt a naplementében a kilátó tetején, ő ölelt, én elhúzódtam, és csak egyedül szerettem volna lenni, vagy mással – és olyan szarul éreztem magam, hogy majdnem bőgtem. Miért nézel olyan szomorúan? Kérdezte sokszor, és én inkább csak rámosolyodtam, mert nem tudtam megmagyarázni.

Azért voltak szép pillanatok is. Főleg azok, ahol spontán, kicsikart szerelem nélkül csak élveztük a létezést.

Hazaérve kiértékeltük a hétvégét. Rá tényleg nem lehetett panasz. Tudatosan semmi rosszat nem tett. Azt ugyan próbáltam neki ezerszer elmagyarázni, hogy minél jobban erőltet, nekem annál rosszabb, és annál inkább távolodom – ezt az eszével ugyan megértette, de változtatni nem változtatott.

Szóval volt egy tökéletes hétvég – tökéletlenül, melyből szinte folyamatosan elvágyódtam – máshová. Olyan máshová, ami talán nincs is.

Tegnap már teljesen úgy éreztem, hogy itt már nincs mit tenni, semmi sem segít, csak még jobban megbántom, minél tovább húzom. Aztán néhány beszélgetés – nekem van a legmagasabb telefonszámlám a cégnél, le kellene szokni ezekről – és egy közös nyugodt délután, és estére már majdnem szeretni tudtam. Legalábbis nem zavart már az ölelése. 

Az az igazság, hogy mélyen, legeslegbelül mennék. Onnan tudom, hogy ha bármit olvasok, bármilyen irányból kérek vagy kapok segítséget, mindig azt a választ várom, abban reménykedek, hogy az lesz: menj!

Azt viszont nem tudom, hogy miért akarom ezt. A másik miatt? Vagy csak a szabadság délibábja kísért? A már beleélés? Mert a munka nem vonz? Mert lusta vagyok már tenni ezért a kapcsolatért?

Nem tudom, megbánnám-e.

Úgy érzem, mintha a között kellene választanom, hogy az életben békés családom meg gyermekeim lesznek, vagy szabadság, függetlenség és sok, kemény és örömteli tanulás.

Pedig biztos nem ilyen élesek a határvonalak. De valahogy nagyon úgy érzem, hogy ha most elmegyek, eldobom magamtól azt, amire tíz éve vágyom: a család lehetőségét. És nem lesz jogalapom később siránkozni.

De tényleg ennyire fontos a család? Most?

471

Én Ti vagyok. Igen, ti ketten. Együtt.

Mégis, melyik felemről mondjak le?! Nem akarok. Nem döntök, csak húzom és halasztom. Nem találom Zorba, a görög című könyvemet. Pedig az az egyik legértékesebb. Most meg eszembe jutott a Pusztai farkas. Egy része, amit már oly sokszor, és a dolomitokbeli este is idéztem. Patrik már tudná, hogy nagy bajban vagyok, ha Hesse meg Zorba kell. Nem, a Jóskönyvhöz már nem nyúlok. Nem hiszek benne. Ellenben tegnap vettem egy könyvet a meditációról. Meg kellene tanulni. Bár én így is meditálok: gazolás, futás vagy túra közben olykor…

Hócipőm tele, legszívesebben már túl lennék ezen az időszakon. Bárhogy is. Nem szeretem a vízválasztókat, a súlyokat, a mások iránti felelősséget, a megbántásuktól való félelmet.

Bár felelősség… mindenki csak magáért az. Mindenki maga választott és maga vonzott. Teljesen hihetetlen, hogy múlt héten nagy tanácstalanságomban kértem egy jelet, valamit, ami tovább visz és segít a döntésben. Hát jelet azt kaptam, szép nagy fényes jelet. Feleletet. Választ. Csak a kérdést nem tudom hozzá. Csak jött, mint egy üstökös, de én rossz vagyok csillagászatból. Aztán most legyek okos. 

Phi ostoroz, én már sírva se fakadok, akkor sem, mikor eldöntöm, hogy befejeztem. Hisz Jelem is van, és annyi támogatás és segítség a barátoktól. Minden összejátszik mellettem. Aztán mikor már mindenben biztos vagyok, kér, hogy esetleg kezdjük most az egyszer még elölről, tiszta lappal, elköltözve, megbeszélve. Időt kérek. Hinni akarok, de már nem hiszek. Kapaszkodom a múlt virág-foszlányaiba, meg a jövőbe, egy kisfiúba, egy kislányba. Együtt ülünk szomorúan az ágy szélén, és nézzük őket, a helyüket, előttünk a padlón – kiscipők kis nyomai.

Esélyt adok magamnak és magunknak, egy hétvége másutt, talán újra megbarátkozunk.

Közben kúszik be egy új élet lehetősége. Settenkedik, kísért. Ígér: ez megszabadítana minden komplikációtól. A lélek, a fejlődés lehelete van benne. Kápráztat, és tudom, hogy minden csillanásával hazudik.

A minap a könyvesboltban felnyitottam egy könyvet. Melyben épp az állt, hogy a kenyér nyitott kemencében nem sül meg (dehogynem, de ez most mindegy), és a nagy függetlenség meg szabadság közepette is kell áldozatokat és kötelezettségeket vállalni. 

Akárhogy döntök is, vagy akárhogy döntetik, az egyik felét nagyon sajnálni fogom. A minap ugyan úgy döntöttem, hogy nem döntök, csak hagyom folyni az eseményeket.

Csak nem úgy néz ki, hogy ezt lehet…

472

…széttép szívemben a galamb és a leopárd…

 

…dönteni, dönteni, választani. A megszokott, a meghitt, az esélyes, az ismert, a hosszú távú, a szelíd és olykor szomorú – és az ismeretlen, a félelmetes, a csillogó, a bizonytalan, az izgalmas új között.

Életek és emberek.

Sorsa múlik.

Lassan… 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum